SZÓFIA – Gondoljunk csak bele az ellentmondásba: Miközben a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrális körül hórát táncoltak az emberek, hogy bekerüljenek a Guinness rekordok könyvébe, Németországban a jobboldal azt igyekezett elérni, hogy vizsgálják felül a két balkáni EU-jelölttel kötendő csatlakozási szerződést.  A szerződések aláírására Bulgáriával és Romániával aztán az alkalomhoz illő módon a luxemburgi Neumünsterben került sor, amelyről azt mondják, hogy valamikor börtön volt.
 Románia és Bulgária ortodox országai buzgón dolgoztak a kommunikációs stratégiáikon, hogy kialakítsák mindenkori identitásukat az új európai színpadon. Polgáraik úgy látszik, el se tudják hinni, hogy valóban elérkezett az EU-tagság órája. Ez nagy teret nyit a mítoszteremtésre a médiában. Minek kellünk mi nekik az EU-ban? – ez után a nyugtalanító kérdés után két kézzel kapnak minden ünnepélyes alkalommal és minden hazafias rituálé során. Vajon csak az olcsó munkaerőnket akarják? Ha igen, akkor miért igyekeznek kitolni ennek a munkaerőnek a szabad vándorlását minél későbbre? Vajon csak meg akarják kapni egy almáért és egy tojásért egész gazdaságunkat, hogy aztán a pincérek és ápolónők nemzetévé tegyenek minket? Miért áhítozunk mi annyira a külföldi befektetésekre?
 Az ilyen kérdések megválaszolása helyett a saját kultúrájukra való sértett büszkeség terjed a románok és a bolgárok körében. De ez a régión kívül úgyszólván senkit se érdekel. Tényleg nem könnyű megmagyarázni, mi célból volna szüksége az EU-nak a latinság újabb fáklyavivőjére, vagy miért képviselne értékes hozzájárulást a cirill ábécé a brüsszeli fordítógépezethez. Románia és Bulgária felvételét inkább lehet az EU saját belső logikájából indokolni. Mert olyan ország még nem volt, amellyel az EU először tárgyalásba bocsátkozott, s amelynek csatlakozási kérelmét aztán elutasította volna. Ellentmond az EU alapelveinek, hogy egy belépni kész ország orra előtt becsapja a kaput, és még a leghosszabb várakozási idő is letelik egyszer. Ennek a két balkáni országnak az előnyére vált a falomlás utáni eufória, amikor dicsőséges felkelések és a szovjet megszállás véres története a szégyenkezés és a valamivel való tartozás érzését ébresztette a kontinens keleti fele iránt. Ez Romániára és Bulgáriára is kiterjedt, bár ebben a két országban a kommunista pártnak sikerült a maga kommunista nacionalizmusával – akár látszólag nyugatbarát módon, mint Ceauşescu esetében, akár feltétel nélküli szovjetbarát módon, mint Zsivkov Bulgáriája esetében – magához kötnie az értelmiség nagyrészét. 
 Timothy Garton Ash az európai impériumot szoft hatalomnak nevezte. Míg a kemény hatalom az Atlanti-óceán másik partjáról fenyeget, hogy a kőkorszakba bombázzon vissza mindenkit, aki nem hajlandó demokratává válni, a szoft hatalom taktikája a jutalomfalatok osztogatásán alapul. Ha ezt megteszitek, megkapjátok azt, ha még többet tesztek, még ennél is többet kaptok, és egy hosszú alagút végén ott vár rátok a megígért belépés. Járulékos előny még ezen túlmenően az átmenet időtartama, amely alatt a barbárok kezelhetővé válnak, mert egyrészt már elvesztették autonómiájukat, másrészt még nem gyakorolhatják teljes részvételi jogaikat. Törökország esetében ez már több évtizede húzódó folyamat. A két újoncnak a Balkánról ez 14 évig tartott, és Szerbia is éppen csak az első lépésig jutott azzal, hogy április 25-én aláírt egy stabilizációs és szövetségi szerződést az EU-val. Ukrajna irányában is megtörténtek a narancsszínű forradalom idején az első bizonytalan közeledések. Ukrajna után Macedónia jöhet sorra, azután a Közel-Kelet és végül talán még Oroszország is. Hogy azután ki vagy mi következik, azt ma még senki se tudja.
 A kemény USA-politika költségei direktek és jól érzékelhetőek: ami az iraki háborút illeti, a Times Square-en egy kijelző mutatja a költségek emelkedését. Az EU barátságosabb és hatékonyabb hozzáállása ugyanolyan drága, de a számla ott már csak akkor érkezik meg, amikor már nem ugyanazok a politikai szereplők vannak a színen, és a helyzet változik. Ettől az eltérő mérlegkészítési módtól eltekintve mindkét impérium arra törekszik, hogy továbbra is hitelt érdemlőnek tartsák. Az USA-nak keményen oda kell csapnia a nagyobb respektus kedvéért. Az EU-nak be kell tartania az integráció ígéretét, mert az támasztja alá a feltételek állításának és a jutalmazásnak a logikáját a részéről.

A szociális nomadizmus kilátásai
Ugyanakkor terjedőben van Európában egy akut belefáradás a bővítésbe. Az okok egyike az Európai Unió szociális és demográfiai arculatának radikális megváltozása. Ha van valami egyedülálló sajátossága Európának, az éppen egy viszonylag homogén, a modern nemzetállamban megtestesülő szociális tér régi eszményképe. Ez egyenlő jogokat és egyenlő esélyeket implikál, valamint az életszínvonal romlásának kiegyenlítését egy olyan politikával, amely részben szembefordul a piaccal. Ehhez tartozik egy közös kulturális fundamentum, egy bizonyos képzettségi szint, és nem utolsó sorban a szociális jogok érvényre juttatása. A tizenkét új tagország és Törökország integrálása után az életszínvonal-különbség még mélyebb lesz az Unióban, mint az Egyesült Államokban – egy olyan országban, ahol az egalitárius szempontokat sosem tekintették elsődlegesnek. Európában akkor a mai 34 millió helyett 158 millió ember él majd kevesebb, mint 20 dollárból naponta. Mivel egy jómódú régió szociális előnyei sok bevándorlót csábítanak oda más helyekről, a megfigyelők egy szociális nomadizmus kialakulásától tartanak. Egyfajta láncreakcióban kezdenének akkor az európai országok a jóléti állam leépítésében versengeni egymással. 
 Mindenekelőtt az európai baloldal figyeli nagy aggodalommal ezt a trendet. A hagyományosan idegengyűlölő jobboldal arra mutat rá, hogy növekszik a bevándorlók részaránya az európai börtönökben. Itt is egyre inkább megközelítik a viszonyok az USA-beli sajnálatos rekordokat, ahol minden harmadik börtönlakó fekete, és minden hatodik latin-amerikai. Ha Bulgária és Románia jelen van egyáltalán valamilyen imázzsal az európai médiákban, akkor azok a Görögországba eladott cigánygyerekekről, a Bécsben zsebmetsző kölykökről, a prágai prostikról vagy az amszterdami drogdílerekről sugárzott képek. Kell ennél több, hogy kiváltsa az Európa-erőd reflexet?
 Az ilyen gondolkodásmóddal szemben lép fel újra meg újra ennek a kontinensnek egy nagyvonalú intellektuel-hagyománya, nem véletlenül Európa az univerzalizmus, az emberi jogok és a harmadikvilág-pártiság bölcsője. De olyan hangok még nem hallatszanak, amelyek az új tagországok mellett szállnának síkra. Jó érvekre sokkal inkább Törökország napirenden lévő csatlakozása támaszt igényt, mert úgy látszik, az iszlám kínálkozik a globalizáció egyetlen alternatívájaként A régi Kelet-Európa maradékai ezzel szemben a legjobb esetben közönyt, ha nem éppen bosszúságot váltanak ki, és az újak feletti csalódottság messze túlmutat a gazdaság, a demográfia vagy a bűnözés arányainak problémáin. Hogy Kelet-Európát legalább az européer figurák szívesen fogadták, az inkább volt a 89-es tévé-forradalmak iránti továbbgyűrűző lelkesedésnek betudható: mert leigázott, szabadságra vágyó népeket láttak bennük, akik az ellenzéki disszidensek, eme utolsó posztmodern hősök vezetésével a saját kezükbe vették a sorsukat. Micsoda kiábrándulás volt, amikor kiderült, hogy a felszabadított homini sovieticit  jobban érdekelték a fogyasztói kultúra ikonjai, mint a demokratikus polgárok jogai és kötelességei! A 90-es években a környezetvédőkből NATO-hívek lettek, a szakszervezetiekből a privatizálás szószólói, az emberjogi aktivistákból fundamentalista nacionalisták, a kommunistákból pedig a szabad piac cinikus ideológusai. Nem csoda, hogy sok annak idején a csehszlovákiai és az afganisztáni invázió ellen tiltakozó disszidens hallgatásba burkolózott, vagy még támogatta is az iraki bevonulást. (Gondoljunk csak ebben az összefüggésben arra az eufemisztikus metaforára az USA-papával civakodó EU-mamáról, akinek a gyerekei nem tudják, hogy melyikük mellé álljanak.)
 Romániában a tévés forradalom a nézők szervezett becsapásának bizonyult, mert a hullákat úgy hozatták hozzá a hullaházból, és a titokzatos lövöldözés Bukarest utcáin a későbbi kormányfőhöz közelálló egységek műve volt. Az „átmenet” kora végül egy olyan csalódottság keserű utóízét hagyja hátra, amelyet a kontinensnek ehhez a feléhez asszociálnak. 1989 álma elillant, a szocializmus mint alternatív modernitás nyomtalanul eltűnt, és a szociális jogokkal vagy éppenséggel előjogokkal kapcsolatos aggodalmait kigúnyolják.
 Az EU-nak most két újabb amerikai tengeralattjáró kerül a flottájába. Ezeken a hajókon a jobboldal tisztán geográfiai fogalmakban gondolkodik, és mindent helyesnek talál, ami nyugati, míg a baloldal kitart a többnyire elég kérdéses nemzeti tőke mellett. Ha megkérdezik bármelyik románt a bűnözésről, majdnem biztosan azt fogja rá felelni: „Azok nem mi vagyunk, hanem a cigányok”. Vagy próbáljunk találni az 1989 utáni bolgár gyárakban akár csak egyetlen szakszervezetet. „Nincs szükségük szakszervezetre, amíg rendesen megfizetem őket” – fogják hangoztatni a főnökeik. 
 Mindezenközben Románia és Bulgária kommunikációs stratégái teszik a dolgukat, és hirdetik az „európaiságot” – hímes tojást osztanak, régi aranyakat állítanak ki, és népzenészeket vesznek rá, hogy Beethovent énekeljenek.
 

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

DICSEV, Ivajlo
„Az átlátszó könyv”
Orpheusz, 1992. 2. 

PLESU, Andrei
„Európai patriotizmus. Akadályok kelet felől nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25

UGREŠIČ, Dubravka
„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

SRUBAR, Ilja
„Az EU-bővítés és a kultúrák konfliktusa”
Magyar Lettre Internationale, 49

RUPNIK, Jacques
„Kelet-nyugati adok-kapok.
Ki mitől tart az EU-bővítésnél?”
Magyar Lettre Internationale, 53
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu