Colm Tóibín
A lelkész családja
Az asszony kinézett a sötétedő, vihartól súlyos égboltra. – Mostanában
alig van valami fény – mondta. – Hihetetlenül sötét ez a tél. De én nem
bánom. Az esőt és a hideget gyűlölöm, a sötét viszont egy cseppet sem zavar.
Greenwood atya sóhajtva pillantott az ablakra. – Az emberek általában
nem szeretik a telet.
Mollynak semmi sem jutott az eszébe, amivel életben tarthatná
a beszélgetést. Azt szerette volna, ha az atya elmegy. Az atya azonban
inkább lehajolt, megizgatta szürke zokniját, aztán rövid habozás után a
másik lábán is szemügyre vette a zoknit, és azt is megigazgatta. – Látta
mostanában Franket?
- Egyszer vagy kétszer karácsony óta – felelte Molly. – Sok a
dolga az egyházközségben, nem nagyon ér rá meglátogatni, de talán így is
van rendjén. Mert hogy nézne az ki, ha többet foglalkozna az anyjával,
mint a gyülekezetével? Tudom, hogy imádkozik értem, és én is imádkoznék
érte, ha hinnék az imában, csak hát nem tudom, hogy hiszek-e. De ezt már
megbeszéltük.
- Magának az egész élete imádság – mondta Greenwood atya szívből
jövő mosollyal.
Molly kétkedőn megcsóválta a fejét. – Régen az öregasszonyok
mást sem csináltak, csak imádkoztak. Ma fodrászhoz járunk, meg bridzselni
járunk, meg Dublinba járunk az ingyenbérletünkkel, és kimondjuk, amire
gondolunk. Frank előtt viszont vigyáznom kell, hogy mit mondok; nagyon
komolyan veszi a hitét. Ebben az apjára ütött. Persze büszke lehet az az
anya, akinek a fia nemcsak lelkipásztor, de komolyan is veszi a hitét.
Frank a régi iskola híve. Önnek viszont, atyám, bármit elmondhatok.
- Sokféle módja van annak, hogy komolyan vegyük a hitünket.
- Az én időmben csak egy volt.
Miután Greenwood atya elment, Molly fellapozta a tévéújságot, végigböngészte
az aznapi műsort, és nekilátott beállítani a videót, hogy felvegye a Glenroe
soron következő epizódját. Lassan, megfontoltan nyomogatta a gombokat.
Másnap reggel, ha majd végiglapozta az Irish Timest, kényelmesen hátradől,
és megnézi az adást. Most viszont maradt még egy órája, mielőtt indulnia
kéne a bridzspartira, és hogy elüsse az időt, leült az étkezőasztalhoz,
és átfutotta az újságot. Csak a főcímeket és a fotókat nézte meg; semmit
sem olvasott végig, nem is gondolt semmire, csak hagyta, hogy múljon az
idő. Amikor kiment a kabátjáért a konyhából nyíló kis szobába, akkor vette
csak észre, hogy Greenwood atya autója még mindig a háza előtt áll. Kilesett
az ablakon, és látta, hogy az atya ott ül a kormánynál.
Először az jutott eszébe, hogy az atya elállja előle a kijáratot,
és meg kell majd kérnie, hogy guruljon odébb. Később, ha visszagondolt,
ezt a reakcióját úgy látta, mint valamiféle különös, ártatlan kísérletet
arra, hogy elaltassa magában a gyanakvást; ha eszébe jutott, mosolyognia
kellett a butaságán.
Az atya éppen akkor szállt ki a kocsiból, amikor Molly, a karján
felejtett kabáttal, kilépett a házból.
- Mi a baj? Csak nem az egyik lányommal történt valami? – kérdezte.
- Nem – felelte az atya. - Szó sincs róla.
Lépett egyet-kettőt Molly felé, mintha vissza akarna menni a
házba. Ahogy találkozott a tekintetük, Molly arra gondolt, jó volna megszökni
előle; ügyesen kicselezni, és ha kell, akár gyalog is elmenni a hotelbe,
ahol várja a bridzs. Bármire képes volna, csak ne kelljen végighallgatnia.
- Jaj! Akkor talán a fiúknak esett bajuk? Ugye, nem azt akarja
mondani, hogy baleset történt, csak nem merte elárulni nekem?
Az atya határozottan megrázta a fejét. – Nem, Molly, szó sincs
balesetről.
Mégis, ahogy odaért hozzá, belékarolt, mintha attól tartana,
hogy támaszra lesz szüksége. – Tudom, hogy ma este bridzselni megy.
Tehát mégsem olyan sürgős a dolog, gondolta Molly. Ha ma még
kártyázhat, akkor biztos, hogy senki sem halt meg, senkinek sem esett komoly
baja. – Van még néhány percem – mondta.
- Talán jobb lesz, ha máskor jövök. Hogy több időnk legyen beszélgetni
– mondta az atya.
- Bajban van? – kérdezte Molly.
Az atyát szemlátomást zavarba hozta a kérdés. – Nem – felelte.
Az előszobában Molly letette a kabátját az egyik székre.
- Nem – ismételte meg az atya, most már halkabban.
- Akkor inkább beszélgessünk máskor – mondta Molly nyugodtan,
mosolyt erőltetve az arcára. A habozó atya láttán egyre sürgetőbb mehetnékje
támadt. Megfogta a kabátját, és ellenőrizte, hogy a zsebében van-e a kulcscsomója.
– Ha ráér, akkor ráér – mondta.
Az atya sarkon fordult, és visszabaktatott a kocsijához.
- Vigyázzon magára. Jó mulatást. Remélem, nem ijesztettem meg
– mondta, de már csak Molly hátának, aki időközben mindent alaposan bezárt,
és a slusszkulcsot szorongatva elindult hátra, ahol a kocsija parkolt.
Másnap, miután végzett az ebéddel, fogta az esernyőjét és az esőkabátját,
és elsétált a Back Road-i könyvtárba. Ott biztosan csönd lesz, gondolta,
és talán Miriam, az új lány is ráér majd, hogy foglalkozzon vele egy kicsit.
A Molly@hotmail.com már foglalt, mondta a lány a múltkor, amikor a könyvtárban
járt, hogy megtanulja a levelezőprogram kezelését, úgyhogy az e-mail címe
létrehozásához a Mollyn kívül ki kell találnia még valamit, mondjuk egy
számot, ami egyedül őrá jellemző.
- Lehetek Molly1924?
- Az a születési dátuma, Mrs. O’Neill? – kérdezte mosolyogva
és a fejét csóválva Miriam.
- Igen.
- Sokkal fiatalabbnak hittem.
Noha az ízületei már meglehetősen merevek voltak, még mindig
olyan fürgén és pontosan gépelt, mint húszéves korában.
- Gépelni még csak hagyján – mondta Miriamnek, aki most odahúzott
egy széket, és letelepedett mellé, - de az egér a sírba visz. Az istennek
sem akar szót fogadni. A múltkor, amikor patkánynak neveztem, jól ki is
nevettek az unokáim, mármint a két nagyobbik, aki mindent tud a számítógépekről.
Mert őnekik bezzeg szót fogad. De én utálok klikkelni. Az én időmben minden
sokkal egyszerűbb volt. Csak püfölni kellett a billentyűket. Szó sem volt
klikkelésről.
- Majd ha már leveleket küld és fogad, meglátja, milyen hasznos
– mondta Miriam.
- Igen, mondtam is az unokáimnak, hogy amint lehet, küldök nekik
egy e-mailt. Csak azt kell még kitalálnom, mit írjak bele.
Molly zajt hallott, felkapta a fejét, és két városbéli nőt pillantott
meg, aki könyveket hozott vissza a könyvtárba. Leplezetlen kíváncsisággal
méregették.
- A mindenit, Molly! Te aztán modern nő lettél – mondta az egyikük.
- Haladni kell a korral – felelte.
Miriam felkelt, hogy az új vendégekkel foglalkozzon, Molly pedig
tovább gyakorolta a belépést a hotmailes postaládájába, hátra sem pillantva
a könyveket böngésző, fojtott hangon sutyorgó nőkre.
Később, nem akarva tovább visszaélni Miriam türelmével, felkerekedett,
és elindult a katedrális felé, aztán végigsétált a Main Streeten, egészen
az Irish Streetig. Ismerősként üdvözölte a szembejövőket: gyerekkori pajtásait,
a gyerekeiket, akik közül sokan már középkorúak voltak, sőt az ő gyerekeiket
is. Egytől-egyig ismert mindenkit, mégsem érezte szükségesnek, hogy megálljon
beszélgetni velük. Mindent tud róluk, gondolta, és ők is tudnak róla mindent.
Később, amikor híre ment, hogy a könyvtárban számítógépezni tanul, néhányan
megállították, és érdeklődtek, hogy halad, most azonban beérték egy-egy
barátságos, kurta köszönéssel.
A sógornője a nappaliban üldögélt. A kandallóban lobogott a tűz.
Molly megkocogtatta az ablakot, aztán várt, amíg Jane az automata zárral
szöszmötölt.
- Jöhetsz! – szólt bele Jane a kaputelefonba.
Nagyot lökött a kapun, aztán becsukta maga mögött. Jane a nappaliban
várta.
- Mindig úgy várom a hétfőt – mondta Jane. – Hogy végre láthassalak.
Annyira örülök neked.
- Hideg van odakint – mondta Molly. – De itt, nálad, hála istennek,
nagyon kellemes.
Sokkal könnyebb volna, gondolta, sokkal oldottabban beszélgethetnének,
ha az egyikük főzne egy teát, vagy ha Jane megkínálná valamivel, de Jane
túlságosan gyenge ahhoz, hogy sürögjön-forogjon, ahhoz pedig túlságosan
büszke, hogy szívesen lássa a konyhájában. Egymással szemben ültek; Jane
szórakozottan kotorászta a tüzet. Semmi mondanivalójuk nincs, gondolta
Molly, mégsem hallgatnak soha egymás társaságában.
- Milyen volt a bridzs? – kérdezte Jane.
- Egyre rosszabbul megy – felelte Molly, - de azért még mindig
nem olyan rosszul, mint némelyikünknek.
- Ugyan, mindig is remek játékos voltál – mondta Jane.
- De a bridzsnél észben kell tartani egy csomó szabályt meg az
összes licitet, ahhoz pedig már öreg vagyok; de így legalább nemcsak a
játékot élvezem, hanem azt is, ha vége.
- Furcsa, hogy a lányok nem játszanak – mondta Jane.
- Ha az embernek kicsi gyerekei vannak, sok a dolga. Egy szabad
percük sincs.
Jane elgondolkodva bólintott, és belebámult a tűzbe. – Nagyon
rendes lányok - mondta. - Mindig úgy örülök, ha meglátogatnak.
- Én is örülök nekik - mondta Molly, - de az az igazság, hogy
egy cseppet sem zavarna, ha egy hétig a színüket se látnám. Azok közé az
anyák közé tartozom, akik jobban szeretik az unokáikat a gyerekeiknél.
- Ugyan már, ne butáskodj – mondta Jane.
- Komolyan mondom. Belebolondulnék, ha akár egyetlen szerdai vacsora
is kimaradna a fiúkkal, és mindig esz a méreg, ha megjön értük az anyjuk.
Egyszerűen nem tudom elengedni őket.
- Az ő korukban minden gyerek aranyos – mondta Jane. - Szerencse, hogy
az összezártság dacára ilyen jól kijönnek egymással.
- Járt nálad mostanában Frank? – váltott témát Molly.
Jane szinte riadtan pillantott rá. Az arcán fájdalom suhant át. – Istenem,
dehogy – mondta.
- Én sem igen láttam karácsony óta – mondta Molly. - De te általában
többet tudsz róla, mint én. Te szoktad olvasni a gyülekezeti kurírt. Nekem
mostanában már nem küld.
Jane a padlóra szegezte a tekintetét, mintha elgurult volna valami.
- Majd én szólok neki, hogy ugorjon be hozzád – mondta Molly. - Bánom
is én, ha nem törődik az anyjával, de hogy a nagynénjével se törődjön,
aki ráadásul a legvallásosabb az egész családban…
- Hagyd most ezt – mondta Jane.
- Dehogy hagyom, Jane. Írok neki. Felhívni fölösleges volna. Úgyis
az üzenetrögzítő venné fel. Utálok azzal a masinával társalogni.
Szemügyre vette a szoba túlsó végében üldögélő Jane-t. Most döbbent
csak rá, hogy a négy fal között egyedül átkuksolt évek lassan átrajzolták
a sógornője arcát, merevebbé tették a mimikáját, elrabolták a szeméből
a kedves csillogást.
- Én még mindig azt tanácsolom – mondta, miközben szedelőzködni kezdett,
- hogy szerezz egy videót. Remek társaság. Hozhatnék neked filmeket.
Jane előkotort egy apró bukszát, és kivett belőle egy rózsafüzért.
Vajon azt akarja ezzel jelezni, tűnődött Molly, hogy fontosabb dolga is
van a videózásnál?
- Jól van. Majd még meggondolom – mondta Jane.
Sötétedett, mire Molly hazaért, annyit azonban a sötétben is látott,
hogy Greenwood atya autója már megint ott áll az ő kocsija előtt. Tisztában
volt vele, hogy ha ő észrevette az atyát, az atya is észrevette őt a visszapillantó
tükörben, így hát semmi értelme nem volna visszafordulni. Ha nem volnék
özvegyasszony, gondolta, nem viselkedne így velem. Telefonálna, mielőtt
meglátogat. Ahogy illik.
Greenwood atya kiszállt a kocsiból, hogy üdvözölje.
- Jöjjön be, atyám – mondta Molly. - Máris nyitom az ajtót. - Mint
valami fura, idegen tárgyat, meglóbálta az atya előtt a kulcsot.
Mielőtt elment otthonról, beállította a termosztáton az időzítőt, így
a radiátorok már langyosak voltak. Az előszobába lépve megtapogatta az
egyiket, és eszébe jutott, hogy behívhatná az atyát a nappaliba, aztán
mégis úgy döntött, inkább a konyhában ülteti le. Hogy felállhasson, és
elfoglalhassa magát, ha elege volna az atyából. Ha a nappaliban látná vendégül,
csapdába kerülne.
- Biztosan furcsállja, Molly, hogy csak így, se szó, se beszéd, beállítok
magához – mondta Greenwood atya, és letelepedett az étkezőasztalhoz.
Molly nem felelt. Leült az atyával szemben, és kigombolta a kabátját.
Átfutott rajta a gondolat, hogy talán Maurice halálának évfordulója van,
és az atya azért jött, hogy ne érezze magát egyedül, ha lelki támaszra
van szüksége, ám ugyanabban a pillanatban ráeszmélt, hogy Maurice nem télen,
hanem nyáron halt meg, ráadásul évekkel azelőtt, és soha senki nem törődött
a halála évfordulójával. Ahogy azonban felállt, hogy kibújjon a kabátjából,
és letegye a sarokban álló karosszékre, semmi más magyarázat nem jutott
az eszébe. Észrevette, hogy Greenwood atya összekulcsolt kézzel ül az asztalnál,
mintha imádkozni készülne. Bármiről legyen is szó, gondolta, ő majd elveszi
a kedvét attól, hogy máskor is így rárontson.
- Molly, Frank arra kért…
- Frankkel történt valami? – szakította félbe.
Greenwood atya zavartan elmosolyodott.
- Bajban van – mondta.
Molly egy pillanat alatt megértette, mit jelent Greenwood atya válasza,
de aztán arra gondolt, nem, az mégsem lehet, az atya viselkedése egyszer
már félrevezette, vagyis, gondolta, talán most is téved, talán az is csak
képzelődés, ami most hirtelen olyan világosnak tűnik, mint a nap. - Csak
nem…
- Bírósági ügy lesz belőle.
- Szexuális zaklatás? – Azt a szót használta, amit nap mint nap olvasott
az újságban, nap mint nap hallott a tévében, kommentárként azokra a képsorokra,
melyeken bilincsbe vert papokat vezettek el a bíróságról, akik a fejükre
húzták az esőkabátjukat, hogy az emberek fel ne ismerjék őket. – Szexuális
zaklatás? – ismételte meg Molly a kérdést.
Greenwood atyának remegett a keze. Bólintott.
- Csúnya ügy, Molly.
- A gyülekezetből valaki?
- Nem – felelte az atya. - Az iskolából. Régen történt a dolog. Amikor
Frank még tanított.
Molly és az atya hirtelen szinte vicsorogva néztek farkasszemet.
- Mások is tudják? – kérdezte Molly.
- Már tegnap el akartam mondani magának, de nem volt hozzá bátorságom.
Molly egy pillanatig lélegzetvisszafojtva várt, végül nem állta meg,
hogy fel ne ugorjon, hátra ne rúgja a széket, azzal sem törődve, ha felborul.
A szeme villámokat szórt. - Azt kérdeztem, tudják-e mások is. Egy ilyen
egyszerű kérdésre sem tud felelni?
- Néhányan bizony tudnak róla – mondta halkan Greenwood atya.
- A lányok is tudják?
- Tudják, Molly.
- Hát Jane?
- A múlt héten a lányok neki is elmondták.
- Az egész város tudja?
- Bizony, terjed a szóbeszéd – mondta Greenwood atya belenyugvó, már-már
elnéző hangon. - Feltegyek magának egy teát? – kérdezte.
- Nem kell, köszönöm.
Greenwood atya felsóhajtott. – Ebben a hónapban lesz az első tárgyalás.
Frank ügyvédje haladékot kért, de nem adták meg, úgyhogy a csütörtök utáni
hétre várható.
- És hol van Frank?
- Még mindig a plébánián, de nemigen mozdul ki, gondolhatja.
- Fiatal fiúkkal kezdett ki?
- Kamaszokkal.
- Akik azóta felnőttek. Ugye? – kérdezte Molly.
- Szüksége lesz minden…
- Ne akarja nekem megmondani, mire lesz szüksége – vágott a szavába
Molly.
- Frank tudja, milyen nehéz lesz önnek – mondta Greenwood atya. - Szörnyen
emészti magát emiatt.
Molly a szék háttámlájába kapaszkodott. - Az egész város tudja. Igaz?
Egyedül a vénasszonynak nem árulta el senki. Maguk hülyét csináltak belőlem!
- Képtelenek voltunk elmondani önnek. Pedig egyszer a lányok is megpróbálták,
és én is megpróbáltam tegnap.
- Most már értem, miért sutyorognak a hátam mögött! – dühöngött Molly.
– És Jane! Hogy mit művelt azzal a rózsafüzérrel!
- Higgye el, az emberek megértők lesznek – mondta az atya.
- Maga, úgy látom, nem ismeri az embereket.
Az atya addig ült a nyakán, amíg haza nem zavarta. Amikor egyedül maradt,
megnézte a tévéújságban, hogy mit adnak az este, aztán feltette magának
a teát, mintha ez a hétfő is csak olyan volna, mint a többi. A tűzforró
teába a szokottnál kevesebb tejet öntött, és kényszerítette magát, hogy
megigya, ezzel is bizonyítva, hogy mindenre felkészült, és most már bármivel
képes szembenézni. Amikor a ház előtt megállt egy autó, tudta, hogy a lányai
jöttek. Nyilván a pap riasztotta őket, ők pedig rohantak, amíg friss a
hír, és amíg kettesben érkezhetnek, hogy ne kelljen külön-külön pátyolgatniuk.
A lányok általában megkerülték a házat, és a konyha felől jöttek
be, de Molly most a rövid előszobán át a főbejárathoz sietett, villanyt
gyújtott a verandán, és ajtót nyitott nekik. Kihúzta magát, és nézte, ahogy
közelednek.
- Gyertek be gyorsan a hidegről!
Az előszobában a lányok zavartan megtorpantak; nem tudták, merre
induljanak el.
- Konyha – mondta Molly kurtán, és előreindult, örvendezve, hogy
a szemüvegét a nyitott újságon hagyta, így a lányok láthatják, hogy megzavarták
valamiben.
- Épp keresztrejtvényt akartam fejteni – mondta.
- Jól vagy? – kérdezte Eileen.
Molly áthatolhatatlan pillantást vetett rá. - Jó így együtt látni titeket
– mondta. – A fiúk jól vannak?
- Megvannak – felelte Eileen.
- Mondjátok meg nekik, hogy hamarosan fogadhatom az e-mailjeiket.
Miriam azt mondja, már csak egy órát kell vennem tőle, és profi leszek.
- Nem járt nálad Greenwood atya? – kérdezte Eileen.
Margaret zsebkendőt keresgélt a táskájában, mert időközben elpityeredett.
Eileen adott neki egyet.
- Dehogynem. Ma is meg tegnap is. Úgyhogy mindent tudok – mondta
Molly.
Most döbbent csak rá, hogy ezentúl az unokáinak is együtt kell
élniük azzal a szégyennel, hogy a nagybátyjukról, a pedofíl papról mindenfélét
összehord a tévé meg a sajtó. Még szerencse, hogy nem közös a vezetéknevük,
és hogy a plébánia messze van. Margaret elvonult a fürdőszobába.
- Meg ne kérdezd, Eileen, hogy kérek-e teát. Nem kérek.
- Nem is tudom, mit mondjak. Annyira borzasztó - mondta Eileen.
- A fiúk már tudják?
- El kellett mondanunk nekik, mert féltünk, hogy másoktól tudják
meg az iskolában – felelte Eileen, aki most a konyha túlsó végében, a karosszékben
ült.
- És hogy én másoktól tudom meg, attól nem féltetek?
- Senki se mondta volna el neked.
- Gyávák voltatok. Mindketten.
- Még mindig nem tudom elhinni – mondta Eileen. - Ráadásul a
nevét is nyilvánosságra hozzák.
- Még szép, hogy nyilvánosságra hozzák.
- Egy darabig abban reménykedtünk, hogy nem. Azt ugyanis a sértettnek
kell kérnie. Ráadásul Frank beismerő vallomást tett. Ezért úgy gondoltuk,
talán megkímélik ettől.
- Vagy úgy – mondta Molly.
Margaret visszatért a fürdőszobából. A táskájából színes brosúrát vett
elő, és a konyhaasztalra tette.
- Beszéltünk Nancy Brophyval – mondta Eileen. - Ha van kedved elutazni
a Kanári-szigetekre, szívesen elkísér. Gyönyörű idő lesz. Utánanéztünk
az áraknak meg mindennek. Nem túl drága, és mi fizetnénk a repülőjegyet
meg a többit. Úgy gondoltuk, hátha szívesen elutaznál.
Mollynak Nancy Brophy volt a legjobb barátnője.
- Szóval úgy gondoltátok – mondta szárazon. – Hát ez igazán szép tőletek.
Majd még átgondolom.
- Mármint addig, amíg a tárgyalás tart. Mert az biztos, hogy minden
újság ezen fog csámcsogni – folytatta Eileen.
- Mindenesetre kedves tőletek és Nancytől, hogy gondoltatok rám – mondta
mosolyogva Molly. – Roppant figyelmesek vagytok.
- Szeretnél egy csésze teát? – kérdezte Margaret.
- Nem, Margaret, nem szeretne – torkolta le Eileen.
- Inkább a fiúk miatt kéne aggódnotok – mondta Molly.
- Nem, nem, nem – hadarta Eileen. - Már megkérdeztük tőlük, hogy történt-e
valami. Mármint hogy Frank…
- Micsoda? – kérdezte Molly.
- Hogy nem molesztálta-e őket – fejezte be a mondatot a nővére helyett
Margaret. Már felszáradtak a könnyei, és most bátran belenézett az anyja
szemébe. – De azt mondták, hogy nem.
- És Franket is megkérdeztétek?
- Megkérdeztük. Az az eset húsz éve történt. Frank azt állítja, azóta
nem fordult elő olyasmi – mondta Eileen.
- De azért nem csak egy alkalomról volt szó – tette hozzá Margaret.
- És azt olvastam valahol, hogy sosem tudhatja az ember.
- Mindenesetre vigyázzatok a fiúkra – mondta Molly.
- Szeretnéd, ha Greenwood atya átjönne még hozzád beszélgetni? – kérdezte
Eileen.
- Dehogy szeretném.
- Azon is gondolkodtunk… - kezdte Margaret.
- Igen?
- Hogy nincs-e kedved egy kis időre átköltözni valamelyikünkhöz.
- Ugyan, mit csinálnék én nálad, Margaret? – kérdezte Molly. - Mert
Eileennél el sem férnék.
- Ha gondolod, Dublinba is elmehetnél – mondta Eileen.
Molly az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakába. A lányok kocsijában
égett a belső világítás. – Lányok, égve hagytátok a kocsiban a lámpát;
le fog merülni az akkumulátor, aztán valamelyik szerencsétlen vejemnek
kell majd idebumliznia, hogy hazavigyen titeket.
- Máris leoltom – mondta Eileen.
- Én is megyek, úgyhogy indulhatunk akár együtt is.
- Elmész itthonról? – kérdezte Eileen.
- Igen.
- De hát hétfő esténként sosincs programod – mondta Eileen.
- Ma sem lesz, ha elálljátok előlem a kijáratot. Úgyhogy nektek kell
előremennetek. Köszönöm, hogy meglátogattatok, és majd megnézem a brosúrát.
Sosem jártam még a Kanári-szigeteken.
Észrevette, hogy a lányok jeleznek egymásnak: indulás.
A következő héten úgy érezte, mintha idegen városba csöppent volna.
Semmi sem volt már olyan magától értetődő, mint azelőtt. Többé nem tudhatta,
egy-egy pillantás vagy köszönés mit jelent, és ha kitette a lábát otthonról,
kínosan ügyelt rá, nehogy hirtelen félfordulatokat tegyen, nehogy túl sokáig
rajta felejtse a szemét másokon, mert attól félt, hogy a végén még kiderülne,
őróla suttognak. Olykor, ha valaki megállt beszélgetni vele, azon töprengett,
vajon lehetséges-e, hogy a másik nem hallotta a szégyenletes hírt a fiáról,
vagy csak éppolyan gyakorlott csevegő, mint ő maga, aki soha egy arcrándulással
sem árulja el magát.
A lányainak kerek-perec megmondta, hogy esze ágában sincs elutazni,
vagy változtatni a szokásain. Kedd és vasárnap este bridzsklubba, csütörtökön
gramofonklubba ment, szerdán, iskola után pedig megvendégelte a négy unokáját.
A srácok együtt videóztak vele, halrudacskát, sült krumplit és fagylaltot
uzsonnáztak, aztán leckét írtak, amíg a lányok közül az egyik értük nem
jött, hogy hazavigye őket. Szombaton végiglátogatta a barátnőit – más özvegyasszonyokat
a városból –, mivel egyedül ő tudott vezetni közülük. Alig volt egy szabad
perce, és a héten többször is azon kapta magát, hogy néhány pillanatra,
de sohasem többre, egészen kiment a fejéből, mi vár rá.
Nancy Brophy megkérdezte, biztos-e benne, hogy nem akar a Kanári-szigetekre
utazni.
- Biztos. Úgy akarok élni, mint eddig.
- De beszélned kell a dologról. A lányok is azt mondják.
- Ezek szerint hívogatnak?
- Felhívnak hébe-hóba – mondta Nancy.
- Pedig a gyerekek miatt kéne aggódniuk.
- Mindannyian miattad aggódunk.
- Tudom. Mindenki úgy néz rám, mintha csak az érdekelné, hogyan
cselezhet ki, ha harapni próbálnék, vagy tudom is én. Egyedül Sue Redmond
jött oda hozzám a bridzsparti után, mindenki szeme láttára belém karolt,
és arra kért, hívjam fel vagy üzenjek neki vagy ugorjak be hozzá, ha bármire
szükségem van. Úgy tűnt, komolyan beszél.
- Vannak rendes emberek – mondta Nancy. – Eileen és Margaret
is nagyon rendes lányok. Boldog lehetsz, hogy így törődnek veled.
- Ugyan, megvan nekik a saját életük – felelte Molly.
Hallgattak egy sort.
- Mindenesetre borzalmas ez az egész – folytatta végül Nancy. - Nem
tudok mást mondani. Az egész várost megrendítette a dolog. Frank volt az
utolsó, akiről feltételeztük volna… Rettenetes lehet most neked, Molly.
- Most, hogy tél van, csak-csak kibírom valahogy – mondta Molly. –
Ilyenkor sokáig alszom, és egész nap elfoglalom magam. Csak a nyártól félek.
Engem nem tesz depresszióssá a sötét. Én a hosszú nyári napoktól rettegek,
amikor már hajnalban kipattan a szemem, és mindenféle sötét dolgok jutnak
az eszembe. Jaj, de még milyen sötétek! De addig kibírom valahogy.
- Istenem, ezt meg kell jegyeznem – mondta Nancy. - Nem is tudtam,
hogy így vagy vele. Akkor talán majd nyáron elutazhatunk valahová.
- Megkérhetlek valamire, Nancy? – kérdezte Molly, miközben szedelőzködni
kezdett.
- Persze, Molly.
- Szólj az embereknek, mármint azoknak, akik jól ismernek, hogy beszéljenek
róla velem is. Úgy értem, ne féljenek szóba hozni előttem.
- Jól van, Molly. Szólok nekik.
Amikor elbúcsúztak, Molly észrevette, hogy Nancy a könnyeivel küszködik.
Két nappal a tárgyalás előtt, amikor Molly épp hazafelé tartott a reggeli
újságokkal, Frank kocsija gördült mellé az úttesten. A hátsó ülésen Molly
egy köteg gyülekezeti kurírt pillantott meg. Bemászott a vezető melletti
ülésre, de rá sem nézett a fiára.
- Hogyhogy ilyen korán az utcán vagy? – kérdezte Frank.
- Nemrég keltem – felelte Molly. - Mindig leszaladok az újságoshoz,
mielőtt elkezdeném a napot. Nem árt mozogni egy kicsit.
Amikor megérkeztek, Frank leparkolt az udvaron, és követte Mollyt
a konyhába.
- Biztos reggeliztél már – mondta Molly.
- Reggeliztem – felelte Frank. Molly észrevette, hogy nem visel
papi gallért.
- Nyugodtan kukkants bele az újságokba, amíg elkészítem magamnak
a teát meg a pirítóst.
Frank a sarokban álló karosszékbe telepedett, és Molly, miközben
a pultnál tett-vett, hallgatta, hogyan zizeg a kezében az újság. Amikor
elkészült a tea és a pirítós, letette őket az étkezőasztalra, és mindkettejüknek
kirakott egy csészét.
- Greenwood atya mesélte, hogy járt nálad – mondta Frank.
- Igen, meglátogatott – mondta Molly.
- Azt mondta, példát vehetnének rólad a korodbeliek. Hogy minden
estére van valami programod.
- Tudod, hogy igyekszem elfoglalni magam.
- Jól teszed.
Molly a hűtőhöz ment, elővett egy kis vajat, és letette az asztalra.
- A lányok sokat járnak hozzád? – kérdezte Frank.
- Tudom, hol keressem őket, ha szükségem van rájuk – felelte
Molly.
Frank figyelte, ahogy Molly megkeni magának a pirítóst. - Arra
gondoltunk, talán elutazhatnál egy kis időre – mondta.
Molly a narancslekvárért nyúlt. Nem szólt semmit.
- Hogy megkíméld magad a sok kellemetlenségtől – tette hozzá
Frank.
- A lányok is ezt mondták.
Molly nem akarta, hogy még tovább nyúljon a csönd, de úgy érezte, fölösleges
volna bármit is mondania. Azt szerette volna, ha Frank elmegy.
- Ne haragudj, amiért nem magam látogattalak meg, hogy elmondjam, mi
történt – bökte ki végül Frank.
- Most itt vagy, és ez a lényeg – mondta Molly.
- Attól tartok, eléggé… - Frank elhallgatott. Lehajtotta a fejét. Molly
még hozzá sem nyúlt a teához és a pirítóshoz.
- Lehet, hogy az újságok eléggé belemennek majd a részletekbe – mondta
végül Frank. – Erre magam szerettelek volna figyelmeztetni.
- Miattam ne aggódj – mondta Molly. – Mosolyogni próbált, hátha Frank
felpillant.
- Borzalmas ez az egész – mondta a fejét csóválva Frank.
Molly azon tűnődött, hogy ha Franknek börtönbe kell mennie, mondhat-e
még utána misét, megtarthatja-e az ünnepi reverendáját és az imádságos
könyveit. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Frank. Felpillantott Mollyra; az arca
olyan volt, akár egy kisfiúé.
- Úgy, hogy mindent megteszünk érted, amit csak megtehetünk, és egyikünk
sem fog elmenekülni sehová. Én itt leszek.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz mégis elutazni? – kérdezte Frank
szinte suttogva.
- Biztos vagyok benne.
Frank nem mozdult. Molly a csészéjéért nyúlt, de a tea már kihűlt.
Frank nagyot sóhajtott, aztán felállt. – Mindenesetre látni akartalak –
mondta.
- Jól tetted, hogy eljöttél – felelte Molly.
Csak akkor állt fel az asztaltól, amikor hallotta, hogy az udvaron
felberreg a motor. Az ablakhoz ment, és figyelte, ahogy Frank kifarol a
ház elől, most is vigyázva, nehogy ráhajtson a fűre. Aztán megvárta, amíg
a kocsi eltűnik; ott maradt az ablaknál, egészen addig, amíg a motorzaj
elenyészett a távolban.
ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|