Ezt a könyvet annak írom, aki bennem hallgat. 
Akit, mióta benőtt a fejem lágya, a másik emberben is tisztelek. Önmagamhoz fűződő viszonyom történetét szeretném megosztani veled, ám amikor a létezéssel kapcsolatos élményeimet adom elő, egyúttal a világban való létezésem élményéről is számot adok, ami a másikkal, az egyes emberrel való ta– lálkozásnak, vagyis a veled való találkozásnak is története. Mert aki egy életen át bujócskázik szomjas önmagával, a másikat önmaga valóságától, önmaga valóságát a világ valóságától, a világ valóságát pedig a te valóságodtól nem választja el. 
Az mind te vagy, de ki vagyok én?
 

Játszok a testemmel. 
Akkor csinálom ezt, amikor hagynak. Sokáig nyitott szemmel fekszek, ők kinn beszélgetnek. Mi lesz azután? Először csak nagyon halkan felfújom a nyálam. Ha nem sikerül csendben, rögtön abbahagyom, nehogy bejöjjenek. Ha még egyszer be kell jönni miattad…
Melegem van. 

Felülről belibeg a holdfény. 

Átrohan a szobán. Mindenfele mászkál, függöny alá siklik. Félszavakat hallok. Hez rom. Hambala gá. Csira, csira, sudd be. 
Nem tudom, hambal e? 
Ha hambal, hát hambaljon, csak nyugodtan hambaljon nekik. Nekem nem szabad hallanom, most már én tudnillik le vagyok fektetve, be vagyok takarva. Irány a tollasbál. Kisgyereknek ilyenkor már álomban a helye. Nem tudok aludni. Nem tudom, mióta. 

 Hallom a fülemmel az éjszakai várost. Éjjel is kanyarognak a villamosok, a hidegbe élesen belesikítva! Egyszer pusziért kiabáltam ki, egyszer bejöttek maguktól, mit ugrálok a paplan alatt, nem tudom, hogy hallották, kétszer kértem vizet, én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de kinyílik, mint a babán – gyere vissza apám, anyám. Legközelebb már nagyon ki fogom húzni a gyufát. 

Fekszek a hátamon.
Tudom, hogy itt fekszem. Látom magam. Fenn is van szemem, mind a négy sarokban. Piskóta alakú vagyok a paplan alatt, látom, besüpped a párnába a fejem. Van egy ilyen alakú csoki, aranypapírba csomagolják, fincsi. A nagy erkélyablakok alatt fekszek. Picikét gőzölgök. Fürdő után szoktam. A múlt héten ide lett tolva az ágy, hogy hamarabb aludjak, de az ablak alatti falat is meg tudom érinteni oldalt. Csak most nem akarom. De nézem. A falnak is füle van. Befolyik alul, a résen a villany. Csanáld a handám, de a végába pilike. Kerepele, bondob. Harhattad? 

Lábam előtt a szoba közepe. 
Ott, túl a rácson egy más világ van! Ott süllyed a mélybe a mumus. Afelett lóg az aranyszínű csillár. Szerelmem, csillárom. Csillaárom haj! Apa mutatta a túl forró fürdő után, nézd meg a kezed öregem, csupa ránc, olyan akár a szipirtyóknak, puszi. Végigcsókolta mind a tíz ujjamat. Felpöffedt. Csikordul a fotel lába, valamék felállt. Mintha én nem is lennék, úgy járkálnak. Csoszognak. 
Felemelem a két karom azéris. 

Most már ott fönn vannak.

Tenyerembe csorog le a holdfény. 
Csorgatom mostan egyikből másikba, a másikból az egyikbe. Jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára folyik le a fény, vékonyan, mint a méz a kanálról. Nem is az én karom. Hanem az egy külön. Most ez itt egy kar ág. Két karomnak sudár, kipattant vesszeje. Most viszik, most viszik Danikáné lányát. Tenyerem legyen e virágnak termése. Jól van koma sógor, hajtsa le a számhoz! Lehajtom a számhoz, beleszagolok. Jó. Belecsókolok a közepibe is. Csikland. De fini. Kacsó. Ez is, ez a másik, gyere te, ne maradj ki semmiből te se. Dimbes–dombos, párnás. Karvirág ruhája kaola illatos, selymes és bársonyos.
 Öt hosszú szirma van.  

Különböző hosszúk. 
A kis hülye Mutató, nekem nem túl nagy van, izgő-mozgó, nyughatatlan, Serteperte Peti. Úgy lát, hogy csak tapint. Egyszemű. A Hüvelyk a vakondok. Neki mindent meg kell fogni. Ne nyúkapiszka! Gyogyós, rögtön bárhova odakap, nincs mese, ez nem lát semmit, se hall. Folyton kapaszkodik. Ő a legidősebb, első ujj. Kísérlet. Legbutább az erős. Örül, ha bekapom. De most nem. Inkább a picit. Ó, ez a kis gyermek! Elbújik leghátra, ő még az anyja szoknyája mögéhez van szokva, de hát ő még pici. A kis csoport előtti pont. A Kis ujj. Előtte áll anyája, akin a gyűrű, a tisztesség,  mutatja. Áldás és tisztesség. De elég bögyös. Három bögye is van egymás alatt neki. Nőies ujj. Meg szokták gyűrűzni, hajolgat illendőn. Mellette áll férjura, a felség. Középső ujj. A király. Bárhova benyúlhat, neki mindent szabad, mert ő a legerősebb. Pénzkereső, izmos. Kapargál, hajolgat. 

Simogatja a szám. 

Himogatja, jaj. 
Érzem a szájamon a húst, mindenütt az a selymesség. Vaj de jó! Ivogat, itty is, otty is, hejjebb is, dugg be a harkába, mind a két harkába, olyan husája van belöl is neki, olyan májas. Pe is lehet nyúni alá is akárho. Jó forró. Dedves. Végig húdhatod a dujjadat a belső felén is. Fhégig, egézs fhégig. Ilyen fhinomat sehóse lehet kapni. Bótba se. Puszillak. Cupp. Ó, bóó. 
Bróó, bomboró! 

Szeretném megcsókolni a  szájammal a szájam, de nem tudom, a nyálamtól nedves ujjaim tudom csak betenni, na jó, végigvillamosoztatom az ajkam alatt a mutatót, és a fogak felett is, jól végig körbesikoltoztatom selyempárnás ínyen, a nyelv alatt is, a szent számban mindenütt. 
Ett kejdödik a barlannng. 
Kár, hogy az orrom hegyét nem éri el a nyelvem hegye. De még a lyukát se! Ha ki tudom mondani, miért nem tudom megérinteni? Legalább a kézfejem megcsókolhatnám, kisztihand. Csókollak. Borzollak, habzsollak, te, én megzabállak bondzó! Állandó nagy puszikkal gyömöszölik a húsom, mikor belegöngyölnek a fehér fürdőlepedőbe, jaj megesznek, csattog a pofájuk, vagy már a kádba is, amikor nem figyelek, úgy alattomosan odaharapnak, hogy sikítsak, és máris jön a puszi. A puszi ár. Lezúdul a két karom belsején, könyököm hajlatjába, térdhajlatom zugába, köldökömnek felázott belsejébe is belecsókol, belefúj Apa és Anya hogy sikítsak: nesze, nesze, még, nesze, nesze! 

Még. 

Még. 

Belehengergetem a nyitott szájamba a csuklóm finom belseje bőrét, ahogy a dióba hempergetjük a nudlit, és utána meg a forró alkarom is, de nem csak hempergetem, nyalogatom. Olyan mint egy tánc ez. Az orromból kiáradó levegő a zene. Ó, ámulok, táncolok, csókolok, szédülök! 

Ájulok a boldogságba bele, ami itt kitört! 

Hát valaki van bennem, aki most nagyon, nagyon, nagyon, ezt meg is fogom mutatni anyunak, megtanítom neki is, hogy nézzed, mikor így az arcodat a párnára fekteted, a karod meg ráteszed, fejedre borítod, hogy a szájadhoz épp hozzáérjen, a muszklis bőr selyméhez, de nem muszáj, csak hát hozzáér, ha akar, amikor akar, és ott ahol ő akar, ahol a legpuhább, ahol a legfehérebb, anyucikám, de azt előtte és utána még kicsit nézni is kell, tudod, ezt nagyon fontos nézni, meg kell nézni azt a részt, amit majd finoman megnyalogatsz, hadd csússzon, enyhüljön, izgalmas, enyhüljön, izgalmas, enyhüljön! Enyhül már, puháskás. Felpöffed. Kéjráncos. Érezni fogod, amit máskor Apa meleg vize csinál, de mi elpusziljuk innen a boszorkányokat, lepusziljuk rólunk, phü, phü, saját szánkkal, ahogy a kis Mukk is megmukkan, most is hogy megmukkan, abba a pillanatba hogy bepuszilok, mukk, megcuppan, a puszit a muszkliban meghempergeti az ember, aztán… 

Nézd, hogy dobog a bőr. Hullámzik alatta a hús. Érzed? 

Nézzed, felváltva nyaljad, és utána nézzed, Anyucikám, nézzed, nézzed, nézzed! Közelről olyan a bőr, mint a méhkaptár. De itt senki nem szúr. Icipici cellák. Abban van a bőrméz. Az embernek a méze. Alatta a hús, az is csak én vagyok. Látszik, hogy átlátszik. Az emberi fátyol. Állatnak nincs ilyen. Szőrösek, szegénykék. Még az őszibarack is. Felsérti a szád a szúrós szőrivel. A miénk már lát, annyira érzékeny, nyalhassad. Ínyvörös nyelvpiros selyempuha paplanhús. Nyelved hegye a szád begye, bébicica. Érted? Kezed a kezével látja a kezét. Ujjad a keze a kezednek. Azzal tapint, nédda, a vége bögyivel. Mint a légynek is örökké kocsányon a szeme. A nők a bögyeikkel elég sokat látnak. Titkolják. Nem csak látnak vele, de titokba látnak is. Minden lát mindennel. 

Érzem magam, hát érzem magam! 

Én nem tudom, te hogy vagy vele, de én érzem a kezem, a térdem, a szép vállam, én még mindig érzek. Még egy kicsit csókolok, mielőtt elmegyek a tollasbálba, fáradtan, bágyadtan, de még, ha kell, a vállamba, ha kell, a vádlimba, most már nem nagyot. Csak álmosodjak el, úgy lankadjak el … De nem tudok még így se, sehogy elaludni. Mint az Apa tacskója se, akit fejbelőttek, hogy örökre altassák, de még utána is felült, nem a lábára állt, a fenekén forgolódott… 
Forgolódok, felülök.

Jé! 
Hát itt van egy irinyó pirinyó kis fütyi. 
Jaj de aranyos.

Szóltam álmélkodva e holdfényes éjszakán, a combom közé bámulva a rácsos ágyacskámban, amikor kínomban felültem a derekamra csavarodott ingben, ott, az új helyemen, közel az ablakhoz. Honnan egy kis fény jött. Bedőlt valahonnan. 

Sütötte a fütykóm.  

Szokott lenni, hogy nem tudom, mi van, az egész emlékeztet, nem tudom, mire, villámlik a hátam, fellobban a hasamban a tűz, éber vagyok és izgatott, de félek is, hogy nem szabad, nem vagyok egészen én, hanem, amit látok, az vagyok, az ormányom vége vagyok, a porba bukott kis nedves, akit valamiért elfelejtettem, ugyanúgy mint azt, hogy én vagyok, én vagyok az elefánt éppúgy, mint a szürke sziklák az állatkertben, zuhog az eső, zokogok, ülök a törpepóni-fogat bakján, kezemben a gyeplő, félek, kikocsizok az állatok börtönébe, még az ostort is a kezembe adták, le akarok szállni, de nem lehet leszállni, ez már elindult, nincs leszállás, babucika, ez az élet, a tűéles élet, ennek kell örülni, hogy még a bakra is felkéreckedhet az anyukájának szót nem fogadó baba, még esőben is. Gyi te, mondjad, gyi te! Húzd meg na, húzd meg na. És akkor meghúztam egy kicsit a fejét. Mert olyan ráncos volt. Csak visszahúztam neki a lebernyegén a kapucnit, hogy több levegőt kapjon, ne izzadjon bele, ez még gyerek, túlöltöztitek, nem kéne, nem kéne… De hát én felhúztam. 

És akkor láttam. 

Húsmandula, akár a tűz, jézusisten, élőhús. Mintha meg lenne nyúzva. Mit tett ez? Semmi közöm hezzá! Nehogy már én nyúzzam! És visszatakartam, visszahúztam, visszarántottam neki a lebernyegét a védtelen fejére, szegénynek. Vissza is változott tétova, ráncos kis elefántormánnyá. 

Olyan ismerős volt.

Megnéztem, még egyszer, nagyon óvatosan. Hogy is? Először nem is nyúltam hozzá. Csak úgy néztem. Mint a gyermekem. Felülről, ne tudja, hogy nézem. Én nem zavarom semmiben, csak játsszon. 
Ült a lepedőn, pilledt kismadár. 
Guggolt a tojásán, el volt már pittyedve, hogy mondjam, de ő nyugtalan is volt ugyanakkor mégis, mint akinek fogócskában most már ide muszáj bújni, mert elszámoltak tízig, és nem talált ennél jobb rejtekhelyet. Fél, mi lesz. Karja alól pislog, az ormánya alól. Fél, hogy ipi-apacs. 

Óvatosan megsimogattam neki a fejét. 

De alig értem hozzá, nem is simogattam. Nem lesz ipi-apacs! Cirógattam csak az ujjbögyöm hegyével. Olyan lassan húztam végig rajta a bögyöm, ahogyan az angyalok emelik álmukban a szárnyuk. Majd mi is repülünk a tollasbálba hékám, majd meglátod. De milyen okos ez a te nagy fejed. Ne lógasd. Hát hol van az a nagy fejed, te csibész, csak úgy zizeg benne az a sok gondolat, igaz–e, ott remeg, áramlik. Megskalpolnak, hogyha nem vigyázol, azt hiszed? Az apacsok? A nyilasok átszúrják egy nagy ziherejc tűvel, és utána levágják. Azt hiszed? Ugyan pipikém. Bolond vagy? Nincsen már olyan. Csak –  kaola rúzs és kaola kölni. Lanolin babakrém és pettyes babaszappan. 

Gyanús ez a szappan is. 

Megyünk a tollasbálba, el fogunk aludni, egy életem, egy halálom, király uram, én erre a kisfiúra jobban fogok vigyázni a szemem fényénél is, nyugodtan bízza rám! Elmegyünk, mi ketten Hetedhét Országba, Hetedhét Országnak nagy tollasbáljába… 

Csakhogy én nem tudtam azonnal a bálba menni vele.
 
Magam se értettem. 
Hosszan néztem, vizsgálgattam gondterhelten, görnyedten, közel hajolva a bánatos, fodros–bóbítás fejéhez, és láttam magam közben, hiszen mindig látom, a mennyezetnek mind a négy sarkából kell látnom, ha valamitől sírós kedvem támad, az magában ijesztő, valami nagy, sárga porfelleg gurul az úton, a rosszkedvem, felém, a bánatom, de még nem zokogok, talán nem is fogok, nem ijesztem őt meg, hanem – ez zűrzavar! Ez sok ez a túl sok kép. Egyszerre látom az elfelejtett kiskakasom néger bőrét dideregni a saját két tojásán, ami szerencsére a mélybarna zacskómba van varrva, és nem lehet kivenni, de a két tojás félig mégis úgy el van választva egymástól: külön van, külön is, de ugyanakkor együtt is, fel és alá siklik a recézett szatyromban, hát én nem tudom, ez nem tűnik valami biztonságosnak. S ugyanakkor látom, valamért látnom kell annak a szomorú, öreg elefántnak a szemét is, akit az Állatkertben ismertem meg, mikor épp lehunyta, most is úgy lehunyja, és elrejti a begyulladt szemét, ráhúzza a poros, öreg szemhéját is, és a tompaszürke homlokát lehajtva szégyelli magát. Ne lásson! Én látom, most is látom, mindig látom. Nem értem, miért. Látom, ahogy toporog, szusszant és elfordul, egy kézzel mélán betekeri magának a szénát, mi mást is tehetne, ketrecbe van, nem mehet ki. Én is így tekerem a szégyellős ormányom egy szemének bőrét, rá a mutatómra, a mutatóujjamra, hova is máshova. Rá lehet tekerni, úgy betekerődik. Múltkor vettem észre. Túl nagyon megnyúlik. Vagyis jó, de ennyire miér? Ennyi bőre van az elefántormánynak? Ilyen leszek, ha öreg leszek, de a fütyikám valahogy máris ilyen. Talán ez már sok is. Nem tudom nem tenni. Lúdbőrzök, nem csak a néger szatyromon, hanem mindenütt. Holott melegem van. Gyulladt foltok vannak az arcomon is, érzem. Miért van ez?   

Annyira sírhatnék.

És akkor eldőlök, mint akit fejbelőttek. 
Ledőlök a lepedőre, hűtsön. Nyugtasson. Tenyeremben a bánatom. A mai nagy felfedezés. Kavarog a köd a fejemben, az álmok a fülembe is bemásznak, mint a füst, orrom lyukába is, nincs menekülés. Ez álompára, tudod. A levelecskék is azért fekszenek tél előtt a földre, mikor már szépen megfürödtek, letusolta őket a sok őszi zápor, attól lesznek olyan fényes-sárgák, álomtól párásak. Tiszták, jóllakottak. El fognak aludni. 

De mi nem. 
 
 

Bibliográfia

KORNIS Mihály
Végre élsz
Szépirodalmi, 1980
Cserépfalvi, 1992

A félelem dicsérete
Szépirodalmi, 1989

Napkönyv
Pesti Szalon, 1994
Tericum, 2004

Sóhajok hídja
Magvető, 1997

Drámák
Magvető, 1999

Pestis előtt
Novella, 2003

Színházi dolgok
Tericum, 2003

Vigasztalások könyve
Tericum, 2005
 
 

„A zsidók titkos története”
Ha minden jól megy
Balassi - Soros Alapítvány, 1994

„Nocturne 1958”
 Magyar Lettre Internationale, 2

„Civilségem története”
Beszélő, 1998. 10.

„Kádárné balladája”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Rondó, Berlin”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Rossz álom”
Magyar Lettre Internationale, 48

„Danse macabre”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Élők és holtak. Állatka”
Magyar Lettre Internationale, 50

„Ha meglátok egy embert”
Magyar Lettre Internationale, 54

„Az istenkérdésről”
„A bűnbeesésről”
Magyar Lettre Internationale, 55
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu