Gernot Wolfram
Samuel utazása 

Az ügynökség kirakata tele volt ragasztva színes plakátokkal. Varsóba, a czestochowai zarándoktemplomhoz és a lágermúzeumokhoz hirdettek utakat angolul és németül. Az előszobai asztalon váza állt, s a fehér kálák óriáskagylókhoz hasonlatosan meredtek a levegőbe.
- Jó napot. Klimát keresem.
A recepciósnő felrakta szemüvegét, és riadtan nézett rám.
- Várjon egy percet, kérem.
Eltűnt egy harsányan kivilágított folyosón. Rágyújtottam. A falakon fekete-fehér fotók lógtak: a varsói kulturális palota, fölötte fakó nyári éggel, a lengyel pápa, amint megsimogatja egy kisgyerek fejét, aztán egy bója a viharos hullámokon. Hallani lehetett a ventilátor surrogását.
A nő visszajött és közölte, hogy Klima házon kívül van, de bármelyik pillanatban visszaérhet. Kerülte a tekintetemet, mintha csak városszerte ismert élősdi volnék.
Kérdezés nélkül leültem a bőrpamlagra, és kifelé bámultam. Az utcákat még szelíd fény ragyogta be. A szemközti házban nyitva hagyták a felső ablakokat. A mennyezetek éles metszésű mintaként mutogatták stukkódíszüket.
Merre lehet most Samuel? Mi késztethette rá, hogy csak úgy összecsomagolja a holmiját, és eltűnjön? Az ő korában én egy idegen országban három lépésre se mertem volna eltávolodni biztonságos környezetemből. Egyszer hat hetet töltöttem egy thüringiai gyógykúrán. Megpróbáltam lelépni az üdülőből és találni egy buszt, amelyik majd visszavisz szülővárosomba. Amikor egy órát várakoztam a megállóban, szemem előtt a behavazott úttal, olyan rémület fogott el a hely és a helyzet ismeretének hiányától, hogy megdühödtem saját magamra, és visszatértem a gyógyüdülőbe.
Abban reménykedtem, hogy Samuel hamar vissza fog jönni. Hová is mehetne? Csak a Predotta átkozott pénze miatt aggódtam. Lehet, hogy a srác már egy vonaton ül, vagy beszállt valamilyen autóba. De az is lehet, hogy kuporog valahol a városban, és így élvezi ki a hatalmát. A makacsságában nem kételkedtem.
Odakint egy kocsi fékezett, fekete Opel kadett.  Alig akartam elhinni: a volán mögött az író ült. Kiszállt, becsapta a kocsiajtót, és elindult az ügynökség felé. Elegáns fekete kabátjának hajtókáján jelvény csillogott. Benyitott, észrevett, és szinte bosszúsan rivallt rám: – Te meg mit csinálsz itt? Azt hittem, már mindent tisztáztunk egymással.
Felhajtott kabátgallérjában úgy állt ott, mint egy óriás. Mögötte a kutya is bebotorkált az irodába, szimatot vett a lábamról, majd beheveredett egy fonott kosárba.
– Klima úrral van dolgom?
Egy pillanatig habozott, mint aki nem tudja biztosan, hogyan értse a kérdésemet.
– Mi jött rád? Tudod úgy is. Vagy azt akarod állítani, hogy a srác észrevett valamit?
Enyhe szédülés fogott el.
– Ez azt jelenti, hogy az egész csak színjáték volt? És Predotta tudott róla?
– Igen is, meg nem is. Azt mondtam neki, hogy megpróbálom elérni az öreget. De ez több mint valószínűtlen. Ti tényleg azt hittétek, hogy meglátogatni egy írót annyi, mint elzarándokolni egy templomba? Felajánlottam Predottának, hogy vegye igénybe az ügynökségem lehetőségeit. És azt hittem, hogy te tudsz erről. Mert az igazi író nem is Krakkóban töltötte a háborús éveket. Ne csináld már, nem lehetsz ennyire naiv.
– A srác viszont elég naiv volt, ugye?
– A  gyerekeknek ebben a korban megvannak a maguk hősei. Az ilyesmi jön, aztán elmúlik. Persze, hogy a srácnak remek lett volna, ha sikerül. De most már így alakult.
Klima az asztalra dobta jelvényét, egy kis piros-fehér zászlót, és lengyelül odaszólt valamit a recepciós asztal mögött ülő nőnek.
– Az író pillanatnyilag egyáltalán nincs Lengyelországban, hanem az Egyesült Államokban van előadáson. Ezt csak későn tudtam meg. Na és, a srácnak így is megvolt az élménye. Néhány év múlva a zenéért fog rajongani, a moziért, színészekért, énekesekért vagy akárkiért.
A nő tálcán kávét hozott. Fájt a fejem, kértem tőle egy pohár vizet is. Micsoda irónia, hogy a valódi író éppen Amerikában van! Rágyújtottam, és elővettem a zsebemből a tablettákat, amiket Samueltől kaptam.
Anna vajon tud erről a cirkuszról bármit is, és mint mindig, ezúttal is az apjára hagyatkozott? Lüktetve villant át agyamon a kérdés.
– A srác lelépett. Vélhetően azért, mert mégsem volt olyan nagy élmény neki az egész.
Klima mélyet szippantott az orrán át.
– Itt senki nem veszhet el. Visszament még a szállodába?
– Igen. Dél körül még látták a recepciónál.
Klima felállt, és eltűnt a szomszéd szobában. Egy pillanatig hallottam, amint hangosan lengyelül telefonál valakivel, krákogó, rekedt beszédét ideges nevetéssel tarkította. Aztán visszajött és leült, mintha mi sem történt volna. Tarkójára kulcsolta karjait, felnézett a mennyezetre, és behunyta a szemét.
– Tudod, hogy mit csináltam a kávéházi találkozó után? Elmentem a lágerekbe egy angol turistacsoporttal. Az angolok szörnyű okostojások, nekem elhiheted. Macerás egy népség. Néhány évvel ezelőtt rendesen meggyűlt velük a bajom. Pert akartak a nyakamba akasztani, mert az öreg Sowa, egyébként az egyik legjobb emberem, állítólag egykori fogolyként mutatkozott be nekik. Oké, Sowától kitelik néha egy ostoba tréfa. Az is lehet, hogy rájátszott egy kicsit, de csak mert az emberek oda vannak azért, hogy eredeti áldozatokat láthassanak. Az emlékezés is csak egy színjáték. Istenkém, Sowa jobban tud emlékezni, mint az igazi tanúk. Soha életében nem volt bezárva, már ha attól eltekintünk, hogy a kommunizmus alatt mi mind egy nagy kalitkában éldegéltünk. Mégis sokkal pontosabban tud a lágerben történtekről beszélni, mint az egykori foglyok. Nekem egyetlen egyszer volt a kartotékomban egy eredeti fogoly. Gyerekkorom óta ismertem. Jó anyáink folyton együtt jártak zsinagógába. Amikor ötven évvel később találkoztam vele Krakkóban, nem ment túl fényesen a sora. Megkérdeztem, nem akar-e idegenvezetéssel jó pénzt keresni. Tudod, magánvezetéssel nem lehet bemenni a lágerekbe. A lágerekben csak az úgynevezett hitelesített kalauzok beszélnek. Ami odakint történik, az a mi dolgunk. Na, és mit mondhatok? Az emberek csalódottak voltak az én kortanúmtól, ahogy ott állt a buszparkolóban, és beszélt. Túl halk volt, és túl körülményes. Ráadásul a részletek rabja. Én foglalkoztattam, ameddig csak akarta; tudtam, hogy min ment keresztül. Sowa viszont vele ellentétben felrázta az embereket. Igazi emlékezéssel nem jutsz messzire. Mert milyen is lehetne az ma, az igazi emlékezés? Ezeket a borzalmakat nem lehet meglátogatni. No igen, az angolok, Isten tudja hogy, rájöttek Sowa turpisságára. Kishíján be kellett zárnunk az ügynökséget. Azóta nem vagyok kibékülve ezzel a népséggel.
– Úgy értsem, hogy miután fellépett a kávéházban mint író, elment a lágerekhez, és foglyot játszott?
Klima elmosolyodott.
– Nem figyelsz rám. Most mondtam neked, hogy én csak múzeumlátogatásokat szervezek. Óvakodnék attól, hogy bármi olyannal szédítsem ezeket az embereket, amivel aztán tönkretehetnének. És hidd el nekem, hogy nem színészkedem többet, mint mások, és egész biztosan nem színészkedem többet, mint azok a fél napra megrendültek, akik itt túrára fizetnek be.
- Szívesen lemondtam volna arról, hogy efféle színjátékok részévé váljak. Lehet, hogy magának az agyára mennek az emberek, akik ide jönnek. Mindenesetre elképesztő, hogy mennyire hasonlít egy bizonyos hírességre. Maga áruba bocsátja a múltat a hozzá illő maskarádéval együtt, és ezzel keresi a pénzét. A srácnak viszont joga lett volna önállóan eldönteni, hogy van-e szüksége effajta cirkuszra, nem gondolja?
Klima felállt és az ablakhoz ment. Az utca még mindig délutáni világosságban hevert.
– Te tényleg naiv vagy. Az olyanok, mint te, szeretik megjátszani az erkölcscsőszt, csak hogy hőzönghessenek. Csak éppen ez az elviselhetetlen. De megnyugodhatsz, általános jelenségről van szó. Ide süss, mutatok neked valamit.
Megfordult, és intett a nőnek.
– Gyere ide és nézd meg azt a képet a falon. Mondd el, hogy mit látsz rajta.
A pápa fényképére mutatott. Ülve maradtam a díványon, és kiittam a maradék vizet. A fejfájás tovább lüktetett a fejemben, mint egy vattapárna mögött. 
– Mit akar ezzel? A pápát látom, amint megsimogatja egy kisgyerek fejét.
– Én meg Marek Satowski tisztviselőt látom rajta, amint a toruni polgáregylet alapításának harmadik évfordulóján a kis Alina Morannak, egy általános iskolai tanítónő lányának fejére teszi a kezét, hogy készülhessen egy szép kép a családi albumunkba. Satowski egyébként az egyik legtöbbször megrendelt ember a kartotékomból.
A nő egy dossziét hozott oda nekünk, Klima pedig elvette tőle.
– Tessék, ebben válogatást találsz a legjobb embereimből. Például a híres szakszervezeti elnök és béke-Nobel-díjas hasonmását. Egy egyszerű ember Lublinból, aki soha nem volt tagja a szakszervezetnek. Mindig azt kéri, hogy csak Kelet-Lengyelországban foglalkoztassam, mert a hosszú utazásokba belebetegszik. Nagy kár, mert iránta éppen külföldről érdeklődnek a legtöbben. Mellesleg, ha kinyitja a száját, még több badarságot hord össze, mint az eredetije. Vagy ez itt, az államfő feleségének hasonmása, született tehetség. Még úgy is beszél, mint az elnök felesége, ma már a szöveget se kell begyakorolnia. Bárhol lép fel, több tapsot kap, mint amennyit a valós személy valaha is remélhetne. Na meg ő! A szép Marina, egy varsói diáklány. Mindenki azt hiszi, hogy a gdanski színésznő, akit Oscarra jelöltek, ez aztán a szerepcsere, mi? Tessék, van nekünk Bill Gates-ünk meg Clintonunk is. Ezen az oldalon pedig Barteket láthatod, a sofőrömet és személyes kedvencemet. Történelmi ünnepeken vagy a nemzeti ünnepnap rendezvényein lép fel mint Sobieski János király; ő az a nagy hős, aki a 17. században odapörkölt Bécs előtt a törököknek. Nézd csak, milyen pompásan barázdás a képe! A homloka, a vastag szája meg a szakálla, olyan elszánt és szilaj, akár egy haramia. Biztosan meg fogod ismerni, remek fickó. Mindenesetre láthatod, hogyan állunk manapság az igazsággal. Nekünk már nem kell úgy félnünk az átváltozásaitól, mint a sötét korokban. Csak a németek nem értenek hozzá, hogyan élvezzék ezt a szabadságot. No igen, és néha az angolok se.
A legtöbb fotó, amit Klima mutatott nekem, szűrővel készült. Az arcok mintha ködben úsztak volna. Egyik-másik arc valóban döbbenetes képzettársító erővel bírt. Még soha addig nem gondolkoztam azon, milyen izgalmas lehet játszani a hasonlósággal.
– Képzeld el, milyen vicces dolog, ha a saját születésnapi bulidon jelen van az amerikai elnök, mennyire szórakoztató látni az átmeneti sokkot, amint benyitnak a barátaid, és egy ilyen váratlan alakba ütköznek.
Miközben beszélt, egyfolytában bólogatott felém, mint aki helyeslést vár.
Samuel járt a fejemben. Nem hagyhatta el csak úgy a várost. Belső ellenkezésem dacára valami azt súgta: Klima az egyetlen lehetőség, hogy mielőbb megtaláljuk a srácot. Nyugtalanított a gondolat, hogy ülök a lengyel rendőrségen, nem beszélem a nyelvet, és egyetlen támpontom sincs a fiú lehetséges hollétéről.
 

          ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu