Ajvar (Ajvár)
A nemzeti identitás és konyha része. A töltött káposzta, burek és csevap mellett a legismertebb – az ország összes nemzete és nemzetisége számára egyformán kedvelt – 
jugoszláv étel. Legfontosabb összetevői: főtt – de inkább sült – majd ledarált paprika (sötétpiros, ún. „roga”, amit a falusiak a téli befőzés – édesanyáink kedvelt foglalatossága – idején az autóutak mellett hálókba csomagolva árulnak), padlizsán és fehér hagyma. Akárcsak a töltött káposzta esetében, minden magára valamit is adó jugoszláv háziasszonynak megvan a saját ajvár-receptje, amelyről állítja, hogy a legjobb. Hatalmas mennyiségben készül, befőttesüvegekbe kerül, és spájzban tárolják a szilvalekvárral teli csuprokkal, meggybefőttel, savanyú uborkával és pfeferónival együtt. Létezik természetesen bolti ajvár is, de az, a házival összehasonlítva, annyira silány, hogy beszélni sem érdemes róla. Hivatalosan az ajvar körítésként funkcionál (értsd: húsételhez), leggyakrabban mégis kenyérre (természetesen fehér kenyérre) kenve eszik.
Az ajvárkészítés reflexe még az emigrációban is megmaradt: minden őszelőn szemtanúja vagyok, ahogy háziasszonyaink megostromolják a török zöldségeseket és a „roga”-paprikák közt válogatnak.
Iris Andrić
 

Bogumili (Bogumilok)
Történetileg: keresztény, patarén szekta; folytonosságot biztosító „vörös fonal”, Jugoszlávia és a jugoszláv népek egységének egyfajta múltba vesző gondolati (mitikus) archetípusa. Az egyik legnagyobb bogumil nekropolisz Nyugat-Hercegovinában, Donje Dragajovicében, a Zmijske-dombság közelében, a Vran-hegység lábainál fekszik. Sírköveit harcosok, vadászok képei és csillagok díszítik.
A bogumilok kulturális metaforaként – különösen, ahogy népeink művészetében artikulálódott – jelentősebbnek tűnnek „tisztán” történelmi-vallási elemeik összességénél. Gondolkodóink, íróink, költőink, zenészeink, színészeink legkiválóbbjai – Križanićtól és Krležától (aki a délszláv népek politikai-kulturális őseként számon tartott bogumilok újrafelfedezésének és a fogalom eredeti kontextusba való visszahelyezésének szinte szinonimája) Mak Dizdaron és bogumil ciklusán keresztül a rockerekig (pédául az Indexi együttesig és a Dizdar-versek alapján készült Modra rijeka című koncept-albumukig), valamint Johnny Štulićig (Balegari… című lemezének borítóját glagolicával nyomtatták) és a Feral Tribune című szatirikus újságig – a szó legtágabb értelemében, direkt vagy indirekt módon mindannyian foglalkoztak a bogumilokkal, felmérve annak jelentőségét, amit ez a nemes kultusz implikált.
A szerk.
 

Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység)
E két szóval jellemezhető népeink, nemzeteink és – már ameddig léteztek – nemzetiségeink egymás közti viszonya; minden beszéd, beszámoló, alkalmi írás stb. kötelező fordulata. Tito is élt vele minden egyes nyilvános fellépésekor: „Úgy vigyázzatok a testvériségre és az egységre, mint a szemetek fényére”. A szókapcsolat használatos volt még különböző objektumok megnevezésére is, mint például: Testvériség és egység autópálya. Gyakori és hangsúlyos használatától eredeti elementáris jelentését szinte teljesen elveszítette.
Dragon Jovanović-Dušan Matić
 

Cockta 
Híres, erősen csipkebogyó ízű üdítőital; jugoszláv termék. Mint szocialista ország, a JSZSZK nem szerette volna, hogy ifjúsága a kapitalista Coca-Colára tapadjon. De mivel nem akart a rigid szocializmus hazájának sem tűnni, s a fiatalok számára hozzáférhetővé szeretett volna tenni egy „világi” italt, megalkotta a „Cocktát”, a Coca-Cola hazai megfelelőjét. Eredetileg szlovén termék, állítólag a planicai nagy síugrósánc megnyitóján debütált, 1956-ban. Ragyogóan megtervezett üvegje volt, relief-szerűen domborodó betűkkel. Persze, mivel soha senki nem tudta megállítani az „atlantai szörnyet”, a Coca-Cola hamarosan betört a jugoszláv piacra is, a mi Cocktánk pedig szép lassan – bár sohasem teljesen – feledésbe merült. A JSZSZK szétesése sok szerbiai magánzónak tette lehetővé, hogy Cockta név alatt kisebb-nagyobb mértékben mérgezett italt gyártson. Több ízben is kísérleteztek a plagizálással, amelyek közül a Cookta volt a leghírhedtebb. A Cooktát előállító cég mosogatószert is gyártott, ami közvetlenül a Cookta mellett állt az üzletek polcain, a megtévesztésig hasonló dizájnnal, s minden valószínűség szerint a megtévesztésig hasonló ízzel.
Mihajlo Spasojević
 

Darkeri (Darkerek)
(fn., tsz.) A „darker” szó az angol „dark”-ból („sötét, komor”) származik. A nyolvanas években először Zágrábban, majd Jugoszlávia többi nagyvárosaiban – az angol Gothic mintájára – megjelenő szubkultúra elnevezése. A társasághoz tartozók nevüket a zágrábi Jabuka-klubban kb. ’84-től rendszeresen megrendezett „Dark-dance” zenei események után kapták. Kizárólag fekete ruhájuk (bőr-, csipke-, gumi-stilizálások és más fétis-ruhadarabok viselete a nyolcvanas években amúgy is széles körben elterjedt military look mellett), különleges, a sápadt (vagy fehérre festett) arccal kontrasztban álló frizurájuk különbözteti meg őket másoktól. A néhány tucat kamaszból álló csoport idővel több száz (állandó és „hétvégi”) tagot számlálóra duzzadt. 
 A darkereket rabul ejtette (igaz, leginkább csak a felszínen) a „sötét oldal”. Érdeklődési körük átfogta az ezotériát, fekete mágiát, a természetfelettit; zenéjük jellemzően atonális vagy minimális tonalitású, leginkább elektronikus zene volt. Kultuszfilmjük Tony Scott Az éhség (Hunger) című alkotása, amelyben a Bauhaus – a „mozgalom” Joy Division melletti kulcs-együttese – is feltűnt. Bár a fekete szín a darkereknél leginkább felfogás és stílus kérdése, a kései kommunizmus idején kinézetük alapján „erőszakos”, ideológiai felhangot tulajdonítottak a csoportnak, s a társaságot gyakran azzal vádolták, hogy fasiszta eszmékkel kokettál. A legélesebb támadás 1988-ban érte őket, amikor a kalandos életű zágrábi írót, Željko Malnárt minden ok nélkül az állítólag darker „Fekete Rózsa” társaság vezetőjévé kiáltották ki (a nép körében gyorsan terjedt egy népszerű kétsoros versike: „Ha rosszul bánik veled a férjed, a Fekete Rózsa megment téged”) és fekete-mágia szeánszok, valamint  – talán ezek  hozadékaként – a „kultuszhoz” (ahogy abban az időben a napi sajtó definiálta) tartozók öngyilkosságainak megszervezésével vádolták. És bár öngyilkosságok nem voltak, s a botrány gyorsan elhalt, egy ideig valóságos hajtóvadászatot tartottak a „boszorkányokra”. Ritkán fordult elő a történelem során, hogy ilyen erőteljesen – és ekkora publicitás mellett – számoljanak le egy szubkulturát képviselő csoport establishmentjével. 
Đorđe Matić 
 

Eurokrem 
Az első – olasz licenc alapján született és hatalmas propagandával kísért – jugoszláv csokoládékrém. A gornji milanovaci Takovo terméke. Bár elsősorban gyermekeknek szánt édesség, egy kis kocka Eurokrem a JNA tízóraijának – a reggeli és ebéd közti étkezésnek – szerves része volt. Nagy népszerűségnek örvendett tehát a katonák közt, akik vagy a belső piacon – pl.: egy Eurokrem két pástétomért –, vagy a boszniai és szerbiai terepgyakorlatok ideje alatt a falvak lakosságával folytatott cserekereskedelemben értékesítették: pl. három Eurokrem és egy húsos reggeli egy üveg slivovicáért.
 Horvátországban a legjobban megsiratott szerbiai termék. A legendás takovói szájpadlásünnep darabjaira hullott: az egészséges táplálék szülői imperatívusza és a gyerekek vágyakozása a hamisítatlan édes élvezetre nem csak formailag, hanem ténylegesen és feloldhatatlanul rövidre záródott. Kenték kenyérre, falták kanállal, lehetett az világos, sötét vagy vegyes; a világ összes Kinder Ladéja és Nutellája nem tudta volna soha helyettesíteni a gasztronómiai élvezet eme Mount Everestjét. Nem mintha túlságosan lényeges lenne, de felteszem a kérdést: ismernek-e valakit, akinek sikerült egy szelet kenyeret úgy megkennie, hogy az, mint a reklámban, félig világos, félig sötét legyen?
NoMad/anonim
 

Fića (750-es Zastava) 
Kerekekkel ellátott közlekedési eszköz – nagyvonalúan: gépkocsi. Bár apró termetű utasok kis távolságra történő szállítására szánták, a Zasztival teljes családok utaztak rokonlátogatóba (bőröndökkel, nagynénikkel és az útra szánt töltött paprikával teli fazekakkal) az ország másik végébe. A hatvanas években a Zaszti-vásárlás akkora esemény volt egy család életében, ami csak a születéshez vagy a halálhoz volt mérhető. A Zaszti beavatása úgy történt, hogy a tulajdonos hihetetlen mennyiségű lelkes szomszédgyereket gyömöszölt be az autóba, és körbefurikázott velük a környéken. Majd a következő szertartásokat végezték el: 1. rituális kocsimosás; 2. a YU-matrica körültekintő felragasztása; 3. a kocsi belsejének miniatűr futballcipővel vagy bokszkesztyűvel történő feldíszítése. Ez idő alatt az asszonyka megvarrta a védőponyvát, amelyre a tulajdonos előre és hátra, valamint –  biztos, ami biztos – a tetejére is ráírta a rendszámot. És pontosan akkor, amikor a Zaszti vezetői megállapították, hogy mindent elértek, amit csak lehet, és hogy az élet szép – megjelenik a Zastava 1300-as. Az országutak ragadozóinak a vezetői, előre megfontolt szándékkal, az ülésekre védőhuzatot húztak (a Zasztik számára ilyet senki sem gyártott). A legértékesebbek a műszőrme huzatok voltak, amire a Zasztik vezetői egyedül a szőrös volánborítóval tudtak válaszolni. Egészen különös irigységet váltott ki a Zastava 1300-as hátsó ülése mögötti tágas kalaptartó (ilyen a Zasztiknál nem volt), amelyre akár két díszpárnát (FK Partizan felirattal) és egy bólogató kutyát is kényelmesen el lehetett helyezni. A Zaszti-vezetők kísérletei, hogy újabb matricák felragasztásával (fejjel összeütköző tigrisek és Vigyázz! felirat), hosszú műanyag antennák és belső Panoramic visszapillantótükör felszerelésével vágjanak vissza, eleve kudarcra voltak ítélve.
A vezetők, mindezek ellenére, a végsőkig védték tulajdonuk integritását, még ha a Zaszti húzta is a rövidebbet: városi legendák őrizték meg a nyugdíjas új-belgrádi zászlós esetét, aki lakásának ablakából egy kézi gránátvetővel lőtt szét egy nagykamaszt, amikor az megpróbálta ellopni az ablaktörlőjét.
Dejan Novačić
 

Gastarbajteri (Vendégmunkások) 
Jugoszlávok, akik ideiglenesen külföldön vállaltak munkát.A 60-as évek kezdetétől nagy számban érkeznek Svédországba, Ausztriába, de különösen Nyugat-Németországba –  mert otthon nekik olyan jó dolguk volt. A mieink általában idegorvosok, ügyvédek voltak vagy német irodalmat tanítottak – így tehát a helyi lakosok roppant szívélyesen és nagy tisztelettel fogadják őket. Ennek ellenére a vendégmunkások állandó honvággyal küzdenek. A bánatukat vagy alkoholba fojtják, vagy bizonytalan betűkkel feliratozott („Šaban“, „Jašar“, „Zorica“) kazettákon érkező dalokkal enyhítik. Egyetlen vigaszuk a hazatérés álma. S mivel az álomban garázs, szekrénysor és traktor is szerepel, a vendégmunkások időközben takarékoskodnak (ném. spórolnak), azaz életüket egy jobb idő reményében helyezik letétbe. Ami viszont soha nem jött el.
Dejan Novačić
 

Gotova jela 29. Novembar (Készétel a November 29. étteremből) 
A különutas szocializmus érett korszakában nőttem fel a legtipikusabb jugoszláv családban: szüleim, nővérem, egy kandúr és én. Meg persze a 750-es családi Zaszti. Apám és anyám dolgoztak. A hétvégeken édesanyám előre főzött, a munkanapokat valahogy át kellett vészelnünk. Hétfőnként általában a szombati maradékot ettük, keddenként a vasárnapit. Szerdánként édesapám (aki ilyenkor valamilyen titokzatos oknál fogva mindig korábban érkezett haza a munkából, mint a hét többi napján) zacskós levest készített és hagymás tojásrántottát sütött. Csütörtökönként a szabadkai November 29. étteremből hoztuk az ételt: míg apám általában a szaftos pacallal gyürkőzött, a nővérem és én vastag sztaniolban felmelegített és feltálalt székelygulyást ettünk. Soha nem voltam elragadtatva a November 29. étterem „palettájának” többi ételétől, de a székelygulyás igazán megérte az árát.
Mind a mai napig nem próbáltam ki az „igazi” székelygulyást (vékony csíkokra vágott savanyú káposztából és felkockázott marhahúsból készült, paprikával bőségesen fűszerezett magyar étel) – az, amit konzerv formájában lehetett kapni, eleget tett az elvárásaimnak. Olyannyira, hogy a világ semmi kincséért sem tudok visszaemlékezni arra, hogy mi volt ebédre péntekenként.
Vladimir Arsenijević
 

Jajce
Jajce várorosa tavairól, vízeséseiről, AVNOJ-áról (Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításásának Antifasiszta Tanácsa), valamint arról ismert, hogy soha nem egyezett bele, hogy a város neve elé a „Tito-” előtag kerüljön. A középkori bosnyák állam valamikori székesfővárosa. 1943. november 29-én a délelőtti órákban a világ hírtársaságai átvették a TANJUG (Új Jugoszlávia Távirati Irodája) bejelentését, miszerint az AVNOJ előző éjszaka Jajcében megtartott Második ülésén megalakult a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, s ezzel egyidőben Josip Brozt marsallá (a hadsereg főparancsnokává) nevezték ki. A JSZSZK fennállásának ideje alatt évente kb. 250.000 látogató érkezett az AVNOJ Múzeumba, hogy megtekintsék az Ivan Ribar és Roboljub Čolaković által aláírt dokumentumokat, hogy meghallgassák Josip Broz beszédeinek hangfelvételeit, valamint, hogy megnézzék, hogyan ugranak le a helybéli fiúk két sörért és egy adag csevapért a város 45 méter magas vízesésének tetejéről.
A JSZSZK fennállásának ideje alatt a jajceiek büszkék voltak arra, hogy a marsall és felesége meglehetősen gyakran vendégeskedett városukban, és soha nem érkeztek üres kézzel. Tito 1978-ban járt itt utoljára, s amíg ez alkalommal a város egyik szállodájának a Jajce nevet adta, Jovanka elvtársnő Testvériség és egység névre keresztelt egy általános iskolát. Azon a helyen, ahol valamikor Josip Broz mellszobra állt, ma egy díszes koszorú látható „Sok boldogságot az ifjú párnak! ” feliratú szalaggal.
Goran Tarlać
 
 

Kosovska (Koszovói lány) 
Goran Bregović és a Bijelo Dugme életművéből nem hiányoznak a politikai és az erősen átpolitizált dalok; a későbbi események fényében ezek közül is az egyik legjelentősebb a Kosovska (Koszovói lány). Első pillantásra ennek a feldolgozásnak – egy klasszikus rock’n’roll (Ne spavaj mala moja –  maga is a Rock’n’roll music feldolgozása) és egy népdal-szöveg egyvelegének – semmi köze a politikához. Szó sincs itt testvériségről és egységről, ellenforradalomról vagy bármi ehhez hasonlóról – egyszerű szerelemi történet.
De pontosan ebben a látszólagos banalitásában rejlik elementáris politikai ereje: a Másik – másságában való, s mindenek előtt egy idegen nyelv használatával együttes – elfogadása, de ami még ennél is fontosabb: a Másik önfeledt örömének, zenéjének, szerelmi szokásainak és rituáléinak elfogadása…
A nacionalista és rasszista gondolkodásmód szerint az idegen étel mindig büdös, az idegen zene mindig hangos, az idegenek dalai diszharmonikusak, a nyelvük érthetetlen, a szexualitásuk veszélyeket rejt magában (mindig ők követik el az erőszakot, s csakis ők lehetnek homoszexuálisok vagy impotensek)…
Dejan Kršić
 

Letovanje na hrvatskom primorju (Nyaralás a horvát tengerparton) 
A horvát tengerparton mindig jobb nyaralni, mint bármely más ország tengerpartján. Hogy miért? A mennyiség minőségbe való átcsapásának marxista elmélete alapján szükségszerű, hogy a minden valószínűség szerint leghosszabb tengerpart egyben a legnagyobb turista-csalogató is legyen. A szocreál szállodák természetes szépségükkel (olyannyira természetes ez a szépség, hogy még különféle állatok – rovarok, kígyók, skorpiók stb. – is ellepték a szállodákat), a vendéglátóipar legkiválóbb szolgáltatásaival (sokszor egészen vadregényes környezetben) és tartalmas szórakozással (éljen Dragojević, a reiviéra legnagyobb énekese!) vonzotta a vendéket. A szlovén konkurencia, hideg tengerük miatt, kizárólag a csábító trieszti shopping-túrák kiegészítő linkjével szolgálhatott, amely kirándulások célja a kommunistává alakított öntudat által (és az árak tekintetében is) elfogadható, kívánatos nyugati áruk – elsősorban a trendy olasz divatcikkek, azon belül is a cipők – beszerzése volt. Crna Gora budvai színházi fesztiváljai (tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be őszintén, gyenge ellenfele volt a nemzeti érzelmektől kísért és az alkohol társaságában végigmulatott buliknak), valamint a Herceg-Noviban megrendezett popzenei fesztiváljai ellenére sem tudott soha e téren a horvát kínálat komoly ellenfelévé válni: a spliti zenei események mindig alakalmat adtak arra, hogy feltűnjön a yu-könnyűzene egy új csillagja, lévén a tánczene területén a horvát produkciók mindig is kizárólagosan dominánsak voltak (emlékezzenek csak vissza a biztosan befutó szerzők megszámlálhatatlan zágrábi győzelmére, amikor Jugoszlávia képviselőit válogatták az eurovíziós versenyekre). Sok elégedetlen belgrádi a Crna Gora-iak lustaságát az ország lakosainak nemzeti sajátosságain gúnyolódó viccekben átkozta el, és mindössze egyetlen Montenegróban töltött nyár után vagy sokkal vonzóbb úticél – a számtalan sziget egyike (Brijuni, ahol Tito is meg szokott szállni saját villájában) –, vagy kevésbé ismert helyek mellett döntött, hogy legalább egy rövid időre tényleg kipihenjék a színvonalas szolgáltatások fáradalmait. Bosznia-Hercegovina igen keskeny, s mondhatni életadó infúzióhoz hasonló tengeri kijáratának (az adott földrajzi-fizikai törvényszerűségeknek) köszönhetően már az első körben kiesett a tengeri turizmus nagyhatalma cím elnyeréséért folytatott hajszából. Szerbia egy dunai szigettel, az Ada Ciganlijával és a vallással vigasztalódott, s – bár amíg Crna Gora rendelkezik tengeri kijárattal, addig Szerbia is – turisztikai kínálatait a gyógyfürdőkre és a hegyekre csoportosította át, vagy a területileg kiterjesztett, absztrakt Nagy Szerbiára, amelyhez valószínűleg hozzátartozott volna a Cote d'Azure és talán még az „örök tavasz“ szigete, Bali is. Makedónia a maga édesvízű határ-tavaival mindössze szimulálhatta volna a tengerparti kínálatot, és csak tengődhetett volna a szép kék Adria happeningjeinek árnyékában. „Marko, marko, a napom forró / Gyere a tengerre“ – ez nem a Novi Fosil Markót megidéző dalszövege, hanem a JSZSZK kedvenc valutájáról, a Márkáról van itt szó, amitől – a szezon befejeződésétől és a legmegátalkodottab ellenség, a tél beköszöntétől kezdődő időszakra – sokan az anyagi feltételek garanciáját várták: a horvát turizmus most igazi nemzetmentő irányvonalat vesz. Nem feledkezhetünk meg természetesen azokról az apróságokról sem, amelyek tulajdonképpen az élet sava-borsát adják és a sikeres turizmust jelentik, és amelyek soha nem hiányoztak a leghosszabb tengerpart kínálatából: az ügyes pizza-akrobatákról, akik a pizzatésztát általános elismerést kivívó kungfu-mozdulatokkal nyújtották a kiskocsmákban; a kedvenc desszertről, a banana-splitről (még ma is misztikus köd burkolja, hogy a split [szétválasztani, szétvágni] tulajdonképpen angol átvétel, vagy egy spliti specialitásról van szó). A helyi énekesek helyi népdalokat énekeltek a helybéli hajókon (a helyi egzotikum ősi vonzereje a külföldi vendégek számára) szemben a külföldi repertoárból származó fancy jachtokon, autókon és motorkerékpárokon való száguldozással (szintén elemi vonzerő – a különbség csupán az, hogy ez most nekünk szól); és ott volt még a kismillió hasznavehetetlen bizsu az irdatlan mennyiségű standon. Még ma is megvan a mókust formázó dísz-függönycsipeszem, valamint a tengerkékre festett és a tenger morajlását magában rejtő kagylóm „…i emlék“ felirattal. Ki tudott volna ellenállni ennek a pompás kavalkádnak, amely – legalább az éves szabadság két hetétre – önfeledt szórakozást és kikapcsolódást biztosított?
Dušan Maljković
 

Mljetovanje 
A hetvenes évek újbelgrádi kifejezése a Mljet szigetén való nyaralásra. Kempingezés az erdőben, fürdés a két tavat formáló öbölben vagy (aki a nudizmusnak hódolt) a nyílt tengerben, kitűnő alkalom a maresz vagy marcsa (a gandzsa, grász és fű mai elnevezései)* kipróbálására. A reggeli kötelezően kihagyandó, mivel mindenki délig aludt.
Ebéd: konzerv-pacal. Vacsora: ki mit talál. Nemzetközi tolerancia és szelíd versengés mindenben. Gitáros-boros éjszakák; gyorsan fellobbanó nyári szerelmek, soha nem a saját városodból valóval. Minden egy, néha több, megválaszolt vagy megválaszolatlan levéllel ért véget. A belgrádi fiúk a zágrábi vagy szlovén lányokat preferálták és viszont. A belgrádi lányokat meg kellene kérdezni, hogy kiket részesítettek előnyben.
Mihajlo Pantić
 

Novokomponovana narodna muzika (Újrakomponált népzene) 
Zenei értelemben az újrakomponált népzene a JSZSZK délkeleti és középső részén élő lakosság folklór-motívumainak parafrázisát jelenti. Hagyományos népi hangszereken (Dallape, Yamaha, Fender Stratocaster), elsősorban vendéglátóipari egységekben, sportcsarnokokban és emigráns-klubokban adták elő. Az ÚKN – a zenei örökség megőrzése mellett – különösen szövegeik gondolatébresztő rétegei, valamint poétikai telítettsége miatt jelentős.
Az ÚKN szerzőiről – dalaik tematikájának vizsgálata alapján – elmondható, hogy nagy figyelmet fordítanak az alapvető metafizikai kérdésekre, ezek közül is elsősorban a teodícea problémájára („Mit vétettem Isten ellen”; „Miért szenvedek ennyit, anyám”), de nem
mellőzik az egyes tudományokat vagy tudományágakat sem, mint például a komparatív szociológiát („Az én falum szebb Párizsnál”) vagy a pszichiátriát (Jaj, ha cicázhatnánk, babám / De nem engedi a mamám). Ami a poétikáját illeti: bár az ÚKN a hagyományos verselésre és stílusalakzatokra épül, egyes szerzőik a szürrealizmustól (Könnyeimmel ragasztom fel a tapétát) a dadaizmusig (Talá nittam, tántán torgok) terjedő avantgárd kifejezésformákhoz fordulnak.
Az ÚKN kutatásának területéről szültetett, gyakran polemikus hangvételű elméleti munkákat a belgrádi Sabor című szakfolyóirat publikálta. A 80-as évek vége felé érik meg a helyzet arra, hogy az ÚKN heterogén irányzatait és iskoláit feltérképezzék, és egyazon ideológiai mozgalom keretén belül intézményesítsék. Az ÚKN más jelentős kulturális intézményekkel – mint például a SANU (Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia) és az UKS (Szerb Írószövetség) – együttműködve nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra és az ország általános hangulatára.
Dejan Novačić
 

Ritmovi iz kafića (Kávézói ritmusok) 
Variációk: Mi is az a „kávézó”, mi jut róla az ember eszébe? Nem tudom. Egy kis helyiség, pulttal és a kis terem mélyén két-három magas könyöklővel? Ahol mindent barna műanyaglapokkal borítottak, és ahol hazai konyakot (Mirogojac, Marlon Brandy, Badel-Meinhoff…) ittunk ásványvízzel (Radenska, Jamnička); ahová reggel a munkások az első felesükre tértek be (hó-rukk: egy-kettő…) a munka megkezdése előtt? Egy terem pulttal és a pult előtt egy kis szabad hellyel (szintén két-három könyöklővel), oldalt egy keskeny átjáróval (ez elengedhetetlen!), amelyből a WC, a konyha és az étkező nyílik? A konyhából rántás, csuszpájz, a legigényesebb gurmanok ízlése szerint való gulyás, pacal és babfőzelék szaga csap meg; egyszóval menzaszag, ami szinte örökre beissza magát az ember ruhájába… Olyan helyiségek, ahol perec sem volt, vagy ahol még süteményt is lehetett kapni?

Történet: Nemrég olvastam egy mai igazhitűtől, hogy a kávézók szocialista találmányok. Na, bazmeg! Akkor neki a falusi kocsma csak idilli emlék marad, vagy ha ő maga nyitott mostanában egy csupa-márvány és vörösréz kávézót, azt – elméletének megfelelően – a sötét múlttal kell mérnie. 
 A kávézók a kezdeti időkben (a hatvanas évek elején) az akkori modern architektúrának megfelelően épültek: beton, alumínium és üveg – magát a várost jelentették, a nagyvárosiasságot, olyasmit, amit a zsibongás és a sürgés-forgás szelleme hat át. A kávéházat helyettesítendő született meg a kávézó; egy hely, ahol gyorsan le lehet hajtani valamit, és már mehetünk is tovább (a munkahelyünkre?). A balkáni hedonizmus ugyanakkor erősen a komótosság felé tendált; a kávézó a hosszas elidőzés helyszínévé vált.
 Talán nem tévedek, amikor azt gondolom, hogy az első igazi zágrábi kávézó a híres Majmunjak – későbbi nevén DIK (Društvo iznemoglih kurčeva [Lankadt Farkak Társasága]) – volt az Ilica utca legelején; a (fokozatosan kiöregedő) zágrábiak fő gyülekezőhelye. Nagyon valószínű, hogy pontosan erre a kávézóra gondolt Hrvoje Hegedušić, amikor „azokról a kávézóbeli öreg fiúkról“ énekelt, akik „fáradt tekintettel számlálgatják a járókelőket…“ Milyen modern volt is azidőtájt a zrinjevaci Splenda (Splendid) a homokosaival, banánfrappéival és még mi mindennel, amiről máshol akkor még nem is hallottak…

Kávé és junk-ital: Míg az amerikaiak és az angolok kitalálták a junk-foodot, nálunk felfedezték a junk-italt. Kávézóink az ő gyorséttermeik hazai megfelelői voltak, azzal a különbséggel, hogy amíg oda azért járnak, hogy minél hamarabb bekapjanak valamit és menjenek tovább, ide azért térnek be, hogy minél gyorsabban megigyanak valamit, s utána az égvilágon sehova se menjenek.
 Miért nevezték el kávézónak? Minden bizonnyal (a café iránti) kedvességből. Feltételezem, hogy volt benne némi eufemizmus is, ugyanis, ami engem illet, a kávézókban –  meggyőződésem, hogy a többséghez hasonlóan – legkevesebbet kávét ittam (szinte soha), bár az is igaz, hogy a kávézóba szóló meghívás leggyakrabban az „Egy kávéra?“ kérdéssel kezdődött.
 No tehát, kávé! Bemégy, határozottan a pulthoz indulsz, és még épp a kellő pillanatban meghallod: „Figyelj… Vagy inkább valami erősebbet?”
 Íratlan szabályok szerint kávét a kávézóban csak akkor iszik az ember, amikor már kezd az alkohol hatása alá kerülni és ezt valamivel ellensúlyozni szeretné. Erre – figyelmen kívül hagyva azt, hogy régebben a konyakot sörrel szoktuk lazítani (ez az ún. uzsonna) – az eszpresszó a legideálisabb.

Definíció és élet: Azt tudom csak biztosan, hogy a kávézó egy olyan helyiség, amely két jellemzője alapján különbözik az összes kávéháztól, bisztrótól, cafétól… – az egyik az üvegfal (akár egy kirakat), a másik a pult a könyöklőkkel.
 Az első kávézóknak teljesen szokásos üvegfalai voltak, jól lehetett látni, hogy ki van bent és hogy kik vannak kint; a kávézó az utca részét képezte. Visszafogottan, de minden a nyilvánosság előtt zajlott. Ma a magukra valamit is adó kávézók üvegei foncsorozottak, az utcáról nem látni a helyiség belsejét, sem a vendégeket. Nyilvános jellegüket az adja, hogy a hetvenes évek eljétől kitelepedtek az utcákra – először a Mali Kavkaz, majd a Zvečka és a Blato, a nyolcvanas években a Quasar, valamint az Opatovina egész sor kávéháza, s nem oly rég a Dolac is. Mint valami mediterrán városban, álltunk a kávézók előtt, néha (pénzszűkében) semmit sem fogyasztottunk, de ott voltál, mert tudtad, hogy akit keresel, előbb-utóbb meg fog jelenni. Ezek előtt a zágrábi kávézók előtt, az utcán született meg és élte életét a zágrábi újhullám: itt gyülekeztek a képregényesek, a rockerek, a színészek, de még – s ez kevésbé ismert – az írók is. Olvassák el Pero Kvesić első köteteit, Davor Slamnig első könyvét, Goran Bujić Zlatni šutját, a Nemoguća varijantát Stanislav Habjantól – az összes fiú abból a Mali Kavkaz-Zvečka-Blato körből való, ahol én is elég sokszor ittam… Itt született meg a zágrábi (s lényegében a horvát) urbánus irodalom. Aztán a „fiatal demokrácia” a rendőrséggel szétkergettette az Opatovina és a Dolac kávézói előtt összegyűlt fiatalokat.

Stimmung: Az igazi kávézói figurák nem hangosak. De kik az igazi kávézói figurák? A környékbeliek. A kávézóban szinte meg sem szólalnak, mindenki mindent tud a másikról, italra mindig futja (honnan?, hiszen vagy egyáltalán nem dolgoznak, vagy csak néha csurran-csöppen valami…). De ami a legfontosabb: nem xenofóbok – soha semmilyen érzelmet nem mutatnak a helyiségbe lépők iránt. Mint az árnyék kúsznak a pulthoz, majd az itallal vissza a sarokba – nehogy a többi vendéget vagy a személyzetet megzavarják.
 Az öreg veteránok néha segítenek lepakolni az asztalokat; cserébe italt kapnak. Szinte mindegyik kávézónak megvan a maga alkoholistája, hús-vér Castaneda-szelleme, akiknek útjai kifürkészhetetlenek, akikről egyszerűen lehetetlen kideríteni, hogy léteznek-e a kávézón kívül is.
 A férfi szellemein kívül a kávézóknak megvannak a maguk női szellemei is: a középiskolás lányok. Le sem tagadhatnák, hogy ez az első kávézói kiruccanásuk a hedonizmusba. Milyen komolyan beszélgetnek a Coca-Colájuk és kávéjuk mellett; a cigaretta még nem nőtt össze az ujjaikkal; affektálva gesztikulálnak finom kis kezeikkel, amelyek még nem vágtak hagymát és amelyekkel még sohasem mosogattak; szünet nélkül ismétlik az általuk coolnak tartott mozdulatokat. Azt gondolják, hogy mindenki őket nézi. És jól gondolják (már ami engem illet). Némelyikük majd a kávézó királynője lesz.

Figurák: egyik könyök a pulton/asztalon, az ital a másik kézben; mindkét könyök az asztalon, az ital a tárgyszemély előtt; az egyik kinyújtott kar tenyere a pulton/asztalon, a másik kéz gesztikulál (itallal vagy anélkül) – ez a jókedv csúcsa. A nők (magasságukra való tekintet nélkül) leginkább egyszerűen csak a pultra támaszkodnak. Nagyon ritka póz: mindkét kéz a pultra/asztalra helyezve mint valami párna – tárgyszemély mozdulatlan, mellette a még ki nem ivott pohár.
Nem elképzelhetetlen, hogy az asztal vagy a pult előtt székek állnak, bár ennek általában több a kára mint a haszna. Ha nincsen, senkinek sem hiányzik. A kávézók paradoxona: a pult előtt álló székek nem garantálják, hogy  a vendégek hosszabb időt fognak a kávézóban eltölteni.
Borivoj Radaković
 

Sarajevski Marlboro (Szarajevói Marlboro)
A Philip Morris szakértői – a hagyomány szerint – a következő trükköt vezették be: minden egyes országban, ahol Marlborót készültek gyártani, előzetesen tanulmányozták a helyi konyha sajátosságait, s a kapott adatok alapján olyan dohánykeveréket állítottak össze, amely a legjobban illik az adott módon elkészített ételhez. A Marlboro tehát minden országban szándékosan más és más. Igaz vagy sem: „A szarajevói Marlboro minden idők legjobb cigarettája“.
szerk.
 

Štefica Cvek 
Dubravka Ugrešić Štefica Cvek u raljama života (Stefica Cvikli az élet karmai között, Égtájak 1988/89; Stefica Cvek az élet sűrűjében, Kijárat, 2004) című regényének, illetve Rajko Grlić U raljama života (Az élet karmai között) című filmjének főszereplője. A Jugoszlávia területén élő leányok (kilátástalan) helyzetének iskolapéldája. Számunkra, akiket ma „háború előtti tyúkoknak” neveznek, a „figyeljetek, csajok” – mintegy annak jelzéseként, hogy az aktuális kérdésekkel kapcsolatban most tökéletesen használhatatlan tanácsok következnek – minden esetben szinte kötelező kezdete volt a férfiakkal foglalkozó mondatoknak… 
Majda Vojniković
 

Tesla, Nikola
 A jugoszláv fizika atyja. A Lika folyón fekvő Gospić melletti Smiljanban született villanyszerelő édesapától és háztartásbeli édesanyától. Mivel jó tanuló volt, ösztöndíjat kapott a Princeton egyetemre, ahol az „Elektromos akkumulátorok: az áramcsiholástól a kábelekig” című munkájával doktorált.
Rengeteg szabadalma és találmánya volt, többek közt ő találta fel a Vaskaput és a villamosszéket. Soha senkivel nem fogott kezet, mert fóbiája volt a statikus elektromosságtól. Páni félelem vett rajta erőt, amikor dörgött és villámlott.
Választékára nagy figyelmet fordított; naponta legalább hétszer fésülködött. Szép férfi volt – a színész Šerbedžijához való hasonlósága miatt róla forgattak filmet és tv-sorozatot. Az ő tiszteletére bocsátották ki az 500 dináros bankjegyet, amelyen rövidnadrágban ül és Borbát olvas. Tesla a testvériség és egység szimbóluma lett, mivel azon kevesek egyike volt, akiket mind a szerbek, mind a horvátok maguknak követeltek. Mivelhogy amerikai volt.
Dejan Novačić
 

Titovi govori (Tito beszédei) 
Egy Tito-beszédből: „Most támadnak minket, mert elfogadtuk az amerikai gabonát. De én állítom, hogy ez jobb annál a szovjet gabonánál, amit egyáltalán meg sem kaptunk.”
Még egy Tito-beszédből: „Ma mi rendelkezünk valami olyannal, amivel sokan nem. Sokan rendelkeznek valami olyannal, amivel mi nem. De ez nem fontos!”
Mića Marković

Érdekes, hogy az egyetlen Tito-beszéd, amely manapság oly sokaknak jut eszébe – azt hiszem: Split, a hatvanas évek körül – az az, amelyet a Laibach használt fel a „Panorama/Decree” című kislemezén: „Tengernyi vért ontottunk népeink testvériségéért és egységéért, senkinek sem fogjuk megengedni, hogy csak egy ujjal is hozzánk nyúljon, hogy kívülről bomlasszák a mi testvériségünket és egységünket. És azok ott Keleten, és amazok ott, Nyugaton tisztában kell legyenek azzal, hogy nem térünk le az egyetértésben kialakított politikánk törte útról, amelyre a negyvenes években léptünk, azaz, mivel megvan a saját utunk, meg merjük mondani, hogy mi az, ami jó ezen az oldalon, és mi az, ami nem, és hogy mi az, ami jó azon az oldalon, és mi az, ami nem. Mindenki számára világos kell legyen, hogy mi nem fogunk senki semmilyen politikájától függeni, hogy megvannak a magunk nézetei, és hogy meg tudjuk ítélni, hogy mi jó és mi nem.”
Dejan Kršić
 

Vegeta
A Podravka gyár ételízesítője (só/nátriumglutaminát és szárított zöldség), az egyik legismertebb importáru, s egyúttal a JSZSZK minden egyes háziasszonyának a jobbkeze. Valószínűleg Jugoszlávia egyik legelső ún. brand terméke, a mindenki által jól ismert, nevető szakácsot ábrázoló rajzzal, aki összeérintett mutató és hüvelykujjával fordul felénk. Egy, ma már idős asszony találta ki, akit Koprivnicában mindenki csak Vegeta Néninek hív. A tény, hogy a Vegeta „titkos összetevője”, a nátriumglutaminát kiemeli az étel ízét, ősidők óta ismert; a kínai konyha kommersz változatában régóta használt adalék.
Az elnevezés etimológiáját illetően két elmélet létezik: az egyiket a Klaić-féle szótár definíciójában olvashatjuk: „a Vegeta a latin „vegetus” (egészséges, erőteljes, erős) megfelelője. A másik a szót annak összetevőiből – „vitaminok”, glutaminát” és különös „taste” – származtatja.
A Vegeta még arról is híres, hogy a reál-szocialista országok háziasszonyai készek voltak arra, hogy a jugoszláv turistáknak egy csomag Vegetáért odaadják… szinte mindenüket…
Dejan Kršić/Mihajlo Spasojević/szerk.

Yugo 
32 KW-os, 45 LE-s, 900 cm3-es, 3940 mm hosszú, 1580 mm széles és 1390 mm magas személygépkocsi. A Yugo a legnépszerűbb jugoszláv gyártmányú autó. A gyártását valamikor 1983 körül kezdték el, és valamilyen oknál fogva sehogy sem tudták abbahagyni. 45-65-ös motorral fut, a csomagtartón pedig 45, 55, 65, 60efi, 45a, 55a, 45ax, 55ax, 55ex feliratok olvashatók. A nagyobb számmal büszkélkedő többe is került. Javasolt leszerelni a jelzést a szomszéd autójáról, és egy olcsóbb típust venni. A Yugo arról volt híres, hogy a befizetés után hosszan – több éven keresztül – kellett várni arra, hogy megérkezzen. Arról is ismert volt, hogy a Zastava gyár a vásárlóival meglepetés-játékot játszott „Az ön autója vajon milyen?” néven; szemre ugyanis az összes kifogástalan állapotban volt, de a minőségbeli változatoknak köszönhetően némelyik csak néhány évig vagy 30.000 km-ig bírta, míg másokat minden gond nélkül el lehetett vezetni akár 10-15 évig, illetve 150.000 km-t – még az is eszébe jutott az embernek, hogy egy másik ugyanilyet vegyen.
A 90-es évektől egyre gyakrabban bukkant fel az amerikai filmekben. Bruce Willis vezeti a Die Hard 3-ban, Brandon Leon a The Crowban. A Start Flagben lehagy egy WV Caravelát vezető társaságot, valaki közülük meg is jegyzi: „Nem tud többet ez a WV, nézd már, mi előz…”, míg Steve Martin Bowfingerjében a főszerelő mögötti plakáton tűnik fel, teljes két másodpercre. Legerőteljesebben mégis a nem túl régi hollywoodi Drowning Monában képviseltetik, amelyben egy egész település kizárólag Yugót vezet. A hangulathoz az amerikai nyilvánosság üzleti szférájának részéről egy New Jersey-i autókereskedő is hozzájárult a cégét reklámozó szlogenjével: „Ha 30.000 $-nál drágább autót vásárol, Yugót kap ajándékba!”
Az évszázad munkája – ahogy a Yugo-projektet nevezték – nem indult valami fényesen. A belgrádi TV élőben közvetítette, ahogy az első Yugókkal megrakott vonat Bar kikötője felé indul, ahonnan Amerikába kellett volna továbbszállítani az autókat. Az ünnepség színvonalát magasrangú vendégek és élő TV-közvetítés emelte, holott tudvalevő volt, hogy az kocsik még nincsenek készen. Másnap a vonat visszatért az üzembe, hogy az utolsó simításokat is elvégezzék. Az autó mitológiájának része az a (valószínűleg apokrif) elbeszélés, amely egy Yugo-tulajdonosról szól, aki képtelen volt kinyitni vadonatúj autójának ajtaját, majd amikor leszedte az ajtókárpitot, a Crvena zastava munkásainak üzenetére bukkant: „Borítékban több pénz várna, ajtaja is jobban zárna.”
Marko Tasi/Boris Popović/anonim
 

                MEDVE A. ZOLTÁN FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu