Szombathely

bozót széle, biztosra vett
beszéd, nedves az út és
levelek, magyar és késő
az ősz, feketéllik és
korhad, és kéreg, törzs, ágak

csodálatos, lebegés, pocsolyákban
ázott, és lepel rajta, akár egy
ünnepély, pusztaság, és csillogott
téglafal, pózna volt, zászló

muskátli, szétzilálva minden
egy pillantás akár a hajsza, virág
levél, vagy ringatózik
lehull, és csupa könyök, derék
véraláfutás és piros

gondosan, ahogy hívott
kiáltva egy kert, távoli és ragyogó
otthoni hajlam, az ágak odafent
meggyökerezve susogtak
 
 

Kenyér

árkok, sövények, kertek és egy
markológép karja, lebeg, munkások
fölött, akik kabátban, narancsszínűben
sóder körül, körben, egy kép, mintha
megfogadnák, a pusztaságnak, hogy

maradnak, vagy távolabb, ketten és
rágcsálva, nem ettem, soha, a kenyerem
könnyeid, akik lennénk, nyárfák
lengedezők és hajnaliak, amint
jósolván, úgy volt, de megfejtve

nem, a színek, magányosan
álltunk az előtérben, fehérben és
ősz a falak közt, átölelve
némán a hideg, a tudás mint
bizalom, mint levelek, szélsodorta

halmozta, lehull vagy felfelé
az égnek, szavakkal, hogy csúcsa
csicsereg és zónák, sínek, irányok
voltak, cseresznyefák, csüngés
pirosan átdereng, nyírfák nyomokban

lomb és szükség, kérdeztem, amikor
oldódott, hallották a füvek a mormogásom
mintha vagy áldotta volna és a nap
a mezőket, lápokat, völgyeket:
így volt közel és vigasz

                     Szijj Ferenc fordításai

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu