A járda üres volt. Borisz már nem állt az étterem előtt. Körülnéztem az utcán és átvizsgáltam a túloldali házak bejáratait. Borisz sehol. Ezen érdemes volt elgondolkozni. Lassú léptekkel a szomszédos bejárathoz mentem. Ismét körülnéztem. Semmi. Bementem; a ház kapuja nyikorogva bezárult mögöttem. A sötétségben megálltam. Behunytam a szemem, hallgatóztam, s vártam, hogy látásom alkalmazkodjon a viszonyokhoz.
 Az emeletről halk zene hallatszott. Csavargók románca. Kinyitottam a szemem. A sötétség alig lett ritkább, de ez is elég volt. Hátrafelé tartva átmentem a házon, s számoltam a lépteket. A jobb oldali ajtó alól most fény szűrődött ki. A lépcsőkön lementem a pihenőhelyre. Az egyik konyhából, melynek ablakai az udvarra nyíltak, fény áradt az ajtó matt üvegén át, s egy gyerekkocsi krómozott alkatrészei verték vissza.   
 Fönn az emeleten a tenor éppen vallomást tett:
 … egyre, egyre csak rá vágyom,
 mindig, mindig vele lennék…
 Egyébként mindenütt nyugalom volt. De még most se tudtam, hol van Borisz.  
 Leguggoltam a gyerekkocsi mellé, előhúztam a rejtekhelyről a borítékot, és hátradugtam a nadrágszíjam mögé.  
 Az éttermi jelenet után ezer kedvem lett volna, hogy a könyvet ne adjam oda Pilotnak. Most nem. Eltűnni innen, valahol nyugodtan átgondolni az egészet, aztán egy kicsit beleolvasni.
 Valami megnyikordult a sötét helyen, ahol épp voltam.  Megmozdultam. Huzat simította végig az arcom. Valaki bement házba. Egy kapcsoló kattant a sötétben, s a folyosót elöntötte a fény. 
 Csendben leszaladtam, egészen a pinceajtóig.
 Valaki áthaladt a földszinten, ellenőrizte a postaládát, és lassan fölment az első emeletre. Egy pillanat múlva újra megcsörrentek a kulcsok, s a kinyíló lakat hangja terjedt szét a házban. A románc vízesésként zúdult a lépcsőkre. Ajtó csapódott. A hang szétáradt, majd elenyészett.
 Aztán az ismeretlen lakásban zengő dal egy frázis közepén elnémult, és zavartalan csend lett úrrá a házon.
 A fény egy kattanással kialudt.
 Miután ismét körülnéztem, a lépcsőket egyesével véve fölfele indultam, a pihenőhely irányába. Most sehonnan sem szűrődött ki fény az udvarra, ezért a lépcsőket elárasztó sötétség sűrű volt, mint a tus.
 Még mindig azon töprengtem, nem kéne-e eltűnnöm innen.
 Ekkor a lépcsőház másik felének közepe táján voltam, a fejem már egy vonalba került a kövezettel. Balra tőlem egy fénysáv jelent meg; annak a földszinti lakásnak az ajtaja alól kúszott elő, amely idefelé jövet tájékozódási pontként szolgált.
 Nesz hallatszott az előttem elterülő sötétségben; nem is hang volt, inkább csak az emléke. Mozdulatlanná dermedtem.  
 Az idő fokozatosan másodpercekre hullott szét.
 Becsuktam a szemem, s lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban halljak. A helyzetem nem volt jónak mondható. Hogyha Borisz a fölöttem lévő folyosón bujkál, elég, ha valamelyik feledékeny gazdasszony visszamegy a konyhába a sótartóért és felgyújtja a villanyt. Az udvarra nyíló üvegajtó előtt olyan látványt nyújtanék, mint egy árnyalak a kínai színházban.   
 Ott volt. Meg se moccant, de hallottam a lélegzését. Tudta, hogy itt vagyok. Várt rám. 
 Picit visszahúzódtam. Még mindig láttam azt a fénylő rést az ajtó alatt, de amint egy milliméterrel lejjebb hajtottam a fejem, a fény eltűnt. 
 Aki türelmesebb volt közülünk, most arra várt, hogy a türelmetlenebb álljon elő valamivel. Egyelőre azonban nem lehetett tudni, ki kicsoda. Úgy álltam a lépcsőn, mint a mozdulat közben kővé dermedt vágtázó, a test azonban már elküldte első hangjelzéseit. Nem tehettem ezzel a feszültséggel semmit, a szemeim magasságában húzódó fényes vonalra kellett ügyelnem. Igyekeztem ellazulni, amennyire csak lehetett, de már éreztem minden porcikámat, combjaim és farom minden izmát.
 Egy árnyék csúszott át a fénysávon. Néhányszor hunyorítottam. Felém tartott. Hátrálni kezdtem. Visszafele araszoltam a lépcsőkön. Úgy mászkáltam itt föl és alá, mint egy vígjátéki figura. 
 Újra lent voltam a pihenőhelyen. Amikor hátammal az ajtóhoz értem, a derékszíjam mögé csúsztatott könyv a farcsontomhoz nyomódott. Kissé odébb húzódtam és leguggoltam, semmi jobb nem jutott az eszembe. 
 Valaki mozgott az előttem szétterülő sötétségben, és lassan elsétált mellettem. Ha lett volna fény, megszámolhattam volna az öltéseket a nadrágja varratán. Marhahús illata legyintett meg gyengén. A zakó.
  Halvány fény áradt szét a fejem fölötti ajtó üvegén. A gazdasszonyok nekem szurkoltak. 
 Valóban Borisz volt. Eredetileg bizonyára le akart menni a pincébe, már a lépcsők felé vette az irányt. Most azonban megtorpant, s a feketeséget váltó félhomályban a pihenőhelyet kezdte vizsgálgatni. Mivel sokáig teljes sötétség vette körül, nem látott annyira, amennyire szüksége lett volna rá. Egyenesen rám nézett, de a megvilágított ajtó alatti árnyék, melyben meghúztam magam, először túlságosan mély volt a szemének. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy csak az árnyékot látja. Aztán jobban kimeresztette a szemét, és rájött, mit is néz voltaképpen. Én pedig rájöttem, hogy rájött.
 „Szóval itt vagy,” mondta szinte jóságosan. „Állj fel.”
 Felemelkedtem. Kedvezőbb helyzetben voltam. Borisz csupán a sziluettemet tudta különválasztani a sötétségtől, én azonban láttam az arcát. Ő csak megjátszotta magát.
 Nem volt itt semmi keresnivalója. Hogyha becsületesek lennének a szándékai, még mindig a kávéház előtt korzózna, s erre a lépcsőházi bújócskára egyáltalán nem került volna sor. Mi akarjuk, mondta Pilot. Hát persze. S bizonyára, minden szövegelés dacára, kissé csökkenteni akarták a költségeket.
  S lehet, hogy Tanúk nélkül, Borisz.
 Amikor ütésre lendítette felém a jobbját, már nem vigyorgott. Az udvarról érkező fény egy boxer gyűrűin villant meg, amelyet ellenem készített elő.  
 Éreztem, ahogy az adrenalin végigsüvít a testemen. Elmémben azonban maradt egy hely, ahol csend és nyugalom honolt. Ha az ember képes ilyesmire, akkor az adrenalin, ahelyett, hogy szétvetné, gyorsabbá teszi az érzékelést. Hogyha valaki nem mafla, akkor az ilyen Borisz-félék máris a zsebében vannak. 
 Lassított filmnek tűnt az egész. Az ököl csak lendült és lendült. Rengeteg időm volt. Figyeltem az öklöt, aztán a fejemmel tettem egy mozdulatot hátrafele. Nem messze a szememtől a boxer megállt. A keze nem ért tovább. Most én voltam soron. A fejem ama bizonyos helyéről úgy irányítottam magam, akár egy bábot. Lejjebb vittem a súlypontot, és kinyújtott karja alatt közelebb férkőztem hozzá. Aztán tetszetős fegyverré formált öklömmel egy alulról, ferdén bevitt ütést mértem az állára.   
 Lehet, hogy valamikor nagyon régen, úgy négy-öt másodperccel ezelőtt ez az áll kemény volt. Most törékenynek bizonyult, akár egy kivágós kép: csak úgy roppant. Borisz a földre került. 
 Ott álltam fölötte. Egész testem vibrált, még mindig keringett benne az adrenalin. Csak álltam, s megpróbáltam kitalálni, mi legyen ezután. Annak nem volt értelme, hogy az utcán mászkáljak. A Borisszal folytatott harci játék elég sok időt rabolt el. Pilotnak már meg kellett értenie, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elképzelte. Lehet, hogy azóta már támadt egy új ötlete. Mi akarjuk. Világos. De még mindig nálam van. Most csak el kell juttatnom egy szélvédett helyre. 
 Borisz megmozdult. 
 Megfordultam, s tettem egy próbát a kilinccsel. Az ajtó kinyílt.
 Kiléptem az udvarra és becsuktam magam mögött az ajtót. Még mindig szemerkélt az eső. Az egész háztömbben csak egyetlen ablak világított. Minden nyugodt volt. Átmentem a kis falhoz és egy mozdulattal felugrottam rá. Nem történt semmi. Senki nem ordított rám, senki se hajított utánam semmit. Egy pillanatra megálltam odafenn, s beleszimatoltam az éjszakai levegőbe.
 A körülöttem lévő házak falai mögött az emberek zavartalanul követték a napirendjüket. Afféle közönséges élet ez – reggel, még sötétben, munkába menni, délután a gyerekért az iskolába, házikoszt, szombati kirándulások a városon túlra, vasárnapi ebédek a szülőknél. Egyelőre sikerült magamat távol tartanom ettől.
 Még egyszer beleszimatoltam a levegőbe, majd leugrottam a másik oldalon. Egy pillanattal később eltűntem az udvarokban.      
 

                   G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu