Én, azt hiszem, lényegileg még szűz vagyok.

A júliusi hőségben a szoba sarkában álldogáltam. Álltam egyik lábamról a másikra. Hófehér stiklában. Stikában sokkal jobb lett volna, de éppen ellenkezőleg volt, azért álltam ott, a szekrény előtt, hogy megbámuljanak. Emberek jöjjenek és nézzenek. A karcsú derekam. Makacs szám. Gyönyörű frizurám. Párizsi ruhám.
Éreztem a szekrényben fuldokló, a július végi hőségben izzadó bunda illatát. Levendula illata volt, fájdalmas, kesernyés, bódító illat. Ilyentől a legyek is megdöglenek. De lehet, hogy inkább az én gyomrom, epém volt ideges, összeugrott, és nem viselt el illatokat, szagokat. Amiket különben is nehezen gyűrt le, dolgozott fel. Egyszer az udvarlóm, miután hazakísért, még nem akart fölengedi a kilencedikre, ahol abban az évben laktam, hanem a ház mögötti sötétben csókolózni akart. Ehhez nem sok kedvem volt, és nem csak azért, mert nem szeretek csókolózni, ilyen a természetem, hanem azért is, mert igen hideg november vége volt. Neki volt olyan a szája, az orrából áramló levegő, mint amit most érzek a szekrényből, a bunda zsebében elhelyezett levendula zsacskóból. Nem volt kellemetlen, ezért is jegyeztem meg, nagyon is kellemes volt. A hidegben szívott cigaretta szaga átütő. Sokkal erőteljesebb, durvább, de nem bántó mégsem. Átfogta a derekam, ahol most a gyönggyel kivarrt puplin és selyem izzad.  A keze fölfelé kúszott a télikabát alatt, a gerincem mentén, ott, ahol százhatvan gombocska remegett. A tarkómig zárt ruha nyakától a farcsontomig végigszórták a ruhát gombokkal, minden centire kettő fért, apróbb gombok tán nem is léteznek. Mondtam neki, hogy hagyja a kabátom, mert igen hideg van, ne tapogassa, lapogassa a gerincem, úgysem kúszhat a pulcsi alá, viszont a hideg beáramlik, és befagy a fenekem. A gyerekeknek azt mondják, ha nagyon-nagyon hideg van, január, disznótor, az alig virradó reggelben a disznó fölfújt, eres húgyhólyagja, a belezárt néhány szem kukoricával úgy csörög a pálinkás teát párologtató fölnőttek kezében, akár egy hangszer, eredj, szaladj ki érte, de aztán vissza a konyhába, mert olyan hideg van kint, hogy befagy a lukad.
Nem is értettem, minek akar csókolózni, hiszen két órával korábban már csókolóztunk, sőt ennél sokkal több is történt. Vasárnap esti szerelmeskedés. Amihez különben nem is volt kedvem, de nem azért, mert nem volt jó, a végén mindig jó volt, hanem azért, mert untam az odáig vezető utat. De még ez sem eléggé igaz. Teljesen az az igaz, hogy szívesebben maradtam volna otthon filmet nézni, aztán olvasni, reggel ötkor kelni anyám hangjára, a törökkávé semmivel nem összehasonlítható, bódítóan kesernyés illatára, más családoktól eltérően mi pohárból ittuk a kávét, nem apró csészékből, nekem eurokrémes poharam volt, az alján két piros csík között egy fehér, az eurokrémet egyszerűen imádtam, ahányszor belekortyoltam a pohárba, a barna hab buborékai közt éreztem a világos és sötét krém egymástól elütő, mégis összetartozó illatát,  amikor terhes voltam, az eurokrémtől híztam tizenkilenc kilót, csorgott a nyálam, és sorra nyitogattam a konyhaszekrény ajtajait, hogy hová is dugta a férjem, mert előző este megkértem, dugja el, hiszen nem fogok kiférni az ajtón, tűzoltók jöhetnek értem, és egy ajtón fogok szülni, amire majd ráerősítenek, s ez nem vonzott, amúgy sem volt semmi abban az időben, például meleg nem volt a kórházban, hogyan tehettek volna meg mindent értem és az ajtón született gyerekért, s milyen is lenne a sorsa? Folyton kimenne? Mindenhonnan csak el?
Az úgy volt felénk, hogy miután a fiúk befejezték a középiskolát és sikeres fölvételit tettek, elmentek egy évre katonának. Ha nem vették föl az egyetemre, akkor tizennyolc hónapot kellett szolgálniuk. De a gimiben ez nem volt jellemző. Noha a gimi sem volt jellemző, megszüntették. Az iskolareform után nem volt ilyen szó többet. A gimnázium, mint valami undok csökevény, ami áthághatatlan különbséget eredményez a gyerekek között, végre eltűnt, helyette kétéves általános középiskolába járhatott mindenki, majd mehetett egy vagy kétéves szakközépbe. Egy év után lakatos, füle-orra maszatos. Mi kétévesbe jártunk, a társadalmi tevékenységek szakközépiskolájában nem volt egyéves képzés, volt a társadalmi szakirány, meg a természettudományi, latintanárral és az összes többivel, akik a reform előtt a gimnáziumban tanítottak, csak az iskolát nem hívták giminek, hanem szakközépiskolának. 
Ellopták minden reményünket és vágyunkat, ami a tanulás általi kiválásra, különbözésre jogosított volna. A majomplaccon a gimnazisták a Triglav cukrászdának által ültek, csak ők ülhettek ott és senki más, erre a mai napig büszkék, most, hogy megkérdeztem az egyiket, ,,te, hol is ültetek ti a placcon, amikor gimibe jártatok?” akkor mindig egy kicsit lenézően válaszolnak, a ,,Triglávnak által, léccíves”, teszik hozzá, jelezve, hogy ezt mindenkinek illene tudnia, a város királyai, a gimnazisták hol ültek. Akkor enyhülnek meg kicsit, válnak árnyalatnyival kevésbé gőgössé, amikor kiderül, hogy azonos volt a tanári kar, csak minket nem úgy hívtak és nem ott ültünk. 
Amíg a fiúk az egyéves katonaidőt töltötték, a rendes lányok nem mentek sehová, hanem otthon ültek, és levelet írtak a fiúknak, ami a szabadságidőt leszámítva legalább kétszáthetven levelet jelentett. Akkoriban a Sarah Kay volt a divat, minden lány olyan borítékot vásárolt, de varratott is magának olyan ruhát, mell alatt vágott, bővülő, a boka fölött keskeny fodorban végződő, apró virágmintás ruhákban jártak a magukat valamiféle kései hippinek tekintő szvetozáros lányok. Így hívták az iskolát. Ez lett a gimi szinonimája, a szvetozár, ami egy körösztnév. 
Nekem nem volt olyan ruhám, viszont ma is van egy vonalzóm, ami tele van ragasztva különféle ruhás Sarah Kay-képekkel, még általánosból, fogalmam sincs, meddig tartott ez az őrület. De mindenképpen jobb volt, mint a sárga-vörös variációs borítékok. Szerencsére az én udvarlóm soha nem küldött nekem olyant, mindig fehéret, éppen olyan tisztán ragyogó fehér borítékokat küldött, amilyen most ez a rám ragadt, szűk és a fénybe beleragyogó ruha, amiben gyönyörű vagyok, elragadó, bájos és légies, de ami olyan súllyal nehezedik rám, amit nem fogok tudni elviselni, ami az egész életemet meghatározza, eldönti, majdnem rombadönti –  s nem is tudok róla.
Nem tudok még semmiről, csak ott állok a szoba sarkában a Párizsból repülőn érkezett ruhában, és a szekrényből áradó levendula körbefogja a fejem, akár egy vaspánt, úgy szorít, hogy állva tudjak maradni.
Arról, hogy van ilyen sárga-vörös boríték, elég ocsmány módon szereztem tudomást. 
Így utólag úgy tűnik, hihetetlenül lassan cammogott az idő és a divat, mert amit most elmesélek, az hetedikes koromban történt, az pedig, amikor magam is ugyanolyan levelet kaptam, három évvel később történt, már elsős voltam, kilencedikes, ahogyan az iskolareform után azt az iskolát hívták.
Kora tavaszi nap volt, március vége lehetett, a föld illata betöltötte a levegőt. Amerre laktunk, ott sokáig a szántóföldek uralták a tájat, a miénk volt az utolsó utca, a legutolsó, a másik oldalon nem is voltak házak, tágas mezőkre, szántóföldekre, a távolban a radonováci erdőre nyílt kilátás. Télikabátunk kigombolva leffegett, sapkánk csálén állt izzadt fejünkön, szülői tiltás miatt nem volt szabad levenni, viszont meleg volt, vizesedett a bojtos gyapjú. Oldalunkat verte a súlyos táska. Aki fölsős lett, ötödikes, annak lehetett válltáskája, a kicsik, az alsósok hátitáskával jártak. Rengeteg gerincferdülés. De micsoda büszkeség! Pulóverünk átvizesedve szorította a testünket. Szó sem volt olyasmiről, hogy külön éreztük volna a tizennégyéves lánytestet. A mellbimbót, az ágyékunkat vagy bármit. Semmi ilyesmi. Nem éreztük. Nem foglalkoztunk vele, leginkább a fiúkkal foglalkoztunk, hogy visszanézett-e a szünetben, akibe halálosan szerelmesek voltunk. És ez majdnem igaz volt, bár én a magam részéről ötödik óta nem voltam halálosan szerelmes. 
Inkább hallgattam a barátnőmet, aki valamiért nem volt hozzám őszinte, de ezt akkor még nem sejtettem, azt pedig, hogy ennek csak annyi az oka, hogy neki sokkal több időre volt szüksége ahhoz, hogy megtanulja a leckéket, akkor tudtam meg, amikor – immár alig köszönve a buszpályaudvaron – egyetemre jártunk, pontosabban ő egy hónap után kiiratkozott. Az őszintétlensége nem nagyon fájt, mert nem ő volt a legjobb barátnőm, de igen jó volt, oviba is együtt jártunk, minden nap beszóltam érte, húsz ház volt köztünk. 
Voltak persze dolgok, amik történtek.
Rá figyeltem, emlékszem, érzem a serkenő fű illatát a sárból fölszállni, a tavasz mindig sáros, az igazi tavasz tele van nedvességgel, hogy a fiú, aki tetszik neki, mikor hagy el bennünket. És szól-e hozzánk, ami csakis őt jelentette, mert a fiúnak, ez látszott, tetszett a barátnőm. Mielőtt befordultunk volna az utcánkba, a sarki ház mellett haladva, a kapura illesztett postaládában megláttunk valami kikandikáló vörösséget. Pontosabban ő látta meg, én eléggé olyan voltam, aki semmit nem lát meg, remélem ez majd érthetővé válik, tehát meglátta és megtorpant. Látod, mi ez? – kérdezte. Természetesen fogalmam sem volt, ő pedig eléggé lenézőn közölte, hogy szerelmeslevél. Nem akarta elárulni, honnan tudja. Miből lehet sejteni, hogy szerelmes. 
Onnan tudta, hogy volt egy nyolc évvel idősebb nővére.
A sarki házban egy nálunk több évvel idősebb lány lakott, kicsit morcos, kicsit nagyfenekű, úgy rémlik. A szülei eladták a házat, vagy ő adta el, az új lakók ablakot vágtak a mi utcánkra, ma sem tudom megszokni, és ma sem tudok úgy elmenni a ház előtt, hogy ne vessek egy pillantást a kapura, a postaládára.
Vegyük ki, ajánlotta a barátnőm, és olvassuk el. Mint a villám a sötétkék égen, a teljesen sötétkék gyönyörű égen, úgy cikázott át a jobb vállamból kiinduló rángás a gyomrom irányába, mint amikor összetörtem a legszebb vázát, vagy házifeladat-írás közben kilestem az utcára, és nem vettem észre, hogy a kezemben lévő töltőtoll foltot hagy, befoltozza a fehér függönyt, a zágrábi Karbon cég Pelikán nevű tintája édes-kék pöttyöt szivárogtatott a függönybe, az áttetsző függönyt mattfehér pöttyök mintázták, a kék is éppen olyan volt, szabályos és kerekded, anyám barna tekintete a szőnyegbe szegezett.
Ha hárman-négyen barátnők levetkőztünk a hálószobájukban, és azt játszottuk, hogy felnőttek vagyunk, férfiak és nők, bebújtunk a hideg paplan alá, és kuncogtunk bugyiban és trikócskában, nem éreztem ilyen rángást, nem éreztem, hogy ezt ne lenne szabad. 
De mit fog gondolni? Nem is írt neki a fiú? Lehet, szakítanak emiatt.
És valóban így gondoltam. Hogy egyetlen levél, ha nem jön, nincs más, csak a szakítás. Akkor vége mindennek. Fogalmam sincs, még ma sem értem, ugyan miért így?
A barátnőm kinevetett. 
Nem gondoltam volna róla, hogy iszonyúan bátor, amikor kitört a háború, és a férjével kimentek Kanadába, és szült három lányt, mérhetetlenül csodáltam, bátornak tartottam és vakmerőnek, ma is annak tartom, úgy látom őt, mint egy pionírt, medvebőrökben a mérhetetlen erdők alján. Az idegen helyeket látom ilyennek.
Mérhetetlenül és kiismerhetetlenül sűrű erdők.
Nevetett, és azt mondta, ilyeneken nem múlnak dolgok. És hogy nem vagyok-e kíváncsi, mit írt a fiú. Őszintén szólva, nem voltam. Ezt jobban szégyelltem, mint amit csinálni készültünk. Valami végzetes hibának láttam magamban, hogy ennyire félek attól, ami nem jó. Nem a büntetés miatt, hanem magam miatt. Így vagyok megszerkesztve, ilyen vagyok, Isten, az őrangyalom, az anyám, az apám miatt. Nem félek a büntetéstől, mindig elmondom, ha valamit teszek, amit nem volna szabad, nem helyes, nem jó, baj. 
Ha másként volna, nem állnék itt a szoba sarkában, a szekrényajtó előtt, szinte hozzászegezve, hét centis magassarkúban, mint egy cipőjét el sem vesztett Hamupipőke, de nem is, inkább csak, mint egy Pipőke, ha van ilyen, rettegve, hogy összekoccannak a fogaim, félve, hogy vége az életemnek, ezzel a mai nappal vége mindennek, ami én vagyok.
Megfogta a vörös boríték kilógó sarkát, és kiemelte a postaládából. Mondtam, jól van, de óvatosan nyisd ki, aztán majd visszaragasztjuk és bedobjuk, reggel, iskolába menet. 
Nem emlékszem, így tettünk-e.
A levélre emlékszem, a kerek betűkre, kevéssé volt fiús az írás, szerbül volt, számomra nehezen érthető, nem voltam túl jó ebből a nyelvből, sőt, középiskoláig kifejezetten rossz voltam, kilencedikben  tanultam meg szerbül, a barátnőm nagyon jól tudott, mert az ő kertszomszédjuk horvát volt, a kislányuk pedig, a barátnőm legjobb barátnője nem tudott magyarul, így a barátnőm kiválóan megtanult szerbül, a háborúban Győrbe költöztek, a férje az a fiú lett, aki az oviban a legszebb volt, minden lánynak ő tetszett, nekem is, neki pedig a barátnőm, gondolom, Győrben megtanult magyarul a szépszemű horvát lány, akinek, jut eszembe, az anyukája magyar volt. Nem is értem, hogy nem tudott az anyanyelvén.
Szép dolgok álltak a levélben, de a barátnőm szerint semmi izgalmas. Hogy mennyit gondol a lányra, hány nap a találkozásig, hülye a tizedes, az egyik szlovén nem akarta kipucolni a vécét, és újra csak az, hogy mennyire szereti és látná már a szemét, érezné a haja illatát. 
Furcsa volt az élesen villózó márciusban ez a vörös levél. A boríték vörös volt, belül pedig az az oldal, ahová írni lehetett szintén, a másikon pedig rengeteg sárga falevél, azok között pedig egy fiú és lány kézenfogva. Tán azért, hogy ne kelljen sokat írni. Olyan érzésem volt, mint hányás után. 
Nem bírtam már akkor sem a tökéleteset.
Évekkel később elmeséltem anyámnak, mit tettünk. Nagy megkönnyebbülés volt, akár egy alapos hasmenés. Fogalmam sincs, mások is ilyenek-e.
Olvastam egy regényben, hogy minden férfi azt csinálja, de aki nem, az csak egész életében halogatja, hogy megtegye, s azt álmodtam, hogy kérdezem a férjemet, ő is ekképpen él-e, s nem akartam hallani a válaszát, hajnali fél négykor száraz szájjal és izzadt hajjal arra ébredtem, hogy nem akartam hallani az igent. Álmomban elhittem az írónak, hogy igen.
De ez nem is ilyen egyszerű. 
Miért kell nekem mindenbe ennyire belemélyednem?
A levendula keserű, tiszta és átható illatának köszönhettem, hogy nem ájultam el. Úgy éreztem magam, mint aki a saját temetésén van. 
Az udvarlóm mindig fehér borítékban küldte nekem a levelet, csak azért vettek a szüleim Magyarországon egy új postaládát, nehogy elvesszenek a levelek, annyira ideges lettem, ha egy nap kimaradt, azt hittem, már nem szeret. Néhány hónappal később, amikor szakítani akartam, s telefonon keresztül azzal fenyegetett, hogy végez magával, már látni sem bírtam a fehér-zöld postaládát. 
Nem tudtam, mit tegyek, amikor a szomszéd fiútól kaptam egy vörös borítékot. Hogyan ne mondjam el az udvarlómnak. Pedig nem volt szabad elmondani, ez világos, anyám szerint is. Csak szerintem nem világos, szerintem hazugság.
Amit elhallgatunk, az hazugság.
Azon a téli éjszakán dőlt el minden, az emeletes ház háta mögött, ahol az udvarlóm csókolózni akart, én pedig semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy beszálljak végre a liftbe, az fölhúzzon, aztán csöndben bejussak a szobámba, és pizsamába bújjak, lábam a hideg lepedőnek szorítsam és a másnapi órákra gondoljak.

               (részlet egy készülő regényből)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu