Vonódsz két folt, két hely között,
       végigver rajtad ág, bozót,
       fújtatsz hasmánt a húrokon
       esküszöl hegre-földre.
         (Ottvágy)

  Szívet cseréljen, aki hazát cserél – egyre inkább belátom a költő igazát, ha most arra a kérdésre kell válaszolnom, milyen az, ingázni két város, két haza között.
  A hely, ahonnan 1993-ban kilendültem, három nevet visel: Kolozsvár, Cluj, Klausenburg. A ma hányatott sorsú, de egykor gazdag, „kincses”-nek mondott város főként szellemiekben, történelemben és nevekben bővelkedik. Az országrész, amelynek fővárosa, szintén több nevet ismer: Erdély, Transylvania, Ardeal, Siebenbürgen.* Számomra egyszerre volt többféle kultúrával, hagyománnyal és hitfelekezettel bélelt fészek, és egysorsú, monolit szocialista betonból öntött cella.
  A hely, ahová leszállni igyekeztem, s ahol élek: Budapest. Vonzó, zárkózott középkorú férfi. Kissé ingerlékeny, mert látja, deresedik a halántéka. Eszes, művelt, picit feslett, néha katonás. Nem taszít el, de nem is ölel magához. Azt mondja, rajtam múlik minden. Éppen ez nehéz : én sem vagyok már hódítóan fiatal. Lakom őt, nézem, főzöm. Szeretem, írom. Egyszercsak fölkerekedem, elutazom Kolozsvárra. Néhány hétre, pár hónapra. Aztán vissza. Budapesten élő Kolozsvár vagyok. Órainga. Aki üt-ver, rongálódik kívül-belül. Rombolódással mutatja saját helyét, mutatja az időt.
  Halálugrás az, elrugaszkodni az otthontól. Érzem ezt utólag, ugrásom után, még a levegőben. Bizakodom, hogy elérem a biztonsági hálót vagy a túlpartot. Különösen akkor halálugrás, ha valaki annyira megátalkodott lokálpatrióta, mint én, Kolozsváron.

  Azt mondják, az embert egy hely teszi azzá, aki. A kolozsvári magyar beszéd - minden kisebbségi nyelv  - más anyag, mint az anyaországi. Másképpen alakul, mások a nehézkedési pontjai. Nyomot hagy rajta, hogy valami ellenében él. Évtizedekig azt gondoltam, az én testem Kolozsvár; tőle ilyen a gondolkodásom, tőle olyan, amit írok. Hogy e kívül van ugyan számomra hely (sőt, a többségi államelv szerint: kívül tágasabb…), de falain túl, bennem, nem kerülhetnek helyükre a dolgok; hogy a gondolkodásom és értékrendem alapjait jelentik a tornyok, erdők, képek, a barátaim, tanáraim, bútoraim, szerelmeim, magnószalagjaim - mindaz, ami itt velünk történt. És akkor most, hogy onnan eljöttem, - most elveszítem magam? Számomra most ez az igazi kérdés. 
Megváltozik-e a beszédem, a nyelvem Budapesten? Az eszem járása? 

         …hol néhány telefonszám 
      köröz majd
      ön-feledten.              ( Amikor majd az Új Világban)

Azt hittem, kitaláltam valami nagyszerű dolgot. Két színhely és én: hol itt, hol ott. Egy franciának lehet lakása Párizsban és Marseille-ben egyaránt. Azt hittem, a diktatúra múltán nem kell mindent felszámolni, nem kell kivándorolni ahhoz, hogy máshol is lakhassak. Van virág, mely földi- és léggyökeret is ereszt. Kolozsvár a megtartó föld, Budapest az éltető levegő. A kettős életemre vonatkozó kérdezgetés mintha darázsfészekbe nyúlna. Szokatlanul nehezemre esik erről beszélni. Megfigyeltem, ez mindig időszerű, fájdalmas, maró téma, nem tud behegedni, bármilyen formában essék róla szó. Bizonyára bűntudat gyötör. Aki szülőhelyéről - egy időre vagy végleg - elmegy vagy el akar menni, ehhez a lépéshez keresi az érveket, a magamentést. Aki marad, álláspontjához keres erősítést - talán maga is hajlana a változtatásra, de nem meri vagy nem teheti. Ehelyett megvetően lepatkányozza a kivándorlókat,  támadásba fojtja a sanyarú élet fölötti bánatát. Az indulatban keresi életerejét. Otthon, úgy tűnik, kudarcaira és kifosztottságára is büszke az ember. S ha már nem lehet nyugodt lakos, polgár - akkor prófétának áll. De a prófétaság egyirányú utca, abból nehéz kihátrálni.

Én a Királyhágónál érkezem haza. Megnyíló völgyek, bozontos erdők, régimódi szénaboglyák szorítanak-vonnak hosszan, mint egy fájdalmas ölelés. A falvak most is szegények, még mindig kivilágítatlanok, de már Cola-reklámok tarkítják őket. És a Város, a városom! Sötét és ismerős. Féltékenyen nézem, hogy akkor is lüktet benne az élet, ha nem vagyok itt… Boldogít és lesújt. Az emberek nyüzsögnek, közlekednek, sétálnak, andalognak, trappolnak, igyekeznek, sietnek haza, látogatóba, színházba. A vendéglők fényei közül zene szűrődik fülembe. Nem étterem, hanem vendéglő. Itthon másképpen beszélek. Még járnak a trolik, a Kálvária-dombnál zörögve fordul ki a főútra egy piros-fehérre marlborózott villamos. Mi úgy mondtuk: a Kálváriánál. Meg úgy: az Óvárban lakik. A bolhapiacot Ószernek neveztük. A toronyóra mutatóját mánusnak hívtuk. Kismánus, nagymánus. 
Házunk előtt újabb darab hiányzik a járdából. Most már szemet szúr, milyen piszkos és elhasznált a lépcsőház. Az udvaron betöredeztek az alagsori vastag ablakszemek. Hodorék lakása évek óta üresen ásít. De a kapualjat és a földszintet harminc év után kimeszeltette valaki. A lépcsőház elején függ a postaláda, lassan elmosódik a nevünk. Bedugom az ujjam, ahogy szoktam, tojós-e levéllel. Nem, honnan is jönne. 
Berkó néni lefeküdt már, az idén ki visz majd neki cikláment a születésnapjára, a kilencvenhatodikra? A többi szomszéd ablaka kéken villog, milyen filmet adhatnak? A tőszomszédunk zubogva ereszti a vizet a kádba. Fordul a kulcsom. Ajtónkról mállik a festék, a zár körül jól kivehető a karistolás: a titkosszolgálat körmeinek nyoma 1982-ből. Az előszobában bólogat az amaryllisem, a pálmafám. A polcokon ott sorakoznak a folyóiratok, brosúrák, mesekönyveim, köztük a Hetvenhét magyar népmese - aputól kaptam, 1958-ban, amikor életében először járt Magyarországon. Ez volt az egyetlen alkalom, nem tudták megmenteni az életét.
Négyezer könyv vár itthon. Pakolok az előszobában, lerakom cókmókom a ládára, amelyben a kompótokat (nem befőttet) tartjuk. Benyitok a szobába, izgatottan szaglászok, milyen sötét van itt. A tálaló fiókjában villanykörtét keresek. Hol másutt találnám meg? Százas körtével is ólmos a fény, gyenge az áram, elszoktam tőle. A fürdőszobában tele a kád. Most is csak éjjel folyik a víz? Íróasztalom fiókjából előhalászom az ollót, a tollakat, az ívpapírokat, a kisfiókból előkapom az igazolványaimat: most ez vagyok. Megjöttünk.
A hatvanas évek végén mennyi kamaszdühvel és önérzettel figyeltem rokonaim kivándorlását! Az átmeneti politikai olvadás idején rengeteg remek könyv és folyóirat özönlött be Romániába, fergeteges színielőadások és hangversenyek zajlottak, a világ legnagyobb zenészei látogattak Kolozsvárra. Utazhattunk. Akkor még úgy éreztem, van jövőm, fontos a dolgom itthon. Túlzásnak, mohóságnak tűnt kivándorolni. Barátaimmal vitáztunk, olvastunk,  habzsoltunk, készültünk zenésznek, írónak, néprajzkutatónak, színésznek, rendezőnek, filozófusnak, mérnöknek, papnak. A kultúra az egyetlen esélyünk, gondoltuk - az is volt, egzisztenciális tapasztalatom ez. Azután szereztünk másféle tapasztalatot is: állást kötelező volt elfogadnunk az ország bármelyik sarkában, a kisebbségi fiúkat büntetésszerű katonai szolgálatra vitték, barátaimat le- és kihallgatta a titkosszolgálat, szaporodtak a napi megaláztatások, nélkülözések, letiltások. Az önünneplő diktatúra gyomorkavaró látványával gyarapodva - mintegy másfél évtized múltán, keserves sikerek és bőséges kudarcok birtokában - az egykori készülődők közül sokan elhagyták szülővárosukat, országukat, a Dacia Felixet, a Boldog Dáciát…

    Minden harang megkondulna
    lelkem vélem harangozna
     (Retro ballada) 

Sohasem tanácsoltam barátaimnak, hogy maradjanak - ismertem megrendítő élettörténeteiket. Pedig iszonyúan szenvedtem, amikor valamelyikük közölte, hogy távozni készül. Nyomasztó hónapokat, éveket töltött meg a homályos várakozás gyötrelme: a számtalan búcsúbuli, a lassanként széthordott lakások látványa, az ismétlődő búcsúzkodások az állomáson, az akadozva váltogatott, gyérülő levelek. Egyre mélyebbre süllyedt a közös múlt, visszafele rohantak az évek, és valami idegenség kezdett terjengeni közöttünk a jelenben: ha önfeledten, a régi hangon írtunk egymásnak, azt kockáztattuk, hogy elfogják a leveleinket. Az eltávozottak már rátartiságból sem írhatták meg, milyen nehezen kapaszkodnak meg, miféle idegenségektől szenvednek, - hozzánk mérve az is kérkedésnek tűnhetett volna. 
Napról napra erősödött a pusztító szorítás, szorongatás és a szorongás. Úgy tűnt, egy mázsás fagerendát cipelünk: ha egy kilépett a sorból, súlyosbodott azoknak a terhe, akik még nem ugrottak ki alóla. Roskadoztunk. Az, ami elől a többiek elmenekültek, igazolta előrelátásukat: a hazugság és a félelem szövevénye egyre kuszább, egyre fojtogatóbb formákat öltött. Az a mondás járta, hogy az erdélyi magyarokat a színház és a temetések tartják össze. Valóban, a hetvenes-nyolcvanas években folyton temettünk Erdélyben, Szatmárban, Bukarestben. Sokan az öngyilkosságba vándoroltak, alkoholba ölték magukat, másokat a titkosszolgálat pusztított el. A külföldre távozottak nevét tilos volt a sajtóban leírni. Csak akkor emlegették nevüket – fenyegetőleg - a tisztek és a pártkopók, amikor minket hallgattak ki. Megkapaszkodtam a maradás és az ellenszegülés verseiben: Mégis! Élni fogunk, mindennek ellenére. Sirattam az elröppenőket, attól féltem, hogy majd semmire sem emlékszel. Megkövesedett fa, azt reméltem, hogy valaki véle élni, ó, népem / e világra meghív. Biztattam magam, hogy ahogyan élek, az a hazám. Tudtam, hogy bőrömön örökre ott a heg - hiszen bőrünkre megy a játék - mindegyikünk bőrén, bármi következzék. A diktatúra idején nem bírtam otthagyni a többieket, különösen a keserű végjátékban nem - de senkitől nem fogadtam el ezt feladatként. Magamnak mondogattam - mert egyedül magának szabhat meg valamit az ember -, ha elmegyünk mind egy szálig,/ hogy éljünk, legalább a halálig,/ - nem lesz kik föltámadjanak. Ezt írtam 1989. november 9-én. Nem sejthettem, hogy másfél hónap múlva negyvenhat tüntetőt lőnek majd agyon szülővárosomban. December 21-én véget ért egy hosszú rémálom. A szabadság időszaka jogtalan gyilkosságokkal vette kezdetét. 
Kolozsvár most él, tele fiatalokkal. Tehetséges ifjú írók könyvét hordja asztalomra a postás. Van föltámadás. Van staféta. 

    Amikor végül partot érsz,
    a hullám megrágott, de élsz
      (Levél)

akkor egy világhírű, jóltáplált orvosprofesszor Budapesten tíz perc ismeretség után megkérdezi, nem érzem-e magam hazaárulónak? Mi lesz az erdélyi magyarsággal - von felelősségre -, ha mindenki, akárcsak félig, elhagyja Erdélyt? - Nem, nem érzem magam hazaárulónak. De ha gondolja – ajánlom föl –, szívesen átengedem öt-hat évre kolozsvári lakásomat annak, aki ott akar vitézkedni. Cserében nekem sem kellene Pesten 23 négyzetméteren, romházban laknom, hanem egy pár évig én is itt élhetnék Budán. Erdélyinek lenni, az talán mégsem életre szóló büntetés, és Kolozsvár sem Kháron ladikja. Negyvenkét évig éltem a nemzetiségi paradicsomban – ha gondolja a professzor úr, cserélhetünk.
A szakmájának élő nőgyógyászprofesszor felfogása szerint ugyanis erdélyinek lenni: küldetés. Egy elvont eszme, vagy politikai elgondolás, vagy a magyarság összérdeke nevében tartani kell ott a frontot, minden áron. Mondjuk, az én életem árán is. Ő igazán megértette volna, ha elmondom neki, hogy 1975-ben a legjobb kolozsvári klinikán, a drákóian szigorú abortusztörvény idején, úgy nyomták ki az asszonyokból a csecsemőket, mint a fogkrémet. Magzatelhajtásért orvosnak, páciensnek egyaránt börtön járt. Vetélő asszonyokat hagytak kivérezni a szülőasztalon, ha véletlenül túl későn szállt ki az ügyészségi orvosszakértő. A kórtermekben kettesével feküdtünk az ágyon. Kezelőorvosom engem is ügyészséggel fenyegetett, ha ügyetlenségem folytán elvetélnék. A koraszülés idején már félig átszakadt a méhem, mire megműtöttek. A hét hónapos csecsemőt nem sikerült megmenteniük. Soha többé nem tudtam gyereket kihordani. Az aggódó professzor talán azt is felfogta volna, hogy a város másik nagy szülészetén még 1992-ben is csak egy hidegvizes csapnál lehetett derékig meg- mosakodni, a kórteremben. Egyetlen zuhany sem működött, noha hatvan asszony párolgott, bűzlött a rozsdás vaságyak, a poloskás éjjeliszekrények között. Aki járni tudott, elcaplatott a kazánházba, hogy ott egy melegvizes felmosócsapnál deréktől lefelé is lesikálja magáról váladékait.
Miért kell minden szenvedést, minden történetet felmondani? Miért kell tüzetesen megmagyarázni, mibe fárad bele hirtelen valaki? Miért kell igazolni, hogy az ember megcsömörlött, belerokkant az életébe? Aki végvárba született, dögöljön meg a vártán? És az nem érdekes, szeretne-e inkább mással foglalkozni? Az nem fontos, fázik-e, éhezik-e, kap-e útlevelet, beutazást, hozzájut-e könyvhöz, gyógyszerhez? És ha belepusztul – az csakugyan azt jelentené, hogy nem állta meg a helyét? És ha volna bármiféle össznemzeti érdek – akkor miért nincs váltás? Miért nincs pihent lakosság, amely le-leválthatná a várbelieket…? Az utóbbi ötven évben hol a békeharc, hol az osztályharc, hol a többségi nemzeti állameszme nevében követeltek mifelénk az egyes embertől lemondást, áldozatot. Én meg szerettem volna maradni. Mint egyén, nemcsak egy nagy eszme hangyájaként. Mert az előbbi felfogásban nincs egyéni élet, nincs individuum, nincs magánérdek, csupán a nagy, kollektív apparátus. S most egy újabb, ezúttal nemzetiségi ideológiáért kellene az egyéni életnek szünetelnie?
A legnehezebb éveket otthon töltöttem, magam döntöttem így. Most, Magyarországon, azt gondolom: most már civil lehetek, magánszemély, és azzal kívánok foglalkozni – miképpen a professzor úr is –, amit a legjobban szeretek. Szeretnék hinni a szabad akaratban, gyengéden módosítva az eleve elrendelés tervrajzain. 
Nem azt válaszoltam a híres tudósnak, hogy egy jómódban élő, szükséget nem szenvedő ember ne utasítson mást arra, hogy nélkülözésben, állandó nemzetiségi fenyegetettségben, viszonylagos elzártságban éljen. Egy okos barátom válaszolt akkor este néki: a legtöbb ember ott szeret élni, ahol született. És ha elhagyja szülőhelyét, minden bizonnyal alapos oka van rá.

   Amikor minden elveszett
   s pont így van minden egyben
     (Levél)

   Változatlan a kolozsvári piac
   a figyelő, kék skarabeus-szemben.
     ( PaterNoster)

A tárgyak. Motozok-forgok Kolozsváron: most mit is vigyek magammal. Néhány fénykép, egy-egy edény, a nagyanyai porceláncsésze. A téli csizma. Ez a kétkötetes összkiadás…az első kiadásúak maradnak…itt több a hely, és kell, ha megint hazatérek. A szótár kell, itt is, ott is, ilyen életmódhoz sok pénz illene, dupla könyvtár. Égetően hiányoznak a könyveim. A pesti lakásba, oda  kívánkozna Apu arcképe, Kádár Tibor rajza, 1955-ből. De ezt a lakást sem szeretném megbontani. Kell egy hely, ahová hazajöhetek ebben a városban, ahol megvan még az ágyam, íróasztalom. Kis fiókjában a címkéim a kolozsvári postacímmel. Nagy fiókjaiban a levelek, szüleim kitüntetései, az elemi iskolai emlékkönyvem rajzokkal, a rokonok fényképei, ellenőrzők, bizonyítványok, érettségi kártyák. És a kottatár! A hegedűm Pesten rostokol, itt, a belső szobában a zongora egyre lehangoltabb. Eljátszom egy zsoltárt. Rozsdásak az ujjaim. Fölhívom Szilágyi Julit. Hallom a hangján, hogy örül, másnap elsírja magát: úgy hiányzol. Amikor itt vagy, akkor tudom, hogy máskor mennyire hiányzol.
Nekem is sírnom kell, ahogy átölelem. Vonulunk be könyvekkel, antik bútorokkal, szőttesekkel zsúfolt lakásába. S a szobájában, hopp! Ez az én helyem – az én karosszékem! 
Minden megvan. És minden elveszett.
Elveszett a gyerekkori, ablakunkból látott kép, a régi tetők és tornyok fölé lombosodó Fellegvár, a téli tar ágak közt kirajzolódó Ugrótoronnyal. A cserepek fölé most egy beton bankház magasodik, a dombtetőn egy gigászi, csonkolt szárnyú betonkereszt éktelenkedik. Lassan kifordul a díszlet magából, szülővárosom képe átalakul, de nem a csinosodás, a helyreállítás, hanem a mocsok, romlás, a betonfedők és az újgazdag kérkedés irányába. És hámlik, mint a hagyma; falusias, sáros, útjavesztett, omladozó az egykor nagyvilági város.

Mire elindulok, haza, Budapestre, már néhány nap, hét, hónap otthoni meleg sorakozik mögöttem. Behúzom az összekaristolt ajtót. 1989 karácsonyán derült ki, hogy 1982-ben szerelt lehallgató készüléket lakásunkba a biztonsági szolgálat. Megnéztem néhány színielőadást, fölkerestem ismerősöket, elköszöntem – sokadszorra – a barátaimtól, bekóboroltam és megdézsmáltam a piacot, bajlódtam a latinosan szocialista és balkánian pénzre lágyuló hivatalokkal. A taxi megfordul a téren, minden ház, fa, bolt, híd egy-egy összehajtogatott történet, minden történet mögött újabb sorsok, helyzetek, illatok, idők bugyrai nyílnak föl. Nem értem, miért megyek el megint innen, ha itt lakom. A múltját, kincsét nem hagyja el az ember. 
Boldog, akinek életében az adott és a választott egybeeshet.
Próbálok kétfele élni. Azt írom-mondom, ami vélem-bennem Kolozsváron, e városból, e város által történt. De mindezt csak itt, Budapesten, a házsorok között megnyíló égdarabra pillantva tudom zaklatottság és szorongás nélkül elgondolni. A megidézéstől minden erős és pontos, a körvonalak kiélesednek, a látomás fokozottan érzékletessé válik. Az emlékezet körbenyaldossa tárgyait, forog, keres. Egy papírdarabkára firkantom, mit kell legközelebb elhoznom, mit kell megnéznem-kikeresnem, és melyik szótárban.

     Ha Budapestnek válla lenne,
     bozontos melle,
     odafúrnám a fejem: hja, de jó
     itt lenni – suttognám. 
       (Budatest)

Ingázásom: egy harmadik életforma. Ott vagyok boldog, ahol éppen vagyok, elegyítve a másik város enyhén sajgó hiányával. Veszteség és ígéret. Csak a Vajdaságból Budapestre költözött barátaimmal tudunk nevetgélni így némely pesti sirámokon. Meg csudálkozni: hogyan tudnak, miképp mernek ezek itt úgy élni, hogy nem értenek se románul, se szerbül…

Visszaútban az autó ablakához ragadva nézem a gótikus fenesi templomot, a fiatornyokat, házakat Kőrösfőn, a paniti hágó mögötti völgyet a pirostetős faluval, a gyerőmonostori kitérőt, a Körös-völgyét. És a Királyhágóig sírok, rejtegetem barátaim elől a torkomba csurgó könnyeket, azok elől, akik egy-egy ilyen útra velem vagy értem jönnek. Akikkel, akikért Budapestre utaznom, ott élnem érdemes. A hanyatlásában is gyönyörű főváros, egy lélegző, gazdag irodalom és a barátaim – ez az! Szellem, csillanás, csupa csipkelődés, a tehetség nyüzsgése, csupa sistergő ív és fáradt gürcölés, a figyelem pazarlása. Ők vagyunk. Két szárnyam, két kezem, két fülem, két városom van – és a jobbik eszem. Harmadiknak pedig az egyensúlyi részek: a szájam, a szívem, és mindaz, amiből csak egyet adott boldogulásomra az Isten.

Megérkezni Ártándra szoktam. Az ideútban még szegényesnek látott kelet-magyarországi országrészeket most gondozottnak és csinosnak találom. Az aszfalt is simább, ha kelet felől gurulok rá… A határon baj nélkül keltünk át. Bizalmatlanul méregetem a satuajkú, bogyószemű határőrt, ő leplezni igyekszik, hogy ért magyarul, miközben fejebúbjára tolt siltes tányérsapkája alól az útlevelembe pislog. Vajon most kienged-e az országból? Várom, mit talál a listájában. A kilépés gyomorgörcse örök büntetés. Gyógyíthatatlan.
Ideát minden rendkívül civilizáltnak tűnik. Az országjelzés láttán mélységes, dobbanó megkönnyebbülést érzek, megmenekültem. Megint megléphettem abból az országból, amelyben minden ügy kimenetele beláthatatlan, csak a terep jó ismeretében lehet meglatolni, mire számíthatunk – és aztán ügyeskedj, ürge, vég nélkül, fáradhatatlanul. Megszabadultam attól, hogy más mondja meg, ki vagyok: magyar anyanyelvű román, erdélyi magyar, a magyaroknak zsidó, a hitközségnek hitehagyott, a szabadgondolkodónak hívő, a vallásosnak eretnek, ezenkívül elvált, gyermektelen, asszony, liberális, értelmiségi…
Jövök. Megyek. Hogy ezek mindegyike lehessek. Minden egyesnél több. A darázs fészkében lakom. 

* Erdély százötven éven át, 1711-ig, önálló fejedelemség. Kolozsvár - Mátyás király és Bolyai János matematikus szülővárosa - két és fél évszázadig a fejedelmek, polgárok, mesteremberek és egyetemek városa. S bár az elmúlt évtizedek otromba fejlesztés- és népesedéspolitikája következtében ma ipari központ, városba kényszerült százezrek lakta peremkerületekkel, -- még napjainkban is az ország egyik szellemi gócpontja, két operaházzal, tizenegy egyetemmel és főiskolával…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu