Jowi Schmitz:
Leopold
Leopold Marie után sóvárog. A háza mögötti teraszon üldögél, és a mélybe
bámul, ahol a várost lassanként elnyeli a sötét. A denevérek felröppennek,
egyik a másik után. Közvetlenül mellette húznak el, s még a fecskéknél
is virtuózabb íveket írnak le.
Talán kertészkednie kellene.
Hosszú szárú napraforgókat képzel el a terasz köré. Csakhogy ott nincs
virágföld. Virágládákat kellene odatennie, ehhez viszont nem fűlik a foga.
A virágládák a bevásárlószatyros asszonyok világához tartoznak.
Ezt leszámítva azonban, a háza egyszerűen tökéletes. Egy szűk utcácska
végén áll, a kapuhoz növényekkel benőtt kőlépcső vezet. A valaha fehérre
vakolt falak mostanra már jócskán málladoznak. De a szobákban magas a mennyezet,
márványpadló van, az ablakokon pedig nádrolók. A kapu a belső udvarra nyílik.
A ház félúton áll a hegy oldalában. Hátával a szikláknak támaszkodik,
a homlokzat a lejtőre néz. Nincs telefonja; csak elterelné a figyelmét.
És különben is – kit hívna fel? A lányával, Mariekével már nincs miről
beszéljen, barátai meg nincsenek. Leopold amúgy sem akar már semmiről sem
beszélni. Az ő életének eseményeit Marie szavai fűzték egybe. Leopold azt
vallotta: keményen dolgozni, aztán beszélni. És a kemény munka után csak
ritkán akadt valami mondanivalója.
Mielőtt elindult Hollandiából, megbízta az ingatlanügynököt, hogy gondoskodjon
az alapvető berendezésről. Így most a tulajdonában van egy nyikorgó ágy
és egy ferdén álló szekrény, ajtaja belső oldalán tükörrel. A szekrény
pont megfelelő méretű, már kissé dohos szagot árasztó lepedőket is talált
benne. A nappali szobában – nagy örömére – egy masszív nyersfa asztal áll,
nem messze a teraszra nyíló ajtóktól.
Érkezése napján – most egy hónapja – ezen a teraszon pihent meg fából
készült, összecsukható székében Leopold. A holmijai közül amit csak lehetett
Hollandiában hagyott. A nulláról indulni – ezt tűnt számára az egyszerűbbnek.
Egy héttel ezelőtt érkezett meg az a néhány doboz, amire mégiscsak szüksége
van. Szamárháton, mivel az utcácska túl keskeny és göröngyös más közlekedési
eszköz számára. Az öröm, melyet az ismerős tárgyak láttán érzett, saját
magát is meglepte. Egy darabka belőlem Mariflorban, jutott eszébe.
De csak az első szemrevételezésig jutott. A ruhásdoboz kivételével
még mindig minden a belső udvaron áll, kibontatlanul. Ez nyugtalansággal
tölti el, hiszen ő rendszerető ember. Leopold szinte kényszeresen igényelte,
hogy minden áttekinthető legyen körülötte, amit Marie elég nehezen viselt.
És most nézzük meg! Íme a háza, melyet csak nagy jóindulattal lehet háznak
nevezni, ő maga pedig olyan ruhában, melyet már négy napja visel. Minden
nap azt várja magától, hogy majd tesz valamit ez ellen, de csak nem történik
semmi.
Kimászik az ágyból, nadrágot és inget húz, kávét készít a konyhában,
az összecsukható széket a teraszra vonszolja, és bámul lefelé: a hegy oldalában
elterülő vadonra, az alatta hömpölygő folyóra és az emberekre. Így ül körülbelül
délután egyig, a szerény ebédet leöblíti egy pohárka borral, majd sziesztázik.
Négy órakor ismét kikel az ágyból, borotválkozás, zuhanyozás, és a szekrény
hullámos tükrében önmaga nézegetése. Aztán megint megteszi az utat a teraszon
álló székéig, hogy egy kicsit még élvezze a lemenő nap sugarait. Amikor
a denevérek kirepülnek, ismét eszik valamit, és lebotorkál a hegyről, a
törzskocsmájába. A pultos már két nap után megismerte, és mosolyogva nyújtja
felé a kávéját és az édes péksüteményt.
Leopold mindig ugyanott ül a pultnál, pontosan szemben a bejárattal.
Egy idő után a kávéról áttér a borra, megvárja, míg a bár megtelik a hozzá
hasonló idősebb férfiakkal, és hallgatja a számára érthetetlen történeteket.
Ha felállnak, és a biliárdasztalhoz sétálnak, tekintetével követi őket.
Az egymásnak koccanó biliárdgolyók hangja megnyugtatja. Turisták jönnek
be, az üzlet túlsó részében álló magas asztalok köré telepednek. Leopold
mindig megpróbálja kitalálni, melyik országból jöttek – még mielőtt kinyitják
a szájukat. Legtöbbször eltalálja. Ha holland beszédet hall, figyelemmel
kíséri a beszélgetést.
Egy héten egyszer bevásárol. A reggeli kávé után fogja a pénztárcáját,
és gondosan megszámolja a pénzét. Aztán lesétál a hegyről. Mariflornak
számos kis üzlete van, melyeket mind tüzetesen végignéz, mielőtt belekezdene
a beszerzésbe. Fejben számolgatva botorkál végig az egyik utcán a másik
után. Az egész olyan, mint egy játék. Nem arról van szó, hogy mindenből
a legolcsóbbat akarja – legalábbis nem az olcsóság puszta tényéről. Neki
maga az érzés fontos, hogy ő is a városhoz tartozik, és – ellentétben az
átlag turistával – ő nem veszi meg az első útjába kerülő dolgot, csak úgy.
Ezért a heti négy paradicsom beszerzésére akár egy órát is rászán.
Leopold, amennyire csak lehetséges, megpróbálja nem észrevenni a környezetét,
amíg vásárol. A fel-alá sétálgató külföldiek idegesítik. Ilyenkor inkább
az élelmiszerekre gondol, és kalkulál.
Amikor nem sokkal a szieszta előtt egy csomó nejlonszatyorral a kezében
hazaér, egyszerűen otthagyja őket a kicsomagolatlan dobozok mellett a belső
udvaron, és azonnal ágyba bújik. Alvás után a jól ismert úton lemegy a
hegyről, és – mint mindig – a pulthoz ül. A vásárolt holmikat csak másnap
pakolja ki – mintha elfeledett ajándékok lennének.
Gyakran büszke magára. Amint az az érzése támad, hogy túl sokmindent
végzett el, leheveredik az ágyra. Nagy formátumú tervei vannak, de ezek
nem szaladnak el holnapig. „A megfelelő nap arra, hogy az ember valami
új vállalkozásba fogjon, mindig a holnap”, mondja a teraszon álló széknek.
A mariflori napok napsütéses, kellemes melegben telnek. De amint közeledik
az este, egyre kevésbé egyszerű úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Leopold gondolatai egyre inkább a múlt felé terelődnek – ez az, amit egyáltalán
nem fogad örömmel. Leopold semmi magasztosat nem lát az emlékekben, csak
értelmetlenül ismétlődő feladatok egymásutánját. Sajnos, a feje más véleményen
van, mint most, az egyetlen estén, melyet teljes egészében a teraszán tölt,
mivel azt, hogy heti hét estét a kocsmában töltsön, túlzásnak tartja. Folyamatosan
újabb és újabb listákat és a jövőre vonatkozó terveket kell kiötölnie,
és időnként a régi listákat hangosan felmondania, hogy gondolataival a
jelenben tudjon maradni. „Nem számít”, mondja elszántan a denevéreknek.
Aztán felkel a székből és bemegy.
Leopold dühös. A teraszon töltendő estéjét feláldozta egy kis paella
kedvéért, amit hirtelen nagyon megkívánt. Elsőre jó ötletnek tűnt ez a
kis kitérő. Kezdeti lépésként, még otthon, amennyire tudta, fejből megtanulta
a térképet, hogy ne az utcán kelljen böngésznie. Gyűlöli, ha úgy néz ki,
mint egy eltévedt turista. Különben is, nagyjából emlékezett a helyre még
abból az időből, amikor Marie-val legutoljára Mariflorban jártak. „Ó, biztosan
nagyon finom itt a paella”, mondta Marie sóvárogva, miközben felpillantott
Leopoldra. Gallego volt a fogadó neve. „Tipikus turistahely”, válaszolta
Leopold visszautasítóan. Szó nélkül sétáltak tovább.
És Leopold, most mégis ott vacsorázott, és teljesen ki van kelve magából.
Forr a dühtől.
Elgyalogolt odáig. Le a hegyről, át a hegyen, miközben az egyre növekvő
sötétben igyekezett minél magabiztosabban felmérni a környezetét.
Mintha véletlen lett volna, éppen a megfelelő helyre ért ki: egy kis templom
mögött megbúvó térre. A tér szélén állt a fogadó. A templomkertet körülvevő
fal mentén volt a terasz. Lampionok világítottak a terasz fölé benyúló
fák ágai közül. Jellegzetesen nyári étterem – bent szinte semmi hely, kint
olcsó, műanyag székek. Leopold egy nem túl szem előtt lévő asztalt választott,
a templom falának közelében. „Paella, hús nélkül”, adta le a rendelést
– körítésként vastag sajtszeleteket kapott, kéretlenül. A sajt világossárga
volt, a szélein penészes műanyag-bevonat. Egy nagy korsó sangriával – Marie
kedvenc italával – segítette le a torkán az elsózott és tulajdonképpen
kevéske paellát. Uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen el hangosan
mormogni, bele a tányérjába.
Végül desszertet szeretett volna kávéval és konyakkal. De a nő, aki
kiszolgálta, kövér volt és mogorva. Nem volt hajlandó megérteni Leopoldot,
és folyamatosan valami borzalmas turista-németül beszélt hozzá, pedig Leopold
ismeri az alapvető spanyol kifejezéseket. Csak négy próbálkozás után tudta
Leopold megértetni vele, mit akar.
- Legyen szíves – egy flan.
- Manzana?
- Flan.
- Manzana?
- Flan.
- Manzana.
- Flan!
- Flan?
- Flan.
De még nem is ez volt a legszörnyűbb. Leopold akkor kérte a számlát,
amikor a nő éppen a szomszédos asztalnál álló egyik székbe préselte hájas
hátsó felét. „A számlát”, mosolyogta, és úgy tűnt, a pincérnő most
elsőre megértette Leopoldot. Majd továbbra is ülve maradt. Leopold néhányszor
türelmetlenül rápillantott, amit a nő furcsa mosollyal viszonzott. Végül
Leopold felállt, és bement az étterembe. A nő utánaszaladt, és győzedelmes
mosollyal átnyújtotta neki a blokkot. Ötven euró! Ennyit még soha nem költött
egy hét alatt. De saját magára még dühösebb volt. Megadóan fizetett, és
szótlanul távozott, miközben a nő a háta mögött kárálva nevetett rajta.
„Ha legalább az étel jó lett volna”, motyogta Leopold.
Dühös volt Marie-ra, aki még a halála után is ilyen nevetséges vállalkozásokra
vette rá őt.
Ezután a balszerencsés eset után Leopold valahogyan hazajutott, és
most felháborodottan ül az összecsukható széken, és tehetetlenül fészkelődik
rajta. A kocsmába nem mehet, hogy csalódottságában jól berúgjon. Mariflor
büntetést érdemel, amiért cserben hagyta. Leopold az alatta világító apró
fényeket nézi. Fáj a feje. A fejében hallható dobolással egyidőben még
mindig hallja annak a borzasztó nőnek a nevetését, és dühös, amiért léteznek
ilyen borzasztó nők. A karórájára néz. Fél tizenkettő. Általában ilyenkor
a harmadik vagy negyedik borát fogyasztja a pultnál, valami finomsággal
körítve. Legnagyobb sajnálatára, Leopoldnak el kell ismernie, hogy tele
van. A paellával.
Csaknem egy hónap. Csaknem egy hónap az, amióta itt van, de még semmit
sem látott a városból. Az egyetlen út, amit ismer, az az, amely a kis üzletek
mellett visz. Az ismerős rosszérzés uralkodik el Leopoldon. Ő, aki egy
rendes ember, de közben nem csomagolja ki a dobozait. Egy nagy akaraterejű
férfi, aki nem képes normálisan végigmenni az általa választott város utcáin.
„Leopold, a racionális”, így hívta őt Marie mindig, félig komolyan, félig
tréfásan. „A racionális, akinek fél napba telik egy döntést meghoznia”,
motyogja Leopold. Ismét a hegy alatti fényeket nézi, és sajnálja, hogy
nincs a házban semmi tömény ital. Egy feles most jól jönne. Roskatag összecsukható
széke nyikorog a feneke alatt. „Holnap venni kell egy újat” mondja a köveknek.
„Csaknem egy hónap, és még mindig rosszul működő dolgok vesznek körül.”
A széke száraz reccsenéssel kileheli a lelkét.
MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|