Barkácsol, mesterkedik, kitalál, nem tudja, honnan ír, valahonnan súgják a szavait. Az írás önmagáért való, a kézmozdulatért, Kalligaro átadja magát a kalligráfiának, hogy vonalakat húzhasson a fehér ürességbe. Közelíti a lámpát az anyagához. Minden, amit följegyez, irodalom, még akkor is, ha szószerint igaz, nem hatósági tanúsítvány, nem bírósági jegyzőkönyv. „Te találtál ki, de most már vagyok, életre keltem, fogadj el állandó kísérődnek, senkit sem lehet következmények nélkül kitalálni,” mondta Kalligaro a szerzőnek. Ez meg így morfondírozott: Miért ne? Ha egyszer én is figura vagyok, legyen a képmásom is az. Kalligaro udvariasságból majdnem minden kérésre igent mond, és dolgozik, ír, felolvas, beszél, megnyit, rögtönöz. Mindezek ellensúlyaként a legkisebb erőfeszítést kívánó környezetet választotta. Döntéseinek a sora időbeli formát alkot, és ábrázolja a karakterét. Hogy milyen ember, abból derül ki, hogy mire mennyi időt ad. Aki nem szeret a műhelyében matatni, az a többieket nyúzza. Kalligaro elégedett, a kényelmetlen helyzet is kényelmes neki, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg, s hogy az ember fázik-e vagy izzad, az nem annyira hőmérséklet, mint inkább önfegyelem dolga. Teremben is jól van, kamrában is jól van, nem igényel sok megszólítást. Az írás akár az imamalomforgatás. Nagy szerencse, ha a feleség is és a férj is olyan matatós, és leginkább arra vágyik, hogy békén hagyják. Kalligaro sok képet gyűjtött, aztán úgy hagyta nyersen, ahogy a megvásárolt könyvek fölkerülnek a könyvespolcra. Egyszer talán leveszi őket. Vagy soha. Átmegy rajta a világ; valóban megesett-e vele az, amit elfelejtett. Már ő is úgy látja a megtörténtet, ahogy már annyiszor elmesélte. Potyogtatja mészkődarabkáit a rozoga hadastyán.
        Kalligaro szép lassan kivonja magát a forgalomból, és nem kényszeríti magát senkire. A tudósító udvarias, mint egy kínai, nincsen önérdeke, nem nyafog, nem gyűlöl, nem hiúskodik. A megőrzés szerzetese, mindig azok között, akik éppen körülötte vannak. Nem felejti el, hogy nézik, akkor is, ha egyedül van a szobában, hogy színpadon van akkor is, ha elrejtőzik. Belefogózna valamibe a valóság és a fikció között. Van egyáltalán a kettő között valami más? Az inga, az ide-oda, az összenevetés. Hogy mire várok? Az életem értelmére. Jöjjön be a kertkapun, vegye le a kalapját, és köszönjön. Mondja, hogy én vagyok az ön életének az értelme.  Felemelem a szemem, az ablakon át helikoptert látok, mire ezt leírom, nincs többé. Az ablakomból a helikopter átrepült a tudatomba. A valóság csak volt. Az esemény, ahogy megtörténik, emlékképpé változik át, ha volt éppen tanúja. A valóság: történés, konfiguráció, és csak egy pillanatra van. Hol van a tegnap? Ellopták. Milyen jogon igényelem a megmaradást? Mennünk kell. Adjunk helyet az utánunk érkezőknek. A magam módján ellátom a dolgomat. Egyes szám második személyben is tudok magamhoz beszélni, vagy esetleg hozzád. A falon túl szó nélkül is tudod, hogy mi van velem. Nincsen uram, úrnőm van, talán éppen te vagy az. Kell, hogy az embernek legyen valakije, akinek örül, akivel törődik, akiért dolgozik, és majd ő is továbbadja valakinek, amit kapott. Van valami mentséged az életedre? Csak az, hogy ez történt. Beéred a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. Minek az eljövetelében reménykedsz? Az én piszmogásom nem igényel külső változást. Álmában az embert kivezetik, belekapaszkodik a lépcsőkorlátba, maradni próbál mindenáron. Az ember fél, hogy visszajuthat abba a sötét üregbe, ahonnan kijött.

***
Kalligaro nem akar semmit sem a többiektől, még azt sem, hogy velük szemben magának adhasson igazat. Erről a kerti padról nézve szembetűnőbb a becsvágyak komikuma. Falusi kertben, kézzel tudja a legfigyelmesebben formázni a mondatokat. Jó meleg van, jöhetnek a leleplezők, a szidalmazók, és elhalmozhatnak szemrehányó kérdésekkel: valóban mondtad rólam, hogy kis szarházi? Fene tudja. Lehet. Semmit sem kívánsz? Bosszút? Valakinek a halálát? Aranyos vagy, de köszönöm nem. Azok a régi cimborák? Már mind meghaltak. És aki még nem? Annak a legjobbakat kívánom. Hordozó vagyok, láncszem, postás, átmennek rajtam a szavak. Régi fotó: Áll egy kisfiú úszóövvel a nyakában, másvalaki, idegen, még akkor is, ha én voltam az. Egy öreg katatón a gyerekkorából csak a diófára és a kisborjúra emlékezik. Az emlék olyan kivétel, mint egy gyufaszál fellobbanása az éjszakában. Megmunkálom a szemérmetlen nyersanyagot, kiveszem szeszélyes elágazásaiból, mások elé tehetővé sűrítem, átírok régebbi, féliggondozott szövegeket, szavanként tapogatom a saját hagyatékomat, a saját fejemre állok. Minden mondat, minden bekezdés külön egység, mindnek saját közlésértékkel kell rendelkeznie. Előtte való nap sokat járkáltam, mindennapos, gyalogos utazás a városban, amelyben az életem nagyrészét töltöttem, de alig ismerem. Kíváncsiság és hiúság visz a torlódásba és dugóba. Túléltük. Eltelt az idő, de mi is volt a kaland? Nem mindig az írja meg, aki megélte. Adjuk meg a témáknak, ami nekik jár, a halmaz részei is önálló, rendezett halmazok. Az író az írás lelkiállapotába vonja át az olvasót, katarzist árul, gyötrelemből és gyönyörből koncentrátumot, amely némi megvilágosodást okoz, és ezért egy kis pénzt remél. Az íráshoz visszavonultság kell és független derű, amit a fordulat előtt Kalligarónak a hivatalos elnémítás biztosított, mint afféle kényszerdiétát, és feloldozta a terhes kötelezettségek alól.

Amit írtam, úgy, ahogy megírtam, akár a fenyegetéssel szembenézve is, de kiadtam, ahogy tudtam. Nagyon egyszerű, és nagyon bonyolult. Legtöbb kollegám ezt az egyszerű megoldást óvakodva elkerülte. 1976-ban kimehettem a táborból, gondoltam körülnézek, és megerősödve hazajövök. Nem választom az emigráns életformát, nem állok be a jeles kelet-európai disszidens szerepébe, aki irtózott téglává lenni a keleti táborban, de végülis az lett a nyugati táborban. Számoltam vele, hogy itthon haragszanak rám mindazok, akik ezt a kalandot nem játsszák végig. Hibáztattak, hogy felelőtlenül naiv reményeket táplálok és oltok másokba is, hogy esetleg az egész világrend megváltozik. Hiszen akkor ez a hazai stratégia, amit ők, a társaim, megbecsült írók maguknak kiépítettek, hiábavaló volt, mert arra a rezignációra támaszkodott, hogy soha semmi sem fog megváltozni. Egy amerikai kollega azt mondta, hogy irigyel, mert időnként döntésre kényszerülök, ezzel szemben ő még sohasem döntött, nem szorul rá, a sors még nem hozott elébe súlyos választásokat. Aki dönt, az felnőtt, aki viszont csak alkalmazkodik, az még nem az. Válaszutak előtt fokozatosan megérzem, hogy mi a nekem való döntés, irtózom az elhamarkodástól, hagyom megérni, alszom rá egyet.

Már minden elcsomagolva, ülök az ürességben, már minden perc luxusidő, a puha hó ráfagyott az ablak előtti ágakra, finom kis roppanások kísérik az odalent járók lépteit. Előző este a városi könyvtárban előadtam egy monológot, a terem megtelt, hangzó irodalom, a szerző sok mindent megenged magának, kaján és kacskaringós tirádába bocsátkozott alkotás és anarchizmus metafizikus házasságáról. Tisztelettudó csönd volt a válasz, a hallgatóság érezhette, hogy ez nem egészen ide illő szöveg, de követték a csapongásaimat a mindenütt és mindig, itt és most uralkodó közhelyek sérelmére. Kalligaro fogyasztói viszonyban van a hitekkel, vallásokkal, akarásokkal, olyanképpen, mint a különböző nemzeti vendéglőkkel. Ugyanígy nézi a maga zsidóságát is. Nem eszik minden szombaton sóletet. Helyesli, hogy a zsidók tudtak alkalmazkodni a stockholmi szmokinghoz és a habuli köntöshöz, mivelhogy nem a ruha teszi az embert, aki a különböző nemzeti viseletekben ugyanaz. Át lehet mászni a hegyen, át lehet evezni a folyón, azok is emberek a hegyen túl, a folyón túl. A szálloda reggeliző helyiségében Kalligaro ugyanazt teszi, mint a többi földrész, a többi ország polgára, a büféasztalról ezt-azt a tányérjára vesz, és a mellette levő székre tesz egy újságot. Előfordult már, hogy a szombat beálltakor Kalligaro letört egy darab kalácsot, mézbe mártotta és becsúsztatta a legkisebb gyerek kitátott szájába. Ki más lenne a lelkiismerete, ha nem a felesége? Ünnepen a családfő bort iszik, gyertyalángot szemlél, csapás most nincs, üdvözülés van, jó vacsora és vidámság is van a hatalmas sors odvaiban.
A tapintat  
Milyen európai értéket tartok kiemelkedően értékesnek? A Kafka folyóirat magyar szerkesztője kérdezi ezt, ezzel a számmal zárul a közép-európai folyóirat élete. Nos, én a tapintatot nevezném annak. Mert ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom. Mert ez magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Mert a tapintat lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást, kiválóan összefér a segítéssel, ami esetenként nagyon is kellhet, de az együttéléshez leginkább a tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, ingrediense, fűszere, és összefér a magánnyal is, de nemcsak az én önszeretete és önféltése nyilvánul meg benne, hanem egyszersmind olyan magatartás is, amely tekintettel van a másik emberre. A tapintat feltételezi az önuralmat, az önfegyelmet, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a felfogó-megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát, és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot. Lehet megérezni, hogy mi van a másik emberrel, hogy mi baja van, sejteni, hogy mi esne rosszul neki, és mi az, ami legalábbis nem bántja, sőt esetleg megörvendezteti. A tapintat részben etikett, némely illemszabályok ismerete és fesztelen alkalmazása, részben azonban több ennél, és inkább a művészettel áll rokonságban, viselkedésművészet, amelynek, mivelhogy minden ember és minden élethelyzet más, igencsak egyszerinek kell lennie. Tökéletesen tapintatos ember nincsen, így vagy úgy valamikor mindannyian ormótlanok vagyunk, feljajdulhatunk is, észrevéve saját faragatlanságunkat, de aztán továbblépünk, hogy a következő perc kihívásaira válaszolhassunk. Az öreg azért görnyed, mert földre nyomja ballépéseinek és a mulasztásainak a súlya. Átlógnál, papa, a teher alól a túlvilágra? Át bizony, fiam, ha elhinném, de mert csak az itteniben hiszek, inkább cipelem.

Az a jó város, ahova visszavágyunk
Autóúton ködben, autóbuszban, behavazott mezők között, a sofőr kis beszédet tart. Vannak mindenféle levek, van vécé is, egy titkárnő felajánlja, hogy hoz ásványvizet. Kopasz fák, behavazott irányjelző táblák húznak el mellettünk, szombat van, kicsi a forgalom, a televíziók ilyenkor reggel rajzfilmeket adnak. A klasszikus zenecsatornán egy szépítőklinika kínálja fájdalomszegény és kockázatszegény műtéteit, egyesül a zenei és a testi szépség igénye, elég egy éjszakát a klinikában tölteni, reggel megszépülve távozhatunk, törekvő idősebbek kedvet kaphatnak hozzá. Szürkésfehér a föld és a horizont, az ég és a levegő is, autószállító autók mellett rohan az autóbusz. Korán keltem, nekem ébredés után már kétórás készülődés kell. A hátam mögött az egyik idős úr említ egy másikat, aki meghalt, benne van a reggeli lapban. Vannak emberek, akik az elhalálozások rovatánál kezdik olvasni az újságot, nemcsak öregek, egy szép, ifjú énekesnő is. Meghalt tehát a nagy kiállítás-rendező és művészettörténész, a zsűri tagjai megvitatják az esetet, tüdőrákja volt, egy évvel volt csak idősebb nálam és a mögöttem ülő kollegánál, alighanem ő is halhatatlannak érezte magát egészen addig, amíg meg nem halt. Itt-ott enyhe emelkedők és lejtők, fehér, domború síkok, zajvisszatartó falak, fényfeliratok a ködben, és már egy másik város peremén vágtat a busz szürke betonépületek, kétemeletes családi házak között. Szeretek átmenni hidakon, folyók és vasúti pályák fölött. Észak-európai téglaépítészet, itt is-ott is megvan a Hansa-tudat, városállam versus nemzetállam. Majdnem minden városnak megvan a maga varázsa, az emlékezetes lakók ismerik és gyakran látják egymást, közös helyeken fordulnak elő, van közös tulajdon, vannak közös érdekek, az államok társulásánál nem kevésbé érdekes a regionalista urbanizmus, a lakóhelyek, települések, otthonok Európája. Az a jó város, ahova visszavágyunk, talán mert a helybeliek jól érzik magukat, és köszönnek az idegennek. Mitől lehet egy szék különös? Fura legendáktól.

Mivel lehet divatba hozni egy várost? Nagy pénzért szerződtetnek város-divattervezőt és felvirágoztatót. A neves divattervező egy évre jön, megtalálja a helyi megszállottakat és a törzshelyeiket, ábrándos-szélhámos reklámszakember, ráhibáz, hogy mit lehet méltatni és jó pénzért mutatni. Szervezünk önöknek egy három napos programot. Egy előre megjelölt régióban kiválasztjuk Európa kulturális fővárosát, amely abban az évben paradigmatikus, és amelyet akkor mindenki néz. A zsűri egyik, kissé lusta tagja vagyok, heten vagyunk, írók, művészek, professzorok egy buszban, kiszállunk, körülnézünk, beszállunk és megyünk tovább, az egymást váltó városokban a tartományi kormányfőtől a költőig mindenkit megtekintünk. Melyik város tud a saját sorsának az alanya lenni, és együttműködő szövetségben gondolkodni? Melyik tudja magát egy tényleges regionális hálózatba helyezni? Melyik lépett ki az európai és a világporondra? Hol tudnak erős egyéniségek megmaradni? Hova áramlanak a fiatal tehetségek? Hol a legélvezetesebbek az esték? A csúcspéldákat vagy a kínlódókat segítsük tovább? Kétoldalt a behavazott erdő. A százéves ipar holttesteiből a diadalmas művészet szállása lett, a szénmosó fekete kolosszusa után a megtisztult szellem gyászdala következik, kürtszóló, édes zengés csillámlik alá a magasból a roppant csarnokban, amelyben már csak zene van, ágyúöntés nincs. Angyalcsengettyűzést hallasz, és dől be sok ezer óvodás énekelve, és természetesen megkönnyeztetve a zsűri koros hírességeit, majd a régió polgármesterei tornagúlába rendeződve ránk kiáltanak: „Szerencse fel!”, a kövérek guggolnak, a nyurgák nyújtózkodnak, és mind szörnyen mosolyog. Áttáncol egy vékony lény a magasban a sóhajok hídján, ahol a foglyokat szállították a bíróságból a börtönbe, szökdöső mozdulatokkal, fekete selyembe öltözött lények futkosnak. Itt a városkút és a sarlós boldogasszony oszlopa között állt a tizennyolcadik században még az akasztófa és a pellengér.

Most még belénk karolnak a miniszterek és a képviselők, kedvező döntésünk számukra újraválasztást eredményezhet, ma még fontosak vagyunk, és ezért kissé szégyelljük magunkat. De a lift magasba ragad, hogy szinte az égből nézhessünk alá a sűrű tájra, oldalunkon egy-egy miniszterrel, művésszel. Ha ők kapnák meg a címet, akkor hozzájuk menne a pénz. A városi nagyságoknak, a borászoknak és a pecsenyesütőknek kell a nagy szerep, a helység, ahol ők laknak, legyen egy évre, legalábbis Európa kulturális fővárosa. Ha már az ipar nem virágoztat, akkor talán a kultúra, mert húsz százalékos a munkanélküliség, és egy jobb állásra több száz jelentkező van, sokan lettek feleslegesek. Hiába kínálják magukat, eladnák mindenüket a hosszan dörgő tapsért, dicsérő sajtóvisszhangért, támogató szavazatokért vagy egy kis biztos állásért. Sok embert izgat a 2010. dátumhoz kötött halhatatlanság, a túlvilág megnyílása pontosan öt év múlva. Ez a kitüntetés és a vele járó csábos szubvenció kihúzná őket a sárból, úgyhogy a helyi bölcselő is besorakozik a lokálpatrióta dicsérőbrigádba, a szerződtetett intendáns pedig eleve garantáltan el van ragadtatva. Kandór főváros akar lenni, nemcsak az országé, hanem egész Európáé is. Mikor megtudták, hogy benne leszek a zsűriben, a versenyző városból különösen szívélyes meghívások bombáztak. Körutunk végeztével egy Kandori szállóban megvolt a búcsúvacsora, kicsit fáradt vagyok, ledőlök, vége a közszerepnek, holnap meglátogatom a barátaimat. Néztem az előadó mutatványosokat, akik mindent ígérnek és szépítenek, méltányoltam a kiállítást a halálról a halálmúzeumban, fényképek néznek rám, arcok két nappal a halál előtt, és két nappal utána. Amíg még élnek: a szemekben riadalom és remény, utána: jön a megnyugvás, az arcok lesimulnak, méltósággal eltávolodtak. A csukott szem besüpped, az ajak elvékonyodott, az arcra rásimult hús. Felirat a halálmúzeum kapuja fölött: Game over.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu