Bár Timothy Garton Ash politikai ellenfelem, mindig is csodáltam finom megfigyeléseinek gazdagságát, és megbízható forrásnak tekintettem a posztkommunista Kelet-Európa viszontagságait illetően. The Free World: America, Europe and the Suprising Future of the West (A szabad világ: Amerika, Európa és a Nyugat meglepő jövője) című legújabb könyvében 
a rá jellemző keserű gúnnyal ír a legfontosabb nyugat-európai államok és az Egyesült Államok között kialakult feszültségről. Anglia, Franciaország és Németország viszonyára tett megjegyzései egy társasági regény finom iróniájára emlékeztetnek, és újfent csavarnak egyet az „európai hármak” régi témáján.
Hegel az elsők között fogta fel úgy Németország-Franciaország-Anglia földrajzi triádját, mint három egzisztenciális attitűd kifejezését: a németek reflexív alapossága, a franciák forradalmi heve és az angolok mérsékelt pragmatizmusa. A politikai állásfoglalások szerint ez a triád úgy olvasható mint német konzervativizmus, francia radikalizmus és angol liberalizmus. A domináló társadalmi szférák szempontjából német kultúra kontra francia politika kontra angol gazdaság. Ash úgy látja, hogy mára ez a hármasság furcsa eltolódáson ment át: A franciák a kultúrával vannak elfoglalva (Hogyan tudják megőrizni kulturális örökségüket a vulgáris amerikanizálástól); az angolok politikai dilemmákra koncentrálnak (Csatlakozzanak-e az európai monetáris unióhoz?); a németeket a gazdaságuk elkeserítő tehetetlensége aggasztja.
 A kívánt cél egy még további eltolódás volna: az angolok, ahogy a kultúrával törődnek (kulturális toleranciájuk és a tendenciózusság hiánya jól ellensúlyozhatná a franciák arrogáns elitizmusát és a németek terjengős komolykodását). A franciák, amikor a gazdaságot tartják szem előtt (a várakozások ellenére az övék elég jól megy). És – lássatok csudát! – a németek a politikában (ahogy náluk az utóbbi időben zajlik a politikai élet, az a vad szenvedélyeket kerülő értelmes viták legjobb példája).

Eddig rendben is volna. The Free World című könyvének második felében azonban, ahol Ash a szabadságot a hidegháború óta fenyegető veszélyeket diagnosztizálja, dogmatikussá és szimplifikálóvá válik, az általa javasolt megoldások reménytelenül naivak és csupán deklarációk. Igaz, hogy itt-ott olyan meglátások is előfordulnak nála, amelyek meglepőek az ő politikai álláspontjáról (ahogy egyértelműen támadja azokat a kereskedelmi szerződéseket, amelyek a romlásba taszítják a szegényebb országokat.) De pozitív javaslatai egyáltalán nem alapulnak a globális helyzet részletes elemzésén. Először is négy „új Vörös Hadsereget” nevez meg (így!) mint a Gonosz erőit (vagy történelmi folyamatokat), amelyek fenyegetést jelentenek most vagy a jövőben a demokráciára nézve: 1) a közel-keleti helyzet (az izraeli-palesztin konfliktus megoldatlansága és a muszlim fundamentalizmus megerősödése; 2) a távol-keleti helyzet (mivé fejlődik Kína a demokrácia szempontjából?); 3) a szakadék a gazdag Észak és a szegény Dél között; és 4) a közelgő környezeti katasztrófa.

Ash itt csupán felsorol négy területet, amely aggodalomra ad okot. Következésképpen az általa javasolt megoldások nem annyira a globális konstelláció komoly elemzésén alapuló cselekvési tervként olvashatók, mint inkább egy kívánságlistaként (a fejlett országok maguk is tartsák be a fair piaci verseny szabályait, amelyeket rákényszerítenek a fejletlen országokra; komolyabb erőfeszítéseket kellene tenniük az ökológiai katasztrófa megelőzésére, csak egy együttes USA-EU szövetség képes megoldani az izraeli-palesztin válságot, stb.) Tényleg, mit szóljon az ember az ilyen közhelyekhez: „Ha azt akarjunk, hogy képesek legyünk reggelente a saját szemünkbe nézni, akkor mindenki, aki többet keres az átlagnál egy gazdag országban, adja oda éves jövedelme 1%-át garantáltan jótékony célokra a fejlődő világban. Megengedhetjük magunknak.”

A „Szabad világ” című könyv európai kiadói sokkal izgalmasabb alcímet választottak a könyvhöz: „Miért kínálja a Nyugat válsága korunk nagy lehetőségét?” De a kötet nem váltja be az alcím keltette várakozásokat, miszerint a hidegháborút utáni korszak, bár új problémákat gerjeszt, arra is egyedülálló lehetőség volna, hogy szembenézzünk ezekkel. Az én felfogásomat ezekről a problémákról reménytelenül átszínezi a „divatjamúlt” marxizmus: az Ash által megállapított négy aggasztó problémagóc forrása nyilvánvalóan a mai globális kapitalizmus dinamikájában keresendő. Ez az összefüggés evidens az ökológiai katasztrófa és az Észak-Dél szegénységi szakadék esetében. Ami az iszlám fundamentalizmust illeti, vajon nem abból ered, hogy a muszlim civilizáció nem hajlandó magába integrálni a kapitalizmus társadalmi dinamikáját? És vajon Kína furcsa gazdasági dinamikájú iránya nem abból a tényből ered-e, hogy ez egy kommunista állam, amely teljesen érvényesülni engedi a kapitalista gazdaságot? 

A kérdést ezért általánosabb szinten kell föltenni: Hogy viszonyulunk a globális kapitalizmushoz? Vajon ezek az aggasztó gócok a kapitalista gépezet lényegéhez tartozó strukturális fogyatékosság megnyilvánulásai, vagy olyan rendellenességek csupán, amelyeket ellenőrzés alatt lehet tartani, esetleg meg is lehet oldani?

Ez nem jelenti azt, hogy Ash diagnózisát és javaslatait azzal a vulgármarxista fordulattal 
kellene elutasítani, hogy „nem veszi számításba a helyzet dialektikus totalitását”.  De nem ártana, ha Ash elolvasná, mit írt Jonathan Alter a Newsweekbeli állandó rovatában rögtön szeptember 11. után. Miután kijelentette, hogy „nem legalizálhatjuk a fizikai kínzást, ez ellentmond az amerikai értékeknek”, mégis arra a következtetésre jut, hogy „meg kell fontolnunk, ne adjunk-e át néhány gyanúsítottat a kevésbé skrupulózus szövetségeseinknek, még ha ez képmutatás is. Senki sem mondta, hogy ez valami szép dolognak ígérkezik.” Egyre inkább így működnek az „első világ” demokráciái: hogy kiadják a piszkos munkát (legyen ez kínzás vagy anyagi termelés) más országoknak. Ash képtelen észrevenni, hogy az általa elítélt vonások (a környezet könyörtelen semmibevétele, a szabadkereskedelmi gyakorlat képmutató kettős mércéi, stb.) mennyire éppen annak a társadalmi dinamikának a termékei, amely fenntartja az Első Világnak mint a demokrácia exportőrének és az egyetemes emberi jogok védelmezőjének szerepét.

Igaz, hogy megdöbbentő a szenvedés iránti növekvő közömbösség, még ha ezt a szenvedést széles körben közvetíti és elítéli is a média. Szudán nyújt erre újabb példát, de emlékezzünk csak vissza Szarajevó három évig elhúzódó ostromára, amikor a lakosság éhezett, és állandó ágyúzásnak és géppuska sortűznek volt kitéve. Rejtély, hogy akkor, bár a média folyamatosan beszámolt a krízisről, miért nem voltak hajlandók sem az ENSZ-haderők, sem a NATO, sem az Egyesült Államok egy folyosót nyitni Szarajevónak, amelyen át az emberek és az ellátás áramlása szabadon folyhatott volna. Az egyetlen választ erre a rejtélyre Rory Brauman adta, aki a Vöröskereszt részéről koordinálta a Szarajevónak szánt segítséget: A szarajevói válságnak „humanitárius”-ként való beállítása, egy politikai-katonai konfliktusnak humanitárius köntösbe öltöztetése egy politikai döntésből következett, abból, hogy Szerbia mellett foglaltak állást.

Az „emberi jogoknak” az ilyesfajta depolitizálása valóban túl gyakran szolgál a sajátos gazdasági-politikai célzatú katonai intervenciók ideológiájául. Azt például, hogy az USA megdöntötte Szaddam Husszeint, állítólag azért, hogy véget vessenek az iraki nép szenvedéseinek, nyilván nem csupán a gazdasági önérdek (az olaj) motiválta, hanem az az elgondolás is, hogy csak bizonyos politikai és gazdasági feltételek – a nyugati liberális demokrácia, a magántulajdon, a globális piacgazdaságba való bekapcsolódás, stb. – hozhatja meg a szabadságot az iraki népnek. Irakban a csupán a szenvedés megelőzését célzó humanitárius antipolitika implicite akadálya volt a társadalmi és politikai átalakulás egy kollektív megkísérlésének. 

Mi történik az Emberi Jogokkal, ha azok jogára redukálódnak, akik ki vannak zárva a politikai folyamatból, amikor nincs semmi értelmük, mivel azoknak a jogai, akiknek konkrétan nincsenek jogaik? Jacques Ranci?re, francia filozófus így válaszolta meg nemrégiben ezt a kérdést:

Humanitárius jogok lesznek belőlük, azoknak a jogai, akik nem tudják ezeket érvényesíteni, a jog teljes tagadása áldozataié. Ettől még nem üresek, a politikai elnevezések és a politikai helyek soha nem ürülnek ki teljesen.  Az űrt betölti valaki vagy valami más… Ha azok, akiknek embertelen elnyomásban van részük, nem képesek érvényesíteni az Emberi Jogokat, ami az utolsó menedékük, akkor valaki más kell hogy örökölje a jogaikat, hogy érvényre juttassa helyettük. Ezt hívják „a humanitárius beavatkozás való jognak”, ez olyan jog, amelyet egyes nemzetek vindikálnak maguknak a viktimzált populációk feltételezett javára, és akkor is, ha a humanitárius szervezeteknek ezt sokszor kifejezetten nem tanácsolják. „A humanitárius beavatkozáshoz való jog” úgy írható le, mint amolyan „vissza a feladónak”: a fel nem használt jogot, amelyet a jogfosztottaknak szántak, most visszaküldik a feladónak. 

Így aztán a humanitárius beavatkozás uralkodó diskurzusában a fejlett Nyugat gyakorlatilag visszakapja a viktimizált Harmadik Világtól saját üzenetét igazi alakjában. Itt kell keresnünk a jelölteket az „univerzális individuum” posztjának betöltésére, ez egy sajátos csoport, amelynek sorsa az igazságtalanság jelképe a mai világban: a palesztinok, a Guantánamo-i foglyok, stb. Palesztina ajándékoz meg minket ma az Ash-könyv alcímében emlegetett „lehetőséggel”, mert a „közel-keleti válság” megoldására irányuló szokásos „pragmatikus” megoldások ismételten kudarcba fulladtak…
 

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

ŽIŽEK, Slavoj
„Lovagi szerelem és sírójáték”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Ez van, ezt kell szeretni?”
Magyar Lettre Internationale, 28

„Miben téved Arendt és Goldhagen?”
Magyar Lettre Internationale, 32 

„Posztpolitika”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Habermasról”
Magyar Lettre Internationale, 44
 

EAGLETON, Terry
„Élvezz! Lacan és Zizek”
Magyar Lettre Internationale, 31
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu