Senkit sem kell meggyőzni arról, hogy az utóbbi időben sokat romlott a lengyel–orosz viszony. Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a Varsó és Moszkva közti feszültség rányomja bélyegét a többi uniós országhoz fűződő kapcsolatunkra, különös tekintettel Németországra. A Moszkváról folytatott vitában nem tudjuk meggyőzni igazunkról európai partnereinket. Nem álltunk elő a lengyel és az uniós érdekek szempontjából is optimális elképzelésekkel az Unió és Oroszország viszonyáról. Nem világosak a céljaink, nincs ötletünk arra, hogyan oldhatnánk meg a problémáinkat.
Ebben a helyzetben – akár tetszik, akár nem – azt hiszik rólunk, hogy mi viszálykodunk Moszkvával. Nem mennek ritkaságszámba az olyan megállapítások, mint amilyet a Le Nouvel Observateur szeptember elsejei számában olvashatunk: „Nacionalizmus és oroszellenesség mérgezi a politikai életet Lengyelországban”. Ezért olyan érdekes az az elemzés, amelyet Sabina Wölkner, a Deutsche Gesellschaft für Auswertige Politik berlini politológusa készített nemrég. A következő receptet kínálja a lengyel–orosz feszültség enyhítésére: „Brüsszelnek rá kell vennie Moszkvát arra, hogy folytassa a vizsgálatokat a katyńi mészárlás ügyében. Uniós befektetésekkel kell ösztönözni Oroszországot a demokratikus reformok bevezetésére és sikeres megvalósítására. Ha Oroszország nem tesz eleget a demokratikus elvárásoknak, az Uniónak mint Oroszország legfőbb kereskedelmi partnerének latba kell vetnie a tekintélyét, nyomást kell gyakorolnia a putyini vezetésre. Ha sikerül megoldani a katyńi kérdést és visszaszorítani az autoriter tendenciákat Oroszországban, akkor majd a lengyelek sem feltétlen akarják elszigetelni Oroszországot, és a két ország konfliktusa is kezelhető lesz” – olvashatjuk a die tageszeitung augusztus 20-i számában. 
A szerző néhány mondatban vázolja, milyen stratégiát követve célszerű alakítani az Unió és Oroszország viszonyát. E stratégiát kell elfogadtatni uniós partnereinkkel. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Wölkner javaslata, mely szerint az uniós befektetéseknek az orosz reformok előmozdítását kell szolgálniuk – ellentétben a tekintélyelvűséget erősítő német politikával –, több mindent foglal magában, mint pusztán egy új uniós tagállam (Lengyelország) és az Unió legnagyobb keleti szomszédja (Oroszország) közti feszültség enyhítését. Valójában nem tartalmaz sem többet, sem kevesebbet, mint Oroszország európaivá formálását. A kérdés tehát az: mit jelent ezzel a módszerrel európaivá alakítani Oroszországot? És megéri-e ez Lengyelországnak?
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy aki Oroszország európaivá formálásáról beszél, az nem tartja európainak Oroszországot (különben nem lenne szükség az átalakításra). Ugyanakkor az európai, de vélhetően az orosz érdekek szempontjából is fontos, hogy ez az ország, mint I. Péter korától 1917-ig, az európai, ne pedig az egyik konkurens modernizációs modellt kövesse. Itt azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Ukrajnában napjainkban épp a kilátásba helyezett uniós tagság segíti a reformokat. Fáradságos munkával igazítják az uniós normákhoz a gazdasági és közigazgatási jogszabályokat, komoly érveket adva ezzel azoknak az országoknak, amelyek – mint Lengyelország vagy a skandináv és a balti államok – támogatják Kijev uniós csatlakozását. S ami még fontosabb, ez lendületet adott Ukrajna modernizációjának.
Mint Benita Ferrero-Waldner uniós külügyi biztos fogalmazott, az ukránok előtt „nem zárták be, de nem is nyitották ki a kaput”. A lengyel nemzeti érdek azt követeli, hogy minél hamarabb kinyíljon, minél szélesebbre táruljon az Unió kapuja. De érdemes eltűnődni azon, hogy Ferrero-Waldner asszony enyhén szürrealista megfogalmazása nem alkalmazható-e sokkal inkább Oroszországra, és nem állna-e érdekében Lengyelországnak egy „oroszbarát” uniós politika?
Az előnyök nyilvánvalóak. Először is, nem kerül semmibe Ź– hisz ki bírálná Varsót azért, hogy előáll egy új elképzeléssel, mely szerint nem kell a priori kizárni Oroszország – nyilvánvalóan távoli – csatlakozásának lehetőségét. Az orosz olajra bazírozó németek? Az oroszbarát franciák? Netán maga Oroszország? Már csak azért is megérné előállni ezzel a javaslattal, hogy láthassuk, milyen képet vág hozzá Putyin.
 Másodszor, ha Oroszország egyszer tényleg az uniós integráció ösvényére lépne, legalább olyan hosszú idő alatt tenné meg ezt a rögös utat, mint Törökország, amely már jó fél évszázada zörget Európa kapuján, de még most sem veheti biztosra, hogy bebocsátják. Az Unió számára nem lehet közömbös, milyen elvek szerint kormányozzák egyik legnagyobb szomszédját – a törökországi átalakulás pedig egyaránt hasznos Törökországnak és Európának is.
Harmadszor, a „nem nyitott, de nem is zárt kapu” politikája lehetővé tenné az Oroszországban kirajzolódó európai tendenciák uniós támogatását. E folyamaton demokratizációt, az állami intézmények korszerűsítését, nyitott társadalomszerkezet kialakítását, a tényleges szövetségi rendszer kiépítését és a gazdaság valódi liberalizálását kell értenünk. Az Uniónak olyan politikát kell folytatnia, amely támogatja ezeket a tendenciákat.
