Andrej Nikolaidis
A nevem Konstantin Teofilis
(Mimesis)
A nevem Konstantin Teofilis.
Ha hisznek a különlegességekről, az eleve elrendeltségről és a nemzeti
toplistákról szóló mesékben, akkor biztos föltűnik Önöknek görög nevem.
Egyik jóbarátom azt mondja, hogy nagy szerencse a görög nyelvbe beleszületni,
amelyen elsőként, a filozófusok közvetítésével a Létezés szólalt meg, majd
az Újszövetség közvetítésével – maga a Jóisten. Erről a szerencséről, sajnos,
nincs sok mondanivalóm, a Zsicsistétől Ulcinjig vezető útja során a hol
egyik, hol másik katonaság elől menekülő családom ugyanis elveszítette
birtokai és vagyona zömét. 1974-ig pedig – és ez az évszám számomra különösen
fontos, 1974-ig, amikor Konstantin fölsír a kosevói szülészeten, és a tizenkét
órás vajúdást követő császármetszés után megörvendezteti anyját, Anát,
és apját, Joanist, szóval 1974-ig a Teofilis család, kenyértésztát dagasztva
és gyerekeket formázva, átvészelve az első világháborút, Montenegro 1918-as
megszállását, a királyi Jugoszláviát, a második világháborút, a prózai
módon (márpedig a prózaiság jót tesz az üzletmenetnek) A Göröghöz címzett
kis pékségben, ismétlem, kenyeret sütve a szerb zsandárok, az olasz tisztek
és a fekete, bajszos ballisták számára, egészen 1945-ig, amikor is
Nikola nagyapám tévedhetetlen üzleti érzékkel – nevezzük ezúttal görög
érzéknek – úgy dönt, hogy – lévén rossz idők következnek a családi vállalkozásokra
– a pékséget bezárja, szóval 1974-ig a Teofilis család elveszíti az utolsó
és legdrágább kincsét, amelyet még Naum dédapám vitt magával Zsicsistéből,
amikor a kereskedőkaraván vezetőjeként beültette az ökrösfogatba feleségét,
Helenát és három apró gyermekét, hogy Ulcinjban folytassák az életüket
– szóval 1974-ig a Teofilis család elveszítette a görög nyelvet is.
A házban, amelyben fölnőttem, soha nem hangzott el egyetlen görög szó
sem. Noha vonakodott bevallani, apám őszintén szenvedett emiatt. A fivérei
– akiket nyaranta meglátogattunk, amikor Szarajevóból, ahol laktunk, leutaztunk
Ulcinjba, ahol apám a nagyapám birtokán a Nagy Földrengés után fölépített
egy kicsi házat – nagy nehezen nyögtek csak ki egy-egy görög frázist. Amikor
pedig a családi ebédek eufóriája a csúcsra hágott, és a házi törkölypálinkát
fölváltotta a vörösbor, apám valamelyik testvére dadogva belekezdett valamelyik
görög dalba azok közül, amelyeket még öregapám szeretett dúdolgatni, amikor
éppen nem a Szentírást olvasta, vagy nem a saját halandóságán és a pokol
mibenlétén elmélkedett ez a pékké vált görög pap. Nyilván észrevették már,
hogy azt mondom: „apám fivérei”, és nem azt: „a nagybátyáim”. A Teofilis
családon belül, különösen apám és a fivérei között a viszonyok statikusak
és hűvösek voltak – én csak folytatom a hagyományokat. Ti, Teofilisek,
olyanok vagytok, mint a görög szobrok, mondta nekem gyakran anyám. Ha nem
is vágytak egymás társaságára, nem is tettek a másiknak semmi rosszat.
Ha Önök hisznek abban, hogy az egykedvűség a bölcsesség felsőfokát képezi,
ezeket a kapcsolatokat racionálisaknak és korrekteknek fogadják majd el.
Viszont: tévednek, ha azt hiszik, hogy a görög nyelvnek mindebben semmi
szerepe sincs.
Naum dédapám a Moszkopolje melletti Zsicsistéből Ulcinjba költözik.
Nikola nagyapám a tizenkilencedik század vége felé Kotor kikötőjében fölszáll
egy hajóra, amelyikkel Amerikába utazik. Apám, Joanis, nem sokkal a születésem
után Szarajevóba megy. És a nagybátyáim, „apám fivérei”? Az egyik Görögországba
költözik. A másikat Cordobánál megölik Franco katonái. A harmadik, egy
nyugalmazott hajóskapitány, a kilencvenedik életévében, a halál közelségét
érezve egy vasárnap reggel azzal ébresztette a családját: mindent eladunk,
Csantavérre költözünk – azt remélve, föltételezem, hogy a halál nem akad
rá Vajdaság sík vidékén. Két hónappal később halt meg. Végrendeletében
azt kérte, hogy Csantavéren temessék el: elegem van az utazgatásból, csontjaimat
hagyjátok ott, ahol összerogytam, írta. Ha Önök hisznek a családi legendákban
és a genealógia által nyújtott tanulságokban, beláthatják, minden porcikám
azt súgja: utazz! Én mégis békésen heverészek nagyanyám grbavicai lakásában.
Ha úgy tűnik, hogy a családi történelmet némi tűzzel és gyöngédséggel
adom elő – ami engem is meglep –, az azért lehet, mert még kora reggel
van, és én még álomittasan forgolódok a kényelmes, régimódi ágyban. Az
ágy kényelme okozza, hogy ma reggel a múltat értelmes tettek és a körülmények
várható feedbackje rendszerének látom. Ami királyi luxus egy olyan ember
részére, aki a világ minden kincséért se állna rá, hogy újraélje ifjúsága
akár egyetlen napját is, aki, tulajdonképpen, mélységesen szégyenli életének
minden egyes napját, és aki visszapillantva élete eddigi folyására, csak
annyit tud mondani, önérzetes emberként, hogy – I See a Darkness.
A nappal a függönyökön át behatol a szobába, biztosítva a történethez
szükséges dicsfényt. Ez a fordulat eléggé olcsó, de engedje meg a világ:
a mitológiát pont az olcsó dolgok alkotják. Ha Mona Lisa mosolyára gondolok,
azonnal elveszítem az ítélőképességemet, és minden misztifikálás elfogadhatónak
tűnik. Anything goes!
Amikor az embernek fontos döntéseket kell hoznia, gyakran kapja azt
a tanácsot: aludj rá egyet! Az igazság azonban az, hogy az ember egyaránt
bamba reggel, bamba délben és bamba este. Sőt, a bambaság éppen reggel
a legmasszívabb. Gondolkodtak már azon, miért jó a szex éppen reggel, amikor
első lehet az ébredés után következő cselekvések sorában? Azért, mert az
agyunk – amelynek, tudvalevő, egyébként is csak alig tizenöt százaléknyi
részét használjuk – ekkor működik a leglassabban és legkevésbé eredményesen.
Azt a kevés vért, amely ébredéskor kelletlenül indul el az agy irányába,
ilyenkor a legkönnyebb alantasabb szférákba irányítani. Az álomittas ember
a még meleg takarói alatt olyan, mint egy boldog ara a menyasszonyi ruhák
boltjában – mindent el lehet neki adni.
Ha Önök hisznek az irodalmi modellekben; ha hajlamosak elfogadni azt
a tézist, hogy az irodalom, a szent iratoktól kezdve, legalább akkora mértékben
alakítja a valóságot, mint amennyire a valóság hatással van az irodalomra,
és ha még mindezek mellett deterministák is, azt fogják gondolni: íme egy
újabb figura, aki már az első fejezetben heverészik – ebből csak valami
oblomovság sülhet ki. Ha a fölsoroltak mind részei az Önök világnézetének,
de a tapasztalataik a determinizmus helyett inkább a nihilizmust diktálják
Önöknek, akkor azt fogják mondani: a legrosszabbak éppen azok, akik eleinte
békésen fekszenek – ez egy görög Korcsagin lesz, egy neurotikus forradalmár
vagy tömeggyilkos (mintha lenne bármi különbség a kettő között).
Az ágy, amelyben fekszem, mennyország a jugonosztalgiások számára –
ez a különleges, helyi embercsoport őszinte megszállottja a tények elutasításának
és azok ép ésszel történő értelmezésének. Az ágyat – amelyet akkor vásároltunk,
amikor 1991-ben elköltözött nagyanyám utolsó albérlője, egy hidrai görög,
aki a szarajevói mezőgazdasági kar hallgatója volt – a „Simpo” gyárban
gyártották (Vranje, Szerbia). A párna és az ágynemű, nagynéném újévi ajándéka,
amelyet nagyanyám a nyolcvanas évek közepétől őrizgetett a szekrényében,
és amely ma reggel is ontja a levendula illatát, amit a molyok ellen tett
közéjük – a „Lio” márkajelet viseli magán (Eszék, Horvátország). Végül,
hála a szarajevói hideg éjszakáknak, magamra húztam egy öreg sípulóvert,
amit a „Raąicá”-ban gyártottak (Raąica, Szlovénia).
De mit is csinálok én ma reggel, a múltba tekintve, abban az ágyban,
amelyet joggal tekinthetünk akár installációnak is, vagy a modern művészet
akármelyik másik formájának, és amelyet egy olyan címmel, mint mondjuk
a „YU: R. I. P.” vagy a „Volt egyszer egy ágy: volt egyszer egy ország”,
ki lehetne állítani Európa bármelyik fővárosának bármelyik galériájában,
de íme, még számtalan elkallódott remekmű sorsán osztozva, itt rohad szét
nagyanyám lakásában?
Életem legfontosabb döntését hozom meg éppen.
Egy hónappal korábban mondjuk, mielőtt a postás bekopogott volna hozzám,
és kézbesített volna két levelet – egyiket Boszniából, a másikat Hollandiából
–, nem is gondoltam volna, hogy ez a reggel itt talál majd engem, Szarajevóban,
abban a városban, amelyet tíz évvel korábban hagytam el, szilárdan híve
azt, hogy örökre hagyom el. Mindig is hajlamos voltam a patetikus-tragikus
végkifejletekre: ha az ember szerelmes, mindörökre az; ha elhagyja a várost,
végleg elhagyja; ha háborúba indul, ott el is esik. Az életben, azonban,
ritkán kerül az ember olyan helyzetbe, hogy alkalmazhatná a tragikum iránti
kifinomult érzékét, ezért az elképzelt magasztos elv többnyire triviális
dolgokra alkalmazódik. És végül az lesz, hogy: ha az ember vedel, az ájulásig
vedel; ha menekül, azt gyorsan teszi; ha felejteni kényszerül, örökre elfelejt.
Alig egy hónappal korábban meg voltam győződve, hogy soha többé nem kerülök
abba a félelmetes helyzetbe, hogy fontos döntéseket kell hoznom. Végtére
is: több évet töltöttem el azzal, hogy igyekeztem megszervezni békés életemet,
utazások és érzelmi tranzakciók nélkül, napjaimat művészetekkel, írással
és apró rituálékkal töltve ki (a reggeli kávéivástól a délutáni sétákig).
Kitartóan és megfeszített munkával dolgoztam ezen – vajon nem remélhettem-e
emiatt sikereket?
Paąko, a postás azon kevés emberek egyike, akiknek őszintén szoktam
örülni – vagy legalábbis addig a napig így volt ez. Néha egy könyv, egy
olvasói levél, és minden második héten a rendszeres, tíz CD-ből álló küldemény,
amelyet zenei ügynökömtől kaptam: ez az, amit Paąko hozhatott nekem. Nem
volt okom arra, hogy (ezt be kell vallanom – embergyűlöletre való hajlamom
mellett is) ne szeressem ezt az embert. Az olvasói levelek nem hiányoztak,
de a könyvek és a CD-k valóban sokat jelentettek számomra. A nyugodt életvitelem,
amelyről most beszélek Önöknek, úgy volt megtervezve, mint egy flatline
a lélegeztetőgépen: az egyhangúság hosszú, egyenes vonala, amely csak egy-egy
könyv vagy pop-album érkezésekor ugrik egy csöppet. Az izgalom, természetesen,
hamarosan elmúlik, ekkor visszatér a klinikai halál normál jelzése. Egészen
Paąko következő érkezéséig, amikor is a friss nyomdatermék illata, vagy
a CD-k scratch protected felületén megtalálható digitális jelek sokasága
úgy hat rám, mint egy hirtelen, újraélesztést célzó áramütés. Na, így már
lehet élni, gondoltam azon a reggelen. És akkor bekopogott Paąko.
Kureishi Elővárosi Buddháját olvastam és Bach Máté-passióját hallgattam.
Időnként rápillantottam Nolára, a három hónapos rotweiler kölyökre, csak
hogy meggyőződhessek róla, hogy pontosak Aleksandar Bečanović megállapításai
Bach állatokra gyakorolt hatásáról. Amikor elmeséltem neki, hogy észrevettem,
a kutyám mindig elalszik, ha fölteszek egy Bach-korongot, Bečanović azt
mondta: Természetes. Bach megsemmisíti az emberben mindazt, ami animális.
De mivel az állat egyetlen belső tartalma éppen az animalitás, amit viszont
Bach kiűz belőle, a szerencsétlen pára – aláhull a semmibe. Nola valóban
aludt a könyvespolc alatti vackán. Vigyázva, hogy föl ne ébresszem, fölálltam
és kinyitottam az ajtót.
Az egyik levél, tehát, Szarajevóból érkezett; a másik pedig a messzi
Amszterdamból. Mivel az amszterdami küldemény feladójának kilétében bizonyos
voltam, engedtem a kíváncsiságomnak: vajon ki írhat nekem Szarajevóból?
Visszaültem a karosszékembe, és elolvastam:
Kedves Konstantin! A IV/b osztály tízéves érettségi találkozóját szervező
Bizottság nevében meghívunk a május 7-én este 8-kor a Holliday Innben sorra
kerülő ünnepélyre. Már mindenki visszajelezte érkezését, azokat is beleértve,
akik az Egyesült Államokból és Kanadából jönnek. Viszontlátásra Szarajevóban!
Alisa Matić és Iman Mehmedbaąić.
Ez a két név semmit se jelentett számomra. A lányok már biztos férjhez
mentek, és a férjük nevét viselik. És ha mégse, hát akkor is biztos, hogy
nem jutnának eszembe. Mert mely lányok voltak azok, akik befurakodtak minden
Bizottságba és Fórumba, az általános iskolás pionírcsapattól a gimnáziumi
drámaszakkörig? Semmiképpen nem azok, akikre az ember emlékezni szokott.
Nem a gimnázium szépei, akiknek mindig nálunk idősebb és gazdagabb fiújuk
volt (vagy egyszerűen csak az embernek soha nem volt elegendő bátorsága,
hogy randizni hívja őket, így aztán, amikor majd ötven év múlva a halálán
lesz, sajnálkozva gondol a csókjukra, amit megkaphatott volna, amennyiben…)
Szóval így, gondoltam. Aranyjubileum: tíz év múlt el az érettségi bankettől,
amelyre, köztünk legyen mondva, az én nemzedékemben nem is került sor.
Mindannyian megvettük már az öltönyt és a cipőt, lázasan készülve a nagy
májusi bulira. Csakhogy a fiúk már áprilisban lőni kezdtek a hegyekből.
Májusig a legjobb barátom mesterlövészgolyót kapott a fejébe, és már el
is temették Barén, a barátnőm meg idegösszeomlást kapott, mert a pater
familias úgy döntött, Szarajevóból az ô bugojnói szülőházába költöznek,
„hogy az övéik közt legyenek”, ahogy ő maga mondta. Hozzám, Ulcinjba, a
hírek postán jutottak el, amely, a telefonvonalakhoz hasonlóan, még mindig
működött, mint ahogy postán kaptam meg az érettségi bizonyítványomat is.
Hogy ekkor mit tettem? Nem emlékszem, de akár fogadnék is, hogy beleültem
ugyanebbe a karosszékbe, és föltettem ugyanazt a régi, jó Bach-lemezt.
A büdös, kövér Bachot a Szent Tamás orgonájánál, ahogyan Bernhardt nevezi
őt a Régi mesterekben. A büdös, kövér Bachot, akit a legjobban akkor utálok,
amikor undorodom magamtól. A büdös, kövér Bachot, akinek fölfoghatatlan
géniusza oly sokszor segített, hogy az összes megoldhatatlan kérdést, szégyenteljes
cselekedetet és gyáva visszavonulást elsüllyesszem a zenéjében, minden
egyes alkalommal azt gondolva, hogy tulajdonképpen helyesen cselekszem,
mert feloldódom az isteni szépségben ahelyett, hogy az evilági trivialitásokkal
foglalkoznék.
Aztán kinyitottam Tea levelét.
Ez egy gyűrű. A zsebedbe teszed, és úgy cselekszel, ahogyan itt következik.
Ez egy repülőjegy. A repülő Szarajevóból indul, május 7-én, 17.30-kor.
Amikor a gép leszáll Amszterdamban, várni foglak a reptéren. Odalépsz majd
hozzám, és felém nyújtod a gyűrűt, amit küldtem. Azt kérdezed majd: akarsz-e
a feleségem lenni. Én azt mondom majd, hogy „igen”, és addig élünk együtt
boldogan, amíg a halál el nem választ. Mindez vagy május 7-én történik
meg, vagy soha. Ha nem leszel fönn azon a gépen, az életben nem látsz többé.
Kifogásként a körülmények olyan játékát tudnám csak elfogadni, amelyek
következtében a repülő lezuhan, és te ennek során életedet veszted: minden
más kifogás messze fölötte van toleranciaszintemnek. Ha bekövetkezik a
repülőgép-szerencsétlenség, tudnod kell, hogy örökre szeretni foglak. Ismétlem:
találkozunk május 7-én Amszterdamban, vagy soha nem hallasz rólam többé
egy szót sem.
Szeretlek,
Tea
Most tíz óra harminc perc van. Május hetedike, kettőezer kettőben: az
én születésnapom és Tito marsallé, noha az övét, és ebben lehetetlen nem
fölfedezni az összeesküvés szálait, úgy őellene, mint énellenem, szóval
az ő születésnapját kitartóan május 25-én ünnepelték, az „Ifjúság napjá”-nak
égisze alatt. Ha Önök hisznek abban, hogy a világmindenség lényege számokkal
kifejezhető, ha hívei a numerológiának, akkor Szarajevóba való érkezésem,
az én születésnapomon és Tito születése napján, a tizedik érettségi találkozóm
napján, a háború kezdetének tizedik évfordulóján – nyilván sok mindent
elárul majd Önöknek.
Amikor utoljára aludtam nagyanyám lakásában, majdnem elveszítettem
legkedvesebb barátomat, Amar Bičakčićet. 1991-ben történt, amikor a lakásban,
amelyből végre kiköltözött a görög albérlő, bulit rendeztem, némi fűvel
és magyar fehérborral. Három óra körül a társaság szétszéledt, Amar és
én pedig megállapítottuk, hogy, Amart idézem, olyan éhesek vagyunk, mint
a farkasok. Ha ragaszkodom ehhez az állati terminológiához, azt kell mondanom,
hogy olyan részeg voltam, mint egy disznó. A lakásban nem akadt semmi megennivaló,
úgyhogy Amar úgy döntött, elugrik Marin Dvorig, ahol volt egy éjjel-nappal
nyitva tartó gyorsétterem. Hajlamos vagyok, így utólag, azt a valóban undorító
magyar bort okolni a történtekért, de az az igazság, hogy a gyenge minőségű
fű tett paranoiássá, és miután Amar elment, attól tartva, hogy az FBI bérgyilkosai
azt lesik, mikor lankad a figyelmem, magamra zártam az ajtót.
Ezek után elvonszoltam magam a konyhába és ott elájultam, Then I Saw
a Darkness. Reggel saját égő hajam bűze ébresztett, mert úgy dőltem el,
hogy a fejem hozzáért a villanykályha oldalához. Érdeklődve vizsgálgattam
a rendetlen lakást, és hamarosan szembesülnöm kellett egy poe-i talánnyal:
Amar nincs a lakásban, az ajtó pedig belülről van bezárva. Hogy az istenbe
ment ki? És vajon mikor? A szomszédasszony világosított föl, aki a tasmán
ördög tempójában rontott ki a lépcsőházba, amikor a kémlelőnyíláson leskelődve
meglátta, hogy kilépek a lakásból, és a pánik jeleit mutatva előadott egy
történetet egy fiatalemberről, aki hajnali négykor dörömbölt az ajtómon.
Szóval: amikor Amar a hamburgerekkel megrakodva visszatért Marin Dvorból,
zárva találta az ajtót. Csöngetett. Miután ekkor se mozdultam, elveszítette
az idegeit, és éktelenül káromkodva rugdosni kezdte az ajtót. Akik ismerik
a bosnyák káromlás titkait, tudni fogják, hogy gyakorlatilag kimeríthetetlen
forrás az, amelyből Amar ennek során meríthetett. A szomszédasszony elbeszéléséből
megtudhattam, hogy végül sikerült fölébresztenie az összes lakót. Valaki
rendőrt hívott. Amikor az járőr megérkezett, Amar még mindig lankadatlan
lelkesedéssel üvöltözött és rugdalta az ajtót. Megpróbálta ugyan elmagyarázni,
hogy buli volt a lakásban, hogy csak kajáért ugrott le – nézzék, még meleg
–, és hogy valamilyen oknál fogva én nem nyitok neki ajtót, de a Társasházi
Hírmondó beavatkozott, mondván hazudik a fiú, mert itt egy görög lakott,
de már elköltözött; nem volt itt semmiféle buli, vigyék csak be ma éjszakára,
aztán ellenőrizzék le, nem narkós-e véletlenül. A rendőrök az ajtóra pillantva
valóban egy görög névtáblát láthattak. Becsöngettek, és megállapították,
hogy odabent nincs senki. Amart bevitték az őrsre, ahonnan reggel az apja
szabadította ki.
Az egész sztoriban volt néhány terhelő körülmény Amarra nézve. Először
is csak nemrég sikerült leállnia a heroinról, úgyhogy a szülei enyhén szólva
gyanakvóan és félelemmel lesték minden lépését. Később már megedződtek
a jóemberek, mert, ahogyan ez bebizonyosodott, ez csak az első alkalom
volt fiuk detoxikáló terápiáinak sorában. A helyzet a háború harmadik napján
válik majd szürreálissá, amikor apja hajnali kettőkor viszi autóval a Brekáról
lezúduló géppisztolytűzön át a Koąevó kórházba, mert Amar úgy döntött,
a háború kirobbanása kiváló ok egy overdose-ra. De az ekkoriban még csak
gyanakvó szülei több héten át nem engedték esténként sehova. Csak az iskolába
járhatott el, ahonnan percre pontosan kellett hazaérnie. Minden nap az
iskola előtt várt rá egy taxis, apjának barátja, aki hazafuvarozta, majd
fölkísérte a lakásba, és átadta az anyjának. Ebbe a buliba azért engedték
el, mert az én nevem, így vélték, biztosíték a rendes társaságra és az
opiátok hiányára. Azzal a föltétellel jöhetett el, hogy nálam alszik, és
reggel együtt megjelenünk náluk, ahol – és itt most egy ösztönző, és gyógyítóan
pasztorális elem következik – reggeli vár ránk. Így aztán, amikor hajnali
négykor megbizonyosodott abban, hogy nem nyitok neki ajtót, egészen pontosan
tudhatta, milyen büntetés vár rá, ha hajnalok hajnalán egyedül hazamegy.
Föltételezem, hogy ez a lépcsőházi incidens inkább elkeseredéséből, semmint
dühéből következett. Mert a büntetés, az egyértelmű volt – de őt inkább
az foglalkoztatta: ki a hibás? Az, aki hibás volt, abban a pillanatban,
mint tudjuk, ott horkolt nagyanyám konyhájának padlóján. Most mit mondjak:
a rossz bor az oka, mondtam neki másnap, amikor találkoztunk. Egyébként
is, történhetnek veled rosszabb dolgok is, mint hogy az apád, azért, mert
a barátod kizárt a lakásból és aztán elájult, fél évre megvonja a zsebpénzedet
és meghosszabbítja a kijárási tilalmat.
Az Amarral való találkozás lehetőségét latolgattam éppen a montenegrói-bosnyák
határon áthaladva.
Amikor az ember Montenegróból Boszniába lép, olyan út várja, amelyet
Milorad Dodik, a Republika Srpska hajdani ura építtetett valamely választások
előtt. Arra volt szüksége, hogy a választókat meggyőzze, íme, ő az, aki
megfelelő kapcsolatokat ápol a többi szerb országgal – a baráti Montenegró
felé vezető út elég meggyőzőnek bizonyult, Dodik ugyanis megnyerte a választásokat.
Mára ez az út rosszabb, mint bármelyik makadám hegyi utacska. Aszfalttáblák
csúszkálnak a sáros alapon. Ez a keskeny ösvény vezeti el az embert az
elvérzett országba. Minden valószínűség szerint ez a legrosszabb út az
egész univerzumban, gondoltam, miközben az elvadult almáskertek között
Brod na Drini felé haladtam. Csak a niksici vasművek és a podgoricai „Radoje
Dakić” fuvarosai száguldoznak szétesőfélben lévő rozsdás járgányaikkal
ezen a kecskeösvényen, ügyet se vetve azokra, akik esetleg szemből közelednek.
Időnként találkozik az ember a Balkánon vetésforgóban jelenlévő valamelyik
humanitárius szervezet fehér dzsipjével, benne olyanok ülnek, akik meg
vannak győződve arról, hogy humanisták és civilizáltak, és akiknek mi jobban
kellünk, mint ők nekünk. Mert: vajon lehetnének-e ők olyannyira civilizáltak,
ha nem élnének a világon hozzánk hasonlatos vademberek?
Az ember átlépi a határt. Egy éve még a Republika Srpska vámtisztjei
és rendőrei álltak őrt. Ma a Föderáció hivatalnokai is itt vannak, a szerb
entitás képviselői mellett. Holnap már csak bosnyák vámosok lesznek. Ha
Önök hisznek az igazságban, amely végül mindig beteljesedik, megállapíthatják,
hogy Bosznia-Hercegovina integrációjának folyamata lassú ugyan, de az ember,
a semleges megfigyelő, a véletlenül arra utazó mégis észreveheti a, hogy
úgy mondjam, változásokat.
Szóval: Dodik útja. Ha ennek az útnak az építésébe befektettek volna
egy szemernyit abból a lelkesedésből, amelyet a bosnyák városok lerombolása
során tanúsítottak – hogy ne is említsük azt a tényt, hogy egy dzsámi lerombolásakor
a boszniai szerb emberen váratlanul a német pedantéria jelei mutatkoznak
–, nos, ha erre sor került volna, ma német minőségű úton autózhatnék. De
a Republika Srpska derridai ország – a dekonstrukció mennyországa. Földúlni,
lerombolni, elválasztani, széttépni – ezek azok a dolgok, amelyek a harcosok
országát érdeklik, amely harcosok négy évig voltak az óriási bosnyák koncentrációs
tábor őrei. A Republika Srpska ennek a konc-lágernek az emlékműve: nincs
a világon olyan, ami akár csak hasonlítana ezen entitás létezésének arcátlan
perverzitásához, amely entitás az eposzi, barbár erőszak és a kifinomult,
virtuális európai külpolitika kereszteződéséből született. Mintha a náci
haláltáborokat egy területté integrálnák, autonómiát adva nekik: minden
haláltábort egy országba!
Képzeljenek el egy embert, aki tíz éve folyamatosan és határozottan
elutasítja az utazásnak még a gondolatát is. Egy embert, akinek még az
Ulcinjtól Podgoricáig tartó út is a szenvedés útja. Számára az nem száz
kilométer beton – hanem egy apró szögekkel beterített ösvény, amelyen ô
mezítlábasan gyalogol, miközben a feldühödött tömeg kövekkel dobálja. Ez
az ember úgy határoz, hogy útra kel, mert eszébe jutott a régi barátoknak,
és mert a nő, akit szeret, azt tartotta célszerűnek, hogy szánalmas házassági
ultimátumokkal nyaggassa őt. Az otthona hirtelen egy orkán középpontjává
válik. Veszedelem közeleg, amely gyökereiben változtatja meg házának földrajzát
– a kényelmes dolgozószoba már nem a megnyugvás és a szépművészetek helye,
hanem nedves, sötét börtöncella, amelyben fontos döntést kell hoznia, és
amely döntéstől függ minden, ami nem érdekli, és amitől csak nagy nehezen
sikerült megszabadulnia: gondolok itt elsősorban az érzelmekre és a jövőbeni
tervekre. Ezért a menekülés, a futás mellett dönt. Egyenesen a veszedelem
karjaiba fut, Szarajevóba, ahol maga a megváltás rejtőzik – mert ahol a
veszedelem lakozik, ott közel a megmentés.
Így hát: itt fekszem az ágyban, nagyanyám lakásában, fülhallgatóval
a fülemen Oldham „I See a Darkness”-ét hallgatom. Hogy mit csinálok itt,
és mi a feladatom? El kell döntenem, hogy este nyolckor elmenjek-e a Holliday
Inn-be, találkozni a túlélő barátaimmal és az elszalasztott lányokkal,
vagy inkább fél hatkor a butmiri repülőtéren fölszálljak a Hollandiába
tartó gépre, amely egyenesen a jövőbe repít – egy házasságba életem legnagyobb
szerelmével. Engedjék meg, hogy megemeljem a hangomat, és a kérdést így
állítsam be: mit választok majd – a múltat vagy a jövőt? És ha a múltat
választom, az nem azért történik-e majd, mert mindenáron szeretném elkerülni
a jövőt? Vagy pedig a befejezetlen, megszakított múlt kísértetként üldöz
minket, elátkozott kastéllyá változtatva életünket, amelyről csak akkor
hullanak le az átkok, ha szembesülünk minden titokkal és a múlt összes
megválaszolatlan kérdésével? Vagy pedig, engedjék meg, hadd legyek precíz
és brutális: lesz-e elég vér a tökeimben, hogy elutazzak Amszterdamba?
Ha Önök hisznek a happy end-ben; ha hisznek az emberi értelemben; ha
hiszik, hogy mindegyikünkben ott rejtőzik egy bizonyos adag jóság, amely
majd – ahhoz hasonlóan, amikor a legnagyobb ínség idején az elrejtett dobozokból
előkerülnek a családi ékszerek – trombitaszóval és konfettiesővel kísérve
a döntő pillanatban megjelenik, akkor bizonyára úgy gondolják, hogy estére
fölszállok az amszterdami gépre, és néhány óra múlva magamhoz ölelem Teát,
miután ô átverekedte magát a vámosok során, és végigfutott a hosszú kifutópályán,
hogy a karjaim közé vethesse magát. Mondom, ha Önök hisznek benne.
Mert én nem hiszek.
RAJSLI EMESE FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|