A rémálmaim a háborúval együtt kezdődtek, aztán amikor Gorannal elhagytuk Zágrábot, újult erővel jelentkeztek. Mindegyiknek azonos volt a struktúrája, és a ház, az otthon körül forgott. Álmaim otthona két részből állt: volt elülső és hátsó oldala, színe és visszája. Az elülső oldalát ismertem, a hátsó részét viszont az álmaimban kutattam fel. Olyan volt ez a hátulsó rész, mint a dupla fenekű doboz rejteke, mint a „fityisz a zsebben”, vagy mint a dobozból kipattanó ördögfej. Álmomban hátsó lépcsőt fedeztem fel, rejtett ajtót, átjárót találtam, ami átvezetett a ház párhuzamos részébe, melynek létezéséről eddig sejtelmem sem volt; avagy hirtelen ráébredtem, hogy a ház félig-meddig a levegőben lóg, mint valami kacsalábon forgó kastély. Ha eltoltam egy polcot a fal mellől, nagy lyukat fedeztem fel a falban, melyen befújt az orkán, vagy rádöbbentem, hogy az egész fal hiányzik, vagy hogy a ház valami huzalon függ, mely már szétrojtosodott és cérnavékonyra kopott.
 Álmaim e párhuzamos terei mindig fenyegetőek voltak, csúf grimaszként pattantak elém, mint valami ellenséges figyelmeztetés. Úgy támadtak rám ezek az álmok, mint a hirtelen szélroham; egy időre elcsendesedtek, aztán új erőre kaptak. Mígnem megritkultak, és teljesen eltűntek.
 Idővel kaotikus gombolyaggá váltak bennem, és én elfelejtettem őket. Egyetlen álom maradt meg az emlékezetemben. Ebben a ház labirintusra hasonlított, több szintje volt, és különböző, össze nem illő részből állt. Olyan magas volt a mennyezete, mint valami templomé. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mennyezet felfúvódik, és kicsúcsosodik, mintha tölcsér képződne rajta. A következő pillanatban már szét is pattant a mennyezet, s a „tölcséren” át elkezdett csorogni valami: könyvek! Eleinte magasból omoltak a könyvek, erős sugárban, mint a búza, aztán úgy görögtek, akár a lavina. Könyvlapok lebegtek a levegőben, és szétáradt a könyvek pora. Goran nem volt sehol, de a helyiség mélyében felfedeztem anyámat, amint földbe gyökerezett lábbal állt, és a mennyezetre szegezte a szemét. Odaszaladtam hozzá, megrántottam a kezét, és kirohantunk az utcára. A ház összeomlott mögöttünk, mint a kártyavár.
 – És a kulcs? Hol a kulcsod?! – kiáltott rám anyu.
 – Nincs meg… – mondtam bűntudatosan. Megindított anyám értelmetlen aggodalmaskodása. Minek a kulcs, ha nincs házunk, gondoltam.
 – Látod, most már kulcsunk sincs… – mondta anyu kétségbeesett hangon.

Geert és Ana lakása egy hálószobából, egy nappaliból, egy keskeny, erkélyre nyíló kis konyhából, egy keskeny előszobából meg egy aprócska fürdőszobából állt. A nappali sarkában, egy alacsony asztalkán volt egy televízió meg egy csomó videofilm, a tévé mellett pedig egy cserepes fikusz hervadozott. Az egyik fal mellett könyvespolc nem sok könyvvel, a másik fal mellett meghatározhatatlan, piszkos színű kárpittal bevont dívány. A dívány fölött a falon Dušan Petričić megsárgult plakátja, egy tréfás Belgrád-térkép a jugoszláv időkből. A dívány melletti kisasztalon várt egy lista Ana utasításaival: melyik számot kell felhívni, ha meghibásodik a telefon, a villany vagy a fűtés, hol lehet elzárni a vizet, és hasonlók. A nappaliban a padlószőnyeg kirojtosodott, elmocskolódott, és piszkos volt az ablak is. Nem volt rajta függöny. A redőnyök ragadtak a vastag portól.
 Nem sokat teketóriáztam, elmentem a legközelebbi boltba, és vásároltam tisztítószereket, többféle kefét, szivacsokat és súrolókat. A hálószobából indultam. Minden bútordarabot kimozdítottam a sarkából, és felfordítottam, amit csak lehetett. Megtisztítottam az ablakokat, lemostam az ajtót. A szekrényt alaposan áttöröltem alkohollal, hogy kimenjen belőle az áporodott szag. Leszedtem a redőnyöket, és jól lemostam alkohollal azokat is. Mindenen végigmentem a porszívóval, még a falakon is. Aztán beraktam a ruháimat a szekrénybe, és felhúztam a magammal hozott, tiszta ágyneműt. A hálószoba tűrhetőnek látszott. A terület egy része tiszta volt.
 Eztán összeszedtem a szemetet. Kidobtam egy halom régi újságot, kihajítottam konyhából a csorba edényeket meg a maradék élelmiszert. A nappali faláról leszedtem a megsárgult plakátot. A fürdőszobából kidobtam minden mozdíthatót. A szemetet nájlonzsákokba csomagoltam, és kitettem a bejárati ajtó elé, hogy majd reggel leviszem a konténerbe. Eztán alaposan kisúroltam a fürdőszobát. A piperémet beraktam a mosdó feletti szekrénykébe, a porcelán szappantartót, amit én vásároltam valamikor, valahol, a mosdótál peremére helyeztem. Amikor úgy láttam, hogy a fürdőszoba úgy-ahogy rendben van, lezuhanyoztam, halálfáradtan elnyúltam az ágyon, és reggelig ki sem nyitottam a szemem.
Másnap rávetettem magam a konyhára. Hosszasan, kínlódva súroltam le a rászáradt zsiradékot a konyhaszekrényekről, a frizsiderről, a gáztűzhelyről, a csempéről, az ablakról meg az ajtóról. Habár már fájt a csuklóm, sort kerítettem a nappalira meg az előszobára is. Leporszívóztam a falakat, kiporszívóztam a díványt és a padlószőnyeget. A dívány meg a padlószőnyeg kellemetlen szagot árasztott. Erős szálú kefével és tisztító habbal sokáig súroltam a dívány kárpitját meg a szőnyeget, mindaddig, míg nem éreztem úgy, hogy kiment belőlük a rossz szag.
 A tapéta reménytelenül koszos volt. Elmentem a legközelebbi üzletbe, vettem falfestéket, keféket, tapétaragasztót és létrát. A következő két napot azzal töltöttem, hogy fehér festékkel vastagon bemázoltam a tapétát. Szerencsére az a fajta volt, amit át lehet festeni. Most már jobban nézett ki a lakás, de a frissen festett falak csak még inkább kiemelték a bútorok fájának piszkosszürke színét. Smirglivel ledörzsöltem a fa felületeket, majd átkentem fehér olajfestékkel. Ez is beletelt két-három napba.
 Eztán vásárolni mentem. Valamelyik boltban találtam egy szürkésfehér takarót. Amikor az új takarót ráterítettem a díványra, az asztalkára helyeztem a lámpát, amit korábban vettem, friss virágot tettem a vázába, és felakasztottam a falra egy szolidan bekeretezett fekete-fehér plakátot – Lewis Hine fényképét, melyen az Empire State Building látható épülőfélben, amint a munkások az állványzaton ülnek és reggeliznek, félig a levegőben lógva –, a nappali szoba is tűrhetőnek látszott. Igaz, afféle „diáktanya” volt, de ez zavart a legkevésbé.
  A konyhaszekrénybe bepakoltam a nélkülözhetetlen edényeket, vettem egy új teáskannát, meg egy szép porcelán teáscsészét. A fikuszról is gondoskodtam. Kivittem az erkélyre, kicseréltem a földjét, átültettem egy szebb, nagyobb cserépbe, levágtam az elszáradt ágait, minden leveléről letöröltem a port, és visszavittem a szobába. Átnéztem a Geert és Ana után maradt videokazettákat, letöröltem róluk a port, és rendesen feltettem őket a könyvespolcra. Alkohollal áttöröltem a könyveik borítóját, aztán a magammal hozott, saját könyveimmel együtt visszaraktam őket a polcra.
 Le-föl kóvályogtam a lakásban, kerestem, mit kell még helyre hozni. Észrevettem, hogy az előszobában, a nappaliba nyíló ajtó fölött felhólyagzott a tapéta. A kis benyílóból, ahol a gáz- meg a villanyóra rejtezett, elővettem a létrát. Felmásztam rá, és megtapogattam a felhólyagzott helyet. A tapéta erre kifújta a levegőt, és szétpukkant, mint egy léggömb. Cafatokban fityegett a falon. Azon a helyen, ahol az imént tapéta volt, betonfal bukkant elő. A falra ragasztva elsárgult képeslapok és újságkivágások. Megrántottam egy tapéta-rongyot, hogy jobban lássam, mi ez. Erre jókora darab tapéta, néhány réteg falfestékkel együtt, letörött a falról, és nagy zajjal leesett a padlóra. Akár egy csúf grimasz, különös „fríz” tárult a szemem elé. Homoszexuális pornográf kollázs volt, amatőr munka, nyilván annak a lakónak a műve, aki Geert meg Ana előtt lakott itt… Az antik görög és római tereket utánzó kulisszák előtt meztelen, sötét hajú fiúk álltak babérkoszorúval a fejükön, és idétlenül pózoltak. A jelenetek vizelést, csókolózást és ölelkezést ábrázoltak. A húgyszínű papírtól, ami teljesen beivódott a falba, hirtelen rosszullét fogott el. 
 Lemásztam a létráról, és leültem a díványra. Jó darabig nem mozdultam. Különös csönd ereszkedett a szobára. És ekkor repedés hangja hallatszott. Lélegzetvisszafojtva bámultam, hogy repedezik a falon a tapéta, hogy törnek maguknak utat a repedés vonalai, kanyarognak és összefutnak. A tapéta felhólyagzott, lemállott, tekergett, kipattant, mint a rugó, darabokban hullott, és sajátos, száraz zörejjel ért padlót. Köröttem láthatatlan szél kavarta a fal porát. A bejárati ajtóra néztem. A kulcs a zárban volt. Aztán ismét csend lett. A kezemre esett a tekintetem: vörös volt és puffadt. Kimarták az erős tisztítószerek, eleven sebbé változott: apró pikkelyekben hámlott róla a bőr, és felfedte a véres kis repedezéseket.
 Eszembe jutott, hogy az elmúlt napokban egyetlen egyszer sem néztem ki az ablakon. Nem tudtam, milyen napszak van, hány óra, tulajdonképpen hol is vagyok. De csak ültem, kezemben a láthatatlan low-life vízummal, s mintha hámlottam volna legbelül.
 Tudtam, hogy mozdulnom kell, tenni valamit, bármit. Tudtam, hogy meg kell akadályoznom a kétségbeesés kitörését, mely már a torkom kaparta. Felálltam, kapásból levettem a polcról egy videokazettát, és belöktem a lejátszóba. Visszamentem a díványhoz, egy kicsit megemeltem a takarót, hogy a tapétacafatok, amelyek a díványon kötöttek ki, lecsússzanak róla, és lefeküdtem…
 Valamikor éjszaka a televízió susogására ébredtem. Hó hullott a képernyőről a szobába. Kinyitottam az ablakot. Odakint meleg augusztusi éjszaka volt. A kibetonozott teret megvilágította a holdfény, és a szemben lévő épület „Basis” neonfelirata. Jobbról a kis, beton dzsámi türkiz kupolájának egy szeletkéje virított. A téren alacsony, gyér lombú gesztenyefák ágaskodtak. Az egyik fa alatt a padon egy férfi ült. Turbán volt a fején. Úgy tűnt, hogy alszik.
 Geert és Ana lakása az egyik olcsó, szürke, sok embert elszállásoló lakóépületben volt azon szürke lakótelepek egyikén, melyek úgy övezik Amszterdam belvárosát, mint a kastély urának övére erősített fémkarikáról fityegő kulcsok. Egyesek gettónak nevezik ezeket a lakótelepeket. Ezt az enyémet, mint később megtudtam, „kis Casablancának” hívták.

***
Felálltam, kapásból levettem a polcról egy videokazettát, és belöktem a lejátszóba. Visszamentem a díványhoz, egy kicsit megemeltem a takarót, hogy a tapétacafatok, amelyek a díványon kötöttek ki, lecsússzanak róla, és lefeküdtem…
Philip Kaufman filmje volt, „A lét elviselhetetlen könnyűsége”. Kundera regényét kétszer olvastam. A filmet nem láttam. Gyanakvó vagyok az irodalom megfilmesítésével szemben, még a legjobb adaptációt is gyengébbnek érzem, mint az alapjául szolgáló irodalmi művet. Már az első képkockák láttán összehúztam a szemöldököm. Daniel Day-Lewis csehebb volt a cseheknél, Juliette Binoche pedig olyan cseh nő volt, amilyen még a cseh nők közt is kevés akad. Binoche igyekezett úgy beszélni angolul, mint a csehek, és eközben csak egy valamit mondott cseh módra. Tolsztoj regényének, az Anna Kareninának a címét. Ingerültté tett a „kommunista hétköznapok” filmes lírizálása is, az olyan hatásos jelenetek, mint a sűrű gőz függönyében sejlő pőre, csúnya testek; a medencében sakkozó idős férfiak; a lepusztult cseh fürdők (melyek ugyanúgy lehettek volna daruvariak vagy pakraciak is) és prágai utcák, melyek rendkívül emlékeztettek a zágrábiakra. Lehet, hogy az ingerültségem reflexszerű volt, olyasmi, aminek annyiszor fültanúja vagyok (Á, mit tudnak ők rólunk!), s ami nem más, mint a „gyarmatosítottak” arroganciája, mely semmivel sem jobb, mint a „gyarmatosítóké”. Ha így vesszük, a vétlen Kaufman azt a területet kolonizálta, melyre abban a pillanatban csak nekem volt tulajdonjogom.
 Ám amikor feltűntek Prága orosz megszállásának fekete-fehér dokumentumfelvételei, a képsorok, melyeken orosz tankok lepik el Prágát, s a prágai utcákon szétverik a tüntetőket, és végül a jelenet, melyben közelről látunk egy orosz katonát, amint a nézőkre, azaz Binoche-ra fordítja a revolver csövét, elállt a lélegzetem. Rám szegezte a revolvert. Binoche, akit belemontázsoltak a dokumentumfelvételekbe, s ő fényképezőgéppel a kezében ugrabugrált az orosz tankok körül, többé nem zavart. Nemcsak hogy „autentikussᔠvált egyszeriben minden, hanem a képernyőn, legalábbis nekem úgy tűnt, az én saját, legintimebb élettörténetem ment. És patakzani kezdtek a könnyeim…
 De hát miért, tanakodtam. Hiszen amikor az oroszok bementek Csehszlovákiába, mindössze hat éves voltam. Mi magyarázza akkor ezt a feltétel nélküli, mélységes azonosulást? Lázasan számolni kezdtem: ha Kundera regénye nagyjából 1984-ben jelent meg, és ha Kaufman filmjét 1987-ben forgatták, ahogy a kazettán írja, tehát a berlini fel leomlása előtt két évvel, és négy évvel a jugoszláviai háború kitörése előtt, ez azt jelenti, hogy a filmet már Zágrábban megnézhettem volna… A zavaros és értelmetlen számolgatástól forogni kezdett a fejem, és már azt sem tudtam, hányat írnak. Olyan lettem, mint azok a megvadult japán katonák, akik a második világháború után a Fülöp-szigeteki őserdőkben rekedtek, s amikor rájuk találtak, meg voltak győződve, hogy a háború még tart. Minden összekuszálódott, a képsorok összekeveredtek, a filmszalagok összegubancolódtak, és én nem voltam képes kibogozni őket. Ami régebben volt, egyszeriben közelebbre került, ami pedig egészen közel volt, egyszeriben eltávolodott. Úgy éreztem, hogy az összekuszálódott időkben ez a régi videokazetta az egyetlen iránytűm. Úgy tekintgettem körbe, mint a hajótörött, akit ismeretlen partra vetett az ár. Egy idegen lakásban ültem, idegen városban, idegen országban, egy lehámlott falú szobában, a fal porától bűzlő lyukban. Kezemben a távirányító, ám a belső távirányítómban lemerült az elem, tehetetlenül nyomogattam a gombjait, nem tudtam már sem elindítani, sem leállítani semmit, minden kisiklott az ellenőrzésem alól. Hogy sűrűsödhetett össze ennyi minden ilyen kis időbe, tanakodtam, miért élem meg úgy Kaufman filmjét, mint valami ütő hírt a tévében, és miért érzem úgy, mintha a csak két évvel ezelőtt megkötött, törékeny daytoni béke távoli történelem lenne, mely közömbösen hagy?!
 A csapás, mely az imént ért, sokkal összetettebb, mint első pillantásra látszik. Az olyan szavak, mint a „fantomfájdalom” vagy a „nosztalgia”, önkényes nyelvi matricák, melyeknek olyan összetett érzelmi csapást kellene leírniuk, mint amilyen a veszteség, meg mint amikor valami visszahozhatatlanul elmúlik. Ráadásul szinte teljesen mindegy, megbékélünk-e a veszteséggel, vagy sem, megkönnyebbülünk-e attól, hogy valami visszahozhatatlanul múlttá vált az életünkben, vagy visszasírjuk. A csapás így is, úgy is ugyanolyan súlyos. A nosztalgia, ha ugyan ez a megfelelő szó, brutális és ravasz támadó, fedezékből csap le ránk, amikor ezt a legkevésbé várnánk, és úgy gyomorszájon vág, hogy nem kapunk levegőt. A nosztalgia álarcot visel, s ami a legironikusabb, csak véletlen célpontja vagyunk. A nosztalgia fordításban, leggyakrabban rossz fordításban merül fel, és göröngyös utat jár be, mint amikor a gyerekek „gyorspostát” játszanak. A szó, amit az első játékos súg a következő fülébe, egy sor fülön keresztül halad át, fülkagylóról fülkagylóra siklik, s végül az utolsó játékos szájából úgy bukkan elő, mint a nyúl a bűvész kalapjából. 
 A csapás, melytől az imént elállt a lélegzetem, hosszú, göröngyös utat járt be, több közvetítőn keresztül jutott el hozzám, közben megváltozott a forrása és a médiumai is, kézről kézre járt, hogy végül, tízszeres áttételen keresztül, Juliette Binoche képében jelenjen meg előttem. Binoche volt az utolsó a közvetítők sorában, ő az, aki a saját fájdalmamat a saját nyelvemre lefordította. Ebben a pillanatban. Mert egy következő pillanatban már olvashatatlan lesz a fordítása. Ebben, és csakis ebben a pillanatban Kaufman képsorai, mint valami tökéletes Coca-Cola reklám, váratlan, kifinomult támadást intéztek ellenem, és én darabokra törtem.
 Bár úgy éreztem, hogy a copyrightom csak a „jugoszláv” történetre vonatkozik, e pillanatban mindegyik történet az „enyém” volt. Sírt a lelkem, jajgattam az összekeveredett filmszalagok képzelt gombolyaga fölött. Kelet-, Közép-, Délkelet-, az a másik Európa – állt ezeken a szalagokon a felirat, felettébb szeszélyesen. Minden összegabalyodott, a sztálinista táborokban eltűnt oroszok milliói, a második világháború áldozatainak milliói, azok, akik megszállták a cseheket, a csehek, akiket megszálltak az oroszok, a magyarok, akiket megszálltak az oroszok, a bulgárok, akik az oroszokat etették, meg a lengyelek, meg a románok, meg a volt jugoszlávok, akik végül önmagukat szállták meg. Az egyetemes emberi veszteség falába vertem a fejem. Hangtalan zokogás rázott, sorban elsirattam mindenkit, mint a balkáni siratóasszonyok, mint száz balkáni siratóasszony. Szántam a zágrábi, szarajevói, belgrádi, budapesti, szófiai, bukaresti és szkopjei omladozó homlokzatokat, meghatódtam a „braco i seka” csokoládé megindítóan giccsesre sikeredett papírjától, amitől a nyelvemen éreztem nem sokkal jobb ízét, sirattam a véletlen töredékeket, egy véletlen melódiát, mely a fülembe csengett, egy arcot, mely egy pillanatra előtűnt a sötétségből, egy zajt, hangot, verssort, jelszót, egy illatot, egy látványt. Az emberi veszteség szétpattant tájképére szegezett szemmel sírtam. Ejtettem egy könnyet Kaufman trükkjéért is, érzelmeim bonyolult montázsáért, a harsogó repedésért, amivel széthasadt bennem valami, akár egy érett görögdinnye. Ejtettem egy könnyet a celluloid Binoche-ért is.
 Eszembe jutottak a hallgatóim. Őket is megsuhinthatta ugyanaz a tájkép. Ezért a kulturális transzmissziójuk nem sok sikerrel kecsegtet. Késtek egy percet, a szó szoros értelmében egyetlen percet, és nem fog sikerülni nekik az átváltozás. Elárulja őket a kicsit elsötétedett tekintetük, az alig észrevehető belső görnyedésük, a láthatatlan pofon, mely tartósan az arcukra ragadt, a homályos sértődöttség gombóca, mely a torkukon akadt.
 Csak néhány perc, és ugyanezekből a posztkommunista bozótosokból, miként valami két lábon járó erdőből, egészen más kreatúrák lépnek majd elő, súlyos doktorátusokkal koszorúzva, diplomáikon az Understandig Past – Looking Ahead fejléccel. Tomaš és Tereza gyerekei ők; a szüleik visszatértek Csehszlovákiába meghalni, meghalni azért, mert visszatértek, mert a visszatérés halál, a maradás pedig vereség… Tomaš és Tereza árvái lesznek ezek, útra kelnek, mint a lazac, de egy más korban, más vizekben. Az utasok is másmilyenek lesznek, olyan emberek, akiknek a tekintete valóban ahead, akik többé nem értik meg a múltat, legalábbis másként értik. A mongol, román, szlovák, magyar, horvát, szerb, albán, bulgár, belorusz, moldáv, lett és litván szürke provinciákból új, kompatibilis játékosok rohanják meg az európai és amerikai egyetemeket, a rendszerváltás mutánsai, akik végre majd tudják, mit kell tudni. A jövendő menedzsereknek, szervezőknek, tudományos munkatársaknak, operátoroknak, a kulturális management, disaster management, rendszerváltó, politikai és ökológia management, az élet-management szakértőinek az erőteljes, ifjú hadserege lesz ez. Akik ügyesen tudnak a zavarosban halászni. Embertelen sebességgel fog szaporodni a fajtájuk, mintha a reprodukció lenne az egyetlen feladatuk és céljuk. Olyan emberek lesznek ezek, akik majd kényelmesen élnek azoknak a szerencsétlenségéből, akiken segítenek, mert a szerencsétlenségnek is szüksége van managementre, management nélkül a szerencsétlenség csak puszta sikertelenség. Olyan emberek lesznek ezek, akik specializálódnak a bulgár, bosnyák, belorusz, moldáv és román rokkantakra; a bosnyák, grúz, tadzsik, kazah, csecsen, koszovói, azerbajdzsán és örmény rokkant gyerekekre; az európai kisebbségekre, a cigányokra, a fehér, fekete és sárga rabszolga-kereskedelemre, a moldáv prostituáltakra, a menekültekre, az emigránsokra meg a migránsokra, a hajléktalanokra. Mutánsok lesznek ők, és akár a laboratóriumi vírusok, hatékonyan szélesítik a hálózataikat, a networkjeiket, az ernyőiket és az ernyős egységeiket, a linkjeiket és a központjaikat. A televizuális kommunikáció, az audiovizuális management, a net és a web szakértői lesznek. Mások életének és saját karrierjüknek a projektvezetői, akik think deeply, read wildely and write beautifuly. Magabiztos emberek, multiplikált identitással rendelkező emberek, kozmopoliták, globalisták, multikulturalisták, nacionalisták, az etnikai identitások és a szétszórt diaszpóra-identitások képviselői, mindent egybevéve több fej egy vállon, rugalmasak, invenciózusak, akik gyorsak a definiálásban, az öndefiniálásban és a redefiniálásban, akik sebesen reflektálnak és önreflektálnak, modellálnak és remodellálnak, konstruálnak és dekonstruálnak. Ők lesznek a demokrácia harcosai a rendszerváltás feltételei közepette, és mivel minden változik, és ősidőktől minden változott, olyan emberek lesznek ezek, akik úgy forgatják a szájukban a mobility, flexibility és fluidity szavakat, mint a rágógumit. Fiatal, haladó szellemű emberek, a European integration and enlargement fizetett komiszárjai, az új világrend élmunkásai, a new, unique postnational political units specialistái, a national és a postnational constellations szakértői, a globalization versus localization (és fordítva) tanácsadói, ügyvédek, akik buzgón védik ezt vagy azt. Zaporozsban születnek, Kijevben fejezik be a középkori történelmet, Birgminghamben tanulnak English business terminologyt, és doktorátust írnak What do medieval history and business terminology have in common címmel. Vilnából Warwickba rohannak mikrogazdaságot és makrogazdaságot tanulni, majd specializálják a good governance and sustainable piece in war-torn societiest. Jönnek majd Voronyezsből, Kaunaszból, Temesvárról és Pécsről, hogy az UNHCR, az NGO, az EU szakértőivé váljanak… Jönnek Ulánbátorból, mint biznesijn udirdlagyn magiszterek, hogy a modelling policy instrumentset tanulmányozzák. Jönni fognak Jerevánból, Alma Atából, Trnovóból, Taskentből, Várnából és Minszkből, hogy ők legyenek a leaders and future elite in common Europe. Jönnek majd a romániai Onestiből, a bulgáriai Ruszéból, a makedón Tetovóból, zsebükben a teologie ortodoxa pastoralae doktorátussal. Elugranak Friburgba, hogy beiratkozzanak az International Relationsre, bekapcsolódnak a szaloniki, bostoni és prágai egyetemi kutatói közösségekbe, jól fizetett briefingeket bonyolítanak valamely román, bulgár vagy litván euro-atlanti integrációs és védelmi politikai intézetben. Kérkedni fognak a rampant basztardizmusukkal. Nyelvi tehetségek lesznek, több nyelven fognak beszéli, megalkotják az új Európa újbeszédét, egy csettintésre kiötlik az új kulcsszavakat. Az Enlargement szót nagy kezdőbetűvel fogják írni, mintha egy új korszak forogna fenn, humanizmus, reneszánsz, felvilágosodás. A kulcsszavaik a következők lesznek: management, technology of negotiations, income, profit, investment, expense, hidden communication…
 Az önmeghatározásban és az önpozicionálásban találékonyak lesznek, talpraesettek, mint a macska, melynek kilenc élete van, tudni fogják, mit akarnak, strong self-confidence-ük lesz, hard-workingek lesznek, communicative-ok, loyale-ok, descreetek, tolerant and friendlyk, és könnyen viselik a stressful situationsöket. Különös érdeklődést mutatnak a diplomatic and consular privilegies iránt. Jönnek Szamarából, miután némi tapasztalatot szereztek a „Coca-Cola Bottlers Samara”-ban és a „Samaraenergo”-ban, és beiratkoznak a Fletcher School of Law and Diplomacy-ra meg a Mediterranean Academy of Diplomatic Studies-ra. A pályázataikból nem fog hiányozni, hogy Challenge is my propeller, perfection is my ultimate goal, meg az olyan szavak, mint a contemporary self, bastardism of our age, postcolonialism, marketization, recruiting, training, contacts…
 Pályafutásuk során elfelejtik, hogy ugyanez a flexibilitás, mobilitás és fluiditás, amely őket a felszínre dobta, névtelen rabok hadát hagyta a mélyben. A szürke, isten háta mögötti vidékeken az emberek a nyugat-európai iparmágnásoknak fognak gürizni aprópénzért, épp hogy csak megélnek, ehető hulladék után kutatnak a kukákban, leisszák magukat, hajléktalan gyerekeket szülnek, akik új hajléktalan gyerekeket fognak szülni. Az emberi szervek globális feketepiacán ezek az emberek árulni fogják a veséiket, a spermájukat, a gyomrukat. A Megnagyobbodott Európa szexuális piacán a friss kelet-európai szerveket aprópénzért eladják a megöregedett nyugat-európai szerveknek. Igaz, segítik is majd egymást testvériesen: a horvát vásárlók Bulgáriába mennek majd, mert ott olcsóbb az emberhús. Egyesek a szürke, isteni háta mögötti vidékről elkúsznak Nyugat-Európa partjaira. Akiknek nagy szerencséjük lesz, spárgát szedhetnek a németországi, és tulipánt a holland mezőkön, akiknek nem lesz ekkora szerencséjük, más szarát fogják pucolni.
 A hallgatóim, úgy tűnik, elkéstek, ahogy elkéstem én is, egy percet késtünk, csak egy percet. Elbámészkodtunk, elbambultunk, elmulasztottunk átcsusszanni az új időkbe. Nem marad más hátra, mint teljes erőből futni, hogy helyben maradhassunk. A vesztesek vírusa már behatolt a szívünkbe, és elgyengítette a szívizmainkat.
 Ültem a lehámlott falú szobában. Iszonyú porszag volt. Ültem az alkalmas szálláshelyemen, másvalaki szobájában, és szorongattam a kezemben a low-life vízumomat. Köröttem a poggyász, amit nem tudtam elhelyezni valami állomáson a csomagmegőrzőben, hogy aztán eldobhassam a kulcsát. Ha egy képzelt last&found szolgálat megkérne, hogy írjam le a poggyászom tartalmát, nemigen lennék rá képes. Ugyanis a tartalma lefordíthatatlan. Ültem a lehámlott falú szobában, egy szakmával, mely „nem beszél idegen nyelveket”, mögöttem egy szétesett országgal, egy anyanyelvvel, melyet három anyanyelvre választottak szét, mint valami kígyószerű szörnyeteg háromágú nyelvét. Ültem, és névtelen bűntudat nyomasztott, melynek elfeledtem az okát, névtelen fájdalom szúrt, melynek elfelejtettem a forrását…
 Megnyomtam a gombot, elzártam a tévét. Felálltam, kivettem a kazettát, és szépen visszahelyeztem a polcra. Arra gondoltam, hogy másnap ki kell takarítani, új tapétát venni a nappaliba meg az előszobába, találni a közelben egy mosodát, újságot venni és megnézni a dátumot, mert nem tudtam biztosan, mennyi időt töltöttem ebben a börtönben, amibe maga-magamat zártam be; aztán arra gondoltam, hogy az egyetlen kiút a mechanikus munkavégzés, a mindennapi rutin, a területem kijelölése; arra gondoltam, hogy másnap el kell távolítani a falakról a ronda foltokat, ezúttal veszek gipszet, leglettelem a falakat, és csak azután teszem fel az új tapétát, vagy, ami még jobb, leveszem az összes tapétát, veszek gipszet és dörzspapírt, jól ledörzsölöm a falakat, és csak aztán viszem fel a falfestéket, fehéret, mindenképp fehéret.
 Az ablakhoz léptem, kinyitottam. A betonteret sápadt, piszkos fénnyel világították meg a lámpák és a szemben lévő épületen a „Basis” neonfelirat. Nehéz, meleg, szubtrópusi pára lógott a levegőben. Jobboldalt, egész a peremen, látszott a kis betondzsámi zöldeskék kupolájának egy szeletje. A gesztenyefák lombjai sajátos, zavaros fényben áztak. A sötétben a tévéantennák fémtányérjai fehérlettek a környező épületek erkélyeiről. Különös csönd honolt. A látvány megnyugtatott. Talán mégis hazaértem, gondoltam.
 És ekkor a sötétből a piszkos fényben úszó betonszínpadra lépett egy férfialak. A férfi nehezen, lassan járt, mintha tengerfenéken lépegetne. Egyszer csak egy különös kézmozdulattal, mintha csikket hajítana el, a földhöz vágott egy petárdát, aztán még egyet… Nem sejtette, hogy bárki figyeli. Az ismeretlen járókelő otthagyta az éjszakában az aláírását, elküldött egy tartalom nélküli üzenetet, és eltűnt a sötétben, mindössze két dörrenést hagyva maga után. Ahogy távolodott a sötétben, úgy tűnt, kissé oldalazva jár, mint egy kutya.
 

                                RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu