Az iraki háború körül heves vita támadt az európai kormányok között. Néhányuk támogatta az USA egyoldalú katonai akcióját, mások a támogatásukat a Biztonsági Tanács határozatának elfogadásától tették függővé. Megint mások persze mindenestül ellenezték az Irak elleni megelőző csapást. Giscard d’Estaing többekkel együtt veszélyesnek találta az Európán belüli nézeteltérést egy egyesült európai szövetség kiépítésére nézve, és azt állította, hogy a közös álláspont hiánya csökkentheti vagy akár semmissé is teheti az Európai Unió befolyását az iraki konfliktus végső rendezésére.
 Én nem vagyok hajlandó pesszimistán szemlélni ezt, és meggyőződésem, hogy az európai kormányok közötti éles véleménykülönbségek ebben az esetben természetes és egészséges kifejeződései az európai realitásnak.  Az Európai Unió nem tagadhatja a politikai és társadalmi különbségeket, amelyek szükségképpen fennállnak eltérő népek és nemzetek laza szövetségén belül. Ha ezt tenné, éppen a lényegét tagadná ennek az új szövetségnek, azt, hogy ez sokféle hitvallás, faj, tradíció, nyelv és doktrína együttélése a demokrácia, szabadság és jog zászlaja alatt. Ha az Unió koherens entitás akar lenni, meg kell mutatnia elkötelezettségét a sokféleség, tolerancia, dialógus és vita mellett egy mindig tünékeny igazság keresése során. Elkerülhetetlen, hogy valamikor a jövőben, amikor az Unió egy teljesen szinguláris fennálló testületté válik egyetlen kormánnyal, a hivatalos szinten egyetlen hangon fog megszólalni, különösen nemzetközi ügyekben. De még akkor is fontos lesz odafigyelni a kisebbségi és másféle hangokra, és úgy árnyalni a hivatalos diskurzust, hogy tükrözze az eltérő hangok meglétét. Az egyetértés ritkán eredendő vagy eredendően demokratikus tanácskozások eredménye. Az európai szolidaritásra az egyetlen igazi veszélyt csak a demokratikus alapelveknek, vagyis annak elutasítása jelentene, amit Isaiah Berlin ellentmondó igazságoknak nevezett.
 Friedrich Hayek azt írta Út a szolgaság felé című művében (1944/45-ben), hogy a nacionalizmus és a szocializmus a két legfőbb veszély a civilizációra nézve. Mára biztosan úgy módosítaná az álláspontját, hogy a szocializmust a vallási fundamentalizmussal vagy fanatizmussal helyettesítené be.
 A szocializmus, amelyre Hayek utalt, annak marxista változata volt, a kapitalista kizsákmányolás álcájának bélyegzett liberális demokrácia halálos ellensége. A marxisták véget akartak vetni a termelési eszközök magántulajdonának, kollektivizálni akarták a földet, államosítani a vállalkozásokat, centralizálni és tervezni a gazdaságot és intézményesíteni a proletárdiktatúrát mint első lépést az eljövendő osztály nélküli társadalom felé. De a marxista szocializmus nagyjából eltűnt, amikor a Szovjetunió felbomlott, és Kína áttért az egypártrendszerű autoritárius kapitalizmusra. A berlini fal leomlása lett mintegy a sírfelirata.
 A létező szocializmus, a demokratikus társadalom szerencséjére, kitűnő egészségnek örvend, és már nem is szocialista a szó marxista értelmében. Elfogadta, hogy a magánvállalkozás nagyobb foglalkoztatást és gazdagságot tud teremteni egy piacgazdaságban, és a politikai pluralizmus, a szabad választások és a jogállamiság elszánt védelmezője. A szocializmus nem ideologikus többé, csak morális és pragmatikus.  A forradalomra való készülődés helyett a jóléti állam védelmezője, a munkanélküliek, az idősek és a védtelen kisebbségek szociális támogatásának állami politikáját képviseli, és igyekszik azt, amit a piac hibájának tart, a gazdagság pénzügyi politika útján való újraelosztásával korrigálni. Ez a gazdasági és szociálpolitika sokszor nem sokban különbözik attól, amit a liberálisok, sőt olykor a konzervatívok is javasolnak. Valójában nehéz volna napjainkban jelentős különbségeket találni Tony Blair Angliában és José Maria Aznar Spanyolországban képviselt politikája vagy a Helmut Kohl kereszténydemokrata és az őt felváltó Gerhard Schröder szociáldemokrata politikája között Németországban. Ez a szocializmus nem ellensége, hanem lényeges komponense a demokratikus kultúrának a modern világban.
 A nacionalizmus azonban ellenséges marad, ha nem is olyan explicit módon, mint annak idején, amikor Hayek megfogalmazta a kijelentését, a hitleri nácik, Mussolini fasisztái vagy a spanyol francoizmus ijesztő alakjában. A mai nacionalizmus már nem olyan célratörő vagy a szélsőjobboldal felé hajló; inkább rafinált és elpusztíthatatlan sokfejű szörnyeteg.  Bár sok optimista azt hitte, hogy a versengő nacionalizmusok által kiváltott katasztrofális világháborúk után kitikkad, elsorvad, vagy legalábbis csak a nyugati politikai élet peremén vegetál tovább a parlamentben jelen sem lévő kis csoportocskákban, a nacionalizmus észrevehetően újraéledt, kettéosztotta Csehszlovákiát, és kirobbantotta a jugoszláv katasztrófát; Slobodan Milošević a szerb nacionalista hullámot abszolút hatalomra vitte, darabokra szaggatta az országot egy rasszista, népirtó háborúban, amely közel kétszázezer ember halálát okozta Európa szívében. Csecsenföldön a szembenálló nacionalizmusok összecsapása még mindig leírhatatlan vérontás okozója a nemzetközi közvélemény vészes, hogy azt ne mondjam cinkos hallgatásának leple alatt, ami ezt a szerencsétlen régiót borítja.
 Spanyolországban erős nacionalista mozgalmak fenyegetik Katalóniában és Baszkföldön (vannak más, kevésbé életképesek Galiciában és a Kanári-szigeteken is) az állam szuverenitását, amelyet ki is kezdenek (némelyek békésen, mások erőszakos eszközökkel). De ez a jelenség fellép olyan országokban is, ahol úgy látszott, hogy a nacionalizmus már nem rúgott labdába. Az Egyesült Királyságban a Skót Nemzeti Párt sokáig csak folklorisztikus csökevénynek tűnt színes szoknyában és dudával. Ma ez a második legjelentősebb politikai erő Skóciában, ahol Nagy-Britannia történetében először az derül ki a felmérésekből, hogy a skótoknak majdnem a fele a függetlenség mellett volna.  A Front National meglepő zavart idézett elő a legutóbbi elnökválasztás során, amikor Le Pen került Lionel Jospin helyére a második fordulóban Jacques Chirac ellenfeleként. Ausztriában Jörg Haider ún. Szabadság Pártja a szavazatok majdnem egyharmadát megszerezte a közelmúltban, és ezzel bekerült a kormánykoalícióba, és most megint benne van a kormányban. Olaszországban bár visszafogottabban és valamelyest kisebb elánnal, Umberto Bossi nacionalista mozgalma, a Lombard Liga nem mondott le Padánia ábrándjáról, arról a tervéről, hogy szétszakítsa az országot, leválasztva északi részét a többiről.
 Azzal fognak vádolni ilyen példák után, hogy a nacionalizmus címke alatt nagyon különféle színű tojásokat teszek ugyanabba a kosárba: tyúktojást, galambtojást, strucctojást és még gyíktojást is. Mind egyforma volna? A nacionalizmusról szólva a legnagyobb nehézség abban a körülményben rejlik, hogy ez a protoplazmaszerű doktrína sok különböző köntösben áll elő újra meg újra, de titkos gyökere ott van mindeme sokféleség mögött; nem a járulékai, hanem a lényege jelent kihívást a demokratikus kultúra számára, és ezt a lényeget szeretném leírni. A mexikói PRI, az Intézményesült Forradalmi Párt vezetőjétől idézték azt a mondatot, amely ennek a képződménynek az ideológiai tartalmát volt hivatva leírni, és amely ebben a megfogalmazásban a mexikói komikus, Mario Moreno „Cantinflas” szájából is elhangozhatott volna: „ A PRI nem a jobboldalon, nem a baloldalon, hanem az ellenkező oldalon áll”.  Hasonló zagyvasághoz kell folyamodnunk, ha az új nacionalizmust az ismerős jobb-bal felosztáson belül akarjuk elhelyezni. A nacionalizmus könnyen jár ide-oda e két ellentétes oldal között, időnként radikális vonásokat ölt, mint Spanyolországban az ETA vagy a Terra Lliure, vagy az IRA Észak-Írországban, vagy konzervatív vonásokat, mint a baszk PNV (Partido Nacionalista Vasco) vagy a Catalán Convergencia i Unió. Sokszor alkalmaz balos retorikát, amikor ellenzékben van, hogy aztán jobbra tolódjon, amint megragadja a hatalmat, ez történt az algériai FNL-lel éppúgy, mint a legtöbb arab nacionalista mozgalommal.
 Természetesen nem feledkezem meg az óriási szakadékról, amely a terrorizmus gyakorlatát űző nacionalizmusokat elválasztja a legális kereteken belül maradó és az erőszaktól tartózkodó nacionalizmusoktól. Persze, hogy egy dolog békésen védelmezni egy eszményt, jogi kereteken belül és választási küzdelmekben, és teljességgel más dolog bombákat robbantani autókban, gyilkolni és embert rabolni. Az egyik oldalon olyan gyakorlatról van szó, ami lehetővé teszi a társas együttélést, a másik oldalon olyan gyakorlatról, amely ezt vérfürdőbe fojtja, ahogy Boszniában vagy Koszovóban történt, és történik azóta is a Csecsenföldön. De anélkül hogy lebecsülném a békés eszközök és a törvényesség melletti elköteleződést azoknál a mozgalmaknál, amelyek elutasítják a direkt akciókat, és a választások útját járják, meg kell mondanom, hogy a valamennyiüknél – békéseknél és erőszakosaknál egyaránt – közös hitek és állítások alapvető készlete teszi lehetővé, hogy megmondjuk, lényegében nacionalista-e egy politikai mozgalom.
 Tudatosan használtam a hitek és állítások terminusokat az eszmék helyett. Minden nacionalista doktrína centrumában ott van a hit aktusa, nem a történelem és a társadalom egy ésszerű vagy pragmatikus felfogása, hanem a hitnek egy kollektív aktusa, amely egy mitikus entitást – a nemzetet – transzcendens attribútumokkal ruházza fel, amelyeket nem érintenek a körülmények és a történelmi esetlegességek, amely megőriz egy koherenciát, homogeneitást és szubsztanciális egységet alkotóelemei között még akkor is, ha ez az egység láthatatlan és a fikciók  birodalmába tartozik.
 Egy metafizikai esszencializmus a nacionalizmus legfőbb alkotórésze: egyének nem létezhetnek a elválasztva a nemzettől, az anyatesttől, amelyből születtek. Identitásuk, ami kulcsfogalom a nacionalista retorikában, élteti őket szociálisan, kulturálisan és történetileg; a nemzet manifesztálódik a nyelvükben, a szokásaikban, amelyeket gyakorolnak, a történelmi viszontagságokban, amelyekben osztoztak, éppúgy, mint bizonyos esetekben a vallásukban, az etnikai vagy faji hovatartozásukban, a fejformában vagy vércsoportban, amely adatott nekik Istentől vagy a sorstól.
 Egy tökéletesen homogén és egységes közösség utópikus víziója darabokra hullik, amint egybevetjük a hétköznapi valóságban élő tényleges, konkrét nemzetekkel: mindegyik többé-kevesebbé szembeszökő heterogeneitást mutat faji, szociális és kulturális vonásaiban.  A „kollektív identitás” – a „nemzeti identitásról” nem is szólva  – gyakran alapul a viktimizáltság érzésén, történelmi sérelmek, politikai és társadalmi bitorlások hosszú listáján, amit egy hódító hatalom vagy egy másik hatalom követett el, amely tönkre akarta tenni, meg akarta fertőzni, degradálni akarta a viktimizált nemzetet, de sikertelenül. A hódító kegyetlen és szakadatlan népirtó bűnei ellenére, amelyeket évszázadokon át követett el ellene, a nemzet fennmarad, folytatva ellenállását, megőrizve lényegét, hűségesen az ősi forrásokhoz, érintetlen lélekkel várva az időt, amely visszaadja szuverenitását és szabadságait, amelyektől megfosztották.
 Természetesen a sérelmek ilyen listája valamilyen történelmi tényekből merít. De hiba volna azt hinni, hogy a múltbeli erőszak és bántalmazás, amit erősebb népek követtek el a gyengébbek ellen, tényleg igazolnák a nacionalizmust. Ha így volna, a nacionalizmus úgy terjedhetne, mint valami járvány bolygónk minden szögletében. Létezik olyan ország, amely ne tudna felpanaszolni történelmi sérelmeket?  Nincs olyan társadalom, amely visszatekintve szemügyre véve a múltját ne tudna találni bűnöket és gaztetteket, amelyeket horizontálisan – társadalmak, népek és nemzetek – követtek el egymás ellen, és vertikálisan – erős egyének és osztályok követtek el védtelen osztályok, csoportok és egyének ellen az adott társadalmon belül. Megvonva a történelmi egyenleget nem kétséges, hogy az andalúziaiaknak, extremenoknak és kasztíliaknak kevesebb intoleranciát, arroganciát és gaztettet kellett elszenvedniük a hatalmasoktól, mint a baszkoknak, katalánoknak vagy a galíciaiaknak. De csak a nacionalizmus látja ezeket a történelmi egyenlőtlenségeket örökletesnek és kollektívnek, mint az eredendő bűnt.
 A nacionalizmusnak szüksége van a történelmi sérelmekre, hogy igazolni tudja áldozat voltát egy közös igazságtalanságban, amelyért csak az elveszett függetlenség helyreállítása adhatna elégtételt, amely sok esetben nem is volt meg soha, a szuverenitásé, amelyet gyakorta politikai célzattal kreálnak. Szükség van ezekre a sérelmekre a nemzeti egység állítólagos romlásának magyarázatára – a nyelv, a kultúra, az intézmények sokszor még a faj területén is –, és hogy igazolják azt a politikát, amelyet be akarnak vezetni, amint megszerezték a hatalmat, hogy helyreállítsák a nemzet tisztaságát és integritását, amelyet megzavartak az idegen uralom évszázadai.
 Katalónia és Baszkföld, az előbbi inkább, mint az utóbbi, kétnyelvű társadalmak, ahol majdnem mindenki, aki katalánul beszél, és baszkul beszél, beszél spanyolul is.  Ez a különlegesség valójában előny, ami a baszkoknak és a katalánoknak két kultúrában és hagyományban biztosít honosságot, amelyet egyaránt birtokolnak. Ennek a kulturális ténynek az elismerése azonban kényelmetlen helyzetbe hozná a nacionalistákat, mert arra kényszerítené őket, hogy vizsgálják felül a nyelvi homogeneitásra és kulturális egységességre vonatkozó alapvető posztulátumukat, és olyan kulturális és oktatási politikát tervezzenek, amely számításba veszi és fejleszti ezt a kétnyelvűséget.
 Előre megmondható, hogy a hatalmon lévő nacionalisták a Katalóniában és Baszkföldön megfigyelhető kulturális helyzetet egy történelmi gaztett számlájára írják: annak tulajdonítják, hogy az „imperialista” kormányok üldözték a nemzeti nyelvet és kultúrát. A „nyelvi normalizálás” politikája korrigálni akarja az ilyen múltbeli méltánytalanságokat, helyreállítva a katalán és a baszk nyelv fölényét, amelyet erőszak folytán veszítettek el.  A gyakorlatban azonban ennek a múltbeli igazságtalanságnak a korrigálása egy hasonló méltánytalansággá alakult: a kasztíliai nyelv diszkriminálásába és betiltásába Katalóniában és Baszkföldön, és a katalán és a baszk nyelv kívánatos nyelvként való előírásába az iskolákban és a közigazgatásban.
 Az ilyen politika elkerülhetetlen minden önmagához hű olyan nacionalista kormánynál, amely a nemzetről alkotott felfogásából kiindulva igyekezni fog ezt a fikciót valóra váltani. A „pozitív diszkrimináció” vagy „normalizálás” (csodálatos eufemizmus) saját dinamikájánál fogva időnként kitér majd annak az üdvös és ésszerű folyamatnak a medréből, amelybe a felsőbbség terelni szándékozik. Nem fér hozzá kétség, hogy sok baszk nacionalista, aki békeszerető és jószándékú, rémülten hőkölt vissza nemrégiben, amikor tudomására jutott, hogy egyes baszk elemi iskolákban vagy ikastolákban azoknak a gyerekeknek, akik spanyolul mertek beszélni a baszk helyett, kövekkel telirakott zsebbel kellett körbejárkálniuk büntetésből. Talán akkor is őszinték voltak, amikor azt mondták, hogy egy fecske nem csinál tavaszt, és egyes funkcionáriusok túlzó buzgalmát nem kell az autonóm kormányzati politikával azonosítani.
 Valójában azonban a legtöbb nacionalista békés szándéka ellenére ebben az ideológiában és az emberiségről, társadalomról és történelemről alkotott képében benne van az erőszak magva, amely elkerülhetetlenül kicsírázik, ha átjárja a kormány tevékenységét, ha a kormány igyekszik helyreállítani azt, amit Benedict Anderson „elképzelt közösségnek” nevez, a kulturálisan, nyelvileg és társadalmilag integrált illuzórikus nemzetet. Fernando Savater ezt így magyarázza: „A totalitarizmus a másik megsemmisítő tagadása, nem pedig a politikai ellenféllel szembeni ellenérzés. Az ETA számára az egyedüli elfogadható baszkok – azaz nem száműzni vagy likvidálni valók – az ilyen-olyan nacionalisták, akár azok, akik tévedésből elfogadták az Autonómia Nyilatkozatot, a hősök, akik elutasították kezdettől fogva, és a megtértek, akikben lassan-lassan világosság gyúlt. Az összes többi mostanában felbíztatott spanyol-bérenc, aki a baszkok közé vegyül, és akiknek a rendíthetetlen társadalmi üldözése kívánatos, és akiknek a politikai pártjaival mindenfajta megegyezés tilos: exeunt omnes.”
 Az igazi történelem nem fér össze vagy csak nagyon fájdalmasan a múlt nacionalista változatával; ezért aztán elkerülhetetlen, hogy a nacionalizmus átigazítsa, a tényeket megszépítve vagy eltorzítva, ezt a történelmet a saját céljai szolgálatára, megalapozására. Egy nélkülözhetetlen alapmű – Jon Juaristi El Bucle melancólico című könyve – árnyaltan és bőségesen dokumentálja, hogyan válik fikcióvá a történelem a baszk nacionalistáknál. A legtöbb vers, ének, regény, cikk és memoár, amelyeket Juaristi vizsgál, nem bír komoly irodalmi értékkel, és nem lép túl a helyi látókörön (az egyetlen kivételt Unamuno esszéi jelenthetnék). De a szerző feltárja a szentimentális, vallási és ideológiai anyagok egész tárházát, amelyek megmutatják a nacionalizmus lényegét általában és az ETA terrorizmusét különösen.
 Juaristi úgy határozza meg a melankóliát, mint olyan dolgok iránti nosztalgiát, amelyek soha nem is léteztek, a rendíthetetlen vágyakozás állapotát mindenért, ami elveszett és nagyszerű, szépség és igazság, egészség és harmónia; egy elveszett paradicsom. Ha ez a paradicsom soha nem is létezett, a képzelet rettenetes és pompás eszköze mégiscsak kitölti az élet üres helyeit a gyávaság, nagyvonalúság, félelem vagy ostobaság által megkívánt fantazmagóriákkal.
 A nacionalista ideológiák által hirdetett igazságok nem racionálisak: dogmák, a hit aktusai. Mint az egyházak, a nacionalisták sem folytatnak dialógust, szentté avatnak vagy kiközösítenek. A nacionalizmus közelebb áll az ösztönhöz és a szenvedélyhez, mint az intellektushoz, közelebb az irodalomhoz és a valláshoz, mint a filozófiához vagy a politológiához; versek és regények használhatóbbak a megértéséhez, mint történelmi vagy szociológiai kutatások. Benedict Anderson például az Imagined Communities (Képzelt közösségek) címen a nacionalizmusról írott tanulmányában a fülöp-szigeteki José Rizal, a mexikói José Fernandez de Lizardi és az indonéz Mas Marco Kartodrikromo regényeit vizsgálja, hogy nyomon követhesse a nemzet eszméjének fejlődését, amely a nemzeti mozgalmakat hajtotta Európának ezeken a régi gyarmatain Ázsiában és Amerikában.
 De még ha a nacionalista ideológia híján van is az objektív valóságnak, és önmaga magyarázatához szisztematikusan elferdített történelmi leírásokra szorul is, a sérelmek, igazságtalanságok és frusztrációk, amelyek tényleg elkeseríthetnek egy társadalmat, persze nagyon hasznosak a saját tüzük élesztgetésére.
Úgyhogy még ha Baszkföld nem is lett volna kitéve a múltban, és különösen a Franco-rezsim idején vegzálásoknak és a baszk nyelv és a helyi hagyományok elleni tűrhetetlen tiltásoknak, a nacionalizmus akkor is virágzott volna, mert a talaj, amelyből fakad, és az anyag, amely táplálja, az emberek legbenső szubjektivitásában létezik.  A nacionalista érzelmek sokszor valamilyen elégedetlenség varázserejű hívószavára fakadnak fel, és az egyes kisebbségek – a nacionalista pártok – saját javukra tudják ezeket becsatornázni, amikor részt követelnek maguknak a politikai hatalomból.
Amit Juaristi Freud nyomán „melankóliának” nevez, a nacionalizmust tápláló, kiváltó kezdő impulzust, Karl Popper „a törzs hívó szavának” való engedésként határozza meg, emberi lények érthetetlen szembeszegüléseként az individuális szabadságból fakadó kockázatok és kötelezettségek vállalásával járó felelősséggel. Durkheim azt állítja, hogy minden kollektivista ideológia, mint a nacionalizmus is, abból származik, hogy a hagyományos hierarchiák és társas, rokoni kötelékek meggyengülnek a bürokratikus centralizálás és az ipari fejlődés által megkívánt racionalizálás követelményei miatt. A preindusztriális közösségek vagy törzsek által nyújtott érzelmi és társas biztonságtól megfosztva az emberi lények a nemzethez tartozást magasrendű értéknek tették meg, és felmagasztalták azt a különleges kiváltságot, hogy rég meghalt, ma élő és eljövendő lények ontológiailag koherens kiválasztott és exkluzív dinasztiájához tartozhatnak.
 Elie Kedourie, a téma egyik legérzékenyebb elemzője azt tartja, hogy a nacionalizmus Kantnak a szabad individuum „önrendelkezéséről” szóló elméletéhez kapcsolódó deviáns tanításból született. Azt állítja, hogy Fichte ezt az eszmét helyettesítette be a nemzetek önrendelkezésének tételével, amely eszme aztán viszonzásul identitást nyújt az egyéneknek. Herder pedig akaratlanul is kiteljesítette ezt a fogalmat a kultúráknak és nyelveknek mint a nemzetek fundamentumának buzgó védelmezésével. Kedourie szerint ezt az utat követik a modern nacionalista tanok.
 Ernest Gellner azt mondja, hogy „a nacionalizmus találja ki a nemzeteket, nem pedig fordítva”. A nacionalizmus szerinte az ipari társadalom jellegzetes terméke, szelektíven használja fel a kultúrák eleve meglévő burjánzó televényét minden ország centrumában, átalakítja azt radikálisan és mesterségesen, feltámasztva holt nyelveket, feltalálva tradíciókat és helyreállítva egy „fiktív őseredeti tisztaságot”.
 Mérsékelt, sőt békés nacionalista pártok megléte, vitathatatlan demokratikus érdemekkel is rendelkező nacionalisták megléte, akik a törvényes kereteken és a józan ész határain belül kívánnak maradni, mit sem változtat azon a centrális tényen, hogy ha a nacionalizmus koherens, és levonja a legvégső konzekvenciákat a leglényegét kitevő irracionális alapelvekből, akkor előbb vagy utóbb intoleránssá és diszkriminálóvá válik, nyílt vagy burkolt rasszizmust is magában foglal. Más nem jöhet ki belőle. Mert a homogén, etnikailag, kultúrájában és olykor vallásában is tiszta nemzet, amit a nacionalizmus állítólag vissza akar állítani, és amiből inspirációját meríti, soha nem létezett – vagy ha mégis, akkor eltűnt a történelem ködében – meg kell teremteni, rá kell erőltetni a valóságra, és ennek egyetlen eszköze csak az erőszak lehet.

**
A nacionalizmus pusztító hatása jól látható a kultúrában. Ha az eme kollektív absztrakcióhoz, a nemzethez való tartozás a legfőbb érték, és ennek megfelelően ítélik meg a művészetet és az irodalmi műveket, mit várhatunk egy ilyen zavaros és nevetségesen ostoba mércétől? A nacionalista nézőpont el fog utasítani vagy le fog becsülni minden olyan szellemi alkotást, amely a helyi értékeknek, mindannak a magasztalása és előtérbe tolása helyett, ami regionális, nemzeti, folklór jellegű, inkább lenézi, kifigurázza vagy egyszerűen minimalizálja ezeket egy kozmopolita vagy univerzalista szemlélet felől. Egy nacionalista számára a tiszteletre méltó irodalmi művek szükségképpen megerősítik a kollektív identitásra vonatkozó nacionalista előítéleteket. A gyakorlatban ez a regionális vagy folklorisztikus és provinciális művészet előmozdítását jelenti. Ez volt a nacionalista kultúrpolitika következménye mindig és mindenütt. Ezért van az, hogy a nacionalizmus nem hozott létre semmi említésre méltót az irodalomban és a művészetekben, és ezért van az, ahogy  Ernest Gellner mondja, hogy „ a nacionalizmus prófétái sosem jártak az élen ott, ahol az észt osztogatták”.
 Szeretném megemlíteni Arcadi Espadát, egy katalán újságírót, aki Against Catalunya (Katalónia-ellenesség) című könyvében leírja személyes tapasztalatait, amelyeket fiatalon szerzett a francoizmus utolsó éveiben, belülről való részvételét abban a Katalóniában, amely  áttérőben volt a fasizmusról a demokráciára, és amelyet végül  elszegényít – hogy azt ne mondjuk tönkretesz – egy olyan nacionalizmus, amely az elmúlt 25 évben döntő irányítást szerzett a kulturális és a politikai élet felett.
 Espada könyve nem támaszkodik ideológiai érvekre. Bemutatja a kritikus gondolkodás lassú elfojtódását egy olyan légkörben, ahol bárkit meg lehet vádolni „Katalónia-ellenességgel”, és ki lehet tenni egy olyan erkölcsi démonizálásnak, hogy csak nagyon kevesen mernek szembefordulni a nacionalisták által kikényszerített mítoszokkal és tabukkal. Az ilyen láthatatlan cenzúrának köszönhetően sok téma érinthetetlenné vált, tények a felismerhetetlenségig eltorzultak, úgyhogy nem lehetett beszélni arról, hogy sok katalán fasiszta állásokat töltött be a polgárháború után és a Franco-féle diktatúra idején, vagy a bevándorlók társadalmi és gazdasági helyzetének realitásairól, arról, hogy a katalán lakosság jelentős százaléka, aki nem beszél katalánul, de ott él és dolgozik, és a munkájával immár két vagy több nemzedék óta hozzájárul Katalónia jólétéhez. Férfiak és nők hatalmas szegmense nincs képviselve a Generalitat nacionalista kormányában; egyre inkább fantom státuszba szorították vissza őket, kulturális páriákká tették, és ontológiailag még tovább fogynak, mivel Catalunya eszméje választás elé állítja őket: vagy integrálódnak vagy pórul járnak. Arcada Espada könyve számtalan apró példán mutatja meg egy nacionalista kultúrpolitika provincializmusát és abszurditását, amelynek eltökélt célja, hogy táplálja azt az „identitást”, amelyet mesterségesen meg akar teremteni. Az Espada tanúságtétele nyomán – akárcsak Félix de Azúa újságcikkeinek kirohanásaiból vagy Aleix Vidal-Quadras politikai eszméiből – kirajzolódó kép megmutatja, milyen károkat okoz a nacionalizmus egy olyan régióban, amely valamikor a legkulturáltabbnak és a leginkább európainak számított Spanyolországban, és lassan visszaesik kulturálisan egy olyan doktrína miatt, amely ragaszkodik ahhoz, hogy mindenüvé kiaggassa a táblát: „Csak katalánoknak!”. És mégcsak nem is minden katalánnak, csupán azoknak, akik beleillenek a nacionalista profilba. Az összes többi nem igazi katalán, mert nem érdemes rá. Azon gondolkodom, vajon Arcadi Espada leírása alkalmazható-e többé-kevésbé Baszkföldre és annak nacionalista fanatizmusára is.
 Én nem vagyok sem pesszimista, sem hivatásos optimista. Meggyőződésem, hogy az intellektuális feladat ma – persze nem a művészetben – a realizmusra való törekvés. És a realitás kényszeríti ki azt a megfontolást, hogy a nacionalizmus – vagy ha úgy jobban tetszik, a különféle nacionalizmusok – a legfontosabb probléma, amellyel Spanyolországnak szembe kell néznie, és az egyik legnagyobb akadály, amelyet Európának le kell küzdenie, hogy eljusson a demokratikus elvek alapján egy valódi integrációhoz.
 A nacionalizmus irracionális – és nem tárgyalóképes, nincs megszelídítve, csak ösztökélni lehet, mint a bikát a dárda hegyével, ideológiai és politikai engedményekkel és tranzakciókkal; ezeket is állandóan kikezdik, hogy többet követeljenek. Ez a csillapíthatatlan étvágy hozzátartozik a természetéhez. Spanyolország 1978-as alkotmánya csodálatraméltó erkölcsi és törvényhozói erőfeszítés volt arra, hogy Spanyolországot demokratikus és pluralista társadalommá alakítsák, az alkotmányozó alapító atyák egyikének, Gregorio Peces Barbának a szavaival „nemzetek és régiók nemzetévé”. Az alkotmány szövege elismeri Katalónia, Baszkföld és Galícia jogát arra, hogy „nemzetek” legyenek, nem pusztán „régiók”, a legkevésbé korlátozott szabadságot nyújtva nekik arra, hogy fejlesszék és műveljék nyelvüket és kultúrájukat, közigazgatási, gazdasági, oktatási és politikai rendelkezési előjogok széles körét is biztosítja számukra. Sokan azt gondolták, hogy az autonóm státusz ártalmatlanná teszi a centralizmussal való visszaélésről szóló nacionalista vádaskodások puskaporos hordóját, és a közvélemény széles köreit tudja megnyerni Katalóniában, Baszkföldön és Galíciában ennek az alkotmányban felvázolt decentralizált és pluralista Spanyolországnak. Több mint 25 év elmúltával nyilvánvaló, hogy ezek az illúziók nem igazolódtak be. A nacionalista mozgalmak egyáltalán nem fejlődtek vissza, inkább tovább erősödtek, és még mindig az igazságtalanságok és halogatások, előítéletek és diszkriminálások ugyanazon listáját lobogtatják a spanyol kormánnyal szemben, amelyet továbbra is idegennek és ellenségesnek tekintenek. Úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, mintha az 1978-as alkotmány és az autonómia törvénybe iktatása semmi többet nem jelentene Katalónia, Baszkföld és Galícia szempontjából, mint a maszkok lecserélését, amelyek mögött a demokratikus Spanyolország, mint előtte a diktatorikus, francóista  Spanyolország  folytathatja az elnyomást és diszkriminációt saját „belső gyarmataival” szemben.  Ez nyilvánvalóan őrült képzelgés. De ha egy rögeszmét a szavazók többsége támogat, mint Katalóniában és Baszkföldön vagy a szavazók jelentős része, mint Galíciában, akkor nyugtalanító politikai realitássá válik.
 Az a tény, hogy a megelőző törvényhozói ciklusokban a választási eredmények arra kényszerítették előbb a PSOE-t (a Spanyol Szocialista Pártot), aztán a PP-t (a Néppártot), hogy a parlamenti képviselettel rendelkező nacionalista pártokkal próbáljon koalícióra lépni, hogy kormányt tudjon alakítani, annak a reménynek adott tápot, hogy az ilyen szövetségek eltéríthetik ezeket a pártokat végső céljuktól – a függetlenség kivívásától –, és arra késztetheti őket, hogy felelősséget vállaljanak a kormányzásban, és ily módon megnyerhetők lesznek előbb a gyakorlatban, aztán elméletben is a pluralista Spanyolország eszméjének. Sajnos nem így történt. A nacionalisták odaadták a szavazataikat a kormányzó pártnak, hogy segítsenek neki talpon maradni, de nem vettek részt vele együtt a kormányzásban, hanem arra használták így szerzett kiváltságos helyzetüket, hogy nyomást gyakoroljanak a központi kormányra, engedményeket csikarjanak ki, és saját célkitűzéseiket kövessék tántoríthatatlanul. Ami teljesen rendben van: így működik a demokrácia. Mégis nyilvánvaló, hogy a periférikus nacionalistáknak a körülményekből adódó parlamenti szövetsége az ún. „etatista” pártokkal (szörnyű kifejezés egyébként, amelyet már a hangzása is diszkreditál) egy jottányit sem vett el azoknak a pártoknak a politikai meggyőződéséből, akik a legális keretek között munkálkodnak a szélsőségesek harsogása és őrjöngése nélkül, de fáradhatatlanul a végső cél elérésén egy finomabb retorikai mázzal bevonva – amit önrendelkezésnek hívnak –, de a régi jó kasztíliai nyelven nem mást jelent, mint Spanyolország felbomlasztását.
 Nem hiszem, hogy Spanyolországnak ez a felbomlása bekövetkezik, és nem is akarom, hogy bekövetkezzék. Ha Spanyolország szétrobban egy csomó független nemzetre (hányra? háromra? négyre?), nem lesz nagyobb a szabadság, nem javul az élet minősége, nem gazdagodik a kulturális tevékenység; nem lesz több fejlesztési- és munkalehetőség.  Mindezeknek a területeknek az általános elszegényedése következne be, bizonytalan (vagy kimondottan sötét) kimenetelű társadalmi és politikai megrázkódtatások kíséretében. Igaz, hogy Csehszlovákia felbomlasztása nem hozta a világ végét a szlovákokra, akik előidézték, csak több középszerűséget jelentett egy autoriter és korrupt áldemokráciában Vladimir Mečiar nacionalista kormánya alatt. Másfelől Jugoszlávia szétrobbanása, amelyet a szerb, horvát, bosnyák és koszovói nacionalisták váltottak ki, több mint kétszázezer halottat eredményezett a Balkánon, valamint leírhatatlan kulturális és anyagi veszteséget. Ahelyett, hogy csillapítaná bizonyos politikai testületek hatalomvágyát a nacionalista eszmények tetőződése Spanyolországban, nem támogatná, inkább visszavetné a demokratikus kultúrát Katalóniában, Baszkföldön és Galíciában. Azokon a területeken, még ha a nacionalizmus a szavazatok viszonylagos többségét nyeri is el, óriási népesség él, lehet, hogy abszolút többségben, amely nem veszi be a propagandát és a nacionalista retorikát; az ő szolidaritásuk vagy lojalitásuk saját környezetükhöz, szűkebb pátriájukhoz nem lesz kisebb attól a ténytől, hogy spanyolnak érzik magukat, és továbbra is oda akarnak tartozni Spanyolországhoz, ehhez a nagy múltú  országhoz, a közös hazához, egy több fajú és több kultúrájú országhoz olyan állampolgárokkal, akik részt vállalnak viszontagságaiból, reményeiből, veszteségeiből és felépüléséből. Ezek a katalánok, baszkok és gallegók, akik továbbra is spanyolok akarnak maradni, óvatosan vesznek részt a nacionalizmusról folyó vitában, egy furcsa diskurzusban, ahol a nacionalisták túlharsognak majdnem minden más hangot. Ezek bátor kisebbségek, akik nem hagyják magukat megfélemlíteni, még ott sem, ahol az ETA terrorizmus kegyetlenül lecsap rájuk.  Sokan nem tudják elérni, hogy meghallgassák nacionalizmus ellenes érveiket, mert a politikai helyzet óvatosságra int – Baszkföldön felemelni a szavukat az életükbe kerülhet – , vagy mert úgy érzik, hogy lefegyverzi őket a nacionalisták által oly sikeresen bevetett morális fenyegetések légköre: mindenki, aki bírálja a periférikus nacionalizmusokat, automatikusan „spanyol nacionalistávᔠvagy ennek valamilyen  szinonimájává, reakcióssá vagy fasisztává válik, ami megintcsak egy újabb rögeszme. Ez az erkölcsi zsarolás sok baszkot és katalánt elhallgattatott már.  A „spanyol nacionalisták” nevezetű abszurditás ma Spanyolországban jelentéktelen szélsőjobbos csoportok pozíciója, akik mögött nincs szavazói háttér. Az az igazság, hogy az átlagspanyol a nacionalizmus jelenségét a közöny és a fatalizmus sajátos keverékével szemléli, mintha végsősoron nem érdekelné, vagy mintha bármit tenne, úgyis hiábavaló volna, mert aminek meg kell történnie, úgyis elkerülhetetlenül bekövetkezik. Az ilyen hozzáállás, bár rendkívül civilizált, öngyilkos is lehet. Senki nem óvott jobban ennek a következményeitől, mint Eugenio Trías: „Bár az unalom és a csömör érzése, amit a perifériák nacionalizmusának állandó zaklatása vált ki, érthető, mégis végzetes lehet, ha tovább terjed sok spanyolnak az az egyre erősödő attitűdje, hogy „Hadd menjenek, hagyjanak minket békén. Ha ők nem állítanak fel határsorompókat, majd felállítunk mi.”. Az a hatás, amit ez a hozzáállás vált ki abból a népességből, amely ki van szolgáltatva a nacionalista dúlásnak, nem a kormányrúd mellett, hanem az általuk irányított közösségekben, demoralizáló.
 Nekem az a véleményem, hogy a nacionalistákat intellektuálisan és politikailag is, minden válfajukat, határozottan és hajthatatlanul támadni kell, nem egy másik nacionalizmus zászlaja alatt, hanem a demokratikus kultúra és szabadság nevében, amelyet a spanyol nép oly lelkes támogatása övezett 1978 óta. Az alapszövegeket  persze lehet felülvizsgálni és tökéletesíteni; a reform a haladás egyik motorja. De a pluralista vezéreszme tekintetében, amit Ortega y Gasset „a közös élet meggyőző tervének” nevezett, nincs alku. Csak amit Renan „mindennapi népszavazásnak” hívott, kizárólag az szavatolhatja az egyensúlyt a regionális partikularitás és a spanyol egység között. A nacionalizmus csak akkor fog meghátrálni, ha azokban a régiókban, ahol most uralkodik, nyilvánvalóvá válik, ahogyan nyilvánvaló azok számára, akik küzdenek ellene, hogy nincs olyan jogos panasz a nacionalisták programjában, amelyet ne lehetne felvetni, orvosolni vagy kielégíteni a Spanyolországban jelenleg érvényes szabadságok és törvények égisze alatt. Éppen ellenkezőleg, a törvények uralma és a polgári szabadságjogok akkor sérülnének komolyan, ha a klánszerű és kirekesztő nacionalizmusok szándékai jutnának érvényre.
 Ha Spanyolország periférikus régióiban a jelentős többség belátná ennek a realitását, a nacionalisták ahhoz hasonló átalakuláson mehetnének át, mint amilyen a szocialistákból csinált az újabb korban jelentős demokratikus erőt, veszíthetne a tartalmából, változtathatna a természetén, miközben megőrizné az elnevezését és a retorikája egy részét. A nacionalizmusnak fel kéne hagynia kollektivista és kirekesztő foglalatosságaival, és magáévá kéne tennie talán a kulturális sokféleség védelmezését, leghíresebb forrásának, Johann Gottfried Herder
(1744-1803) német lelkész írásainak szellemében.
 Herder, aki elsőként használta a nacionalizmus kifejezést, valószínűleg az egyetlen intellektuálisan jelentős gondolkodó, akit a nacionalista ideológia fel tud mutatni. De az igazat megvallva, Herder nem volt nacionalista abban a politikai és etatista értelemben, ami később általánossá vált. Herder tisztelendő a felvilágosodás filozófiájának egyik legszigorúbb kritikusa, ugyanolyanfajta bizalmatlanságot tanúsított az állam irányában, mint mi, liberálisok szoktunk. A nemzet, amit ő védelmezett annyi hévvel és hozzáértéssel, nem politikai entitás volt, hanem kulturális realitás.
Herdert nem annyira a nacionalizmus, mint inkább a mai multikulturalizmus atyjának kellene tartani. Mint német honfitársai közül annyian, ő is üdvözölte a francia forradalmat, de miután tanúja volt a jakobinus terrornak és a forradalmi seregek hódító hadjáratainak, elszánt ellenfelévé lett mindennek, ami standardizálja vagy feloldja a helyi kultúrákat egy egyetemes kultúrában. Kiállt a kivétel, a partikuláris, a kis nyelvek és kultúrák fennmaradása mellett, annak joga mellett, hogy ne kelljen besorolódni a nagyobbak alá és így eltűnni*; ez az álláspont nemcsak, hogy összefér a demokráciával, de fennmaradásának elengedhetetlen feltétele is. Herder volt az első gondolkodó, aki felfogta, jóval azelőtt, hogy a szó és a fogalom egyáltalán létezett volna, hogy milyen veszélyt jelent a helyi kultúrákra nézve az, amit most úgy hívunk: „globalizáció”. Kimondottan  ellenezte konkrét és partikuláris egyének feláldozását politikai absztrakciók nevében. Ha a herderi gondolatok által megvont határok között marad, a nacionalizmus gyümölcsözően járulhat hozzá a demokrácia kultúrájához. De ne áltassuk magunkat: a nacionalizmus csak akkor fog visszahúzódni ezek közé a határok közé, ha egy intellektuális és politikai offenzíva és egy meggyőző szavazó bázis nem hagy neki más alternatívát.
Az Európai Unió egybekovácsolása, korunk legmerészebb, legnagyvonalúbb és legkreatívabb politikai vállalkozása megkövetel egy ilyen korlátozást. Európa ellen kell hogy álljon megannyi nacionalista csoport és párt szirénhangjainak, amelyek csak ezért hirdetik a maguk „európaiságát”, mert a fejlődő Európában morális leplet és politikai eszközt látnak arra, hogy végbevigyék a saját szecesszionista és emancipatorikus elképzelésüket a szuverenitásról. Az új nacionalisták azt remélik, hogy az integrált Európa keretein belül követhetik ennek aláaknázására és dezintegrálására irányuló céljukat. Az az Európa, ami mi szeretnénk, nem lehet, és nem is szabad hogy egymás iránt érzéketlen, önfejű nemzetek törékeny és mesterséges egyesülése legyen. Éppen ellenkezőleg, Geogre Bataille szavaival, ez olyan folyamat lesz, amely megszünteti a régi határokat, és egy olyan közösséget vagy föderációt alakít ki, amelyben, a szabadságnak való elkötelezettsége alapján együtt létezhet minden különbözőség és hagyomány, kiegészítve és gazdagítva a közös létezést.

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

VARGAS LLOSA, Mario
A város és a kutyák
Európa, 1971
 

Négy óra a katedrálban
Európa, 1973
 

A zöld palota,
Magvető, 1974, Európa, 2005

Kölykök
Európa, 1976

Pantaleon és a hölgyvendégek
Magvető, 1977

Ki ölte meg Palmiro Molerót?
Európa, 1989

Júlia néni és a tollnok
Európa, 1983, 2000

Don Rigoberto feljegyzései
Európa, 19..

Szeretem a mostohámat
Európa, 1990, 2000

Halál az Andokban
Európa, 1996

Háború a világ végén
Európa, 1996

Levelek egy ifjú regényíróhoz
Európa, 1999

Mayta története
Európa, 19..

A kecske ünnepe
Európa, 2002
 

Édenkert a sarkon túl
Európa, 2003

„A jó diktátor és a rossz diktátor”
Nagyvilág, 1999.1.

„Szerelem és gyűlölet. Az Egyesült Államok és Latin-Amerika”
Magyar Lettre Internationale, 6

„A félhold és a kereszt összeesküvése”
Magyar Lettre Internationale, 23
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu