– Ha a pasasok beindulnak,  akkor a szent könyvek írhatnak, amit akarnak – mondta a nagynéni. A nagynéni a másik nagynéni nővére volt. Azt hallotta a rádióban, hogy a nyugati világ már rég lerázta magáról az ő istenét, míg a muszlimoknak olyan makacsul ül a nyakán, akár egy kullancs, és többet nyom a latban, mint egy elefánt.
Ennek hallatán nagynéném dühbe gurult. – Csak mert ti Európában laktok, én meg nem, még nem kell azt hinnetek, hogy ostoba vagyok! – kiabálta bele a rádióba, lekapta a polcról és kirángatta a konnektorból. – A keresztény kutyák semmivel se jobbak, mint mi, de nem ám, és tessék, az istenük ott csücsül most is, ugyanolyan súlyosan, mint valaha, és legújabban még e-maileket is fogad, az ám. – A nagynéni nemrég hallotta, hogy e-maileket kaptam a katolikus egyháztól. Hallotta, hogy az egyház olyan pénzt követel rajtam, amivel nem tartozom neki. A nagynéni figyelmesen fülelt, és kijelentette: – Ez az egyház kapzsi, egy isten nem akarhat ilyet.– És hozzátette: – A mennyben nincsenek e-mailek, mert az angyaloknak nincs áramuk. – A nagynéni kijelentette, hogy ő muszlim, és töltött magnak egy pohár bort. A nagynéni cigarettára gyújtott, és közölte, hogy Isten megváltozott. A nagynéni „keresztény kutyákról” beszélt, de ezt nem értette se rám, sem a fivérére, aki szintén meg volt keresztelve.
A nagynéni szelíd teremtés volt. Bizonyos dolgok azonban veszettül ki tudták hozni a sodrából. A nagynéni muszlim volt, de a nappalijában festmény lógott a töviskoronás Jézussal. Az ablakpárkányán egy kis mecset állt. A belőle kilógó villanyzsinórt este bedugta a konnektorba, és a mecset ablakai sötétzölden világítottak az éjszakába. Igazában csak annak hitt, ami a kávézaccban állt. Abból pedig maga olvasott. Tiranában élt, és szinte egész életében nem jutott ki a városból. A ház mögött, ahol lakott, egy málladozó, öreg épület állt, s a nagynéni szívesen mesélte róla, hogy régen bordélyház volt. Elmesélte mindenkinek, aki kilépett vele az erkélyre. Miután a kupleráj kellőképp megcsodáltatott, a mecset tornyára mutatott – nem az övére az ablakpárkányon, hanem az igazira a város főterén –, amely még éppen hogy kikandikált egy bevásárlóközpont mögül, és közölte, hogy a müezzin ott még mindig imára hív. – Szeretem hallgatni – mondta. Aztán a város emblémájára, a harangtoronyra mutatott, amelynek négy oldalán hatalmas mutatók kergették körbe-körbe az időt. Évtizedek óta le akarják bontani, de még mindig áll, mondta a nagynéni, karon ragadta látogatóját, és visszavonszolta a konyhába, ahol dióval vagy gyümölccsel kínálta. Virágneve volt, amilyen illett hozzá: Lulja – a virág. Ilyen szaga is volt, a szagáról fel lehetett ismerni, kinyílt virágok a tavaszi szélben.
A nagynéni az a fajta ember volt, aki kevéssel is beéri. Egy férje volt, meg egy lánya. A lány nagyon okos volt, spanyolt tanult meg informatikát. Amikor lediplomázott, a Raiffeisen Banknál kapott állást, amely akkoriban nyitott fiókot Tiranában. Ennek mindenki örült, és mindenki úgy hívta a Raiffeisent, hogy „az osztrák bank”. Hogy a lánya mit csinál ott, a nagynéni nem tudta pontosan. De feltételezte, hogy a pénz jelenléte meg a jól öltözött bankhivatalnokok jót tesznek neki, a bank atmoszférája kihat rá, és végül majd gazdaggá is teszi, olyan gazdaggá, mint milyen gazdagok azok, akiknek számlájuk van a banknál. A nagynéninek soha nem volt bankszámlája. Ha pénze volt, egy kis zacskóban hordta a kézitáskájában, és könyveket vett belőle meg aszalt gyümölcsöt.
A nagynéninek évtizedek óta ugyanaz volt a kedvenc könyve. Tíz év óta egyetlen egy könyvet szeretett, és soha nem unta el, hogy róla beszéljen. E. M. Remarque ’Diadalív”-e volt neki a Könyvek Könyve. Ebben a könyvben szerepelt a nagynéni kedvenc itala is. A nagynéni kedvenc itala a calvados volt, jóllehet még soha nem ivott calvadost. A regény főhősét Joannak hívták, és azt hiszem, hogy a nagynéni azonosult vele. Lehet, hogy ha így szólítják, még hallgat is erre a névre?
Joan mindig calvadost rendelt, valahányszor belépett egy presszóba. A nagynéni viszont a tíz év alatt, amíg újra meg újra elolvasta a könyvet, egyetlen egyszer sem ivott calvadost. Itt nem lehet kapni, magyarázta nekem. Az egy különleges pálinka almából, csodálatos aromával, amilyet csak Franciaországban tudnak előállítani. Az Eiffel-torony közelében. Ott lehet ugyanis kapni ezt az italt, sőt ott szívesen és gyakran isszák – így olvasta. Mégpedig nem csak Joan, hanem még hű de sok francia is, akiket hű de szívesen megismerne. A nagynéni negyvenéves volt, és az Eiffel-tornyot csak a bűvös varázsládából ismerte. A bűvös varázsláda egy üstökös volt a nappali kellős közepén, éjjel-nappal világított, és egy egész világ, mit világ: galaxis! mozgó képeit hozta be a szobába. A nagynéninek az Eiffel-torony volt a szabadság jelképe, ahogy másoknak esetleg az Empire State Building vagy a Boeing 707-es. Azt hiszem, a nagynéni szívesen utazott volna. De erről soha nem beszélt. Ha megpendítettem a témát, kitért, sóhajtott és annyit mondott: ki tudja, ki tudja, Istenkém, Istenkém. Az utóbbi időben még azt is mondta: – Istenkém, addigra én már halott leszek. – Ötven kilométerre lakott a tengerparttól, és utoljára hat éve járt a strandon, nem azért, hogy ússzon, dehogy, hanem hogy pikniket szervezzen az unokaöccseinek. Volt köztük egy, az volt a kedvence. Ez nap mint nap meglátogatta, ott maradt kávéra vagy ebédre, s ha ideje engedte, még uzsonnára is. Ha együtt voltak, sokat nevettek. Az unokaöcs „kis virágnak” hívta a nagynénit, és fügét szedett neki az udvari kertből. Ugyanúgy imádta a fügét, mint a nagynéni. Tornatanár volt és kiváló úszó. De azon a hat évvel ezelőtti napon, amikor a nagynéni a tengerparti piknikről gondoskodott, még a cipőjét se vetette le.
Néha azt képzeltem, hogy a nagynéni legnagyobb kívánsága egyszer, egyetlen egyszer beülni a város legjobb szállodájába, a legszebbik ruhájában, hallani cipőjének sarkát a fényes márványpadlón, helyet foglalni a kis asztalkák egyik üveglapjánál, belesüppedni az alacsony párnázott székek egyikébe a fűzfavesszőből font paravánok közé, aztán konyakot rendelni, franciát, c-a-l-v-a-d-o-s-t, ahogy suttogva értésemre adta. Amikor elég nagy voltam és volt saját keresetem, meghívtam. Gyalog mentünk, mert a taxit nem fogadta el. Kávét rendelt, félénken szürcsölt a csészéből, keresztbe tette a lábát, és suttogva beszélt, hogy ne zavarjon senkit.
– Kíváncsi volnék rá, hogy ez az ország hogyan volt egyáltalán képes írókat kitermelni – mondta a nagynéni, amikor hazaértünk, és csöpögő szeletekre vágott egy dinnyét. – Ennek az országnak a kávéházaiban egyetlen szót sem lehet írni. – Ezen az országon Albániát értette.
A nagynéni férje még okosabb volt, mint a lánya, csak ő soha nem indult be, és szent könyveket sem olvasott. Napközben asztrofizikus volt és olyan dolgokon töprengett, amiket senkivel nem kívánt megbeszélni. Éjszakánként alkoholista volt, és ugyancsak keveset beszélt. Ugyanabban a házban lakott, mint a nagynéni meg a lánya, én azonban szinte soha nem találkoztam vele. Kicsi, ősz fürtök voltak a fején. A nagynéninek sima, sötét haja volt. Habár soha nem mondta ki, olyan érzésem volt, hogy másmilyen férjet szeretett volna magának, olyat, aki néha-néha „beindul”, aki elviszi Párizsba és az Eiffel-torony tövében calvadost tölt neki. De soha nem panaszkodott. Rótta föl-le a lakásához vezető lépcsőt, és karjában vitte a megpakolt bevásárlószatyrokat. Lassan járt, mint aki minden lépésnél ellenőrizni akarja, hogy csakugyan elbírja-e a föld. Gondoskodott az apjáról, a férjéről, a fivéréről. Róla ki gondoskodott? Ha beállítottam hozzá, nevetett, tüstént kávét tett fel, és egy tál kekszet rakott az asztalra. – Bolond öregasszony vagyok – mondta, és tudta, hogy a testvérei közül ő a legfiatalabbik.
 

        ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu