Georg G. Iggers
A történetírás elmélete és története – helyzetjelentés
Alig telt el tizenöt év a szovjetrendszer összeomlása és a hidegháború
befejezése óta. A világ, ahogy ma tapasztaljuk, sok szempontból nagyon
különbözik attól, amilyen 1989-ben volt, és a politika, gazdaság, társadalom
és végül, de nem utolsó sorban a kultúra általános konfigurációjában végbemenő
változások fontos kérdéseket vetnek fel a történetírás elmélete és gyakorlata
számára.
Thomas H. Kuhn’s nagyhatású könyve, A tudományos forradalmak
szerkezete (1960) óta divat a történettudományban is paradigmákról beszélni.
De a paradigma fogalma nem alkalmazható a történészek munkájára. Kuhn azt
feltételezte, hogy a fizikában vannak a tudományos kutatásnak olyan elméletei
és módszerei, amelyekben osztozik egy tudományos közösség, és ezek alkotják
azt, amit ő paradigmának nevez. A paradigmák megváltoztak az idők folyamán,
ha nem tudtak választ adni alapvető kérdésekre, ilyenkor más paradigmák
váltották fel őket, amelyek ezt jobban megtették. Ezt az újratájékozódást
tudományon kívüli és tudományos megfontolások is befolyásolták, de a tudományos
gondolkodás és kutatás minden szakaszában konszenzus uralkodott egy tudmányos
közösségen belül. A 20. századi fizika eltérhet a newtoni fizikától, de
mindkét esetben egyetértettek abban, hogy mi is a tudomány, a tudományos
módszer és a tudományos magyarázat.
A történetírás ebben az értelemben nyilvánvalóan nem tudomány.
Az angol szóhasználatban jó okkal kerülik általában a történettudomány
kifejezést, ami a legtöbb más nyelvben szokásos, ehelyett inkább beszélnek
történelemkutatásról. A történetírásnak túl sok változata van ahhoz, hogy
paradigmáról lehessen beszélni, bár van a történeti módszernek egy olyan
magva, ami széles körben elfogadott a történészek körében.
Ugyanakkor vannak olyan történeti gondolkodásmódok, amelyek egy adott
időszakban fontos szerepet játszanak, sőt, dominánsak a történelemkutatásban.
Három ilyen gondolkodásmódot jelölnék meg a 20. században. Az első, amely
a történelem 19. század közepén végbement professzionalizálódásától a 20.
század közepéig uralkodott a történelemkutatásban és történetírásban, a
történeti módszer lényegét a források kritikai vizsgálatában látta. A történelem
tudományos jellegét a metodológia adta. A történelem kutatásának tehát
egyetlen módja volt. Ez a felfogás került a legközelebb ahhoz, hogy egy
paradigma jellegét öltse. A történészek világszerte, Berlinben, Párizsban,
Tokióban vagy Delhiben egyaránt egyetértettek ebben. Az írott forrásokat
részesítették előnyben, különösen a hivatalos iratokat. Dokumentumok nélkül
nem létezhetett a történelem. Ezek a források feltárták a többnyire férfi
(sokkal kévésbé női) politikai döntéshozó helyzetben lévő történelmi szereplők
szándékait, egy elitista történelmet fölülről nézve, és egy folytonos narratíva
megalkotására kínáltak lehetőséget ezekre a szándékokra alapozva.
A történész szakma túlnyomó része ezt azt irányt követte. De a különböző
társadalmi-politikai kontextusokon belül a Német Birodalomban, a Francia
Harmadik Köztársaságban, a Japán Császárságban vagy az Egyesült Államokban
ezek a történések nagyon különböző elméleti és ideológiai előfeltevések
mellett mentek végbe.
A 20. század utolsó harmadára ezt a történetírói módszert két
másik különböző módszer kezdte ki, amelyek most azért fontosak a számunkra,
mert ezek uralkodtak a történelmi gondolkodás és történetírás nagyrészében
a minket érdeklő 1989 utáni időszak elején, röviden társadalomtudományi
és kulturalista modellnek fogom ezeket nevezni.
Minden modellt a maga társadalmi-politikai kontextusában kell szemlélni.
A második világháborút követő korszakban a társadalomtudományi megközelítések
igen fontos szerepet játszottak a történelemkutatásban és a történetírásban
az Egyesült Államokban, valamivel kisebb mértékben Nyugat-Európában és
Japánban, és a kulturalista kihívás ellenére továbbra is jelentős. Különbséget
teszek társadalomtörténet és a társadalomtudományi történetírás között.
A társadalomtudományi történetírás
A társadalomtudományi történetírás természetesen a társadalomtörténet
egyes formáit jelenti, de metodológiai és terminológiai alapon érdemes
köztük különbséget tenni. A társadalomtudományi történetírásnak nagyon
különböző formái léteznek – az amerikai „New History” a 20. század elején,
a francia Annales, a gazdasági és demográfiai történetírás különböző formái,
a Weber-féle történeti társadalomtudomány Németországban valamint a marxizmus,
szovjet marxizmus-leninizmus és a nyugati stílusú neomarxizmusok sokasága.
De bizonyos előfeltevésekben osztoznak: Arra vonatkozó felfogásuk, hogy
mi tesz valamit tudománnyá, nem a klasszikus történetírói szakma dokumentumokra
való fixáltságához igazodik, bár általában a történelmi tudományosság előfeltételének
tekintik a források kritikai elemzését, hogy az eseményeket szilárd alapra
próbálják helyezni, de egy induktív eljárással, ahhoz hasonlóan, ahogy
a természettudományok próbálnak empirikus adatokon alapuló általánosításokhoz
jutni. Ennek az irányzatnak a legradikálisabb képviselete talán a társadalomtudományos
történetírás bizonyos amerikai formáiban jelentkezett a kvantifikálás hangsúlyozásával.
A 70-es években a „New Social History”-n, a „New Political History”-n és
a történelmi demográfián belül volt egy trend a kvantifikálásra és a „New
Economic History”-n belül arra, hogy kvantifikálható növekedési modellekkel
dolgozzanak. Ez a tendencia egyáltalán nem korlátozódott csak Amerikára.
A francia Annales sok különböző irányba haladt. Nem egy tant képviseltek,
inkább különböző módszerekkel próbáltak kísérletezni a mentalitástörténetet
is beleértve. De egy időre őket is elérte a kvantifikálási mánia, és az
1970-es években koramodern végrendeletek adatainak ezreit táplálták be,
hogy rekonstruálják a vallásra és a halálra vonatkozó attitűdöket. Emmanuel
Le Roy Ladurie, az Annales-kör egyik vezető történésze azt írta a 70-es
évek elején, hogy „az olyan történetírás, amely nem kvantifikálható, nem
tarthat igényt a tudományosságra”, ezt az álláspontot aztán nagyon hamar
feladta, amint a közhangulat elmozdult a kulturalizmus irányában. Geoffrey
Barraclough a folyó történelemkutatások trendjeit vizsgáló UNESCO-felmérésben
1979-ben kijelentette, hogy „a számszerű összefüggések keresése kétségtelenül
a legerősebb új trend a történettudományban, ez a legfőbb tényező, ami
a 70-es évek történészi beállítottságát megkülönbözteti a 30-as évekétől.”
De nem minden magát tudományosnak tekintő történetírás ment kvantitatív
irányba. Így a történelmi társadalomtudomány Webert követő német iskolája
elkerülte elemzéseiben a kvantitatív modelleket, akárcsak a marxizmus majd
minden formája. Abban osztoztak az amerikai társadalomtudományi történetírással
és a francia Annales-körrel, hogy a személytelen struktúrákra és folyamatokra
koncentráltak, egy olyan történelemre, ahol eltűntek az egyének mint a
történelmi változások szereplői.
A társadalomtudományos történetírás fontos részét tette ki a
modernizációs elmélet. A modernizációs elmélet megelőzte a 20. századot,
valójában egészen a francia és a skót felvilágosodásra megy vissza.
Megjelent negatív és pozitív beállításban egyaránt. Max Weber számára a
modern világ intellektualizálódásának és racionalizálódásának feltartóztathatatlan
folyamatát jelentette, amely Nyugatról indult ki, és végül minden értelmet
és egyéni szabadságot felszámoló vasketrec képében jelent meg. Az amerikai
változatban, különösen 1945 után optimistább volt a hangvétele. Bár elvetette
a marxizmust, az amerikai társadalomtudományos történetírás mégis a történelem
gazdasági értelmezéséből indult ki, mint Walt Rostow könyve, A gazdasági
növekedés szakaszai. Egy nem-kommunista kiáltvány. (1960) A kapitalista
Amerika a hidegháború idején a szabadság és a haladás világítótornya volt
a világ többi része számára, példát mutatott a fejlődésre végső soron minden
társadalomnak.
A kulturalizmus különböző formái
A kulturalizmus – pontosabban a kulturalizmus különböző formái – részben
válasznak tekinthetők a társadalomtudományi modellek világszemléletére,
politikai és gazdasági előfeltevéseire. Szorosan összefonódott a fennálló
viszonyokkal való elégedetlenséggel a 60-as években a nyugati világban
– az emancipáció és egyenlőség igényével, ahogy ez az amerikai polgárjogi
mozgalomban, a nőmozgalomban, a környezetvédő mozgalomban és a kolonializmus
maradványainak támadásában kifejeződött. A nyugati világbeli, főleg amerikai
status quo ilyetén bírálatának számos konzekvenciája volt a történetírásra
nézve. Megkérdőjeleződtek a társadalomtudományos történetírás modelljének
alapvető előfeltevései. A történelemnek lineáris folyamatként való felfogása,
amelynek végén ott a modern nyugati társadalom, érvényét vesztette. A modern
kapitalista, ipari társadalom elnyomó aspektusait kezdték hangsúlyozni.
A kulturalista megközelítések egy olyan történetírásra támasztottak
igényt, amely a politikai és gazdasági hatalmi központoktól a lakosság
széles tömegei felé fordul, és legalábbis elméletben, a Nyugatra való fixálódástól
a nem-nyugati társadalmak és kultúrák felé, amelyek önmagukban is értékesek
és figyelemre méltóak. A gazdasági erők fontosságának hangsúlyozását, amiben
a kapitalista orientáltságú társadalomtudományos történetírás osztozott
a marxizmussal, kereken elutasították, és a kultúra szerepét kezdték hangsúlyozni.
Ezért aztán már nem volt többé elég meggyőző az olyan eseményeket, mint
a francia, a bolsevik vagy a náci forradalmak az osztálykonfliktusok terminusaiban
magyarázni az ideológiai, vallási és egyéb tényezők figyelembe vétele nélkül.
A történelem megint emberi arcot kapott, elfordulva a személytelen struktúráktól
és folyamatoktól a konkrét emberi lényekhez, akik a történelmet csinálják,
az ő élettapasztalataikat és szándékaikat kutatva. A történészek kezdtek
elfordulni a makro-história megkonstruálásától, és kezdtek nagyobb figyelmet
szentelni a kisebb szegmenseknek, a kisemberek életének és tapasztalatainak.
Ez befolyásolta a történészeknek a forrásokhoz való viszonyulását is, azt,
hogy a dokumentumoktól és a statisztikai adatoktól inkább a kulturális
antropológia, a nyelvészet és a szemiotika felé fordultak. Mindez roppant
módon gazdagította a történelmet.
Ugyanakkor a modern nyugati világ bírálata együttjárt a tudomány és
a tudományos objektivitás felfogásának bírálatával is. Ez a kritika a maga
radikálisan relativista ismeretelméletével nem annyira a gyakorló történészek
részéről jött, akik továbbra is úgy gondolták, hogy komoly kutatás nélkül
nem lehet történelmet írni, inkább filozófusok és irodalomelmélészek felől,
akiket elnagyoltan posztmoderneknek lehet nevezni. Alaptételük, hogy a
nyelv önreferenciális rendszer, amely nem tükrözi, hanem teremti a valóságot,
tagadja, hogy lehetséges volna rekonstruálni a múltat úgy, ahogy azt emberi
lények ténylegesen megélték, és eltünteti a határt a történelmi narratívák
és a fikció között. Ennek a radikális álláspontnak adott hangot szélsőséges
megfogalmazásban Keith Jenkins 1997-ben, amikor azt írta, hogy a történelem
egész modern felfogása, mely szerint a történész rekapitulálhatja a történelmi
múltat, „most érdekek önreferenciális, problematikus kifejeződésének
tűnik, egy ideologikus – interpretatív diskurzusnak … A történelem most
ténylegesen úgy kjelenik meg, mint egy újabb megalapozatlan, pozíciófüggő
kifejeződés a megalapozatlan, pozíciófüggő kifejezések világában”.
Én azonban merem állítani, hogy a posztmodernizmus már irreleváns 2004
perspektívájából. Visszaszorult jórészt az irodalomelmélet és a filozófiai
spekuláció területére. Szélsőséges ismeretelméleti relativizmusa vagy nihilizmusa
megnehezíti vagy éppenséggel ellehetetleníti a történetírást, amelyhez
mégiscsak kutatásra volna szükség. A kulturalista megközelítésekre nem
annyira a posztmodern elmélet hatott, inkább az az igény, hogy kitágítsák
a történelem határait a változó világban. Ennek a világnak a megértéséhez
a történeti társadalomtudomány és a kulturalizmus is jelentősen hozzájárulhat,
ha hajlandók kiegészíteni egymást. Ez valamennyire már meg is történt a
80-as években, amikor a társadalomtörténészek kezdtek egyre jobban odafigyelni
a kulturális vonatkozásokra.
A világ egyáltalán nem olyan irányban haladt, mint ahogy a társadalomelmélet
képviselői megjósolták. A hidégháború utáni világ két áttekintésére szeretnék
utalni röviden, Francis Fukuyamánál A történelem vége (1992) című könyvében
és Samuel Huntingtonéra in A civilizációk összecsapása (1996) című könyvében.
Fukuyama a szovjetrendszer összeomlásának hatása alatt felidézi a klasszikus
modernizációs elmélet optimizmusát. Azt állítja, hogy „a gazdasági modernizáción
átmenő országok egyre jobban kell hogy hasonlítsanak egymásra.” Így aztán
„a 20. század végén megint van értelme az emberiség egységes és rendezett
Történelméről beszélni, amely végül az emberiség nagyrészét elvezeti a
liberális demokráciához.” Ennek a fejlődésnek a hajtómotorja Fukuyama számára
a kapitalista piacgazdaság, a modell pedig, amely a jövő előhírnöke, az
Egyesült Államok. Fukuyama meg volt győződve arról, hogy egy liberális
demokráciákból álló világ nemigen lesz hajlamos a háborúzásra.
Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című könyvében
egy ezzel ellentétes modellt állított fel, amely a kultúra szerepét hangsúlyozta
a gazadsági és társadalmi tényezőkkel szemben. Azt írta: „A hidegháború
utáni világban az emberek közti legfontosabb különbségek nem ideológiai,
politikai vagy gazdasági jellegűek. Hanem kulturálisak.” Mint Spengler
vagy Toynbee korábban, a múlt században, néhány civilizációt nevez meg
döntő egységként a világ színterén. Folytonos konfliktusokat jövendöl ezek
között a civilizációk között, különösen a Nyugat, az iszlám világ és Kína
között. De ő ezeket a kultúrákat esszencialista terminusokban, organius
egységeknek látja, amelyeknél az időtényező és a belső tagolódás nem játszik
jelentős szerepet. Elvetve minden reményt a nemzetközi békére és együttélésre
vonatkozólag azt állítja: „A Nyugat fennmaradása azon múlik, hogy az amerikaiak
vállalják nyugati identitásukat, hogy a nyugatiak fogadják el a civilizációjukat
egyedülállónak, nem egyetemesnek, és egyesüljenek annak megújítására és
megőrzésére a nem-nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben.”
Ez nála azt is jelenti, hogy a számos társadalom- és kultúrtörténész
által helyeselt multikulturalizmus a mai világ veszedelmes rákfenéje, amely
pusztulással fenyegeti a Nyugatot.
A legújabb történetírás nem veszi komolyan se Fukuyama se Huntington
modelljét, nemcsak a politikai felhangjai miatt, de azért sem, mivel a
globális történelem egy olyan spekulatív síkján mozognak, ami idegen a
történészek tevékenységétől, akik igyekeznek az ilyesfajta sémákat kerülni
empirikus munkáikban. Az elmúlt másfél évtized fejleményei mégis megmutatták,
hogy sem a mikrohistória felé fordulás, sem a nemzeti és regionális történelem
hagyományos mintái nem elégségesek a globális síkon zajló változások megragadásához.
Többféle modernitás – Komparatív interkulturális kutatások
Fontos volna újra felülvizsgálni a modernizálódás jellegét. A történelmi
gondolkodásban a 70-es évek óta végbement kulturális fordulattal a modernizációnak
még a fogalma is kiment a divatból. A modernizáció feltételezte a „tradicionális”
szemléletnek, intézményeknek és viselkedésnek „modernnel” való felváltását.
Nyugatról ered, de hatóköre egyetemes. Feltételezte az összefüggést „a
kapitalizmus, az iparosodás megjelenése, a liberális demokratikus struktúrák
kialakulása, a nemzetállam kiépítése, a pluralista társadalom fellépése,
a teljesítményen alapuló tásadalmi viszonyok, a tudomány fejlődése, bizonyos
személyiségstruktúrák, meggyőződésrendszerek és tudatállapotok” között”
A modernizáció eszméjét kétféle alapon utasították el: Előszöris makrohistorikus
jellege miatt. Egy mesternarratívát erőltetett a történelemre a nyugati
haladást dicsőítve; másodszor, mivel a történelmi fejlődést normatívnak
és kívánatosnak tekintette, kívánatosnak nemcsak a Nyugat, hanem általában
a világ számára. Figyelmen kívül hagyta a haladás és a modernizáció negatív
oldalait, a 20. század nagy katasztrófáit, a világháborúkat, népirtást,
fasiszta és kommunista diktatúrákat, és 1989 óta a gazdag és a szegény
országok között egyre növekvő szakadékot és a súlyos népirtó konfliktusok
fellépését. Számos bírálója szemében a modernizáció és a globalizáció szorosan
összefügg a nyugati imperializmussal a maga kolonialista és posztkolonialista
formáiban, beleértve a nem-Nyugat feletti politikai, gazdasági és kulturális
dominanciát. A modernizációnak és a nyugati modernitásnak bírálata a kritikusai
szerint a felvilágosodásból eredő gyökereivel együtt néhány indiai gondolkodónál
a legutóbbi években hasonló formát öltött, mint a nyugati posztmodern teoretikusoknál.
Mégis vitathatatlan, hogy a modernizáció folymatai játszódnak
le a szemünk előtt, a legnyilvánvalóbban a tudományos, technikai és persze
a gazdasági szférában, és hogy a modernizációnak ezek a területei bár erdetükben
jórészt nyugatiak, globális méretekben formálták át a társadalmakat. A
modernizációt tehát világméretekben komolyan kell venni. A modernizáció
régebbi modelljei persze nyilvánvalóan elégtelenek a nem-nyugati társadalmakra
alkalmazva, és inadekvátak a nyugaton végbemenő fejlemények elemzésénél
is. A nácizmus és a sztálinizmus nagyonis modern volt, mégsem illik bele
a modernizáció szokásos felfogásába. A nem-nyugati világra alkalmazva ez
a modell még inkább inadekvátnak bizonyult. Van a modernizációnak számos
olyan eleme a korporatív kapitalizmus globalizálódásának részeként, amely
hasonló fejlődést mutat a technikai és a gazdasági szférában, és bizonyos
mértékig, a különböző társadalmakban különbözőképpen a fogyasztói szokások,
az életmód és a populáris kultúra terén is.
Vannak tehát a homogenizálódásnak elemei, de ezek sehol nem teljesek.
Különböző társadalmak adaptálták (átvették) a nyugati modernitás egyes
aspektusait anélkül, hogy teljesen adoptálták (magukévá tették) volna,
beillesztették volna saját őshonos kultúrájukba. Egy kiváló indiai társadalomtudós,
Dipesh Chakrabarty „Provincializing Europe” címen publikált cikksorozatában
egyfelől igyekszik kimutatni, mennyire provinciális a történelmi fejlődésnek
az a nyugati felfogása, amely a modernitáshoz vezető fejlődési szakaszokban
szemléli azt, és a gyarmati kultúrákban archaikus vagy premodern formákat
lát, amelyeknek az a sorsa, hogy utat engedjenek a modernizációnak. Másfelől
elismeri, hogy a tudomány és a társadalomtudományi racionalitás nyugati
formáit általánosan átvették a gyakorlatilag gyarmatosított világban, különösen
Dél-Ázsiában. Megállapítja tehát, hogy „az ún. európai intellektuális hagyomány
ma az egyedüli, amely eleven a legtöbb, ha nem az összes (indiai) egyetem
társadalomtudományi tanszékein.” Kevés az olyan indiai társadalomtudós,
ha akad egyáltalán, aki régi indiai gondolkodókra alapozná az elméleteit.
Az európai gyarmati uralom egyik következménye Indiában, hogy „az egykor
töretlen, és szanszkrit, perzsa vagy arab nyelven eleven szellemi tradíciók
mára ‘tényleg kihaltak’.”
De politikai és kulturális szinten egyáltalán nem maradtak meg kikezdhetetlennek
a gyarmatosítók által bevezetett minták. Egyrészt az antikolonialista és
a posztkolonialista mozgalmakat mélyen áthatották az emberi jogok és a
demokrácia felvilágosult koncepciói. Másfelől egymás mellett éltek a társadalmi
és politikai szerveződésre vonatkozó ősi hindu elképzelésekkel, amelyek
ellentétben állnak a modern indiai demokráciával. És ezek egyáltalán nem
voltak pre-modern jellegűek, hanem egy fontos formáját alkották a modernitásnak.
Tehát nemcsak egyféle modernitás van, hanem sokféle modernitás; a történészek
és a szociológusok elkezdtek „többféle modernitásról” beszélni. Az indiai
modernitást Chakrabary szerint nem lehet megérteni vallásos gyökerei nélkül.
De ahogy rámutat, a modernitást, amelyről azt gondolnánk, hogy szekuláris
világfelfogást feltételez, máshol is kikezdték pentacostal ébredő mozgalmak
az Egyesült Államokban és Latin Amerikában egyaránt, valamint az ortodox
judaizmus, izlamizmus és hinduizmus radikális formái is, amelyek nemcsak
az őshonos hagyományokra támaszkodnak, de éppen rendkívüli antimodernizmusukhoz
használnak modern eszközöket hívek tömegeinek a mozgósítására.
A modernitások tanulmányozása szükségképpen vezet el komparatív
globális kutatásokhoz. Az 1990 utáni években robbanásszerűen terjednek
a nemzeti és a nyugati témákon túllépő történelmi kutatások, de ezek nagyon
kevés esetben voltak öszehasonlító jellegűek. Bár sok vita volt arról,
hogy kívánatosak volnának-e, és milyen metodológiát igényelnének a globális
történelmi kutatások, de nem sok tényleges munka folyt.
A hivatásos történénészek nem jöttek ki jól a történeti szociológia
művelőivel való összevetésből. Különösen Európában koncentráltak mostanáig
a történészek túlságosan a nemzeti történelmeikre, de ugyanez vonatkozik
a világ legnagyobb részére, beleértve az újabb évtizedekben a Szahara alatti
Afrikát. Az Egyesült Államokban a második világháború óta több történész
szakosodott nem-nyugati területekre, de általában mint egy speciális régió
szakértője. A történészeket arra képezik ki, hogy levéltári anyagokra és
primér dokumentumokra támaszkodjanak, amivel inkább a nemzeti vagy helyi
történelemhez kötődnek. Ezzel szemben számos szociológus és közgazdász,
de még politológus is nomotetikus, makrohistorikus kategóriákban szemléli
a tudományterületét, és általánosításokra törekszik. Ma a történészek is
kezdenek egyre inkább komparatív interkulturális kutatások felé fordulni.
Több közöttük a kelet-ázsiai, dél-ázsiai, iszlám, szubszaharai vagy éppen
óceániai történelem specialistája, mint volt tíz évvel ezelőtt.
És ezeknek a régióknak a kutatása módszertanilag is közelebb került
a társadalomtudományokhoz. De sok esetben még mindig nem komparatív és
interkulturális jellegűek. Van már egy Journal of World History, 1990 óta,
és egy Journal of Global History előkészületben. A globális történelem
régebbi kutatása, mint Immanuel Wallerstein munkája, The Modern World System
(1978-1989) az európai kapitalizmusnak
a nem-nyugati világba való behatolására koncentrált, nem sokat törődve
a kulturális vonatkozásokkal, ennyiben a modernizáció elméletet követve,
de egy kritikus, marxista nézőpontból.
A globális történelem iránti igény mára nyilvánvalóvá vált. De
még nagyon sok a megoldásra váró terminológiai és módszertani kérdés. A
társadalmak és kultúrák komplexitását figyelembe véve a komparatív kutatásokhoz
– különösen, ha az összehasonlítás interkulturális, globális síkon megy
végbe – annak világos meghatározását igénylik, hogy mit kell összehasonlítani,
és milyen mószerekkel.
Ma már tudatában vagyunk annak, hogy a piaci erők által előidézett
globalizáció nem vezetett homogenizálódáshoz kulturális, szociális, politikai,
de még gazdasági téren sem,
hanem elkülönböződéshez az őshonos hagyományokból fakadóan, és sokszor
interkulturális konfliktushoz is. Tudatában léve a kultúrák és társdalmak
közti összehasonlítások komplexitásának, és tisztában léve azzal is, hogy
a globalizáció nem egyirányú folyamat, amelynek során a magasan fejlett
kapitalista országok mintáit átviszik más országokra; a komparatív kutatásokba
bocsátkozó történészek és társadalomtudósok az elmúlt néhány évben elkezdtek
„összefonódott történelmekről” beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy globális
kutatást nem végezhetnek elszigetelten egyes történészek, ez különböző
területeken dolgozó kutatók koordinált együttműködését kívánja meg, valamint
interdiszciplináris módszereket, amelyek integrálják a türténelmi vizsgálódást
a társadalom- és kultúrtudományokkal, a humaniórákkal. Ebben a tekintetben
2004-ben az ilyesfajta koordinált vállalkozásoknak még mindig nagyon a
kezdetén állunk. Fontos újra hangsúlyozni, hogy ez nem egy újabb paradigma,
de a történészek ma több különféle irányban haladnak, mint korábban bármikor.
Összefoglalva: 1) A posztmodern bírálatok ellenére vannak olyan valódi
társadalmi struktúrák és folyamatok, amelyekkel szembe kell néznünk, mint
a modernizáció és a globalizáció formái felé mutató állandó változások.
Nem észrevenni ezeket, és azt állítani újból Keith Jenkinst idézve, hogy
„a történelem ma csak még egy minden alapot nélkülöző, pozíciófüggő kifejezési
módnak tűnik a minden alapot nélkülöző, pozíciófüggő kifejezések világában”,
vakság az előttünk álló tényleges világ iránt, és társadalmi, politikai
felelőtlenség is. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy ezek a struktúrák
és folyamatok nem mutatkoznak előttünk olyannak, amilyenek, és csak feltett
kérdéseinkkel közelíthetünk hozzájuk. Ebben az értelemben igazuk van a
konstrukcionistáknak, hogy a múlt nincsen adva, hanem rekonstruálni kell,
és ez a rekonstruálás mindig tartalmaz szubjektív és ideologikus elemeket.
Weber teljesen tudatában volt ennek, amikor bevezette az ideáltípus koncepcióját.
De az ideáltípus fogalma azt feltételezi, hogy a konstrukció nem esetleges,
hogy van valóság, amin az ideáltípus ellenőrizhető.
2) Egy analitikus társadalomtudománynak ma nyilvánvalóan tekintetbe
kell vennie kulturális tényezőket. A kultúra jelentést foglal magában.
A társadalomtudományi megközelítéseknek tehát olyan módszereket kell kidolgozniuk,
amelyek elősegítik a társadalmat alakító jelentések és értékek megértését.
A modernizáció és globalizáció változatai kisiklanak a racionális megértés
elől, ha a jelentésnek ezek az aspektusai nem foglaltatnak benne egy szisztematikus
elemzésben. Az ilyen elemzés a források sokkal szélesebb értelmű megközelítését
kívánja meg, mint ahogy ezt a hagyományos dokumentumközpontú vagy a hagyományos
társadalomtudományi történetírás tette. Itt nyelvészetet, szemiotikát és
kulturális antropológiát kell empirikus szociológiával ötvözni.
Végül még egy szót a történetírás történetéről készült újabb munkákról.
Ezek nagyrésze a hagyományos úton jár, kevéssé érintette meg az az irodalmi
fordulat, amelyet Hayden White idézett elő 1973-as Metahistory-jával.
Számos könyv jelent meg a 90-es években a történetírás történetéről nyugati
nyelveken, de valamennyi, az én Historiography in the Twentieth Century
c. könyvemet is beleértve csak európai és észak-amerikai szerzőkkel foglalkozott.
Nem került sor a történelmi gondolkodás összehasonlító interkulturális
vizsgálatára. Lutz Raphael a 20. századi történetírással foglalkozó
legújabb, német nyelvű könyvében tette meg az első lépéseket ebbe az irányba.
Számos olyan tanulmánygyűjtemény jelent meg, amely a történelem egyes kultúrákon
belüli megközelítéseivel foglalkozik, fontos lépcsőfokok ezek egy szélesebb
komparatív megközelítéshez. De az értő szemlélet még mindig hiányzik. Két
folyamatban lévő vállalkozás próbál csinálni valami ilyesmit. Daniel Woolf
szerkeszt egy többkötetes „International History of Historiography”-t
az Oxford University Press számára. A nyugati látószög felől elmozdulva
igyekszik egymás mellett vizsgálni a történelmi kultúrák sokféleségét az
antikvitás előtti koroktól napjainkig. Ennek érdekében bevonják a különböző
történelmi kultúrák specialistáit. Továbbra is kérdés, hogy vajon ez a
munka milyen mértékben lesz nem csupán encipklopédikus, de komparatív is,
és hogyan szándékozik az összehasonlításokat elvégezni. Kínai-amerikai
kollégámmal, Q. Edward Wanggel résztveszünk egy sokkal kisebb igényű vállalkozásban,
azt próbáljuk megvizsgálni, hogyan hatottak egymásra a történetírói kultúrák
a 18. század végétől, amikor először kezdődtek meg nagy léptékben az ilyen
kölcsönhatások. Az összehasonlítás a célunk. Hogy koherenciát vigyünk a
beszámolónkba, a modernizációk és globalizációk fogalmait használjuk, többes
számban mindkettőt, nem úgy szemlélve mint a Nyugat felől kiáramló egyetlen
egységes folyamatot, hanem átfogva mindazon utakat, amelyeket a modernizáció
választott különböző formákat öltve a különböző kultúrákban.
Bibliográfia
IGGERS, Georg G.
A német historizmus
Gondolat, 1988
KUHN, Thomas H.
A tudományos forradalmak szerkezete
Osiris, 2000
WEBER, Max
A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme
Gondolat, 1982, Cserépfalvi, 1995
FUKUYAMA, Francis
A történelem vége
Európa, 1994
HUNTINGTON, Samuel
A civilizációk összecsapása
Európa, 1998
WALLERSTEIN Immanuel
A modern gazdasági világrendszer
Gondolat, 1983
A társadalomtudomány jövőjéért: nyitás és újjárendezés
A Gulbenkian Bizottság jelentése
Napvilág, 2002
WHITE, Hayden
A történelem terhe
Századvég, 1997
ALEXANDER, Jeffrey
„Modern, anti-, poszt- és neo”
Magyar Lettre Internationale, 41
LE GOFF, Jacques
„Történelem”
Magyar Lettre Internationale, 42
GYÁNI Gábor
Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése
Napvilág, 2000
KLANICZAY Gábor
„Michel Foucault és a történetírás”
Magyar Lettre Internationale, 30
|