Ma több mint száz nép él az Orosz Föderációban, anyanyelvük, mint Tatárföldön, sok esetben éppen reneszánszát éli, autonóm köztársaságaik valamelyest függetlenek a Kremltől, bár a helyzetük különböző. Hogyan kell állammá szervezni ezt a soknemzetiségű – az Egyesült Államoktól eltérően nem csak több etnikumú – mozaikot? Az Unió megoldási kísérletei, mint például a kisebbségi politika, Oroszország több régiójában is sikert arathatnak, különösen akkor, ha az autonóm köztársaságok ellenállnak a Kreml centralizációs törekvéseinek, ez pedig egyáltalán nem valószínűtlen. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy ma már minden hatodik orosz állampolgár mozlim, az iszlám pedig elevenen él Oroszországban, ellentétben a pravoszláv vallással, amely a Kreml támogatásával sem tud életre kelni. Tegyük hozzá, hogy az oroszországi mozlimoknak lényegesen jobbak a demográfiai kilátásaik, mint a tősgyökeres oroszoknak.
A stratégiai jelentőségű nyersanyagok exportjának köszönhetően Oroszország ma gazdasági fellendülést él át, ezért a Kreml képviselői és jelenlegi politikájának támogatói nem ritkán lekezelően, megvetéssel nyilatkoznak az Unióról. Az Orosz Tudományos Akadémia Európa Intézetének munkatársa, Valentyin Fjodorov például nemrég megjósolta a krynicai gazdasági fórumon, hogy az Európai Unió hamarosan… Koszovó sorsára jut. Kifejtette, hogy nincs értelme Oroszországnak egy demográfiai válsággal, nemzetek konfliktusaival és gazdasági stagnálással szembenéző Európához csatlakoznia, amely hosszú távon úgyis rászorul az orosz nyersanyagra. Már csak azért sem, mert az uniós integrációval Oroszország, amely Fjodorov véleménye szerint nagyhatalom, elveszítené kiemelkedő pozícióját, s a továbbiakban csak regionális jelentősége lenne.
Öröm hallgatni, miket beszélnek az oroszok. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Oroszország súlyos válságban van, ugyanúgy széthullás fenyegeti az Orosz Föderációt, mint tizenöt évvel ezelőtt a szerb uralom alatt álló Jugoszláviát. Sajnos az Unió nem tesz elég sokat – jobban mondva semmit sem tesz – annak érdekében, hogy Oroszország a Föderáció szükségleteinek és nemzetiségi szerkezetének megfelelő modernizációs modellt lásson benne.
Oroszország európaivá formálása nem jelentheti azt, hogy az oroszokat a fülüknél fogva kell Európába rángatni, ahol senki sem várja őket, s ahová egyelőre ők maguk sem igyekeznek, ennél sokkal fontosabb az, hogy az oroszok követendő példának tekintsék az Unió modelljét.
Természetesen kijelenthetjük, hogy értelmetlen bármilyen hasonló javaslatot felvetni a jelenlegi kormánynak. Az orosz értelmiségi elit sem tűnik különösebben érdekeltnek Európa ügyében. Az orosz fiatalok ma könnyebben jutnak ki tanulni az Egyesült Államokba, mint Európába; a Föderációban élő muzulmánok pedig az arab országokra, Malajziára, Törökországra figyelnek. Európa ma aligha számít Oroszországban civilizációs és kulturális tájékozódási pontnak.
Mindez nagyrészt azzal az oroszok közt széles körben elterjedt (és korántsem alaptalan) meggyőződéssel magyarázható, mely szerint Európa „leírta Oroszországot”. A régi uniós tagok kizárólag a saját gazdasági érdekeikkel törődnek, számukra Putyin a megfelelő ember a megfelelő helyen. Az új tagállamok nagy része pedig képtelen megszabadulni az „orosz komplexustól”, amelyben sajnos élen járnak a lengyelek. Nem vettük észre, hogy Oroszországban már felnőtt egy új nemzedék, amely mentes a szovjet beidegződésektől és a lengyelellenességtől. Ugyanez aligha mondható el rólunk, mi még most is a legabszurdabb sztereotípiák prizmáján keresztül tekintünk Oroszországra és az oroszokra – a napi- és hetilapok főcímei is ezt sugallják.
Milyen könnyű ma ukránbarátnak lenni Lengyelországban! Tizenöt évvel ezelőtt ez még elképzelhetetlen volt. Érettségünkről Oroszországhoz fűződő viszonyunk átértékelésével is tanúságot kellene tennünk. A legegyszerűbb dolgokkal lehetne kezdeni, például ideje lenne belátni, hogy a „ruszki” sztereotípiája, aki kortól és műveltségi szinttől függetlenül a történelmi revízió és a birodalom újjáépítésének vágyától liheg, ugyanolyan hazug, mint a minden lengyel ház sarkánál késsel a foguk között settenkedő ukránok képe.
Az a szomorú igazság, hogy míg Oroszországban a lengyelellenesség felülről (egyébként mérsékelt sikerrel) gerjesztett jelenség, addig Lengyelországban általánosan elterjedt a russzofóbia, amely azzal a meggyőződéssel jár együtt, hogy az oroszok idegenek, civilizációjuk alsóbbrendű. Mindebben egy régi birodalom kényszerű alattvalói mentalitása fejeződik ki, de ez a birodalom valójában már csak egy helyen létezik: a mi fejünkben.
 

                         SZECSKÓ ISTVÁN FORDÍTÁSA   

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu