Thomas Hylland Eriksen
A skandináv kulturális térség
(Svédek, dánok és norvégok egymásról)
A nemzeti identitás nehezen megfogható az empirikus kutatás számára.
Könnyű róla elegáns teóriákat felállítani általánosítva és elvontan, és
könnyen felismerhető számos kézzelfogható megnyilvánulásában: olyan legitimáló
jellegű állami rituálékban, mint a Függetlenség Napja meg a nemzetközi
sportesemények, a nyelvről, a nemzeti kultúráról és az amerikanizálódás
veszélyeiről szóló nyilvános vitákban (utóbbi igazán globális téma, mindenütt
fellelhető az Egyesült Államokat leszámítva), történelemkönyvekben, tantervekben,
stb. Hogy mekkora relatív jelentőséggel bír a nemzeti identitás
a társadalom folyamatos újratermelésében, az mégsem nyilvánvaló.
A nemzeti érzés hirtelen felerősödhet és kivirágozhat sajátos rítusok vagy
sajátos történelmi pillanatok kapcsán, hogy aztán észrevétlenül eltűnjön
a kiváltó tényező eltűnésével. A nemzeti identitás viszonylagos fontosságának
mértékét az egyes emberek életében és a társadalom újjátermelésében csak
olyan megbízhatatlan módszerekkel lehet mérni, amilyenek a kérdőíves felmérések.
Egy olyan szubjektíven –belülről – meghatározott, elkerülhetetlenül átpolitizált
és sokat vitatott valamit, mint a nemzeti identitás, csak kerülőúton, közvetve
vagy negatív módon lehet leírni. A nemzeti identitások szubsztantív vonásaira
többnyire anekdotikus formában hoznak fel bizonyítékokat. Ilyen és hasonló
okokból a nemzeti identitások elhivatott dekonstruálására vállalkozók jelentős
előnyre tettek szert a tudományos életben, míg az ugyanezen identitások
megkonstruálására vállalkozókat, akik közül sokan nagy hatalommal járó
tudományos posztokat foglalnak el, többnyire úgy írják le, mint esszencialistákat,
pozitivistákat, vagy éppenséggel mint az állam agymosáson átesett kiszolgálóit.
Szolgáljanak ezek a megjegyzések az elkövetkezőkkel szembeni fenntartások
jelzésére, hiszen amiről szó lesz, az a skandináv népek egymással szembeni
kölcsönös sztereotípiáinak kétségtelenül homályos és bizonytalan felvázolásának
és annak kísérlete, hogy kimutassuk szerepüket az egyes partikuláris nemzeti
önképek vagy identitások újratermelésében.
Nemzeti identitáspolitika Skandináviában
Kívülről nézve a skandináv kulturális identitás általában egyformának
tűnhet. Az idegen sztereotípiák a skandinávokat gazdag, felvilágosult,
racionális és unatkozó protestánsoknak képzelik erős jóléti állammal, laza
szexuális erkölcsökkel és a természet és az egyszerűség utáni intézményes
vágyakozással. De mint mindig, ha közelebbről betekintünk az identifikálódás
kínai varázsdobozaiba, erőteljes szembeállítások jelennek meg itt is minden
szinten. A három skandináv országon belül határozott elképzelések uralkodnak
a szomszédaikról, és a svédek, dánok és norvégek közötti taxonómiai kontrasztok
nem kis mértékben járulnak hozzá az egyes nemzeti ének érdemi definíciójához.
A kulturális identitás szempontjából elég kimerítően le lehet írni a skandináv
háromszöget egyszerű bináris viszonyok rendszereként.
Nem véletlen, hogy az egymásról alkotott képek annyira fontosak a skandináv
nemzeti identitásokhoz. A három ország történelme nagyon összefonódott.
Voltak közöttük háborúskodások, rövid életű szövetségek és határviták a
középkortól kezdve. Kulturálisan hasonlóak, nyelvileg pedig annyira közel
állnak egymáshoz, hogy megértik egymás nyelvét, mintha ugyanazon nyelv
dialektusai volnának. (Mégis rutinszerűen fordítják a könyveket norvégról
svédre, dánra és viszont: a nemzeti nyelv természetesen nem több és nem
kevesebb, mint egy dialektus hadsereggel a háta mögött.) A három ország
gazdasági integrációja jelentős mérvű, és Dániának majd Svédországnak az
Európai Közösségbe való belépése ellenére sincs útlevélkényszer, szabad
a munkaerőáramlás az országok között. Valójában a nacionalizmus néhány
19. századi teoretikusa szerint, Giuseppe Mazzinit is beleértve, „objektíve”
csak egyetlen skandináv nemzet létezett magábafoglalva a mai három államot.
Másszóval ez a három ország ebből a szempontból kényelmetlenül közel áll
egymáshoz, és sok más etnikai és nemzeti identitáshoz hasonlóan a legközelebbi
szomszédaitól igyekszik a legnyomatékosabban megkülönböztetni, elhatárolni
magát. Az egymásról kölcsönösen kialakított sztereotípiákra az ellenségképek
és a baráti képek furcsa keveréke jellemző, az afrikai törzsi társadalmak
bizonyos rokoni kapcsolatainál megfigyelhető kétértelmű „viccelődő viszonyhoz”
hasonlóan.
Ami azt illeti, az olyan vicceket, amelyekben „a svéd, a dán és a norvég”
szerepel, mindhárom országban ismerik a gyerekek: a svéd mindig úgy van
beállítva, mint a felvilágosodás gazdag és arrogáns gyermeke, a dán, mint
enyhén dekadens hedonista, a norvég pedig mint tanulatlan, olykor ostoba
vidéki tökfej. Ezek a viccek jól illusztrálják, hogy a kölcsönös sztereotípiák
nemcsak a másik meghatározásához járulnak hozzá, hanem visszahatnak az
önmeghatározásra is. A következő példa sok szempontból tipikus:
Egy svéd, egy dán és egy norvég hajótörést szenved, és egy lakatlan
szigetre kerül. Megjelenik egy tündér, és megígéri, hogy teljesül egy kívánságuk.
A svéd rögtön azt mondja, „Haza akarok menni a nagy és kényelmes villámba,
ott a Volvóm, a videóm és a príma IKEA bútorom”. Ezzel el is tűnik. Akkor
a dán azt mondja: „Haza akarok menni a koppenhágai meghitt kis lakásomba,
beleülni a kényelmes fotelomba, a lábam az asztalom, mellettem a szexi
barátnőm és egy karton sör.” Ezzel eltűnik. A norvég, hosszas töprengés
után így felel a tündérnek: „Tudj’isten, hirtelen olyan egyedül érzem itt
magam, úgyhogy azt hiszem, azt kívánom, jöjjön a két cimborám vissza.”
Norvégia
Skandináviát Európa két legrégebbi nemzetállama alkotja és az egyik
legfiatalabb, Norvégia, amely szigorúan véve középkori királyságként létezett
a Fekete Halált (1384-50) követő öszeomlásáig, aztán dán provincia volt
több mint négyszáz éven át, majd átadták Svédországnak a napóleoni háborúk
után (1814-ben), részben kompenzációként az elvesztett s az oroszokhoz
került Finnországért, részben hadizsákmányként. Norvégia csak 1905-ben
lett független országgá, békés úton kiválva Svédországból, az elit által
végbevitt félévszázadnyi modernizálódás és nemzetépítés után, amely elit
ehhez főként a jóval délebbi romantikus mozgalomból merítette az ösztönzést.
Részben az újabbkeletű függetlenedés folytán a nacionalizmus észrevehetőbb
és jobban érvényesül minden téren Norvégiában, mint a szomszédainál. Egy
közvéleménykutatás szerint a norvégok 96 százaléka ünnepli meg az Alkotmány
Napját, ami eredetileg a svédek elleni tiltakozás ünnepe a 19. századból.
A kutatók kimutatták, hogy a norvég történelemkönyvek nacionalistábbak,
mint a szomszéd országbeliek, a kutatási témák és a könyvkiadási politika
is a nacionalizmus erősségét tükrözi az országban.
Történelmi okokból a norvég nemzeti identitást a dánokkal és a svédekkel
szembeállítva kellett kialakítani. A 19. század második felében megjelent
domináns nemzeti identitás, amely mindmáig érvényesül a hivatalos nemzeti
szimbolikában, Norvégia rusztikus, tiszta és romlatlan jellegét hangsúlyozza.
Dániához a városi polgárságot és a sznob úrhatnámságot asszociálják, Svédországhoz
pedig az arroganciát és az erős államhatalmat. Nem véletlen, hogy a norvég
identitást a természeti tájjal és a falusi élettel kellett összekapcsolni.
Bár az országban vannak kisebb-nagyobb városok is, a norvég táj és a néphagyományok
sokkal alkalmasabbak voltak nemzeti szimbolumoknak, mivel arra utaltak,
hogy Norvégia rendelkezik olyasmivel, ami Svédországból és Dániából hiányzik.
Ma az átlag norvég elképzelés Svédországról a keleti szomszédot a bürokratikus
raconalitással, kérlelhetetlen felvilágosult ideológiával, egy központosított,
autoriter állammal és az állandó felülkerekedés arrogáns légkörével jellemzi.
A dánokról kialakított általános norvég felfogás ennél barátságosabb, a
déli szomszédot érzelmes és kissé hedonista, de roppantul városias és kedélyes
népségnek ábrázolja.
Mint a legfiatalabb partnernek a skandináv univerzumban Norvégia nemzeti
identitása erősebbnek és zabolátlanabbnak tűnik a dánokénál és a svédekénél.
A kisebb kollektív identitások persze általában jobban definiáltak, és
az érintettek kevésbé szenvednek „identitásproblémáktól”, mint azoknak
a nagyobb közösségeknek a tagjai, akikkel szemben meghatározzák magukat.
Az észtek identitása világosabban körülhatárolt és kevésbé ambivalensen
meghatározott, mint az orosz identitás, és ugyanez mondható el a skót-angol
vagy velszi-angol, katalán-kasztíliai vagy breton-francia identitások viszonyáról.
A norvég önidentitás kohéziója, amely mára meggyengült a lakosság egyes
szegmenseiben és megerősödött másoknál a globalizáció erőinek hatására,
és ennek egy lényegében romantikus, kulturalista ideológiából gyökerezése
mégiscsak nagyon megnehezíti a bevándorlók integrálódási folyamatát.
Svédország
August Strindberg, a neves drámaíró ellátogatott Norvégiába néhány évvel
a Svéd-Norvég unió felbomlása előtt, és azt írta a naplójába, hogy Norvégia
saját hazájának mélységes tragédiájára emlékezteti. Új, fiatal és friss
országként, amely előtt nyitva áll a jövő, Norvégia negatív módon mutatta
meg, milyen posványba süllyedt Svédország, egy reménytelenül régimódi és
dekadens, merev és rugalmatlan ország, amelyet egy dekadens arisztokrácia
irányít szennyes alsóneműben, amely képtelen arra, hogy lerázza a múltját
és modern, racionális országgá váljon.
Hamar kiderült, hogy Strindberg tévedett. A 20. századi svéd nemzetépítés
látványosan sikeres eredménnyel arra törekedett, hogy megváltoztassa éppen
azt az életvilágot, amelyben a svédek éltek. A Folkhemmet (Népotthon) szociáldemokrata
fogalma, amely a társadalom minden szintjét megtestesítette a házastársi
kapcsolattól az állami bürokráciáig, felvilágosult eszme volt az egyenlőség,
ésszerűség és modernitás előmozdítására.
A svéd állam már a második világháború előtt azon munkálkodott, hogy
a hagyományos életformákat hatékonyan helyettesítse modern életvezetési
módokkal. Az országot iparosították és urbanizálták, az oktatási intézményeket
korszerűsítették, hivatalos kampányok keretében tanították meg az embereket
a higiéniára, a pontosságra, a kötelességtudatra, stb. A háború utáni Svédországot
szokták hideg, autoriter és barátságtalan társadalomként jellemezni (ilyennek
látta Hans Magnus Enzensberger), de úgy is, mint a legmodernebb és legfejlettebb
társadalmat a világon. Csak a legutóbbi időkben, a jelenlegi gazdasági
visszaesés és a svéd szociáldemokrácia ideológiai válsága során kezdett
a kulturális romanticizmus és nosztalgia szerepet kapni a hivatalos 20.
századi svéd nemzettudatban.
A norvég nemzeti identitástól eltérően, amely tartalmát a falusi tradíciókból
és a múltbeli régi dicsőségből meríti, a svéd identitás – Strindberg várakozásaival
szemben – lényegében jövőre orientált és modern volt mindvégig a század
folyamán. Mivel Svédország az északi régió domináns állama, a svéd identitást
sokszor összemosták otthon az északi identitással, a pán-nordizmus ott
sokkal erősebb, mint másutt, ami alól csak a Finnországban élő svéd ajkú
kisebbség képezhet kivételt. Mindenesetre míg a norvég és a dán nemzeti
himnusz, mint ez várható, saját országát dicsőíti, a svéd himnusz egyszer
sem tesz említést Svédországról, de ezekkel a sorokkal végződik:
„Jag vill leva, jag vill dö i Norden” („Ott élek és ott halok meg, Északon”).
A megkerülhetetlen szélsőjobbos peremcsoportoktól eltekintve nehéz
volna valamiféle kulturális nacionalizmust felfedezni a svéd mindennapokban,
mindenesetre fellép egy viszonylag határozott kép önmagukról, amikor kapcsolatba
kerülnek vagy éppen szembeállítják magukat dánokkal és norvégokkal. A svédek
körében bevett kép szerint a norvég rusztikus és faragatlan halzabáló,
siralmas a modora, sáros a csizmája, ehhez járult később a norvég földgázlelőhelyekből
fakadó gazdagság irigykedő elismerése. Semmi nem megalázóbb egy svéd átlagférfi
számára, mint a norvégok győzelme a két ország közötti nemzetközi futballmeccsen;
mint ahogy a norvég férfiak sem drukkolnak ennek megfelelően soha őszintébben
a sportolóiknak, mint amikor a nagy testvéreik ellen játszanak.
A svédeknek a dánokról alkotott szokásos képe negatívabb, mint a parasztos,
de ártalmatlan norvégokról kialakult kép. A két nemzet évszázadokon keresztül
versengett a régió feletti hegemóniáért, és a 17. századig vitathatatlanul
Dánia volt az erősebb. A svéd közfelfogás hajlamos a dánokat megbízhatatlan,
naplopó (a dolce far niente szellemétől áthatott), sörivó, nemtörődöm,
nem valami tiszta és teljesen szétszórt népségnek tartani. A norvégokkal
szembeállítva tehát a svédek modern és kiművelt népnek tűnnek, a dánokkal
szembeállítva pedig ésszerű és összeszedett népnek tekinthetik magukat.
Dánia
A dán sztereotípiák a norvégokról és a svédekről komplementerei a már
említetteknek, és mivel egymás sztereotípiáinak az ismerete eléggé elterjedt
a három országban, ezek az elképzelések a kulturális különbözőségre vonatkozó
közös skandináv diszkurzív terep részét képezi. Annak ellenére, hogy az
európai kontinens törzsének északi csúcsán van abszolút földrajzi elhelyezkedése
szerint, Dánia relatív helyzete alapján déli ország.
Egy dán iskolások között a 80-as évek közepén végzett felmérésből az
derült ki, hogy a norvégokról azt gondolták, hogy „minden rendben van velük,
de egy kicsit vidékiesek és nagyon nacionalisták”, a svédeket viszont „arrogáns
népségnek” tekintik, „akik azonban jól tudnak futballozni”. Dániában a
legliberálisabbak a drogokra vonatkozó törvények, és a legkevésbé van korlátozva
az alkoholfogyasztás Skandinávián belül, és Koppenhága – a legészakibb
igazán európai nagyváros – úgy terpeszkedik a norvég és a svéd képzeletben,
mint a bűn és az élvezetek városa. A svédek és a norvégok egyaránt sűrűn
látogatnak el Dániába, közülük sokan egyedül azért, hogy élvezzék a liberális
dán viszonyokat.
A dánoknak a norvégokról alkotott mai felfogására még mindig rányomja
bélyegét, hogy elvesztették Norvégiát 1814-ben, mégpedig nem norvég népfelkelés,
hanem geopolitikai események következtében. Részben emiatt a norvégokról
kialakult kép majdnem egyhangúlag baráti. A barátokról kialakított kép,
bár sokkal kevésbé vizsgálják, mint az ellenségképet, szintén hozzájárulhat
az önmagunkra vonatkozó kép kialakításához. A norvégokat parasztos és egyszerű,
de becsületes és egyenes népnek tartják, amely közel él az arrafelé gyönyörű
és látványos természethez. A svédeket ezzel szemben humortalan bürokratáknak
tekintik, akik engedelmes ebekként végrehajtanak mindent, amit az állam
mond nekik, és akik a materiális státus-szimbólumok megszállottai. Ezért
aztán azt tartják róluk, hogy ha eljönnek Dániába, elvesztik a mértéket,
és csúnyán viselkednek. Egy Svédországhoz közeli tengerparti dán
városban ez állt egy plakáton: „Tartsd tisztán a városodat, vidd a svédet
a komphoz”. Egyes dánok tréfából azt mondják, hogy „Oroszország felé veszik
az irányt”, ha átkelnek a két országot elválasztó szűk tengerszoroson.
Linde-Laursen dán etnológus megállapította a dán-svéd sztereotípiák
összehasonlító elemzése során, hogy a modern szónak pozitív konnotációi
vannak a svéd és negatívak a dán nyelvben.
A svédekkel és a norvégokkal egyaránt szembeállítva a dánok önmagukat
hajlamosak könnyed, toleráns és városias népnek tekinteni, amely barátságos
és laza, amely kedveli a dán hygge-t – ez lefordíthatatlan kifejezés, nagyjából
olyasmit jelent, mint az otthonosság. A dán konyhát is kifinomultabbnak
tartják a barbár északiakénál.
Következtetések
Svédország mélyen belenyúlik a dán és a norvég identitásba. A norvégok
számára Svédország majdnem a legfontosabb meghatározó Másik, a hozzá való
viszony sokat ad hozzá a személyes, a kollektív és az állami identitáshoz
Norvégiában, míg a dánoknál csak Németország vetekszik Svédországgal ebben
a tekintetben, mint a legfontosabb meghatározó Másik. A svéd eset ennél
jóval bonyolultabb. Lehet ugyan azt mondani, hogy a svéd identitást a norvégokat,
dánokat és finneket egyaránt magábanfoglaló vszonyulások rendszere határozza
meg kulturálisan, Svédország a háború utáni időszakban sokat merített az
Egyesült Államokkal – ezzel a másik jövőre orientált, haladó országgal
való összehasonlításból is.
Bár a többiekről kialakított kép nem egyértelműen pozitív – a dán-svéd
sztereotípiákat voltaképpen klasszikus ellenségképként lehetne jellemezni
–, mégis hozzájárulnak Skandinávia mint egyetlen kulturális térség helyreállításához.
A sztereotípiák, ahogy röviden utaltam rá, fontos elemei az egyes nemzeti
identitások elhatárolásának és egy közös diszkurzív mező létrehozásának.
Skandinávia esetében a kölcsönös sztereotípiák, azt lehetne mondani, inkább
vezettek a másik és metaforikus ellenséggel való közelebbi azonosuláshoz,
mint igazi ellenségeskedéshez. Mert mindent egybevetve a skandinávok tudják,
hogy a legközelebbi rokonai egymásnak, és a korábbi háborúskodás dacára
ma már nem áll fenn a szomszédok közötti erőszakos összetűzések veszélye.
Lehet, hogy nem értelmeznék így a helyzetet, és a nemzetközi kapcsolatok
a régióban alakulhattak volna sokkal kevésbé nyugodtan és kiegyensúlyozottan,
ha a skandinavistáknak a 19. században sikerült volna létrehozniuk egy
közös skandináv nemzetállamot.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
C3 Alapítványc3.hu/scripta/
|