Jorge Semprún
Húsz év, egy nap
Amikor kitört a köztársaság-ellenes katonai puccs, Benigno Perales
már a kommunista párt tagja volt. Az elsők között jelentkezett a párt által
szervezett félkatonai egységekbe, amelyek azután az Ötödik Ezredet alkották.
Az 1936-os év augusztusának elején Benigno, aki addigra már éles
eszének és harci szellemének köszönhetően felelős posztot töltött be az
Alcázar de Moscardót – szervezetlenül és eléggé eredménytelenül – gyűrűbe
záró félkatonai egységekből álló hadoszlopokban, egy gépkocsit rekvirált,
és Toledóból Quismondóba ment egy fegyveres csoport élén, hogy felderítse,
mi is történhetett a La Maestranza birtokon.
Így szerzett tudomást a legfiatalabb Avenda?o-testvér, José María
haláláról. Akit egyébként a legjobban szeretett. Nemcsak ezért mert általa
ismerte meg Mercedest, mindörökre elérhetetlen szerelmét. (Mit tegyünk:
így mondják minden tangóban és kupléban: néha a tangók szövegében is találhatunk
örök igazságokat.)
Áprilisban ugyanis, néhány héttel José Maríával kötendő házassága
előtt, Mercedes néhány napot töltött a La Maestranzában; természetesen
nem egyedül ment, ilyet még feltételezni is sértő volna, hanem az édesanyjával,
do?a Constanciával mint gardedámmal, és a nagyobb biztonság kedvéért jelen
volt a menyasszony gyóntatója, Rupérez atya is, aki a jegyesség utolsó
heteiben egyre növekvő aktivitással készítette fel lelkigyakorlataival
Mercedest szüzessége elvesztésének sajnálatos ámde szükséges áldozathozatalára.
Benigno ekkor látta először Pombo kisasszonyt. A kétségbeesett
szerelem nyila ekkor járta át, hozzászegezve őt az eljövendő idő homályos
falához.
La dulce boca que a gustar convida
un humor entre perlas destilado
y yo a no invidiar aque licor sagrado
que a Júpiter ministra el garzón de Ida
amantes, no toqueéis, si quereis vida
porque entre un labio y otro colorado
Amor está, de su veneno armado,
cual entre flor y flor fierpe escondida…
Ahogy látható, Benigno Perales, ez a zseniális autodidakta, Luis
de Góngora szonettjeiben találta meg a legmegfelelőbb szavakat szenvedélyes
és keserű kétségbeesésének kifejezésére.
Az Avenda?o-testvérek közül Benigno José Maríát kedvelte a legjobban,
már jóval Mercedes ragyogó feltűnése előtt is. Mert mindenki másnál nyitottabb
volt a párbeszédre, könyveket adott neki kölcsön, és vitatkozott vele Alberti
és Miguel Hernández az Az angyalok és az Örökös mennydörgés című kötetének
verseiről, és mert még Keynesről és az elméletéről is beszélt neki, amikor
a brit közgazdász a Revista de Occidente meghívására 1930-ban előadást
tartott Madridban. Lényegében azért, mert nem nézte és nem kezelte le,
hanem magával egyenrangúnak tekintette.
Éppen ezért a legfiatalabb Avenda?o halálát Benigno képtelen
és igazságtalan dolgonak tartotta. Nemcsak elszomorította, hanem fel is
dühítette őt.
A Bőség Kosarába, Estradáék kereskedésébe ment – még élt Eloy
apja, és ő vezette az üzletet –, hogy beszéljen vele és Chemával, a Féloldalassal.
Ott ültek, kártyáztak és iszogattak.
Kirobbant belőle a düh.
– Itt vannak a nagylegények – üvöltötte – a hátország hősei.
A francba is, miért nem a fronton vitézkedtek, és a fasisztákat lövitek?
Eloy Estrada és a Féloldalas szívesen visszaszólt volna valami
csúnyát, vállalva annak a kockázatát is, hogy ölre mennek. De Benigno kék
kezeslábasba öltözve jelent meg a kereskedésben, ez volt a milícisták egyenruhája
a polgárháború első időszakában. Kék kezeslábas, vállszíj, őrmesteri rangjelzés
és az Ötödik Ezred veres csillaga („Az ötödik, az ötödik, az ötödik, /
az Ötödik Ezreddel, / Modestóval és Lísterrel, / meg Carlos ezredessel,
/ elbírunk mi akárkivel…”) az övéről egy nagy, kilencmilliméteres pisztoly
lógott. S ha ez még nem lett volna elég, a Benigno kíséretében lévő három
milicista is föl volt fegyverkezve egy-egy meggymagköpködő-vel.
Ezért azután Eloy és a Féloldalas kénytelen volt lenyelni Benigno
szemrehányásait és szidalmait.
– Elégedettek vagytok, mi? Ezt nevezitek ti osztályharcnak: megölni
az Avenda?o család egyetlen szabadelvűen gondolkodó tagját, aki ráadásul
védekezni sem tudott… Ha már ilyen tökös legények vagytok, akkor besorozlak
benneteket… Az Ötödik Ezred egyik rohamosztagába kerültök, hogy megmutassátok,
mire vagytok képesek.
Eloy Estrada berezelt ugyan, de nagy ravaszan meglépett ebből
a helyzetből. Azzal az ürüggyel, hogy el akar búcsúzni a ház emeletén lévő
anyjától, fogta magát és kiugrott egy ablakon át a nyílt mezőre. Benigno
nem indult az üldözésére: majdcsak seggbelövi valaki ezt a köcsögöt! Chema,
a Féloldalas ellenben nemcsak belépett az Ötödik Hadosztály soraiba, hanem
igen hamar kitűnt jó harckészségével, olyannyira, hogy a következő évben
besorozták az Ungría parancsnoksága alatt álló Köztársasági Hadsereg XIV.
Hadtestének elit alakulatába, abba a híres partizánegységbe, amelynek tagjait
arra képezték ki, hogy a francóista hátországban, ellenséges területen
hajtsanak végre harci cselekményeket: ezeknek a veszélyes megbizatásoknak
a során nagy veszteségeket szenvedtek.
Nos, Benigno a legapróbb részletekig megtudott mindent arról,
ami azon a július 28-án történt a La Maestranzában; megtudta, miképpen
halt meg José María Avenda?o, de arról semmi bizonyosat nem tudott, mi
történt Mercedessel és Raquellal. Mintha a föld nyelte volna el a két nőt.
Valamiféle ösztönzésnek, később világosan beigazolódó parancsoló
megérzésnek engedelmeskedve, Benigno hűséges kísérőivel együtt elment a
La Maestranza birtokra.
A ház nem szenvedett sok kárt.
A benne található gazdagság nem szította fel hosszú időre a béresek
dühét: a szegényparasztokból verbuválódott tömeg hamar kiélte pusztító
kedvét, azután elvonult. Attól fogva a ház jó darabig elhagyatottan állt.
Csak Satur, akit előrehaladott kora nem akadályozott ebben, Mayoral felesége,
az intéző vagy a tiszttartó, akik Madridban húzódtak meg, jelentek meg
olykor néhány napra, hogy nagyjából kitakarítsanak, és kijavítsák a természetes
romlásból vagy rosszindulatú rongálásból eredő károkat.
Benigno biztos volt abban, hogy Mercedes és Raquel valahol a
házban rejtőzik. Senki sem, a szemtanúk közül, akiket néhány héttel a végzetes
nap után kikérdezett, egyetlen egy sem látta, hogy az a lehajtható tetejű
Oldsmobil, amelyen Mayoral elindult a két nővel, elhagyta volna a birtokot.
Sehol sem, sem Quismondóban, sem másutt a környéken nem bukkant
föl az az egyébként feltűnő gépkocsi, amelyet már rikító, égővörös színe
miatt is nehéz lett volna elrejteni.
Azonkívül Benigno tudta, mert gyermekkori játszótársaitól, az
Avenda?o-fivérektől hallotta, hogy a házban vannak titkos járatok – a falubeli
legénykék futkározás és bujócska közben néhányat fel is fedeztek –, valamint
egy titkos menedékhely, ahol a házban keringő legendák szerint az alapító
nagyapa, az Indián elrejtette a szeretőit, akiket nemegyszer azért kvártélyozott
be a maga lakrészébe, hogy nyugodtan szerelmeskedhessen velük, s törvényes
felesége, a családi ágyban elfoglalt helyét kizárólagosnak és megrendíthetetlennek
tudva, ne is sejtse a jelenlétüket, ne tomboljon és ne sírjon miattuk.
Beningno biztos volt abban, hogy Raquel és Mercedes, föltehetően
némi külső együttműködéssel – Satur és Josefina, Mayoral felesége nyilvánvalóan
a segítségükre volt – megbújt a La Maestranza valamelyik zugában.
Így is volt.
Benigno nemsokára megtalálta őket, és velük együtt rátalált arra
a bizonyos titkos menedékhelyre is, mert ott rejtőztek – rémültek, soványak,
fésületlenek, mi több elhanyagoltak voltak, de éltek, és Mercedes szebb
volt, mint valaha, futott át Benigno fején, bár Raquelen is megakadt a
szeme. Kiszabadította őket önkéntes rabságukból, hagyott nekik egy kis
időt, hogy megmosakodjanak, rendbe hozzák magukat, és valami szolid ruhát
vegyenek magukra, mert nem lett volna jó, ha feltűnést keltenek a madridi
utcákon, ahol azokban a hónapokban mindenre ellenségesen néztek, ami a
férfiakon és a nőkön valamiféle polgári öltözékre emlékeztetett, azután
milicistáinak oltalma alatt a fővárosba kísérte őket, ahol könnyen menedékre
leltek. Benigno Perales a végtelenségig lovagias volt, nem kérdezte meg
tőlük, hová mennek, nehogy azt gondolják, ha valami baj történik, hogy
esetleg az ő keze is benne van.
Az igazat megvallva azon az 1956-os júliusi estén, a hagyományos
vezeklő szertartás előestéjén Benignónak eszébe sem jutottak ezek a múltbéli
események, amelyek húsz évvel azelőtt történtek. Mindezt csak a tisztelt
olvasó iránti megbecsülésből meséltük el most és itt, hogy beavatott olvasóként
olvashassa ezt az elbeszélést. Noha az olvasó némi előnyben van az amerikaival
szemben – pontosabban szólva, inkább csak volt: mindabból, amit Mercedes
az imént elmesélt az elképedt Leidsonnak, a férfi már majdnem annyira tisztában
van Szent Ágoston értekezéseinek szerepével és a menyasszony érintetlenségével,
mint az olvasó –, és noha értelmes olvasó éppen eleget tud ebből a történetből
ahhoz, hogy ne veszítse el a fonalat, az Elbeszélő részéről nem volt puszta
szeszély, sem pusztán öncélú élvezet, hogy felidézett egy olyan epizódot
Benigno Perales életéből, amely bizonyosan segít jobb megismerésében, és
talán még némi rokonszenvet is ébreszt iránta.
Egyszóval, az az igazság, hogy Benignónak eszébe sem jutott aznap
este az a kiruccanás, amelyet 1936 augusztusában tett Quismondóba. Túlságosan
felzaklatták a friss események ahhoz, hogy ilyesfajta emlékekbe merüljön,
ehhez nyugalmas tűnődésre lett volna szükség.
Már Roberto Sabuesa puszta jelenléte is – aki biztosan felismerte,
ha azonosítani nem is tudta – megzavarta, nem szólva mindarról, amit ez
a keménytökű hispán hím, a barbár és elvakult ostobaság ritka félszigeti
mintaképe összehordott.
Ezen kívül Benignót aggasztotta a béresek zendülésének a híre
is, amelyről Mayoral nem sokkal vacsora előtt tudósította José Manuel Avenda?ót
és Mercedest, ők pedig beszámoltak róla a vacsoravendégeknek.
Magától értetődően nem a bejelentett zendülés nyugtalanította
Benignót. Ez a hír inkább örömmel töltötte el, Sabuesának az a kijelentése
viszont annál kevésbé, hogy ilyen esetben mindig van egy vezető, és Beningno
most sejtette is, hogy ki az. Leginkább amiatt nyugtalankodott, hogy a
rendőr kihasználva, hogy itt van a birtokon, utánajár a dolgoknak, és a
végén kideríti, kik a másnapi zendülés felbujtói.
Benigno lelkében ez a zavart nyugtalanság és a belőle következő
kényelmetlen érzés összekeveredett azzal az izgalommal, amelyet José Ignacio,
a művelt jezsuita Avenda?o Németországból hozott ajándékai váltottak ki.
Hruscsov titkos beszámolója, amelyet az orosz kommunista párt nemrégen
megrendezett kongresszusára készített! És mintha ez még nem volna elég,
egy vastag, kék kartonfedelű kötet, amely Marx 1857 és 1858 között született
kéziratait tartalmazta a Grundrisse der Kritik der Politischen Ökonomie
címen; ez a cím nem a szerzőtől, hanem a közreadótól származott, de találóan
kifejezte a tartalmát: A politikai gazdaságtan kritikájának alapvonalai.
Marxnak ezek az írásai, amelyeket eltérő sajátosságaik ellenére néhányan
A tőke első fogalmazványának tartanak, egyetemesebb érvényűek és messzebbre
jutnak, mint egyébiránt befejezetlen, mert befejezhetetlen fő műve, a levéltárakban
hányódtak egészen 1939-es, illetve 1941-es moszkvai kiadásukig, ami a háborús
körülmények következtében nem igazán kedvezett annak, hogy ez a kiadás
a megfelelő visszhangot kapjon a művelt és a szélesebb olvasóközönség köreiben.
Az a könyv, amelyet José Ignacio Avenda?o hozott Benignónak,
egy 1953-as újranyomás volt, és a kelet-berlini Dietz Verlag, Marx műveinek
kiadója jelentette meg.
Benigno vacsora után, amint José Ignacio odaadta neki az ajándékait,
bezárkózott a szobájába, és együltében, remegve, izgatottan, elképedve
végigolvasta Hruscsov titkos beszámolóját a sztálini személyi kultuszról
és az elkövetett bűnökről. Első reakciója, miután lecsillapodott benne
az olvasás során feltámadt fojtogató érzés és düh, látszólag ellentmondásos
volt. Az járt a fejében, hogy azok a képtelen bűntettek, az a józan ésszel
érthetetlen stratégia, amelyet Sztálin folytatott a nép feltételezett
„ellenségei” ellen,
azzal hogy kiderültek és mindenki számára ismertté lettek – mégha ilyen
elemi módon, ennyire a despotikus túlkapások társadalmi okait fel nem vázoló
összefüggő elméleti feldolgozás nélkül is –, sajátos módon helyreállították
a forradalom történetének lehetséges ésszerűségét.
Igazából az volt történelmileg ésszerűtlen, ténylegesen elgondolhatatlan,
bár mindannyian elhittük, legalábbis részlegesen, gondolta Benigno, hogy
Trockij vagy Buharin „az ellenség ügynöke”-ként működött, mert megvásárolták
őket az imperialista kémszervezetek. Azzal, hogy ennek a roppant hazugságnak
hamis valódiságát szétrombolta, Hruscsov beszámolója – amely igazából sokkal
inkább arra törekedett, hogy érzelmeket keltsen, nem pedig arra, hogy önkritikus
gondolkodásra ösztönözzön – mindazonáltal lehetővé tette, hogy más szemmel
nézzük a kommunizmus történetét. Ezt a minden bizonnyal tragikus történetet,
amelyben a tragédia hősei szerepet cseréltek. Nemcsak azért, mert a tömérdek
tisztogatás, per, tömeges deportálás és rágalmazás áldozatai visszakapták
a bűntelenségüket, hanem azért is, mert újra felcsillant a lehetősége annak
– mint egy gyönge, védtelen virágszál a korlátlan önkényuralom jeges sivatagában
–, hogy az egész világ kommunista pártjaiban újjászülessen a kezdeményezés,
a demokratikus autonómia lehetősége.
Benignót teljesen maguk alá gyűrték az érzelmek, és a fejében
ide-oda cikáztak a gondolatok – eszébe jutott például, mert eszébe kellett,
hogy jusson, Heriberto Qui?ones, akit a francóisták győzelmét követő időszakban
ismert meg, amikor Qui?ones Spanyolországban újjászervezte a párt földalatti
szervezetét; eszébe jutott Qui?ones, akit olyan kegyetlenül megkínzott
a Sabuesák és a hasonszőrűek rendőrsége, hogy hordágyon vitték a kivégzőosztag
elé, mert már mozdulni sem tudott; eszébe jutottak a párt, leginkább a
pártvezetőség, a Carrillók és a La Pasionariák rágalmai, amelyeket arra
a hősi halottra zúdítottak, megvádolva azzal, hogy kalandor volt,
az angol kémszervezet ügynöke, te jó Isten!, és ezeket a vádakat a legutóbbi
időkig, még a Kommunista Párt 1954-ben megrendezett V. Kongresszusán is
felemlegették, de ezen az estén, Nyikita Hruscsov titkos beszámolójának
elolvasása után már mindent a maga helyére tudott tenni abban a globális
összefüggésrendszerben, amely a kommunizmus eszméinek és gyakorlatának
elkerülhetetlenül bekövetkező elfajulásával kialakult –, ennek ellenére,
miután végigolvasta a híressé vált beszámoló német fordítását tartalmazó
füzetkét, sietve valami rejtekhelyet keresett neki, amire igencsak szükség
volt most, hogy Sabuesa itt tartózkodott a La Maestranzában.
De a biztos rejtekhely keresésére már csak éjfél után került sor, valamivel
azután, hogy a ház kerengőjén meghallotta a léptek és a csendes susogás
neszét, amely felfedte a Mercedes Pombo hálószobája felé haladó Raquel
és Leidson jelenlétét.
Abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy Raquel és az amerikai
eltűnik a kerengő egy fordulójában, azonnal elfeledkezett a titkos beszámolóról,
Heribierto Qui?onesről, sőt még arról a számtalan és felejthetetlen verésről
is, amelyet akkor kapott, amikor a Qui?ones lebukását követő letartóztatási
hullám során ő is horogra került.
Elfeledkezett Sabuesa vizsgálóbiztosról, arról a megvetéssel
– vagy gyűlölettel?, talán félelemmel? – teli görcsös mosolyról, amellyel
a Társadalombiztonsági Főhivatal Puerta del Solon lévő helyiségében várta
őt. Számos dologról kellett elfeledkeznie, az biztos, de hasogató fájdalom
járta át a mellét, összegörnyedt, bizonyos értelemben beletemetkezett abba
a fájdalomba, amelyet a kerengő fordulójában eltűnő éjszakai árny támasztott
föl benne.
Benigno, miután kijött a börtönből, visszatért Quismondóba, ahol
még élt apjának egy nővére, aki naponta járt misére, és odaadó áhitattal
imádta a Szeplőtelen Szűzet – aki „bűn nélkül fogant” –, ezt a keresztény
áhitatot a családi tragédiák még inkább elmélyítették benne. A fivérét,
Benigno apját a reguláris katonák végezték ki, amikor októberben, Madrid
felé tartva megálltak a faluban. Azt beszélik, hogy Franco hadseregének,
a Yagüe hadosztálynak ugyanaz a tisztje adott parancsot a kivégzésre, aki
egy marokkói reguláris egységből és a légió egy osztagából álló hadoszlopot
vezetett, és Quismondóba érkezésük előtt, vagy valamivel utána, Aza?áról
Numanciára változtatta a nevét – a de la Sagra vezetéknév változatlan maradt
–, abban a hitben, hogy az Aza?a nevet a gyűlölt köztársasági elnök iránti
zavaros tiszteletből adták neki.
Benigno apját tehát gyorsított eljárással halálra ítélték és
agyonlőtték korábbi tettei, de még inkább közismerten kommunista fia miatt.
Nem sokkal később az anyja is meghalt, de nem betegség vitte el, hanem
a vigasztalan magány. A családi végelszámoláshoz hozzátartozik – bár ez
a tény nincs semmiféle összefüggésben a történetünkkel, s nem is következik
belőle semmi, csupán a tájékoztatást szolgálja –, hogy Benigno egy unokafivére
viszont a madridi fronton, a város ostroma során, az Egyetemi Városban
folytatott kézitusában halt meg, de a másik oldalon, a Falange zászlaja
alatt harcolva.
Beköszöntöttek az ötvenes évek, a La Maestranzában rögtön tudomást
szereztek arról, hogy Benigno kijött a börtönből, és visszatért Quismondóba.
Egy nap José Manuel és Mercedes megjelent Benigno nagynénjének, Purificación
Peralesnek a házában, aki feltételek és időbeli megkötések nélkül befogadta
és ellátta unokaöccsét, bár a fia a Falange soraiban harcolva halt meg.
Vagy ki tudja, talán éppen ezért.
A börtönből nemrég kiengedett Benignónak szerződést – vagy még
inkább egyezséget, valamiféle erkölcsi kiegyezést – ajánlott fel az elsőszülött
Avenda?o, aki pénzemberként jelentősen gyarapította a család amúgysem kis
vagyonát, befolyásos férfiúként pedig jól megvetette a lábát a Rendszer
legfelsőbb köreiben.
– Te is meg én is jól tudjuk, kik vagyunk, Benigno – kezdett
bele a mondandójába. – Tudjuk, mi választ el bennünket végzetesen, feloldhatatlanul.
De azt is tudjuk, mennyi minden közös van a gyermekkori emlékeinkben, amelyek
mindig szentek maradnak előttem. Fölajánlom neked, hogy gyere el a La Maestranzába,
amely valamennyire a te othonod is, és intézd, mint Mercedes titkára, a
birtok ügyeit, és mint könyvtáros, tegyél rendet, és állíts fel egy katalógust,
mert egy könyvet sem találunk már abban a felfordulásban! A munkáért és
az érte járó fizetségért (amelyben majd megegyezünk, ha elfogadod az ajánlatomat)
cserébe nem kérem, hogy megváltoztasd a véleményed, sem azt, hogy hűtlen
légy az eszményeidhez, csak annyit kérek, hogy ne tegyél semmi olyat, ami
visszahathatna a családomra, ami csorbítaná vagy megnehezítené a társadalmi
helyzetemet ebben a rendszerben…
Benigno Perales elfogadta az egyezséget, mert őszintén szólva
úgy gondolta, hogy addig nem végez semmiféle pártmunkát, amíg ugyanazok
a legfelső vezetők, akik a száműzetés kényelmes biztonságából megrágalmazták
Qui?onest, vagy akik nem sokkal korábban meggyilkoltatták León Gabriel
Trillát.
Így Benigno mintegy két éve, amióta beköltözött a La Maestranzába
és nap mint nap látta Mercedes Pombót, némán szenvedett a reménytelen szerelem
gyönyörűséges, tantaluszi kínjaitól.
Éjfélkor, ahogyan erről már szó volt, Perales a résnyire nyitott ajtót
becsukva meglátja, hogy a kerengőn végigsuhan Raquel és az amerikai, a
„jóképű jenki” árnya. Így emlegette őt Domingo Dominguín, mesélte Mercedes,
amikor néhány héttel azelőtt közölte vele, hogy Leidson eljön az utolsó
vezeklő szertartásra. „Rokonszenves, értelmes, és még jóképű is”, mondta
Dominguín Leidsonról, mesélte tovább Mercedes. „Élhetsz az alkalommal,
elteheted láb alól a sógorodat José Manuelt, és megszökhetsz a jenkivel,
ha már nekem soha nem engedted meg, hogy elszöktesselek.”
Mind a ketten nevettek: Mercedes azért, mert eszébe jutott Domingo
megjegyzése. Benigno pedig, mert felrémlett előtte Dominguín. Mindig szívesen
gondolt Dominguínra, mert valahányszor átment a La Campanzába, mindig szívélyes
fogadtatásban volt része, a tartomány másik nagy birtokán a dinasztia alapítója,
don Domingo ifjúkorában béresként dolgozott, és a birtokot később azon
a pénzen vásárolta meg, amelyet bikaviadorként és viadalok szervezőjeként
keresett.
Domingo a La Companzában töltött egyik délután során adott neki
egy példányt a kommunista párt újságjából, a Mundo Obreró-ból, mert természetesen
ismerte Benigno politikai előéletét.
– Tudom, hogy most éppen csak tengsz-lengsz a világban – mondta
Domingo aznap délután a La Companza tágas nappalijában, amelynek a falait
nagyszarvú bikafejek díszítették, azoknak a nemes és bátor állatoknak a
fejei, amelyeket a két Dominguín, az apa és a fia ölt meg –, bár nem tudom
miért van így, és nem is kérdezem az okaidat, mindenesetre azt mondom én
neked, tartsunk itt Quismondóban egy kis illegális kongresszust, hogy megválaszthassunk
belügyi titkárnak. Te leszel a mi politikai tanácsadónk: tudod mennyi hasznunk
származna abból, hogy nem kellene várnunk, amíg kintről, Párizsból vagy
Prágából megjönnek a jelszavak, csak idejönnénk Quismondóba, megbeszélni
veled a dolgokat, az elméleti irányvonalunkat pedig marxizmus-peralizmusnak
neveznénk marxizmus-leninizmus helyett, mert ez azért nem cseng olyan jól
a fülünkben.
Benigno jókedvűen nevetett, de közben a hideg futkározott a hátán.
Vajon az itthon tevékenykedő kommunista vezetők közül hányat távolítottak
el, rágalmaztak sőt gyilkoltak meg éppen azért, mert megpróbáltak a létrehozni
egy önálló központot az illegális vezetésen belül?
De Domingóval nem osztotta meg ezeket a baljós gondolatait. Csak
annyit mondott neki, folytatva a tréfálkozást, hogy Quismondóban a marxizmus
két szárnya vagy irányvonala is elképzelhető: a marxista-peralista és a
marxista-dominguinista szárny.
A párt két szárnyával kapcsolatban Domingónak eszébe jutott egy
vicc, amit nemrég hallott valakitől: a párt nem tyúk és nem is fecske,
hogy két szárnya legyen, fejtegette egy illető, akivel valahol együtt volt.
De ki is mondta neki ezt a viccet, mi okból és milyen kerülmények
között? Miután a sokadik pohárka törkölypálinkát eresztették le a torkukon
a La Companza nappalijában, Domingónak hirtelen eszébe jutott. Agustín
Larrea, más néven Federico Sánchez mesélte el neki Ferrazban valamelyik
este, azzal hogy ez a bölcsesség egy fürge, púpos cseh kommunistától származik.
Hogy hol ismerte meg ezt a cseh elvtársat? Ez nem derült ki.
PÁL FERENC FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|