Mi is ez a ház? Menedék, színtér, lakóhely? Biztos megfigyelték, írta egyszer, ha túl sokszor mondunk ki egymás után egy szót, értelme elenyészik, hideg testként forgatjuk tovább a szánkban, akár a kavicsot. S ahogy odakoccan a fogunkhoz, felsebzi a nyelvünket, magunk is csodálkozni fogunk, hogy miként voltunk képesek mindazzal a melegséggel, szívünk titkos érzelmeivel felöltöztetni ezt a kellemetlen, kiköphetetlen tárgyat. Miért bíztunk benne olyan sokáig? Miért hittük, hogy láthatatlan ruháját sohasem veti le, hogy mindig képes lesz kedvünk szerint parádézni, holott talán már az első pillanattól fogva nem volt egyéb, mint ez a véres péppel kevert szörnyű kimondhatatlanság. Hát így voltak a házzal is. Ha nem néztek körbe, talán még értették, miért örvendtek úgy annak idején a kiutalásnak. Pedig nem volt rossz lakás. Három szoba plusz egy takaros konyha, ráadásul a fürdőszoba sem korlátozódott csupán a kádra és a vécére. A tágasságnak ez a csodája, sosem felejti el, meglepte őket. A háború utáni kényszerlakásban tanulták meg elviselni a másikat, most viszont egy csapásra megszűnt a kényszerítő erő: el lehetett rejtőzni, és ők el is rejtőztek. Márta már nem előtte vetkőzött le esténként, és a durcás, sötétbimbójú melleket, mint valami odúból, úgy kellett kicsalogatni a hálóing alól. Azt sem engedte már, hogy Rudolf szimplán ráforduljon: a kezét kellett fogni hosszan, masszírozni a csukló épen maradt bársonyát, könnyű gesztusokkal megvesztegetni a combok között strázsáló őrt, de a megvesztegetés után megint nem volt több csak hús, eleven, gőzölgő tömeg, akit ugyanúgy felráz és megvisel az unalomból vagy megszokásból kikövetelt beteljesülés. 
A legcsendesebb, udvar felőli szobát nem rendezték be, nem is nagyon lehetett, az a pár bútor, amiket magukkal hozhattak, épphogy kitöltötte a másik két szoba ásító terét. A titkok szobája, így nevezte el Márta, mert tudta, ez a szoba dönti majd el, hogy mi is lesz velük. Hogy mit hurcolnak be oda berendezés gyanánt. Hinni kellett neki, még ha a józan ész mást mondott is, mert minden nőben volt valami Kasszandrából, mint ahogy minden férfiban Ödipuszból, és Rudolf maga is érezte, ha benyitott abba a hideg, nyirkos szobába, hogy ott magát a formátlan, lapuló jövőt látja, ki nem mondott parancsokat és utasításokat, amelyeknek ő elhangzásuk pillanatában azonmód engedelmeskedni fog, hogy is tehetne mást. 
Vajon elkerülhette volna? Ha idejében behúz egy heverőt, ha eltölt ott néhány didergő éjszakát, majd Mártát is betuszkolja, nem hallgatva tiltakozásra, ordításra, a ruháját letépi és magáévá teszi őt a hidegtől csípős parkettán megszabadítva ezzel a szobát minden baljóslatától, vajon elkerülhették volna? De mi számít inkább, a boldogság vagy a kudarc? Mibe kapaszkodik az emlékezet? Nem lehet, hogy az utóbbival fizetünk az előbbiért? Sőt, ha minél több a kudarc, a botlás, a félelem, annál inkább elhisszük, hogy a semmi is boldogít?
Húsz év elég volt ahhoz, hogy kiszellőzzön innen minden egykor volt kétség és érzelem, hogy ne maradjanak csak a tovább már nem osztható, csupasz falak, az értelmetlenség fáradt díszletei. Bár könnyen lehet, ők maguk is hibásak voltak ebben. Mert nem volt itt izzó szerelem, nem feszítette őket a légszomj, inkább valami néma alázat a suhanó évek akarata előtt, amit nem végzetnek hív az ember, és főként nem gondviselésnek. Márta néha úgy hitte, más örömöt sem kap, csak azt, hogy szükségesnek tudhatja magát. Rudolfnak szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, mert maga is ebből él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor senki sem akar egyedül lenni. Se megöregedni, se meghalni, csak egymáshoz tapadni, akár a kövek, mert ebben is lehet öröm, vágy és beteljesülés, még ha nem is olyan, mint a könyvekben. Az is lehet szerelem, ha az emberek nem hazudnak egymásnak egy percig se, azt adják, ami kegyetlen és szavakkal ki nem fejezhető. Szép, mert más úgyse lesz. 
Talán csak Balázs születésénél elevenedett meg néhány könnyed évre az életük. Pedig véletlen volt ez is. Úgy jött haza egy pénteki napon a cukorgyár irodájából, hogy terhes, néhány nap és átlépi a határidőt, amikor még tehetnek valamit, hát beszéljék meg sürgősen. Ha nem ragaszkodnak hozzá, ha valamiért nem kell, akkor tud valakit az irodából, akinek az anyja ezzel foglalkozik, persze, nem kötőtűvel csinálja, és amennyire csak lehet sterilen, de azért néhány napig feküdni kell, hálistennek még van elég szabadnapja, s pénzt is tett félre. Mi legyen hát? A friss hó lepergett a cipőjéről, kis tócsában a cipője köré gyűlt. Még a kabátját sem vetette le, úgy állt a konyha ajtajában, cekkerét a kezébe szorítva, mintha a következő pillanatban fordulna is vissza. Mi legyen? És akkor ő félretolta a tányérját, odalépett Mártához, aki merev arccal figyelte minden mozdulatát, mert már készen állt minden válaszra, talán az úton készítette fel magát, s most engedelmes és fegyelmezett, akár egy szolgálatban lévő katona, akinek azért megvannak a maga érzelmei, de azokat parancsra sem árulná el. S ahogy megölelte, megmozdult a gyomrában az ideg, amit sem a pap előtt, sem a legénybúcsún nem érzett, és tudta azt is, hogy mától jobb szó híján ezt a gyomorideget fogja szerelemnek hívni, és ahogy a karjába vonta feleségét, ezt az átfázott, hús nélküli testet, hát a Márta válla is rázkódni kezdett, hang nélkül, épp csak jelezve valamit, amire már nem kell több szót vesztegetni. És akkor visszaülhetett a tányérjához, s ehetett tovább. Emlékszik, krumplileves volt. Méghozzá tárkonyosan, ahogy szereti.
Akkor sokáig mintha nem is itt laktak volna.
Az apja mondogatta mindig, hogy a jó ház, mint egy kotló, mindig maga köré gyűjti a neki való lakókat. Volt ebben még valami bizsergető, élő tapasztalata a rendnek, hogy hasonló megtalálja a hasonlót, rész igazodik az egészhez, s mindenkinek helye van a nap alatt. Ide valók lettek volna? Egyívásúak lennének az olaszos Mecsekivel, Toroczkayval vagy Kalcsekékkel? Ki tudná ezt ma már megmondani. A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki régesrég összerotyogott. Ezer fok felett pedig már nincs különbség, csak az élmény teremtette pillanatnyi összetartozás. És ez nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak a sűrű és elpusztíthatatlan masszát termeli újra, ezt a forró közösséget, ami aztán kitölt minden szabadon hagyott rést. Ha valaki, egy nagyravágyó művész köztéri látványosságnak akarná kifaragni a város történetét, a múló időt, mert hely akad bőven, akkor ezt a masszát kellene megformálnia, a vasárnapi ebédek töppedt hangulatát. A létezés iránti csöndes elkötelezettséget, ami itt közönyt jelent vagy valami furcsa nemtörődömséget. 
Talán túl sokáig maradtak itt. Túl sokáig tétováztak. A vakolat, a téglák konok köze, a salétrom beléjük ette magát, csontig dörzsölte őket, s amit a helyükre növesztett, már nem az ő húsuk volt. Csak valami megtévesztő műanyag. Hőre lágyuló nájlon. Ezért is néztek ritkábban tükörbe, mert féltek, igen, attól rettegtek, hogy nem az ő arcuk néz vissza. És akkor vagy mentőt hív az ember, vagy ledobja magát az emeletről. A csattanás körüli esztrád után pedig hetekig jobban esik a szalonna.

                   (részlet egy készülő regényből)
 

Bibliográfia

PAPP Sándor Zsigmond
Az éjfekete bozót,
Szignatúra könyvek, 2005

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu