A volt jugoszlávokat egyvalami biztos megkülönbözteti más emberektől. Valamennyiüket, minden földimet lenyűgözi az idő. Amikor Amerikából (a New York-i fertályból) felhívom telefonon anyukámat, az első kérdése mindig ez:
– Nálatok hány óra van?
– Dél.
– Nálunk meg délután hat – mondja az anyukám különös elégedettséggel a hangjában. 
Addig nem folytatható a beszélgetés, míg pontosan meg nem állapítjuk, mennyi az idő náluk, és mennyi nálunk. Anyukám nem sokat utazott, érthető, hogy lenyűgözi az időeltolódás. Csakhogy azok a földijeim sem mulasztják el ezt a kérdést, akik épp eleget barangoltak és kószáltak a nagyvilágban.
A volt Jugoszlávia lakosai nagy utazók voltak: kóborlók, turisták, tengerészek, akik behajózták a világot, vándormunkások, vendégmunkások, emigránsok, maffiózók, egyszóval olyan emberek, akiknek a kisujjukban van a földrajz. Mégis, az idővel kapcsolatban valami nem stimmel náluk.
Van azonban valami, ami a volt honfitársaimat nemigen különbözteti meg hasonló országok más lakosaitól. Különleges érzékenységgel viseltetnek a világban elfoglalt helyük iránt. Akárhol legyek, ha felhív egy földim, okvetlenül meg fogja kérdezni:
 – És írnak azok rólunk?
Az azok itt annak az országnak a lakóit jelenti, ahol éppen vagyok, a rólunk pedig miránk vonatkozik.  
– Hát nem nagyon… – mondom óvatosan.
A vonal másik végén némaság, mely hitetlenkedést és csalódást egyaránt kifejez.
A kis balkáni népekben rendíthetetlen a hit, hogy ők geopolitikailag rendkívül fontosak. Sokan hajlandók elfogadni, hogy szegények, hogy intoleránsak, elfogadják még azt is (nehéz szívvel), hogy talán nem is az Adria a legszebb tenger a világon (ámbár a legtisztább), de azt soha nem fogják elfogadni, hogy a geopolitikai jelentőségük elenyésző.
Mert ők a védőpajzs és az utak kereszteződése. Horvátország mindig is védőpajzs volt. Egy időben a törökök ellen (akik, ha nincsenek a horvátok, Bécsig is feljutottak volna), aztán a kommunizmus ellen (a kommunisták pedig, tudnivaló, a szerbek), jelenleg pedig a nyugati civilizáció védőpajzsát képezik, mert ha nincs Horvátország, a Balkán szépen felsétálna Bécsig. A Balkán szón pedig azt értik, hogy szerb, pravoszláv, barbár hordák.  Horvátország emellett mint útkereszteződés is hírneves: tengeri, vasúti, légi csomópont………….
A védőpajzs és az útkereszteződés olyan nemzetállami fantazmagóriák, amelyek ugyanilyen érvkészlet kíséretében, mindenütt fellelhetők, különösen a horvát pajzstól keletre. Bosznia is védőpajzs és útkereszteződés, és Szerbia is az, természetesen. Meg Macedónia is, hogyne. A barátnőm szerint, aki gyakran utazik a volt Szovjetunió déli államaiba, hajszálra azonos fantazmagóriákat táplálnak magukról a grúzok, az azerbajdzsánok, az üzbégek, a türkmének, a kirgizek, a tadzsikok és a burjátok is.
Olykor elfog az őszinte sajnálat. Nem könnyű kis népnek lenni, melynek nem sok mindene van. Egy kis nép képviselőjének lenni sem könnyű, az ember nem tudja, hol is kezdje. Úgyhogy az első, ami eszébe jut, amire rákap, az a tájékozódás az időben. Valahogy megkönnyebbül, amikor mások megnyugtatják, hogy nála hat óra van. Amikor ekként rendesen elhelyezték az időben, a kis nép képviselője az elképzelt térre szegezi tekintetét. És lám, az elgazosodott vakvágányokon ragyogó vonatok suhannak, a feje fölött, szúnyograj gyanánt, repülők húznak el, előtte végtelen tenger terül el, melyen úgy siklanak az óceánjáró hajók, mint egy hatalmas kacsacsalád. Amonnan pedig, az áttörhetetlen védőpajzs mögül, lovak nyihogása és a barbárok siralmas kántálása hallatszik, akik mindhiába akarnak betörni Kelet felől.
 

          RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu