Spiró György
Kertész és kora
(normalitása normaszegés)
 

Ha nekem nem szól kitűnő íróbarátom, az azóta fiatalon elhunyt Hajnóczy Péter 1975 kora nyarán, hogy megjelent egy nagy mű, Kertész Imre Sorstalansága, biztosan nem bukkanok rá, túl sok érdekes regény jelent meg akkoriban tetszetősebb külsővel és nagy hírveréssel. Elolvastam, sürgősen a barátaim kezébe nyomtam, ők szintén lelkesedtek, és vártuk a kritikákat. Meg is jelent három dicsérő recenzió, de egyikben sem írták le, hogy világirodalmi alapmű született.
A második világháborút követő kommunista fordulat a szovjet mintának megfelelő irodalmi életet hozott létre Magyarországon: óriási példányszámban adták ki a rendszert támogató írókat, akik pedig az agitációban nem vettek részt, nem tudtak megjelenni. Sztálin halálát követően megrendült a kemény diktatúra Magyarországon is, az addigi lelkes kommunisták közül egyesek a rendszert kezdték bírálni, és az írók szerepe az ötvenhatos forradalom kitörésében nem volt jelentéktelen. A forradalom leverése után néhány reformkommunista írót lecsuktak, másokat elhallgattattak, a kultúrpolitika lámpással kereste a fiatal, rendszerhű írókádereket, ám a korábbi állapot nem állt teljesen vissza. A Kádár-rendszer stabilizálódásával, a hosszan tartó diktatúrákban szokásos konszolidáció során egyre több „társutas” írót engedtek publikálni, amiként a „poputcsik” írók a Szovjetunióban is szóhoz juthattak a hatvanas években. A hivatalos ideológiát hirdető írók mesterségesen felnövesztett népszerűségét egyszerre azok is élvezhették, akik nem voltak hajlandóak a párt direktívái szerint alkotni. Óriási esemény volt a hatvanas években, amikor az addig betiltott magyar írók kötetei megjelenhettek, és a világirodalom másfél évtizedig tiltott gyümölcseit is sorozatban adták ki magyarul: Thomas Mann, Kafka, Camus, Sartre, Szolzsenyicin művei ekkor hatottak a felfedezés erejével Kertészre, ám rajta kívül is sokan olvasták és vitatták az egzisztencializmust, amely talán az utolsó komolyan vehető filozófia volt a 20. században. Színes, pezsgő szellemi életben döntött úgy a pályán kívüli Kertész Imre, hogy regényt fog írni, és joggal remélte, hogy műve széleskörű elismerést arathat. Első kötetes, ismeretlen szerző is számíthatott rá, hogy a művét 5000 - 10000 példányban kiadják. Kertészhez hasonló radikalizmussal persze tudomásom szerint senki sem vállalta az íróságot: nem volt munkahelye, alkalmi szellemi segédmunkából tartotta el magát, voltaképpen áldozatkész felesége fizetéséből éltek ketten, hogy Kertész minden idejét a regényírásnak szentelhesse, mindazonáltal a korhangulat kedvezett e hajmeresztő vállalkozásnak: ugyan majd mindenki nyomorban élt, de éhen nem halt senki, valamilyen fedél mindenkinek volt a feje fölött – Kertész szűkös lakásának pontos leírása a "Kudarc"-ban olvasható –, s bár vállalkozni, gazdagodni nem lehetett, egyéb híján bőven jutott idő a művelődésre, olvasásra, tanulásra. Az emberek még olvastak: ez volt az utolsó archaikus pillanat a képi kultúra dermesztő robbanása előtt.
A cenzúra már nem volt annyira súlyos, mint az ötvenes években és közvetlenül 56 után. Néhány témát, így a szovjet megszállók jelenlétét nem volt szabad emlegetni, az ötvenhatos forradalom csak ellenforradalomként volt említhető, a kommunista ideológiát nem volt szabad támadni, ám az írók megtanultak kihagyásosan fogalmazni, és a cinkos olvasók remekül tájékozódtak a sorok között.
Szokták orosz írók tréfásan emlegetni, hogy a 19. századi orosz irodalmat a cenzúra tette naggyá: mivel politikai témákat nem érinthettek, az írók kénytelenek voltak elindulni a lélek mélységei felé. Az igazság az, hogy a cári cenzorok, kevés kivételtől eltekintve, művelt, olvasott, az irodalmat szerető emberek voltak, és lehetőleg segítették az írókat. Ebből a hagyományból a szovjet rendszerre is maradt valami: ha összevetjük például Bulgakov Mester és Margarita című regényének első szovjet, illetve Svájcban kiadott teljes orosz kiadását, láthatjuk, hogy a szovjet cenzor lényegtelen részeket húzott ki, a mű alig sérült. A cenzor megtette a magáét, húzott belőle, a regény pedig végre megjelenhetett.
Így működött a magyar cenzorok túlnyomó többsége is, őket szemérmesen szerkesztőnek hívták. Nem mindig a szerző ellen dolgoztak, inkább a szomszéd lektortól féltek, aki esetleg – vagy biztosan – feljelenti őket, ha nem eléggé éberek. Persze amit a kiadói szerkesztő a szerzővel összekacsintva benne hagyott a műben, azt további cenzúra fenyegette: mind a két magyar szépirodalmi kiadónak volt szuperlektora, mindkettő megbízható, párthű – egyébként a minőségre érzékeny – akadémikus, majd a kézirat felkerült a minisztérium megfelelő ügyosztályára, ahol szintén ráütöttek egy pecsétet, kétes esetben pedig továbbküldték a párt illetékes osztályára. Az így jóváhagyott kézirat sem volt még biztonságban: a kész könyv az egész utat ismét végigjárta, mert másfél-két év alatt, amíg a kéziratból a legjobb esetben könyv lett, történhetett a világban olyasmi, amitől a korábban veszélytelennek értékelt mű a nemzetközi imperializmus gyúanyagává minősülhetett, és akkor nem lehetett azonnal kiadni, csak majd ha a helyzet megengedi. Sok remek könyv várt a megjelenésre akár egy évtizedet is. Magyarországon előbb-utóbb mégis minden jó mű megjelent a szocializmus idején, a rendszerváltáskor egyetlen jelentős mű sem került elő az asztalfiókokból. Kizárólag a szamizdatban publikáló jelentős költő egy akadt, Petri György, akit a hatalom sokszor próbált a hivatalosan publikálók közé csábítani, de ő semmiféle kompromisszumba nem ment bele.
Jobb volt a helyzet Magyarországon, mint az európai szocialista országokban, irigykedtek is ránk a hatvanas-hetvenes években a csehek és a lengyelek. A hetvenes években nálunk is kialakuló szamizdat filozófiai, politológiai és szociológiai műveket publikált, szépirodalmat – Petri verseit kivéve – nem.
Kertész Imre remekművét az első kiadó nem vállalta, a visszautasítás szövege olvasható Kudarc című regényében. A szerző a kéziratot benyújtotta a másik létező kiadónak, amelynek nem egykori belügyes tiszt és meggyőződéses (zsidó) kommunista volt a vezetője, hanem a kommunizmussal egészen jól megférő, másodvonalbeli „polgári” író, és ő kiadta. Idáig a történet a korszak normális keretei között zajlott.
Még az is normális, hogy megjelent róla három dicsérő kritika. Nagyon persze nem dicsérték: nem tartozott az első művével 46 évesen jelentkező szerző semmilyen klikkbe, már megvoltak annak a generációnak az elismert írói, közéjük bekerülni nem lehetett, a nemzedéki torzsalkodás az irodalmi élet mindenkori velejárója. Az individuumot a kelet-európai lelkiség általában csak akkor viseli el, ha a kollektívum engedelmes részének tekintheti; a magyar irodalmi termelés alá- és fölérendeltségi viszonyai feudális jellegűek maradtak, ezt a paraszti eredetű, kispolgári romantikával súlyosbított közösségi mentalitást a kommunista eszme felülről diktált mítosza csak erősítette. Néhány hivatalosan elismert nemzeti vátesz alá sorolták be az újonnan érkezőket, és ha valaki eredeti hanggal, erős saját személyiséggel jelentkezett, nem pedig valamely irodalmi nagyság fegyverhordozójaként, azt elhallgatták, művét kiadták ugyan, de nem reklámozták. Politikai és ideológiai alapon elemezte a korabeli kritika a műveket, nem pedig esztétikailag. Kertész szemlélete egyetlen korabeli magyar ideológiának sem felelt meg: sem a hivatalosnak, sem a többé-kevésbé ellenzékieknek, amelyek a maguk kicsiny köreiben szükségképpen a hivatalosság hatalmi struktúráját képezték le, eltérő ideológiával.
Nem írta le hát senki, hogy remekmű a Sorstalanság, sőt nem is igen vehették észre. Hajnóczy Péter vette észre, a művelt, érzékeny, vagabund, margón élő alkoholista. Jól érezte meg, hogy deviáns szerzővel van dolga. Ezt érezték meg azok az értelmiségiek is, akik ugyan elolvasták, de elhessegették maguktól. A Sorstalanság kegyetlenül ironikus, tiszteletlenül tragikus szemlélete nem illett bele a magyar irodalmi etikettbe.
A Sorstalanság Kertész egyik nyilatkozata szerint nemcsak a nácizmusról szól, létrejöttéhez a magyar szocializmusban szerzett tapasztalatokra is szükség volt, közvetlenül azonban a magyar zsidóság útjával foglalkozik, amely Európa leginkább asszimilált zsidóságaként még a német zsidóságnál is teljesebben adta fel vallását, nyelvét és hagyományait a 19. század során. Ezért volt akkora sokk a magyar zsidók számára, amikor az első világháborút követően egyszerre disszimilálni kezdték őket, a harmincas években egyre súlyosabb törvényeket hoztak ellenük – ezeket lázadozás nélkül betartották –, aztán sárga csillag viselésére kötelezték őket, majd szépen összefogdosták és haláltáborokba szállították százezerszámra. A lengyel vagy a román zsidókat kevésbé lepte meg mindez: ők nem asszimilálódtak igazán, és az ellenállásra is képesebbnek bizonyultak.
Magyarországon nem történt meg a szerény számítás szerint fél millió magyar zsidó kiirtásában játszott magyar részvétellel való szembenézés sem a Sorstalanság megírása idejéig, sem azóta, a rendszerváltást követően pedig megerősödött a már a pártállam idején, a nyolcvanas években felülről, a pártvezetésből a belső hatalmi harc céljából generált politikai antiszemitizmus. A fajelmélet ma megint olyan eleven, mint volt a harmincas években. A különbség az, hogy az antiszemitizmus csak a humán értelmiség köreiben dívik, a cigányellenesség – és általában az idegengyűlölet – azonban országosnak mondható.
Kellemetlen volt és máig az maradt a Sorstalanság szemlélete, amelyhez hasonlót csak a zseniális lengyel író, Tadeusz Borowski – Kertész egyik kedvenc írója –  alkotott két, Auschwitzról és a következményeiről szóló remekmívű novellaciklusában, és nem állítható, hogy Borowski, Auschwitz túlélője, aki 29 évesen lett öngyilkos az ötvenes évek elején, népszerűségnek örvendene Lengyelországban vagy a világban. Kertész, akárcsak Borowski, következetesen demitizálta a holokausztot, és a modern világ természetes folyományaként mutatta be. (Borowski a holokausztot – ezt a nagyon pontatlan, bár sajnálatosan elterjedt szót ő még nem használta – visszamenőleg a rabszolgaság teljes intézményrendszerére is kiterjesztette.) Kertész szemléletében éppen úgy nincs minőségi különbség békés hátország és haláltábor között, ahogyan Borowski szemléletében sem. Az áldozatokat egyikük sem nézi meghatottan, többségüket közreműködőnek, többé-kevésbé aktív kollaboránsnak ábrázolják. A gyilkosok az ő szemükben normális emberek, akik jól szervezett, a társadalom részéről messzemenően támogatott cselekményben vesznek részt. A bűn az emberrel antropológiailag együtt jár, ami azonban – és műveik paradox optimizmusának ez az alapja – nem jelenti azt, hogy ne kellene bűnnek minősíteni.
Ez a szemlélet a magyar – és nem csak a magyar – szellemi irányzatokba nem passzolt és ma sem passzol bele. Kellemetlen. Kínos. Nem zsidó. Nem magyar. Nem eléggé németellenes. Gyilkos iróniával igazat mondani? Nem jó az senkinek. Nem lehet felhasználni politikailag. A lelkek a 20. századi megpróbáltatások után, a tökéletes távlatnélküliségben giccsre áhítoznak. Ki magyar giccsre, ki zsidó giccsre. A lelkek vezérre vágynak, s mert a vallásosság jóideje szünetel, kvázi-vallásokba menekülnek, legyenek azok konzervatív-soviniszta vagy liberális gondolat-töredékek. Nem illik bele a mind nyelvileg, mind koncepcióját tekintve radikális Sorstalanság a szokványos, könnyes zsidó üdvtörténetbe, amelynek Auschwitz a csúcspontja, úgymond „történelmen kívüli eseménye” (Heller Ágnes).
1961-től 1973-ig, amíg Kertész a regényén dolgozott, úgy látszott, van a magyar társadalomban hajlandóság az eredeti szellemi érték elfogadására, és az önmagukkal való szembenézésre, a tragikum átélésére a reménybeli befogadók érettek. Nagy szerencsénk, hogy Kertész hitt ebben, és csak később derült ki, hogy az összes emberellenes ideológia, amit a 19. és 20. század kidolgozott, ott lapul a lelkekben feldolgozatlanul. Azóta vadromantikus nacionalizmus dúl tájainkon ott is, ahol éppen nem dörögnek a fegyverek. Ilyen szellemi közegben Kertész regényének döbbenetes józansága és tökéletes normalitása normaszegés volt, és az is marad.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/