HOCH RENDŐRIGAZGATÓ MÉG AZNAP megjelent a kormányzói palotában. Személyesen óhajtott beszámolni a nap folyamán történt eseményekről. Hosszú volt ez a mai nap, sok fölösleges kényszerűséggel fárasztotta el Hochot, aki emiatt úgy érezte, mintha nem is egy napot küszködött volna végig, hanem egyszerre hármat. Hiszen a régi görögök is azt mesélték, hogy amikor Jupiter nemzette Herkulest, a szokásosnál háromszor hosszabbra nyúlt az éjszaka, és egymás után háromszor is felkelt a hold. Hát akkor a mi felvilágosult korszakunkban, midőn az Ész, az Erő és az Akarat közös erővel nemzi a Rendet, egy-egy különlegesen fontos munkanap hogyan is ne nyúlhatna háromszor olyan hosszúra, mint a többi?
 Nem mintha a rendőrigazgató különösebben kedvelte volna a régi görögöket, vagy szívesen gondolt volna rájuk. Egy klagenfurti vendéglős kisebbik fia volt, pajtásai közül hamar kitűnt szorgalmával és felfogóképességével, ezért a vendéglős, akinél gyakran ebédeltek magasrangú közigazgatási tisztviselők, taníttatta a jóravaló fiút, hogy az majd hivatalnoki pályára léphessen. Ugyanezért Hochnak a nádpálca jutott eszébe a régi görögökről, a tanulóévek során sok-sok „tenyerest” és „körmöst” kapott a régi görögök miatt.
 Úgy képzelte a régi görögöket (meg a régi rómaiakat is, de őket kevésbé gyűlölte, mert ők legalább értettek az ügyintézéshez), mintha elszürkült kőszobrok, vagy inkább megkövesedett, megcsonkított holttestek volnának egy kifosztott, gazdátlan temetőben. De tulajdonképpen sehogyan sem képzelte őket, nemigen szeretett képzelődni. Ugyanúgy irtózott a képzelődéstől, ahogy a régi görögöktől is.
 Ennek csak látszólag mond ellent az a szokása vagy hajlama, hogy szeretett belehelyezkedni más emberek észjárásába, ami érthető, sőt el is várható egy rendőrtisztviselőtől. Most például Jupiter és Hercules azért és csak azért fordult meg a fejében, mert Hingenau báró szívesen képzelte magát olümposzi jelenségnek. Talán bizony azt is olümposzi jellegzetességnek hiszi, hogy őt, Hoch rendőrigazgatót immár legalább tíz perce várakoztatja. Nem baj – gondolta Hoch –, tudunk várni, ráérünk.
 Ő, Hoch azt is megvárja szép türelmesen, hogy érdemeit – a tartományfő közbenjárására! – nemesi címmel jutalmazza az uralkodó. Már csak ezért sem fog zokszót ejteni a mostani tíz vagy tizenöt perces várakoztatás miatt.
 Lelki szemei előtt úgy jelent meg a másik ember észjárása, mint egy kihajtogatható térkép, melyről sajnos lemaradt a jelmagyarázat, ám hozzáértő szemmel így is eligazodhatunk rajta. A jellembeli nyomorúságok úgy húzódnak, mint a patak- és folyóvölgyek, a bűn és a gyalázat kitüntetett pontjai felmagasodnak, mint megannyi hegycsúcs. Ezt Hoch annak figyelembevételével is hajlamos volt így látni, hogy pontok csak a geometriában léteznek; a mindennapok helyszínrajza nem ismer elkülönített pontokat. Ez volt a legfőbb tudása: „Pontokat keresünk, foltokat találunk.” Vérfoltot, szennyfoltot, májfoltot, hullafoltot, vagy legalább egy szeplőt az arcon és a jellemen.
 Az erényeket figyelmen kívül hagyta, szerinte azok egy másik térképen találhatják meg a helyüket; kivéve azt a nem ritka esetet, ha valaki egy erénytől vagy más dicséretes tulajdonságtól ösztökélve kerül szembe a törvénnyel. De hiszen akkor az erény is csak egy folt, semmi több.
 Tudósok újabban kiderítették, hogy a napnak is megvannak a maga foltjai. Bármilyen furcsa is, de így van. Hiába hittük a mi kedves napocskánkról, hogy ő a megtestesült makulátlanság. A távcső, melyen át a csillagász fürkészi a napfoltokat, láthatóvá teszi a kedves napocska eltitkolt vagy tervelt galádságait, segít kinyomozni az egész naptevékenységet. Mondhatni, fényt derít még a fényre is.
 Valaki egyszer elmagyarázta Hochnak, hogy a tudomány mai állása szerint a nap nem ragyogó, hanem sötét, mint az éjszaka. A nap tulajdonképpeni teste ugyanis egy szilárd anyagból álló fekete gömb, melyet azonban világító gázburok vesz körül. Ettől a fehéren izzó gázharisnyától kapjuk a fényt és az éltető meleget. Igen ám, de a harisnyán időnként lyukak támadnak, melyeken át kilátszik a naptest, a sötét, pucér felszín. Ők a napfoltok, a fénylő gázburok hézagai, szakadásai. Elképzelhető, hogy idővel egyre nagyobbak lesznek, összeolvadnak, úgyhogy végül a fénylő, melegítő gázburok teljesen szertefoszlik.
 Történetünk idején a műveltebb társadalmi osztályokban általánosan elterjedt meggyőződés volt, hogy nem is olyan sokára, talán ezer vagy kétezer vagy félmillió éven belül ki fog hűlni a nap. Hiszen az olajlámpa sem ég örökké, ha gondos kezek nem pótolják az olajat, és a gőzgép is egykettőre megáll, ha a fűtő nem dobál fahasábokat, vagy nem lapátol szenet a kazánba. Előbb vagy utóbb minden készlet, minden tartalék elfogy; miért éppen az élet forrása lenne kifogyhatatlan?
 A rendőrigazgató, józan ember lévén, tisztában volt vele, hogy ő már csak tizenöt-húsz, legfeljebb harminc évet fog élni ezen a földön, mégis úgy érezte, mintha egy szempillantás alatt eltelt volna az a kétezer vagy Isten tudja, hány esztendő; és a szíve tájékán hideget érzett, egy kis ízelítőt a jövendő világból, melyet a nap már nem fog felmelegíteni.
 A szív hidege némileg pótolta a hiányzó képzelőerőt. Hiszen azt elképzelni, hogy majd egyszer kialszik a nap, annyi, mintha máris kialudt volna. Ez a kialudt nap úgy jelent meg a sivár képzeletben, mint egy kiterjeszkedő, vaksötét napfolt, vagy mint egy véglegessé vált napfogyatkozás. Az, hogy a küszöbönálló napfogyatkozás erősen foglalkoztatta a rendőrigazgatót, magától értetődik. Rendészeti problémának látta, mint egy népünnepélyt, ahol önfeledten tolong a sokaság, és a zsebtolvajok a szokásosnál is könnyebb zsákmányt ejtenek. Egyébként a hold árnyékkúpjának földi vetülete szintén egyfajta folt!
 A rendőrigazgató képzeletében foltok jelentek meg. Vörösborfoltok fehér abroszon. Férfias eredetű foltok Wurzbach kisasszony sokaktól dicsért fehérneműjén. Az erőtlen képzelet F-fel ejtette ki a hírhedt nevet, Furzbachnak, hogy folt essék a jóhangzáson is: tudniillik Wurz azt jelenti, hogy fűszer, Furz pedig azt, hogy fing. Bizony, bizony: Fingpatak leányasszony, akinek semmi névre sem keresztelt fiúcsecsemőjét koporsó híján piros kockás abroszban földelték el! (Hoch rendőrigazgató is tudta, nemcsak Hafner, hogy ki nemzette a gyermeket.) Ez csak a jó nagy folt!
 Meg aztán itt van nekünk a szeplőtlen fogantatás régóta gyanított szégyenfoltja. Az ám!
 De ami ennél is több: állítólag a szemgolyóban is van egy folt, egy vakfolt. Méghozzá éppen ott van a szemfenéken, ahol emberi számítás szerint a legélesebben kellene látnunk, ahol az idegek a legnagyobb számban mutatkoznak. A szemfenék egy bizonyos részével nagyon élesen látunk, de mindjárt mellette ott van a vakfolt.
 Zavarbaejtő volt már a vakfolt puszta létezése is, még inkább a hozzáfűzött szemléltető magyarázat, melyet a rendőrigazgató a tartományfőtől kapott egy régebbi látogatásakor, miután Hingenau báró összeveszett a feleségével, és – noha régóta kínlódott a májával – már megint berúgott. Előzőleg a nagyméltóságú asszony szemgolyókat boncolt, így tehát innét vagy erről a környékről származott Hingenau báró legfrissebb tudománya.
 Ha egy dolgot fezsült figyelemmel nézünk – hangzott Hingenau báró magyarázata még hónapokkal ezelőtt –, majd a mellette levő dolgot nézzük ugyanilyen feszült figyelemmel, akkor az iménti dolog eltűnik a szemünk elől. Ilyesmi történik, ha egy csillagot kémlelünk az égen, majd pillantásunk a csillagkép másik tagjára vetül, vagy ha egy kedves fiatal hölgy egyik mellét bámuljuk hosszabb időn át, majd hirtelen a szép kebel párját óhajtjuk szemügyre venni. Semmiképpen sem figyelhetjük ugyanazzal a gyanakvással vagy mohósággal az észlelés tárgyát és a tárgy környezetét: ez a vakfolt lényege.
 A rendőrigazgató nagyonis tisztában volt vele, hogy a szép női kebel, melyet Linzország első embere olyan alaposan tanulmányozott, hogy abból még a vakfolt lényegét is megértette, nem az angyali jóságú hitves tartozéka. Támadt is ebből egy kisebbfajta botrány, melyet Hoch a maga szerény eszközeivel segített elsimítani. Ilyenkor persze „gyere, cimborám, segíts”, nem ám „császári zsoldos” vagy „jött-ment adminisztrátor”, ahogy a háta mögött nevezik a Bécsből küldött hivatalnokot!
 Most már haragudott, amiért majdnem fél órája várakoztatják. Elhatározta, hogy százig vagy meddig számol, és ha a báró addig elő nem kerül, hát ő fogja magát, és távozik.
 De még el sem kezdett számolni, amikor belépett egy személy; sajnos nem a tartományfő, hanem csak az inasa. Bejött, az óramutató járásával megegyező irányban körbejárta a rendőrigazgatót, és minden oldalon gyertyát gyújtott. Igaz is, lemenőfélben volt már a nap. A kormányzói palota keleti szárnyára, ahol a fogadóterem volt, kiterjeszkedett az esti homály.
 Aztán az inas kiment, Hoch pedig felnézett a magasba, és nem tudott nem arra gondolni, hogy ő most önmagába néz, vagy inkább a saját nevébe, mert az ő neve azt jelenti, hogy Magas; és a tény puszta megállapítása, mint már annyiszor, most is elégtétellel töltötte el. Fönt a magasban zergék szökkentek, ahogy a mennyezeti freskó megjelenítette és a gyertyafény megvilágította őket, Hochnak azonban a saját vakfoltjára kellett gondolnia, és tudomásul kellett vennie, hogy bármennyire erőlködik is, legalább egy zerge mindig eltűnik a látóteréből.
 Talán bizony ezek a zergék súgták meg Tholdalagi Stefánia grófnőnek, hogy nemcsak puskagolyók meg sörétek röpködnek a waxenbergi vadászház környékén, hanem nyílvesszők is, miket a pajkos gyermekisten, Cupido röpít a szerelemre fogékony szívekbe; kérdés persze, hogy a zergék tudják-e, mi fán terem az a Cupido. Mert ő, dr. Eugen Hoch tudja. Nemhiába kapott kisdiákként annyi sok tenyerest és körmöst. Persze az is lehet, hogy a szerelemre fogékony szív maga fordult (Hoch szerint erősen túlzott) követeléseivel a nagyméltóságú asszonyhoz, miután a fogékony szív egyszer már kapott egy összeget a bárótól azzal a megjegyzéssel, hogy ez bizony nem nyugdíj lesz, hanem végkielégítés volt.
 Fogékony szív: ezt a pimaszságot ismételgette magában, és elmosolyodott. Említettük már, hogy mosolygós ember volt. Egyszerre csak furcsa zajt hallott lentről, a padló felől, csattogást, vagy inkább toppanásokat. Eleinte azt hitte, hogy a tartományfő kisebbik leánya jött be a fogadóterembe, és ahelyett, hogy illendően köszöntené a rendőrigazgató bácsit, nem szól egy szót sem, csak toporzékol. Elkényeztetett kis majom! – kiáltotta Hoch méltatlankodva, és nem nézett oda, csak azért sem. De mivel a toporzékolásnak nem akart vége szakadni, egy idő múlva mégiscsak odanézett, letekintett maga elé.
 Akkor látta, hogy: nincs itt semmiféle kislány, hanem egy hal vergődik a márványpadlón, ezüstösen csillogó pikkelyekkel. Egy pillanatig nem értette, hogyan kerül ide bármiféle hal, és hogyhogy ő eddig nem vette észre. Lehajolt a halhoz; közben megérintette a nadrágszárát, és érezte, hogy a szövethez valami nyálkás, csúszós anyag tapadt.
 Végre megértette, hogy Hingenau báró vidrája sompolygott be az imént a nyitva hagyott ajtón. Hozzátörleszkedett a lábikrájához, és még egy kis halat is hozott neki. Bizony ám, ez a hal neki szól, és arról szól, hogy nincs hátraarc, nincs dacos kivonulás, mert a vidra, aki nemcsak halfogásra, hanem házőrzésre is be volt idomítva, meg fogja őt harapni.
 Igaz ugyan, hogy mint mindig, most is van nála pisztoly, de ő bizony nem fog rálőni a tartományfő kedvenc vadállatára, mert abból országos botrány kerekedne. Így is éppen elég feszült a viszony a felső-ausztriai tartományi rendek és a Bécsből irányított adminisztráció között, úgyhogy a rendi gyűlés vezetői, a Starhembergek és az Ettingshausenek már éppenséggel a központosító bürokrácia rémuralmáról beszélnek, és a helybeli nemesség sem hagyja abba a morgást!
 Csakugyan, az egyik sarokból, melyet a gyertyafény inkább sötétben hagyott, semmint megvilágított volna, fenyegető morgás hallatszott. Mintha a fogyasztási adó és a szeszmonopólium ellen protestáló tartományi rendek gyűltek volna össze abban a sarokban. A rendőrigazgató úgy határozott, hogy esetleg mégiscsak lőni fog. Már-már nyúlt a pisztolyáért, ám ekkor az inas kíséretében, aki újabb égő gyertyákat hozott, színre lépett Hingenau báró.
 Kissé betegnek, vagy legalábbis fáradtnak látszott. A rendőrigazgatót a szokásos kézmozdulattal üdvözölte, majd elkiáltotta magát: Pukkants!
 Ez volt a vidra neve, Pukkants. Elismerjük: nem szép a szerkesztőtől, nem valami kedves dolog, ha egy mellékszereplőnek akkor ad nevet, amikor az illető – legyen ember vagy állat – éppen eltűnni készül az utolsó jelenetből, melyben az olvasó találkozik vele. De hát némelyik mellékszereplő már csak erre való. Utánahajítjuk a nevét, mint valami kavicsot vagy göröngyöt, és hallgatjuk a puffanást. Pukkants!
 Ez a hal – kiáltotta Hingenau báró –, ez a hal nem lesz jó, Pukkants, majd holnap hozzál másikat, most eredj aludni, sipirc!
 Felszedte a földről a csattogva hánykolódó halat, és begyömöszölte díszruhája zsebébe, majd hátrafordult a rendőrigazgató felé. Foghegyről kérdezte tőle:
 Na mi van?
 Közben Pukkants előiramodott a sarokból, és kiszaladt a fogadóterem túlsó ajtaján, mely ugyanúgy tárva-nyitva állt, mint az innenső. Arrafelé volt Hingenau báró hálószobája. Nem kellett magasrangú rendőrtisztviselőnek lenni ahhoz, hogy az ember észrevételezze: bizony, a vidra a tartományfő ágyában alszik. Abban az ágyban harmadik személynek, például a tartományfő angyali jóságú hitvesének, nincs helye.
 A rendőrigazgató irtózott volna együtt aludni a tartományfő hangosakat pukkantó, mocsárszagú vidrájával, ennek már a puszta gondolatától elfogta a rosszullét.
 De még sokkal inkább irtózott attól a gondolattól, hogy közös ágyban kellene feküdnie egy nővel, aki a hálóinge alatt éppolyan meztelen, mint egy boncasztalra fektetett hulla.

HOGY MI VAN? – kérdezett vissza a rendőrigazgató a rá jellemző hanghordozással, mely egyszerre érződött alázatosnak és bizalmaskodónak. – Máris megtudhatja nagyméltóságod, hogy mi van, sőt már hamarabb is megtudhatta volna, de most már mindegy. Neki, Hochnak azzal kell kezdenie a beszámolóját, hogy Hafner képzőművész a cenzúra-hivatal engedélye nélkül készített egy litográfiát kis példányszámban, nagy titokban.
 Mondta a tartományfő, hogy ez őt nem érdekli. Arról beszéljen uraságod, mivel tölti az időt Beöthy Ödön! Merre járt, kivel találkozott?
 Mire Hoch közölte, hogy: persze nincs az a nagy titok (legalábbis Linz falai között nincs), amiről a felső-ausztriai rendőrség ne szerezne tudomást. És nincs az a kis példányszám, esetünkben konkrétan harminckilenc darab kőnyomat, amit ne volna érdemes elkobozni. – Elővett egy csomagocskát, és bontogatni kezdte.
 A tartományfő most már türelmetlen volt. Mondja, Hoch, Maga teljesen hülyének néz engem?!
 Felelte Hoch türelmesen: azért mindössze harminckilenc, mert negyven példánytól már bűncselekmény. Ha annál kevesebb, akkor csak szabálysértés. – Gyönyörködve nézte a beteges, idős embert. Az pedig tépte a haját, és ordított, mint a fába szorult féreg. – Ne dühítsen tovább, Maga nyomorult, Maga miatt nem alszom éjszakánként! – ezt ordította, sok egyéb szitok mellett. – Azt akarom tudni, hogy Beöthy mikor találkozott Boczanival vagy Baczonival, és miről beszélgettek! Maga csak ne a Hafnerjózsiról fecsegjen, ki nem szarja le a Hafnerjózsit a litográfiájával együtt?! 
 Dr. Eugen Hoch elérkezettnek látta az időt, hogy mély lélegzetet vegyen, és a legnagyobb tisztelettel arra kérje nagyméltóságát, válogassa meg a szavait. Mert igaz ugyan, hogy az ő személye alacsony, de a kormány, melyet ő képvisel, magas, és ezt a jövőben tessék jobban figyelembe venni. Ami pedig az iménti kérdést illeti: mindenekelőtt nagyméltóságod lesz az, aki nem szarja le az elkobzott képzőművészeti alkotást.
 Addigra kibontotta a kis csomagot, és mutatta a friss nyomatokat Hingenau bárónak, aki mintha valóban egy kissé meglepődött volna. Csakhogy összeszedte magát: most már nyoma sem volt az iménti dühkitörésnek. Higgadtan kérdezte (vagyis félig-meddig állította): ezek szerint ő is itt van?
 Igen ő is itt van – felelte Hoch. – De hiszen erről beszélek nagyméltóságodnak! Beöthy magával hozta őt Bécsből. A Horgony-udvarban vett ki szobát, kettejüknek.
 Hingenau báró csöppet sem látszott féltékenynek. Ellenkezőleg, kis híján baráti érzéssel gondolt Beöthyre, mint azok az idősödő, bölcs férfiak, akik nemigen bánják, ha megunt szeretőjük oldalán felbukkan az érdektelen utód. Ezzel szemben aggodalmak ébredtek benne. A kisasszony komolyabb ok nélkül, holmi szeszélyből nem jön ide vissza Linzbe. Kell, hogy annak legyen valami oka. Az nem lehet, hogy tőle, Hingenautól semmit ne akarjon az a bukott nő. Mindenki akar valamit.
 Bezzeg most már nem foghegyről beszélt a rendőrigazgatóval! Még mindig higgadtságot színlelt, de szélesre tágult orrcimpái mutatták, mennyire izgatott. Kérdezte, hogy: és ő magával hozta a gyerekét is?
 A gyerekét! Hoch nem szólt semmit, csak megrázta a fejét, annak jeléül, nem a gyerekét nem hozta magával. Ha őnagyméltósága még mindig nem tudja, hol az a gyerek, mi lett azzal a gyerekkel, akkor jobb, ha nem tőle, Hochtól értesül róla. Voltak dolgok, melyekről Hoch, noha esze ágában sem volt eltitkolni őket, nem szívesen számolt volna be. Így például azt a hírt is, hogy Minerva szobrát ismeretlen tettesek eltávolították Felső-Vízikapu fülkéjéből, a tartományfő az újságban olvashatta. Azt meg már az újságok sem adták hírül, hogy a nyomozást a rendőrség felsőbb utasításra megszüntette.
 Szóval nem hozta el a gyerekét. Hingenau báró mentegetődző hanghordozással mondta: majd ha egy kicsit nagyobb lesz az a gyerek, és ha egészséges lesz, akkor ő, Hingenau báró el fogja intézni, hogy felvegyék a hadapród-iskolába. Csak egészséges legyen! Hoch továbbra sem szólt semmit, hanem bólogatott, annak jeléül: igen, a hadapród-iskola tényleg jó lenne, persze csak egészségeseknek.
 De ha nincs itt a városban a gyerek, akkor miért van rajta a litográfián?
 Ezt már igazán könnyű volt megmagyarázni. Hafner a litográfiát egy fényrajzolat, más néven daguerrotypia nyomán készítette, melyet Beöthy adott a kezébe. Kérdezte Hingenau báró: vajon a daguerrotypiát is elkobozta-e a rendőrség? A válasz nemleges volt: egyrészt, mert a fényrajzolatra nem vonatkozik az előzetes cenzúra-rendelet, másrészt, mert a rajzolat ezüstlemezre van rögzítve, tehát értéktárgynak számít, és a zálogházban a helye, hacsak – tette hozzá Hoch, és mosolygott – hacsak nem az észak-amerikai rabszolgakereskedőknél, vagy esetleg Bécsben, az Újépület utcai bordélyház kövér és kancsal tulajdonosnőjének tükrös fésülködőasztalkája fölött.
 A tartományfő szó nélkül hagyta ezt az újabb szemtelenséget. Inkább aggodalmának adott hangot. Mi történik, ha Beöthy, aki mégiscsak ismert magyar politikus, panaszt emel majd, amiért a felső-ausztriai rendőrség megfosztotta egy személyes emléktárgyától? Mire a rendőrigazgató úgy vélekedett: az ismert magyar politikusnak lesz annyi esze, hogy befogja a pofáját.
 Egy kis csend támadt, mintha a két férfi közül az egyik szemléltette, a másik próbálgatta volna a pofa befogását.
 Aztán ismét a rendőrigazgató szólalt meg. Hogy nagyméltóságod iménti másik kérdésére is válaszoljak: Beöthy az égvilágon semmiről sem beszélt Boczanival, nem is találkozott vele, a találkozást meg sem kísérelte,, noha erre kínálkozott volna számos alkalom. Nem is érdeklődött az internált személy iránt. Lehet, hogy nincs is tudomása róla. Úgy látszik – most jön az újabb vastag szemtelenség: –, úgy látszik, minden erejét igénybe veszi az a törekvés, hogy Cupido katonájaként elődjének méltó követője vagy utánzója legyen!
 Olyan szemtelenség volt ez, mely nem áll távol a hízelgéstől. A tartományfő azonban tovább aggályoskodott. No jó, Beöthy eddig nem találkozott Baczonival; de ha még sokáig itt marad Linzben, előbb-utóbb mindenképpen megismerkedik és talán össze is barátkozik vele!
 Ennek az ismerkedésnek igen csekély a valószínűsége – felelte Hoch. Beöthy ugyanis nincs már Linzben. Éppolyan hirtelen továbbutazott, amilyen váratlanul érkezett. Ma délután három órakor jegyet váltott és felszállt a gmundeni lóvasútra. Méghozzá nem is egyedül, hanem édes kettesben.
 Ez persze jó hír, nagyon jó hír volt, ennek örülni kellett. Nem politikai konspiráció zajlik itt, hanem csak egy hitvány kis kaland! Hingenau báró mégis palástolta örömét. Kissé kimérten így szólt:
 Uraságodnak ezzel kellett volna kezdenie!
 Igen – felelte vidáman Hoch –, természetesen ez a legfontosabb hír, de csak az összefüggések ismeretében válik igazán fontossá!
 Hingenau báró belátta, hogy Hochnak ebben a tekintetben igaza van. Ezek után már csak annak eldöntése maradt hátra, mi történjék Hafner szabálysértési ügyével. Ez tulajdonképpen csak Hochra tartozott volna, de a tartományfő most már ismét olümposzi jelenség óhajtott lenni. Én uraságodnak utasítást nem, legfeljebb jótanácsot adhatok – jelentette ki. – Tanácsolom tehát,
 Hogy uraságod hívassa be Hafnert, és atyai dorgálás kíséretében figyelmeztesse: a cenzúra-előírásokat senki sem szegheti meg büntetlenül, ha pedig a büntetés most az egyszer mégis elmarad, azt Hafner egy jóakarója közbenjárásának köszönheti.
 Magát a munkát pedig, ha már idehozta uraságod, hagyja nálam letétben! – fűzte hozzá, és a fogadóterem fiókos asztalkája fölé hajolva írt néhány sort elismervény gyanánt.
 Ott hevertek a nyomatok is az asztalkán, a délutáni postával érkezett levelek és ügyiratok tetején.
 Mit is mondott uraságod, hány példány készült?
 Azzal az egyik példányt, mely annyira hasonlított a többi harmincnyolchoz, hogy lényegében azonos volt velük, olyan alaposan szemügyre vette, mintha örökre be akarná vésni az emlékezetébe, majd odatartotta a gyertyalánghoz, mintha meg akarná gyújtani, de aztán akkorát sóhajtott, hogy kialudt a gyertya, és a tartományfő eltette a lapot az asztalka fiókjába. Aztán odarakta mellé a többi példányt is.
 Aztán elővette díszruhája zsebéből a halat, mely még élt, és azt is berakta a fiókba. Egy darabig szó nélkül hallgatta a fuldokló élőlény vergődését, pattogását. Aztán hívta az inast, hogy: a rendőrigazgató úr távozni óhajt, világítson a rendőrigazgató úrnak. Aztán kinézett az ablakon. Képzeletben végigsuhant a tájon, mely kitárulófélben volt Beöthy Ödön és a vele utazó egyszemélyes hölgytársaság előtt.

AKI MANAPSÉG LINZBEN JÁR, és bejut abba az épületbe, melyben az iménti jelenet játszódott, az egykori fogadóterem ablakán kinézve az új dóm színes üvegablakait és kőcsipkéit fogja látni. Jelenleg a tekintet beleütközik a főhajóba és a neogótikus ízlésű toronyba, melynek magassága a bécsi Szent István székesegyházéval vetekszik.
 Csakhogy történetünk idején az új dóm még nem létezett. A tartományfő, ha kitekintett a fogadóterem ablakán, a Pappenheim-kúria alacsony, széles épületét láthatta, valamint a körülötte elterülő, hatalmas kertet.
 Ha pedig a feljebb emelkedő pillantás végigsiklott a kúria cseréptetején és a gyümölcsfák lombjain, ha átfutott a láthatárt nyugat felől ma is lezáró kastélydombon és a kapucinusok hegyén, ahol napjainkban a stadion és a botanikus-kert foglal helyet, akkor dél felől kitárulkoztak az esti fényben izzó, hófödte hegycsúcsok, a Dachstein és a Krippenstein, a Hochsengs és a fekete Höllkogel.
 Felsorakoztak a Traun-tó körüli hegyek is: a fejszefokra emlékeztető Hongar, a fölébe magasodó, cakkozott élű Feuerkogel, mögöttük a Pokol-hegység előőrsei, a Farnaugupf és az Eilgupf, tőlük bal kéz felé a mindegyiknél messzebbre tekintő TRaunstein, mely mögül már csak a távoli Kasberg, Schönberg és Woising tud fél szemmel a Duna völgyére kandikálni.
 Azokon a hegycsúcsokon lobban ki a lenyugvó nap utolsó fénykoszorúja, ott van Gmunden, arra halad a lóvasút, arrafelé távozik történetünk színhelyéről Beöthy Ödön és társnője, ezt a pompásan kietlen térséget járják be Hingenau báró gondolatai.
 Másképpen szólva: Hingenau báró, mintegy varázsütésre, tökéletesen elfeledkezett a jelen történet hőséről, olyannyira, hogy regényünk hátralevő részében soha többé nem jt eszébe Johann B.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu