IBSEN-ÉV
Nikolaj Frobenius 
Ünnepmentesség és engedetlenség
Utószó  A nép ellensége című Ibsen-drámához

Elképzelhető, hogy Ibsen megünneplésére ne jubileumot rendezzünk, hanem valami mást? Mondjuk ellen-jubileumot? Vajon a nagy drámaíró ezzel az utóbbival elégedettebb lenne?
 A művész-fejedelmek és fejedelemnők ünneplése körüli eseményekben mindig van valami hátborzongató, és gyanítom, hogy az események főszereplőit is elfogná a borzadály, esetleg úgy érezhetnék, hogy az utókor hódolatának eme megnyilvánulása pedig egyenlő számukra művészetük hatástalanná, holttá nyilvánításával.
 A 2006-os évet Norvégia annak szenteli, hogy méltóképp megünnepelje Ibsen halálának századik évfordulóját. Sajnos néhány erőteljes kivételtől eltekintve az ünnepségek inkább a látványosságot, az ikonografikus jelleg hangsúlyozását tartják fontosnak. Az Ibsen-évet koordináló Nemzeti Bizottság megbízásából készült költői portrék, valamint  az évfordulóra megjelentetett könyvek borítói pontosan úgy ábrázolják Ibsent, ahogy az általános iskolai tankönyvek, később pedig az újságok kultúra-rovatai tárták elénk: emelkedettnek, szigorúnak és megközelíthetetlennek. A mi hierarchiát nélkülöző, populáris kultúránk számára ezek a képek egy idejét múlt zsenikultusz karikatúrái. Ettől függetlenül a képek persze hangsúlyozzák az ellentmondásos drámaíró autoriter vonásait, és személyét olyan történelmi pozitúrába betonozzák, amelytől számunkra távolivá és megközelíthetetlenné válik.
 Létezik azonban egy másik Ibsen.
 Egy ellentmondásos, provokatív, kérlelhetetlen, kellemetlen ördögi jelenség.
 Ezen tulajdonságai azonban gyakran háttérbe szorulnak az általánosan emberi érvényű és egzisztencialista olvasatokkal szemben.
 Vizsgáljuk csak meg közelebbről a szövegeit, és látni fogjuk, milyen fontosnak érzi, hogy vitát, akár viszályt idézzen elő. Ez a vén Mefisztó kérlelhetetlenül engedi szabadon szövegeiben az agressziót, haragja gyakran irányul a szülőföld, Norvégia ellen. Ezért tűnik számomra aranyos paradoxonnak az Ibsent nemzeti ikonként kezelő jubileumi év.
 „Szeretnék folytonos oppozícióban élni. Ezért írok…”, mondta Thomas Bernhard osztrák író. Az ilyen írói karakter számára az ünneplés egyenlő a temetéssel.
 A figyelemre méltó anyagban, amelyet a már említett Bizottság jelentetett meg, többek között az áll, hogy Ibsen a modern drámaírás megteremtője, művészete „a mai napig élő és aktuális, és lehetővé teszi, hogy újabb és újabb generációknak alakuljon ki eleven kapcsolata a drámairodalommal.” Állíthatjuk, hogy ebben a mondatban a szerzővel kapcsolatos legsúlyosabb kliséket sikerült reprodukálni, például azt, hogy „örök érvényű”, sőt, hogy „témái manapság aktuálisabbak, mint száz évvel ezelőtt”. Felidézném Ibsen véleményét az igazság tartósságáról. Szerinte egy adott igazság átlagosan 17 évig érvényes, esetenként húszig. Így minden bizonnyal a demokratikus jóléti állam komoly betegségeként diagnosztizálta volna azokat a tendenciákat, amelyek a drámáiban megfogalmazott igazságtartalmak száz évvel későbbi aktualizálásával próbálkoznak.
 Éppen az Ibsen aktualitása körüli örökös nyavalygás akadályozza meg a leginkább, hogy észrevegyük a darabjaiban rejlő társadalmi és politikai robbanóanyagot. Ibsen aktualitása,  kétségtelen jelentősége a társadalmi vitában, valamint radikális humanizmusa éppen elegendő kihívás azzal kapcsolatban, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról, mint radikális norvégokról. Ibsen drámáinak olvasása közben, vagy amikor Ibsen darabot nézek a színházban, minduntalan arra kell gondolnom, hogy őt magát mennyire zavarta volna a ráruházott megközelíthetetlenség, és hogy a csodálat már-már súrolja a gerinctelen hízelgés határait, amelyet olyannyira támadott egyik legvitriolosabb darabjában, az 1882-ben írt A nép ellenségében.
 Az Ibsent nemzeti ikonként beállítani törekvő stratégiának egyik eleme, hogy miközben kiemelik Ibsen jó szándékú humanizmusát, megfeledkeznek a darabjaiban jelen levő elitista mizantrópiáról.
 Ibsen erőteljesen ambivalens viszonya a norvégsághoz, a norvég kultúrához, megnyilvánul művészi hozzáállásában. Rosszul leplezett, mazochista öngyűlölettel fogadjuk Henrik Ibsennek a norvég állapotokkal kapcsolatban tett lekicsinylő megjegyzéseit. Valójában ez a nevetséges mód, ahogy kiszolgáltatjuk önmagunkat, a legalkalmasabb arra, hogy nemzeti ikont gyártsunk Ibsenből.
 A kritikus elhallgattatására a legmegfelelőbb eszköz a hódolat. Jól bevált asszimilációs stratégia.

Szeretném azok számára felidézni, akik elfelejtették volna, hogy A nép ellensége Doktor Tomas Stockmannról és szülővárosa – szellemi és a szó szoros értelmében vett fizikai – tisztaságáért folytatott harcáról szól. Stockmann ugyanis felfedezi, hogy a városában működő gyógyfürdő vize egészségre káros anyagokat tartalmaz, amiért a város polgárai először valóságos hősként tisztelik. A hangulat gyorsan megváltozik azonban, amikor kiderül milyen költségekkel járna a víz tisztítása: nem csupán a helyi sajtó, de öccse és a helyi elöljáró is ellene fordul. Egy a város polgárai számára szervezett gyűlésen frontális támadást indít a többség ellen, és elmondja, hogy nem szeretné tönkre tenni szülővárosát, de azt sem nézné jó szemmel, ha felvirágzása hazugságon alapulna.

Doktor Stockmann:  Igen, igen;lehet, hogy messzebb hallatszik a hangotok; de hiába próbáltok   ellentmondani. A többségé a hatalom – tudom, de nem az igazság. Az igazság
  az enyém és még néhány emberé. Az egyszerű embereké. A kisebbségé az     igazság.

Az általunk látott előadások Stockmannt előszeretettel helyezik radikálisan humanista szövegkörnyezetbe, mint értékes üzenetet közvetítő hőst. Ám, ha egy kicsit is alaposabban olvassuk a darabot, azonnal kiderül, hogy Ibsen Stockmannról alkotott képe finomabb és problematikusabb. Ibsen szövegéből kiderül, hogy Stockmann öntelt idealista. A nép véleményével szembeni megszállott gyűlöletét a harmadik felvonásban nem hangsúlyozzák, és frusztrációja érthető jeleként ábrázolják. A rendezések többségében Stockmann mizantrópája nem árnyékolja be jóindulatú idealizmusát. Stockmann viselkedésének elitista és arisztokratikus vonásait a radikális gondolkodó frusztrációjaként jelenítik meg, és nem mint őszinte haragot. A népgyűlésen történtek megértését szívesen hozzák kapcsolatba Stockmann karakterének ambivalens, a teljességre törekvő megértésével. Tekinthetjük ezt csupán elfedésnek és nem eltérésnek. Itt szivárog át Stockmann személyisége. Az ismeretlen fele. Félrecsúszik a függöny, és előbukkan Ibsen kérlelhetetlen arca.

Hovstad:  Úgy látom a Doktor Úrnak feltett szándéka, hogy tönkre tegye     városunkat?

Később:

Doktor Stockmann (növekvő izgalommal) Én mondom, a földdel kell egyenlővé tenni! Kártevőként kell kiirtani mindenkit, aki hazugságban él.

A darab elején Stockmann tökéletesen elégedett népbaráti szerepével. A darab végén dühös szenvedéllyel adja át magát a nép ellensége szerepének. Stockmann kiegyezik a gondolattal, hogy a többség ellenségévé váljon, sőt e gondolat megszállottjává válik. Beleszeret saját ellenségképébe. A negatív büszkeség, amely egyre inkább magával ragadja, miután kikiáltják a nép ellenségének, lépésről lépésre távolítja el a darab elején tapasztalt filantrópiájától.

Az én olvasatomban Ibsen Stockmann figuráján keresztül próbálja láttatni a radikalizmus végpontját. A népgyűlés során Stockmann meghasonlik. Egyik pillanatban még megvédi álláspontját a gyógyforrás körül kialakult vitában, kicsivel később már polgártársai kiirtását kívánja. Némely gondolatát nyugodt lélekkel jegyezhetné korunk bármelyik extrém fundamentalistája:

Doktor Stockmann …pusztuljon az egész ország és vele a nép!

Stockmann népgyűlésen elmondott beszéde nem a jellemében bekövetkezett változás miatt  lényeges, hanem azért, mert a darab centrifugális pontjává válik, kétségbe esett düh, amely körül a darab ezután forog. Don DeLillo írja le Mao II című művében, ahogy a szerző kicsi, sötét szobában ül, és azonosítja magát kora gazembereivel, terroristáival, orgyilkosaival. DeLillo egy olyan világban bekövetkezett hatalomvesztésről ír, amelyben az alkotók gondolatait terroristák kerítették hatalmukba. Átláthatatlanná és bonyolulttá vált világunkban a terror az egyetlen értelmes dolog, mondja a terrorista főnök, míg a regény szerzője, Bill Gray, a sokjelentésű és demokratikus irodalomhoz próbál ragaszkodni.
 Már a Nép ellenség ben is elkeserítően rövid az út a jóindulatú kritikustól a dühöngő pusztítóig. Ibsen talán a radikálisok implicit gondolkodásmódját akarja láttatni? Azt a gondolkodásmódot, amelyben védelemre talál és élettel telíti, ugyanakkor olyan gondolatokra sarkallja, mint szülővárosa lakosságának kiirtása csupán azért, mert ellene fordultak. Mit takarnak Doktor Stockman szeszélyes gondolatai? Elkeseredett melankóliát. Másokkal szembeni hideg gyűlöletet. Ez a fajta gondolkodás nem csupán arisztokratikus, magányos pozíció, amelyet a társadalmon kívül lehet elfoglalni, hanem minden kiirtásának akarása, amelyet a jó erők valaha egy fényes gondolatban gyűjtöttek össze. Visszájára fordul minden. Mindenütt kedvetlenség, tehetetlenség. Hideg gyűlölet. Irtsatok ki minden ördögöt.
 A nép ellensége számomra ennek a gondolatnak a leleplezését jelenti.

A tömeg (ordítva) Igen, igen igen! Ő az ellenségünk! Gyűlöli a hazáját és gyűlöli a népét!
 
   SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA

    

Hanne Orstavik
Utószó a Brand című Ibsen-drámához

Hogy is állok a Branddal? Évek óta leköt ez az Ibsen dráma. Amikor hatalmába kerít a nyugtalanság és képtelen vagyok nyugodtan ülni és olvasni, fogom magam és a Brandot tartalmazó hangoskönyvvel nekivágok az erdőnek. Van néhány hangoskönyvem, de ilyenkor a Brandon kívül más szóba sem jöhet. Előfordult már néhányszor. Csak megyek, megyek és figyelek a szövegre.

  Oh, hogy sóvárgom a fényt,
  A napsütést, az enyheséget,
  a béke templomát, az élet
  gazdag nyarának melegét!
( Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása)

 Csupán a darab végén mondja ki ezt a néhány sort a főhős. Bár csendben, legbelül végig ez zakatol benne. Brand a jót szeretné megtapasztalni a világban, és maga is a jóra törekszik. Számára az a jó, ami igaz.

  Hit és élet nektek két külön dolog
  Az életről nem sokat tartotok

 Brand szeretné hitét és mindazt, amiért szerinte küzdeni érdemes, összehangolni az életével. De hogyan dönthetjük el, mi az igaz? Amikor maga is részese a történésnek? Mint amikor vihar tombol a fjord felett, és az egyik partról asszony érkezik, hogy a pap segítségét kérje. Elmondja Brandnak, mennyit éheztek, a legkisebb sokat sírt, mikor neki elapadt a teje, a férje nem bírta tovább hallgatni a gyereksírást, és agyoncsapta szegényt. Majd végezni akart magával is. Most ott fekszik a kunyhóban, nem fog üdvözülni, sem élni, sem halni nem mer. Azért jött el az asszony a papért, mert mégiscsak haldoklik, szeretné, ha bűnbocsánatot nyerne, hogy békében térhessen meg. Ám a fjord mellett vezető utat földcsuszamlás zárja el, és a szörnyű viharban egy hajós sem merészkedik ki a vízre. Nem teszik kockára életüket. Az asszony sem mer csónakba szállni, hogy visszamenjen haldokló férjéhez, gyermekeiért aggódik, hiszen ha ő is meghal, azok  árván maradnak.
 Brand nem tétovázik, beszáll a csónakba, és Istenre bízza annak irányítását, mert igaz az, amit Isten cselekszik. Bármi legyen az. Ez áll a Bibliában is. Tegyük Isten kezébe sorsunkat. Brand is így cselekszik. Istenre bízza életét, és Isten megtartja. Átvezeti csónakját a fjordon.
 Értjük az asszony, az anya döntését is, aki a nem ül be a csónakba, értjük miért nem teszi meg. Nem feledkezhet meg a többi gyerekről.

  De a két másik már,
  kik ott ültek, kerekre
  tágult szemmel, remegve
  fönt a kemencepadkán,
  őket, akik csak néztek –

A csónak célhoz ért. Minden rendben ment. Ezúttal igen. Brandnak sikerült beszélnie a férfival, és meghallgatta félelmeit. De helyes volt-e így?
 Hogyan éljük úgy az életünk, hogy egyszerre legyen igaz és jó, amit teszünk?
 Hogyan?
 Ibsen drámáját olvasva újra és újra felmerülnek bennem ezek a kérdések. Például a bíró szemszögéből vizsgálva. Ismerős számomra a helyzet, hogyne lenne ismerős. A felelősség elhárítása, a megbocsátható kifogások. Ügyesen óvjuk területünket. Én sem teszek másképp. Éppen erről van szó. Én vagyok Brand. De én vagyok az ispán is. És én vagyok az asszony, a szobában meghúzódó gyermekek anyja. És a gyerekek is én vagyok. Én vagyok az Einar oldalán nevetgélő Ágnes, amint a hegyen át a fjord felé veszik útjukat. És éppen annyira vagyok az az Ágnes, aki szembefordul Branddal annak megátalkodottsága miatt.
 Mindegyikük jelen van bennem. Érzem, kivel tudok azonosulni, kivel nem. Ismerős számomra a harc, amelyet Brandnak kell vívnia. Ezért olvasom és hallgatom újra és újra a darabot, hogy részese legyek, hogy részese legyek a küzdelemnek, hogy nyitva maradjon számomra. Hiszen a viszály nem oldódik meg, itt van, jelen van életünkben, társadalmunkban. Örökké. Ki vagyok én? Ki szeretnék lenni? Hogyan éljek, létezzek együtt másokkal? Hogyan?
 Felfigyeltem már arra, hogy a darab olvasásakor nem az Isten-problematika érdekel. Bár az Istennel kapcsolatos kérdések mindenütt jelen vannak a szövegben. Hol találjuk Istent? Ki ez az Isten? Létezik egyáltalán? A szöveg alapján, ami létezik, azok mi vagyunk. Te és én. Mi létezünk minden esetre. És a cselekedeteink. Mit teszünk egymással? És magunkkal?
 Vonz a Brand körüli rejtély. Brand az ember. A kemény és hajlíthatatlan. Az, ami hatalmassá és pusztítóvá teszi egyszerre. Az, ami arra  készteti, hogy visszautasítsa haldokló anyja kérését, és nem megy el hozzá. Nem tud elmenni. Egyszerűen nem. Haldokló fiát megmenthetné azzal, ha másik faluba költözik vele, ha a sötétből, a nedves hidegből napfényes helyre viszi. Végül nem teszi meg. A gyermek nem éli túl. Megtehetné, és meg is teszi majdnem. Majdnem. Minden egyes alkalommal, amikor olvasom a szöveget, felkiált bennem valami: Igen, Brand, vidd, vidd onnan! Azután mégis arra készteti valami, hogy ne tegye meg. De mi ez a valami? Miért nem teszi meg? Honnan ez a keménység? Honnan ered? És talán a leglényegesebb: képes-e megváltozni?
 Meg tud-e változni benne ez a kőkemény, merev szigorúság? Nem arra várunk végig a darab olvasásakor, hogy megváltozzon?
 És még valami: Megváltozhat úgy, hogy ne vesszen el? Ne vesszen el az, amiben hisz, amiért kiáll? Kénytelen lemondani mindezekről azért, hogy együtt élhessen másokkal?

  Halj meg! Nem kellesz a világnak!

 Ám Brand dacol:

  Már egy is fényt hozhat nekik!

 Ellentmondásos helyzet. Élni, őszintén cselekedni. Ez a dolga. Nem azért, mert szeretné, hanem azért, mert így kell tennie. Valami arra készteti, hogy így tegyen.
 A Brand olvasásakor nem tűnik fel ez a szükségszerűség, ez a benne égő tűz, bár nem állok a szöveghez távolságtartó, autoriter módon. Egyszerűen így hat, hideg és kemény a többiekhez való viszonyában, a hétköznapokban, a valóságban. A Brand a hitért folytatott küzdelmet írja le, fontos annak, aki hisz. Hisz és hisz. Mert kell. Brand hisz valamiben, és kész küzdeni érte. Amikor a végén a következőket mondja:

  Jézus, hiába hívlak,
  magadhoz nem szorítasz!

Tudom, hogy igazat mond. Tudom, hogy Brand fényre, napra és szelídségre vágyott. És  őszintén küzdött érte. Szerette volna, hogy az igazból áradó fény táplálja tüzét, hogy az jó és ne pusztító legyen. Másként alakult. Talán nem hallgattatott meg? Esetleg nem sikerült neki? Hiszen lett volna lehetősége, de nem élt vele. Miért? Miért nem költöztek egy másik faluba, miért nem mentette meg Brand a gyereket?
 

Mert Jézus soha nem szorította magához? Mit jelent ez a kérdés?
 Brandnak ott volt Ágnes. Ágnes meghallgatta, és kitartott mellette. Ringatta, cirógatta, vigasztalta, mellette volt. Mégsem sikerült neki kielégíteni Brand vágyait. Mindez nem volt elegendő. Brand kiáltása a pusztából jön, ahol teljesen egyedül van. Senki nem látogatja meg. Isten sem.
 Nem kerül sor Isten mibenlétének megfogalmazására. Végig Brandról van szó, harcáról, a benne dúló viharokról. Brand kiáltása válaszra vár azok után, hogy elfogadták, mellette voltak, és nem kérdezték milyen. A kiáltást meghallani, megérteni és megadni rá a választ, talán csak egy embernél hatalmasabb erő képes. Talán elhallatszik olyan messzire a hangja. Hogyan éljen azután? Ha nem érkezik onnan válasz?
 Brandnak nem kevés dolog adatott meg az életben.

  Akkor rajtaveszt,
  s földi életét veszni hagyja.
  Dúskálni fog: dúsgazdag anyja
  minden kincsét magára hagyja,
  jó felesége van, gyerek,
  akiért élni érdemes:
  ölébe hull a boldog élet.

– érvel a bíró.

  Másként elvesztem önmagam.

– fogalmazza meg Brand a bensejét kitöltő alapproblémát. És az enyémet is. Nem
mutathatja gyengeség jelét. Hogy döntsön? Nem tehet mást, mint hogy nemet mondjon haldokló anyja hívására, mely betegágyához szólítja őt, és elmegy a faluból is, miközben fia haldoklik. Nem cselekedhet másként, bár szeretné. Jó cselekedetekre vágyik. Jó és igaz cselekedetekre. Amit tesz igaz, de kemény, bántó. És nem származik belőle jó.
Brand nem nyílik meg. Makacsul ragaszkodik döntéseihez. Hogy ne vesszen el. És senki, de senki, még Isten sem, az Ágnesben élő Isten, az Istenben létező Ágnes, a gyermekében, anyjában létező Isten, senki nem képes felmelegíteni, hozzáférni, hogy megolvassza a fagyot, hogy Brand megmeneküljön. Hiszen csak akkor juthat el hozzá bárki, ha megnyitja a lelkét. De hogyan?
 A darab végén, egészen a végén, Brand elsírja magát. Sírása olyan, akár egy hasadék, amelyen keresztül eljuthatnak hozzá, eljuthat hozzá a változás, hogy kiszabaduljon. Először az utolsó előtti oldalon sírja el magát, majd elragadja a hóvihar. Elkésett. Gerd fel is teszi a kérdést: miért nem volt képes hamarabb sírni?
 Ilyenkor belelátok, belelátok elkeseredésébe, újra érzek mindent. Érzem újra magamban, de nem tudom rá a választ, nincs megoldás. Ezért megyek ki az erdőbe, és hallgatom a Brandot. Nem azért, hogy rendezzem a dolgaimat, hogy összerakjak valamit, hogy megértsem és megoldjam a problémát, és azután félre tegyem. Nem, ellenkezőleg. Szeretek benne lenni, a folyamatban. A kiáltásban, Brand kiáltásában, és vele kiáltani.
SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA

Thomas Hylland Eriksen

A világpolgárság előfutára
Utószó a Peer Gynt című Ibsen-drámához

Peer Gynt nem fél a globalizációtól. Ő a falu egyetlen EU-támogatója, és szerinte rendjén van, hogy a WTO kiáll bizonyos elvek mellett, melyek szabályozhatják a nemzetközi kereskedelmet, mindaddig amíg ő maga nem veszít rajta, és feltéve persze, hogy a gyakorlatban a szabályokat meg lehet szegni. Ahogy mindig is.
A találékonyak és a lelkiismeretlenek mindig megtalálják a kiskaput. Peer Gynt lelkes ábrándozó, azt a filozófiai véleményt teszi magáévá, amit néhány évtized múlva Nietzsche “aktív nihilizmusnak” nevez majd. Sokat akar, de azt nem tudja, hová tart.
 Amikor 1868-ban felbukkant, Peernek nem akadt közvetlen irodalmi előképe. Jóllehet találhatunk közös vonásokat Goethe Faustjával, és rokonságban áll a népmesék csalafinta figuráival is – akiket Norvégiában Askeladden testesít meg,  Nyugat-Afrikában pedig Anansi, vagy a pók. De van valami Peer Gynt alakjában, ami vitathatatlanul új, friss, szinte állatian erőteljes és nem kevéssé zavartkeltő. Ez ez erő még mindig érintetlen, majd másfél évszázad színpadi változatai után a világ megannyi nyelvén, számtalan elemzés és tanulmány után is. Sem a verses forma, sem pedig a korhű jellemzés nem tompítja Peer Gynt vonásait, legalább annyira közvetlenül szól a 21. századi emberekhez, mint saját kortársaihoz.
Az 1860-as évek egy csöppet sem voltak kevésbé viharosak a mostani időknél. Az ipari forradalom jólétet éppúgy hozott magával, mint szegénységet, új városok jöttek létre, a régiek pedig nagyobbak és szűkösebbek lettek, a lakosság összetétele az egész észak-atlanti területen megváltozott. Európa legszegényebb részeiről megindult a tömeges kivándorlás Észak-Amerikába; több millió ember hagyta maga mögött a múltját, szakított a gyökereivel, és kezdett új életet. Terjedt a szekularizáció. Hatalmas erővel hódítottak az új, szocialista és nacionalista teóriák az 1848-as forradalmi év előtt, de különösen utána, és Darwin evolúciós elmélete lehetővé tette a tanult emberek számára, hogy istentelennek vallják magukat. A legerősebb ideológiai áramlat azonban mégis a Manchester-liberalizmus volt. Az ideológia a megtévesztésig hasonlít a mai idők úgynevezett újliberalizmusára, vagyis ne szabályozzuk a gazdaságot, versenyeztessük az állami szektort, a világkereskedelem globalizált legyen, a politika pedig ideológiamentes, és mindezt kombináljuk erős individualista szabadgondolkodással.
 Mind a régi, mind pedig az új liberalizmus globális méretű, és a szabadkereskedelem jótékony hatását hirdeti. Mindkettő kérlelhetetlen a szabadság fogalmát illetően, szabadságellenességgel vádolnak mindenkit, aki a kereskedelem korlátozása mellett áll. (Hogy a gazdag országok a gyakorlatban megvédik saját kereskedelmüket, az egy másik történet – ők a kereskedelem mellett vannak, de az importot ellenzik.) És akkor ugyanúgy, mint most, kevesen voltak a társadalom támaszai között, akik felvállalták volna, hogy a szabadság ellen vannak.
 Mind a Manchester-, mind pedig az újliberalizmus épp az olyan személyiségtípusokat biztatja,  mint Peer Gynt. Minden bizonnyal ritkaságnak számított az ilyen egyéniség az 1860-as évek norvég falujában. Abban az időben a külső impulzusok lassabban terjedtek, különösen az ország belsejében, és az emberek többsége egyébként is a földhöz és a családhoz kötődött. Peer Gynt már 20 évesen outsidermek számított a faluban, csodálták, féltek tőle és megvetették. Csalárd nőcsábász volt, felelőtlen élvhajhász, aki nekivág a hegyeknek, ahelyett, hogy anyjának segítene a betakarításban, hazug és dicsekvő. Az egyetlen nő a faluban, aki hisz neki, egy politikailag jelentéktelen, jövevény családból származik, ráadásul protestáns kötelességtudattal és lojalitással van megáldva.
Manapság, egy olyan korban, amit az önmegvalósítás demokratikus lehetőségei jellemeznek, melyeket a hosszú és küzdelmes huszadik század folyamán vívtak ki, aki akar, felcsaphat Peer Gyntnek. De először ajánlatos lenne elolvasni a darabot, így legalább kiderülhetne, hogy az újliberalizmus lökést ad ugyan az ember szárnyainak, és nagy szabadságot biztosít, de ellenszélben nemigen számíthatunk rá. Peer  “meghal az ötödik felvonás közepén”, de talán csak kívánja, bárcsak így lenne.

Peer tehát jól kihasználja az individualista szabadságértékeket. De menjünk egy lépéssel tovább. Lehet-e Peer egyben a gyökértelen kozmopolita jelképe is? Érdekes lenne meghallgatni erről mondjuk Salman Rushdie véleményét. Az indiai-brit-hontalan Rushdie egész írói pályafutása alatt a gyökértelenséget és a szabadságot művelte azért, hogy megválaszthassa hovatartozását, vagy éppen annak hiányát. A vallási és kulturális konformitás nyomását úgy kezeli, mint a kényszer egy nemkívánatos formáját. A dilemma mindazonáltal fennáll, ha az ember a szabadságot választja, egyben lemond a biztonságról is, és amennyiben önmaga megvalósítása mellett dönt, úgy lemond a másokkal való törödésről.
 A nemzeti identitást vizsgáló kutatásokban szó esik az úgy nevezett burgonyaelvről: Ott, ahol krumplit termesztenek (vagy valami mást), gyökeret vernek az emberek, és fogékonnyá válnak a romantikus nacionalizmusra és a maradi otthonteremtésre. Ma már Norvégiában a lakosság többsége nem termeszt krumplit (vagy valami mást), de addig, amíg az ember hisz abban, hogy igen, addig a nacionalizmus is továbbél. Itt jön be Rushdie ellenvetése, és a többségünk számára nem lehet kétséges a következtetés; a lényeg, hogy megtaláljuk az egyensúlyt.
 Peer Gynt a burgonyaelv ellentétét képviseli. Az első felvonásban úgy ismerjük meg, mint egy belevaló, de jólelkű, ellentmondásos alakot, aki az árral szemben úszik: Felelőtlen és elhanyagolja a kötelességeit, szenvedélyes csábító, aki nem tisztel sem vallást, sem nőket, sem pedig megalapozott társadalmi értékeket, egy kalandor, aki nem illik bele a falu jól szabályzott, hétköznapi életébe. De rögtön felemeljük a fejünket, amikor egy oda nem illő vonás jelenik meg magabiztos viselkedésében. Az esküvői jelenetben ugyanis, minden mást mellett még akaratgyengének is bizonyul. Azt tervezi, hogy józan marad, mégis iszik, amikor megkínálják. Későbbi élete során akkor akadnak problémái, amikor kísértésbe esik, és nem tud ellenállni, különösen ha nők is vannak a dologban.
 Peernek van ereje és megnyerő, de hiányzik belőle a meggyőződés. Abban az időben már hivatalosan eltörölték a rabszolgakereskedelmet (a francia és a brit gyarmatokon ez 1810-ben megtörtént), és a jó keresztényeknek nem illett volna segítkezniük konkurens vallások terjesztésében sem. Mégis szégyenérzet nélkül vallja meg, mit szállított, és hogy tett szert nagy nyereségre: “Hát többnyire négereket Karolinába, és bálványszobrokat Kínába.” A legegyszerűbb módja volt a meggazdagodásnak, és egy Peer formátumú egyén mindig is hajlott arra, hogy a legkisebb ellenállás felé menjen.
 Amikor ezt a jelenetet olvasom, akaratlanul is az 1980-as évek “yappee időszaka” jut eszembe, egy olyan időszak, amikor is az új peer gynti morál teljes gőzzel tarolt a szociáldemokrata Norvégiában, amikor a tv legjobb sugárzási idejében önmegvalósításra buzdított, és létrejött a kapitalisták új osztálya, kiknek gőzük nem volt a társadalmi értékteremtés mikéntjéről. Mesélnek egy újsütetű gyárosról, aki meglátogatott egy vállalatot, melyben jelentős részvényhányadra tett szert. A gyár alkalmazottjai meg szerették volna mutatni a tulajdonosnak az általuk gyártott termékeket, többek között porcelántoaletteket. A férfi állítólag így válaszolt: “Vécék! Engem nem érdekelnek a vécék! Engem a pénz érdekel.”
 Peernek nincsenek hosszútávú kötelezettségei, nem ismeri a lelkiismeret és a bűntudat fogalmát:

“ A gynti én... Ezen a rengeteg vágyat, kívánságot és gerjedelmeket
értem, futó gondolatokat, és
tervet, szándékot és követelést,
röviden, mindazt, mitől éppen az én szívem ver,
amitől én én vagyok, és nem egy másik ember.”

Peer Gynt legbosszantóbb hibája ma, akárcsak az 1800-as években, hogy hiányoznak belőle a meghatározó értékek. Mi másért is él ez az ember, mint az izgalomért és a pillanat élvezetéért? Szilárd jellem nélkül Peer úgy reagál a külső hatásokra, mint egy szivacs. A negyedik felvonásban, ahol Peert, mint jól szituált középkorú urat látjuk viszont valahol Marokkóban, magabiztosan társalog vacsoravendégeivel – egy német, egy angol, egy svéd és egy francia úrral. Tele vannak csodálattal a vendégszerető és a szavakat jól forgató Peer iránt.A német von Eberkopf méltatja Peer világpolgárságát. Az egyik pillanatban a francia Monsieur Ballon fordul vendéglátójához: “Ön nemde, norvég?”

“Test szerint igen!
De lélekben mindig is világpolgár voltam:
mert azt, hogy a pályámon boldogultam,
azt csakis Amerikának köszönhetem.
A sok könyvet, amit a polcon látnak,
azokat meg a német iskoláknak.
A franciáknak a mellényem, és
azt, hogy akad bennem tartás és szellem;
az angoloknak azt, hogy a munkát nem röstellem,
és hogy mindig megvédem a magam érdekét.
A zsidók tanítottak türelemre,
az meg olasz hatás, hogy a dolce far niente
nincs ellenemre egy csöppet sem.
És egyszer, szorult helyzetemben,
mikor a kulcsot kis híján beadtam,
a pompás svéd acél segített rajtam!”

Nem úgy hangzik ez, mint egy jól sikerült védőbeszéd a kulturális globalizáció mellett? Az, hogy éppen az erkölcstelen és elvtelen Peer Gynt az, aki előáll egy ilyen beszéddel, kissé problématikusnak tűnhet számunkra, vagyis azok számára, akik a kulturális hatások globális elterjedésében értékes lehetőségeket látnak. Ibsen egész felnőtt életében bosszankodott a korlátoltság és önelégültség miatt, mely megfertőzte a norvég társadalmat akkor éppúgy, mint manapság. Mint tudjuk, 27 évig élt külföldön, csaknem ugyanolyan hosszú ideig, mint maga Peer Gynt. De Peer Gynt rákényszerít minket arra, hogy végiggondoljuk a kérdést, vajon igaz-e, hogy épp azok a legfogékonyabbak a kívülről jövő kulturális hatásokra, akiknek a legkevesebb a veszítenivalójuk? Mások utánzásával saját magunkat veszíthetjük el, de azok számára, akiknek nincs is saját énjük, a problémafelvetés teljesen irreleváns. A válasz – szerencsére – az, hogy a külső hatás többféleképpen is hathat ránk, és hogy a belső énünknek, személyiségünknek van egy magja, bár az nem más, mint a feldolgozott impulzusok mozaikja. Peer ugyanakkor a könnyed, köpönyegforgató, opportunista felfogást képvseli, és mindennél jobban elutasítja a kötelezettségeket. Ebből a szempontból nézve egy örökifjú Pán Péter.
Egy másik magyarázat az lehet, hogy Peer lázadása nem az erkölcsi integritás követelményei ellen szól, hanem a bensőségesség megteremtése ellen. Előfutárával, Branddal ellentétben kevéssé izgatja, hogy az emberek “szívébe és veséjébe” lásson. Ha lenne is egy kis erkölcsi érzéke, inkább állna közel a következmények belátásához, mint az alaptermészetéből fakadó morálhoz. Bár Peer nincs megáldva ilyesmivel, Bob Marley dala “you cannot run away from yourself” (nem futhatsz el magad elől) azt a problémafelvetést feltételezi, hogy lehet az embernek egy olyan énje, ami elől menekülni szeretne. Peer azokra a problémákra, melyekkel élete során találkozott, úgy reagált, hogy menekült a problémák elől, ameddig csak lehetett. Az út végén így még csak arra sem találják méltónak, hogy a pokolban helyet kapjon, hiszen nem volt tudatos bünöző, csak egy elvtelen megalkuvó, aki úgy élte le az életét, hogy meglovagolta az útjába kerülő hullámokat.

A rend kedvéért: Nem gondolom, hogy a Peer Gyntöt úgy kellene olvasni, mint a liberális gazdaság pszichológiai árnyoldalairól szóló tanulmányt. De legalább valljuk be, hogy ez is egy lehetséges olvasat! Fogalmazzunk így: Ez után a darab után Ibsen nemcsak a verses drámai formával szakít, de a nemzeti romantika témakörével is. Rögtön azután, hogy Dovre papa elmondja végszavát, miszerint a városba készül “Úgy hallom, ott most lámpással keresnek nemzeti jellegű színészeket.” –, Ibsen továbblép az úgy nevezett kortársdrámák felé. Az igazán figyelemreméltó azonban az, hogy a Brand, illetve a Peer Gynt ma sokkal inkább mondható aktuálisnak, mint az olyan darabok, mint a Babaház, A társadalom támaszai vagy a Kísértetek. Hiszen nem a magába zárt, mentálisan és társadalmilag zavarodott, enyhén szifiliszes polgáriasság jellemzi a mai időket, hanem épp ellenkezőleg, kötélhúzás a fundamentalista identitáspolitika (nemzeti, vallási vagy egyéb alapon) és az életéljenző, pillanatimádó hedonizmus között. A Brand és Peer Gynt közötti konfliktus manapság az élet színpadán játszódik.
 A kozmopolita hozzáállás felszínes változatának védelmében annyit legalább le kell szögeznünk, hogy Peerről sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy bármikor fasiszta vált volna belőle. Az árral együtt úszó – no igen, talán Borgen Kislordjához hasonlóan – de nem lehet önmagában hithű fanatikusnak tekinteni. Egy újságinterjúban megkérdezték Marianne Gullestad szociálantropológust, nem aggódik-e amiatt, hogy úgy tűnik, mintha Peer Gynt egyfajta mintaképként szolgálna a mai norvég vezetők számára. Rögtön jött is a válasz, hogy örülhetünk annak, hogy nem Brand a példakép. Nos, ebben az összefüggésben nem egészen jelentéktelen tény, hogy a nő és a halál kivételével Görbe az egyetlen, aki képes megfékezni Peert. Vagyis az Állam. Talán ez is elmond valamit az újliberalizmusról.
 Az ötödik felvonás leghíresebb jelenete, az öreg Peert ábrázolja pünkösd előestéjén, amint vadhagymát gyűjt. Mindene odaveszett, amikor hajótörést szenvedett, és a halállal is volt már néhány kézzelfogható találkája. Más szóval átadta magát az élet feletti töprengésnek, ott ül tehát és hámozza a hagymát, mintha a személyiségét és az összegyűjtött életbölcsességét bontaná ki. A következtetés azonban elkerülhetetlen: “És ez így megy: réteg réteg alatt –, Mikor bukkan elő végre a mag?”
 A rémisztő, de egyben talán felszabadító felismerés, hogy nincs mag, ami előbukkanna, egészen napjainkig a társadalomfilozófusok kiapadhatatlan kutatási forrása. Zygmunt Bauman, a  nagyhatású gondolkodó, ezt a motívumot használta vezérfonalként egész alkotói tevékenysége során, mely a mai idők emberének gyökértelenségéről és illanó alakjáról szól. Megítélése nem egyértelműen negatív, de rámutat arra, hogy a szabadságnak is megvan az ára, a biztonság elvesztése. Az “új munkakörülményekkel”, a tanácsadó cégek és az információipar világával foglalkozó, A rugalmas ember című könyvében Richard Sennett szociológus folytatja a posztmodern karriertípus ábrázolását: információs tanácsadókról és vállalati jogászokról ír, akik túl sok időt töltenek a repülőtereken laptopjukkal az ölükben, és valami biztos magra vágynak, valami kézzelfogható rutinszerűre, ami a szüleiknek volt, a maguk szerény állásában, akár pékek voltak, akár házmesterek.
 Peer “úgy élt, mint egy hegyi manó, egy egoista, aki valódi önmaga” és a gomböntő elmagyarázza neki, hogy őt sajnos újra kell önteni. Peer ugyanakkor elragadó személyiség is. Bár nem teremt tartós értékeket, mégis a Peerhez hasonló személyiségek hozzák mozgásba a világot. Szerencsére még mindig akadnak köztünk emberek peer gynti jellemvonásokkal. Amikor Johan Galtung, a világhírű békekutató és nyughatatlan világjáró 1998-ban betöltötte a 70. életévét, Eva Nordland, az idősödő békeaktivista odalépett a zongorához, és előadta Solveig dalát. Így jellemezte a kettejük között kialakult munkamegosztást: “A nyughatatlan Johan” meghódította az egész világot, míg ő otthon maradt – érződött ebben a szeretet megnyilvánulása az ünnepelt iránt, aki hasonlóan gátlástalan, szerénytelen és frenetikusan nyílt természetű, mint az az ember, aki ezt a sokat vitatott kijelentést tette: “Olvastam valahol… de magam is úgy találtam, hogy nem próféta senki a saját hazájában”. 
 Peer Gynt pontosan az ellentéte a készre öntött, kiszámítható személyiségnek, akire mindig számíthatunk. Cserébe azonban annál több témát kínál nekünk megvitatásra.

              VASKÓ ILDIKÓ FORDÍTÁSA

              (A Peer Gyntből való idézeteket  Kúnos László fordította.)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu