Este kiült a szálloda teraszára, és nézte a Noguera Pallaresa sebes sodrását. Hét óra volt, de még mindig meleg; olcsó, finom vörösbort kortyolgatott. Korábban felfigyelt három emberre, két fiatal férfira és egy nőre, akik épp akkor tértek vissza a vadvízi evezésből; félig már lehámozták magukról a vízálló ruhát, amely most úgy fityegett a derekukon, mintha vedlenének. Furcsa alulöltözöttségük ellenére felszabadultan csevegtek; jókedvük egy pillanatig Gillianre is átragadt.
 Tudta, más körülmények között, ha nem cipelne ilyen súlyos terhet, maga is gyönyörűnek találná a tájat: a hegyoldalra tapadó falvakat, a lapos palából rakott házak szédítően precíz építészetét, különös, nyers eleganciáját; sőt még a pontsi kávézó telefonfülkéjét is szépnek találná, amely az összes apróját elnyelte, mégsem kapcsolta neki Damient. A jelen körülmények között azonban minden csak nyomasztotta.
 A túl sok bortól már émelygett, mire ágyba került. Éjjel aztán fel-felriadt álmából, és hallgatta a pacsirták dalát. Amikor először meghallotta őket, nem hitt a fülének; furcsamód elkeserítőnek találta, hogy az éjszaka közepén csicseregnek a madarak. 

Hajnalban az volt az első gondolata, hogy kimegy a reptérre, vesz egy jegyet haza, bármilyen drága is, és itt hagyja ezt az egészet. Az előtte álló öt nap úgy nyomasztotta, mint valami hatalmas erőpróba.
 Reggeli után felhívta Damient, csak hogy hallja a hangját. Nem árulta el neki, hogy inába szállt a bátorsága. Noha nem sokat beszéltek róla, tudta, hogy mindketten abban bíznak, hogy katartikus élményekkel tér haza, és sikerül elcsitítania démonait.
 Beszámolt Damiennek az előző napjáról, és azt mondta, a hátralévő időt valószínűleg a tengerparton tölti. – Mit szólnál, ha én is odamennék? – kérdezte Damien.
 ? Ide? Spanyolországba?
 ? Miért ne?
 ? De hogyan?
 ? Utánanéztem… a járatoknak – felelte rövid szünet után Damien. – Holnap este Barcelonában lehetnék. Ott találkozhatnánk, aztán együtt mehetnénk a tengerpartra. 
 Gillian nyelt egyet.
 ? Szomorú a hangod – mondta Damien.
 A recepciós igyekezett nem ránézni. Gillian az álla alá szorította a kagylót, és nagyokat lélegzett, hogy megnyugodjon. Félt, hogy ha Damien tudná, milyen szomorú valójában, és hogy mennyire szeretné, ha ott volna vele, és hogy most, miután előhozakodott az ötlettel, már ki sem bírná nélküle a következő néhány napot, megrémülne végtelen kétségbeesettségétől, és visszavonná az ajánlatát. 
 Gillian beleegyező hümmögést hallatott.
 ? Akkor jó lesz így? – kérdezte Damien. – Tényleg?
 ? Jó lesz – préselte ki magából Gillian. – Nagyon is.

Damien másnap késő délután érkezett meg, aztán felszálltak egy vonatra, ami a tengerpartra vitt. Gillian nem bírta tovább a városban. Friss levegőre, tágasságra vágyott. Amint a reptéren találkoztak, az első percben világossá vált, hogy Damiennek mindegy, hová mennek, egyedül azért jött, hogy megvigasztalja. 
 Sant Pol de Mar csak egy volt az útikönyv felsorolta tengerparti városkák közül. Azt írták róla, hogy kicsi, romlatlan város, tele sziklás öblökkel, ahol háborítatlanul úszhat az ember. Gilliant azonban az a szórólap győzte meg, amelyet az autókölcsönző-pulton talált. Az angol szöveg így szólt:
Sant Polt szépsége és a városi látványokhoz való vonzáskörzése teszi méltóvá az emberek általi kedveltségre. A tiszta, leápolt homokot tengervíz nyalogatja, mely által a fürdőzők gondatlanul élvezhetik a szórakozás hosszú óráit.
 Ha pedig megéhezik az ember, hirdette a szórólap, kedvére válogathat a bölcsen kavart tengeri herkentyűk tárházából.
Sant Polba kell menniük. A leápolt homok máris kíváncsivá tette. 
 Eleinte a vonaton sem sikerült felengednie. A tengerpart lelombozó látványt nyújtott. Habár meleg volt, a nap a felhők között bujkált, az ég szürke volt, a víz hidegnek látszott, és Gillian eltöprengett, nem volt-e hiba, hogy Damien ilyen sokat utazott miatta. Fiatal volt még a kapcsolatuk az efféle nagy gesztusokhoz.
 Aztán néhány perc alatt minden megváltozott. A felhők eltakarodtak, a nap egyedül trónolt a végtelen, kék égen. Gillian közelebb bújt Damienhez, a nyakába fúrta a fejét, keze-lába ernyedten lógott, akár a rongybabáé.
 Meztelen napozók kezdtek feltünedezni. Nem voltak sokan, és nem tömörültek nagy csoportokba, ahogyan a nudista strandokon szokás, inkább elvegyültek a többi, ugyancsak csekély számú fürdőző között. Gillian már azelőtt is látott monokinis nőket a kontinensen. Ezek az emberek azonban anyaszült meztelenek voltak, mégsem figyelt fel rájuk senki a vonatról. Mintha egyedül ő és Damien vette volna észre őket. Érezte, hogy Damien egy kissé felocsúdik kábaságából, és a combjának préseli a combját.
 Csupán egyetlen férfit látott tisztán, és őt is csak hátulról, amikor a vonat épp kigördült az Arenys de Mar-i állomásról. A többiekből csupán néhány elmosódott paca látszott, fel-felvillanó meztelenségük szinte komikus volt, ez a férfi azonban lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy ott állt, és mereven kémlelte a tengert, mintha hajóra várna, fél keze a csípőjén, ujjai finoman szétterpesztve a föld felé. Gillian mélyet sóhajtott. Még le sem feküdtek Damiennel. Az ajka szétnyílt. Gyengéden belecsókolt Damien nyakába, nyelve hegyével kis köröcskét tapogatott ki a bőrén.
 Sant Polban bejelentkeztek egy kis, városszéli, tengerre néző szállodába. Reggelente szeretkeztek, aztán lezuhanyoztak, majd lementek az étterembe, és jól bereggeliztek kolbászból, sajtból, kenyérből és kávéból. Mielőtt lementek volna fürödni, a városban kószáltak, nézték az embereket meg a macskákat. Az első nap Gillian megpróbálta összeszámolni a macskákat, de hamarosan elvesztette a fonalat, és feladta. Mindegyik girhes volt és zavarba ejtően egyforma, és különben is, az a macska jutott róluk Gillian eszébe, amelyiket ki nem állhatott, az, amelyik a Burgba vezető úton olyan megvetően méregette.
 Az öregemberek pont olyan egyformák voltak, mint a macskák. Zömökek, kopaszok és vörösesbarnák. 
 ? Mindegyik úgy néz ki, mint Picasso – jegyezte meg Gillian. ? Vagy folyton ugyanazt az egyet látjuk?
 ? Ugyanazt az egyet – felelte Damien, és közelebb vonta magához.
 A házak kertjében paradicsommadarakat láttak és citromfákat. Virágok indázták be a falakat, az óriás áloék algavirágként terpeszkedtek mindenfelé. Délben betértek egy hűvös, félhomályos talponállóba fehérbort inni, aztán a szabadban ebédeltek, egy vénséges vén fa árnyékában, amelynek sok hosszú ága és ezernyi levele baldachint terített a kerthelyiség fölé.
 ? Finom – mondta Gillian. Soha életemben nem ettem még ilyen bölcsen kavart tengeri herkentyűket.
 Délután, amikor minden bezárt, lementek a tengerpartra. Ahogy ott feküdtek a pokrócon, egymás felé fordulva, Gillian szótlanul és elégedetten cirógatta Damien hasát, a mellkasától a fürdőnadrágjáig. 
 Soha életében nem volt még ilyen boldog, és tudta, hogy Damienben is ébredezik valami. Szerette volna rögzíteni az érzést, pontosan meghatározni a koordinátáit, elzárni mindentől, ami fenyegeti, hogy később bármikor rámutathasson, és mondhassa, létezett, és az övék volt. Ám a jövőre most is csak óvatosan, ködösen mert gondolni, mert már öt éves kora óta babonásan tartott tőle, hogy ha valakit egyszer túlzottan megszeret, az egy szép napon fogja magát, és eltűnik, mint a kámfor.
 

       ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu