Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni Maria Todorovától, Sorin Antohitól és Andrei Zorintól, ők ugyanis a legnagyobb részét már hallották mindannak, amiről most beszélni fogok. Mentségemre szóljon, hogy az Oszmán Birodalom vagy Törökország talán kevésbé feltárt területnek számít intellektuális értelemben, és így reménykedhetem abban – jóllehet megalapozatlanul –, hogy olykor sikerül majd felkeltenem a hallgatóság érdeklődését.
Ami előadásom címét illeti, jól láthatóan egy sportból (pl. a futballból) kölcsönzött metaforával éltem. A kifejezés a különféle csapatsportok bajnoki tabelláira utal, ahol az alsóbb osztályok élcsapatai mindig a felsőbb osztályba jutásra törekednek, míg ez utóbbi sereghajtói a kieséstől, s így az alsóbb osztályokba való lecsúszástól rettegnek (ez ugyanis nem csupán státuszveszteséggel jár, de – mióta e sportágak egyúttal jelentős üzletnek is számítanak – bevételkieséssel is, ráadásul egyfajta kényszerpályára is állítja őket, hiszen minél lejjebb kerül valaki, annál nehezebb visszakapaszkodnia). 

Háromsávos eurocentrikus világnézet
Nos, mi köze lehet mindennek a tudományhoz, és tulajdonképpen mik ezek a történelmi csoportok és tabellák, amelyekről beszélek? Ehhez elsőként a „the West and the Rest” fogalmát kell megvizsgálnunk – vagyis az egyre mélyülő európai szupremácia kialakulását, valamint az eurocentrizmus ezzel párhuzamos, 19. századi konszolidációját. Az eurocentrikus szemlélet, mely minden bizonnyal ebben a korszakban érte el csúcspontját, a világot három koncentrikus körként vagy sávként képzelte el (ahogy azt Immanuel Wallerstein a Gulbenkian Bizottság jelentéséről írt A társadalomtudomány jövőjéért: nyitás és újjárendezés című írásában is világosan megfogalmazta), ami nagyjából megegyezik a modern kapitalista világrend „mag”, „félperiféria” és „periféria” fogalmaival. Ennek megfelelően a középpontban, vagy az első sávban helyezkedtek el Hegel „történelmi nemzetei” – melyek történelmüket változásként és haladásként értelmezték, nem pedig stagnálásként és örök körforgásként (ahogy állítólag azt másutt feltételezték). Ezek voltak tehát Európa (illetve Észak-Amerika) „fejlett”, vagy inkább „civilizált” országai, melyeknek dinamikus múltját a történelemtudomány újradefiniált, intézményesített és akadémikus keretek közt űzött diszciplínája, jelenét pedig az újonnan létrehozott társadalomtudományok, a közgazdaságtan, a szociológia és a politikatudomány volt hivatva vizsgálni.
A külső, vagy harmadik sávban ezzel szemben a „primitívek” kaptak helyet, akiket a 19. századi antropológia a birodalmi egzotizmus és esszencializmus jegyében tett meg kutatásának tárgyává. A kérdéses törzsi közösségeket és társadalmakat teljes egészében „történelem nélküli népeknek” tekintették, és széles körű gyűjtő- és osztályozó munkának vetették őket alá. Lefényképezték öltözetüket, vagy épp meztelenségüket, összegyűjtötték az eszközeiket, fegyvereiket és ékszereiket, leírták a nyelvüket, a zenéiket és táncaikat, feljegyzéseket készítettek a síremlékeikről, a totemjeikről és a maszkjaikról, majd az egészet könyvekbe és múzeumi kiállításokba szerkesztették. Mindez nagyjából azon a módon történt, ahogy az európai felfedezések és terepmunkák gyűjteményei is létrejöttek, és ennek köszönhetően az olyan jellegzetes korabeli kiadványok után, mint a Növények Különös Világa, vagy az Állatok Különös Világa, most végre az Emberek Különös Világával is megismerkedhettek – vagyis Afrika, Dél- és Délkelet-Ázsia, Polinézia, a Sarkkör és az Amazonas furcsaságaival.
Az első és a harmadik csoport között volt egy második kör is, ahol az úgynevezett „nagy civilizációk” helyezkedtek el. Ez azokat prekapitalista államtársadalmakat foglalta magában, melyek viszonylag erős bürokráciával és hadsereggel rendelkeztek, és ezért aránylag nagy területeket tartottak ellenőrzésük alatt. Mindezek miatt a nagyhatalmak ezeket az országokat nem tudták azonnal, közvetlenül és mindent átfogóan meghódítani, bekebelezni és kolonizálni, ezért helyette belekényszerítették őket egy Európával való elhúzódó és egyenlőtlen konfliktusokkal terhelt együttélésbe. Néhány évszázadon keresztül újabb és újabb katonai vereségek, visszavonulások, területi veszteségek, valamint jogi és gazdasági koncessziók jelezték hosszúra nyúlt agóniájukat, melynek során az elmaradottság és a világrendszer alsó regisztereinek egy sajátos félgyarmati (vagy ahogy Maria Todorova mondaná, non-koloniális) képződménye vagy alakváltozata jött létre, teljes egészében azonban soha nem vesztették el sem területüket, sem politikai szuverenitásukat. Ezzel egy időben ugyanakkor egy bonyolult és ambivalens viszony is kialakult ezzel a hatalmas, tekintélyt parancsoló és fejlett Európával, melyet egyszerre szerettek és gyűlöltek, csodáltak és irigyeltek, maguk között nehezteltek rá, vagy – jóval ritkábban – nyíltan szembeszegültek vele. Ebben a történelmi kontextusban alakult ki és vert gyökeret a rendkívül ellentmondásos, sőt egyenesen skizoid „török nemzeti identitás” (mely hasonlóan bonyolult és ellentmondásos „szimbolikus geográfiában” is bővelkedett), és ennek következtében olyan alapvető hasadásokkal és hibriditásokkal lett terhes, melyekkel a mai napig képtelen volt megbirkózni.

Menny, Pokol és Purgatórium
Sokan írtak már arról (többek között Stephen Howe is, Birodalmak című munkájában), hogy e háromosztatú rendszernek megfelelően hogyan alakult ki ekkoriban a népek és a geográfiák egyfajta rasszista, vagy geo-rasszista hierarchiája is. Eszerint a piramis csúcsán az európai fehérek, közelebbről az észak-európaiak, azaz az angolok és a németek álltak, úgy is, mint az „árják” vagy az „északi germánok” megtestesülései, míg számos ázsiai nép, mint a kínai, az indiai vagy az arab sokkal lejjebb helyezkedett el ezen a szociáldarwinista, pszeudo-tudományos ranglétrán. Civilizációs eredményeiket egyfelől nem lehetett mindenestül figyelmen kívül hagyni, közösnek gondolt rossz jellemvonásaik (velük született romlottság, lustaság, kegyetlenség és erkölcstelenség) azonban eleve kizárta őket a „civilizáltak” vagy a „történelmi nemzetek” családjából mind gyakorlati, mind elméleti értelemben. Még náluk is lejjebb kaptak helyet a harmadik övezet „primitívjeinek” különböző alosztályai: az afrikaiakra úgy tekintettek, mint akik eleve kevésbé intelligensek a fehéreknél, az amerikai kontinensek őslakossága még náluk is kevésbé, őket követték a Csendes-óceán déli térségének bennszülöttjei, míg a hierarchia legalján a gyakorlatilag semmibe sem vett ausztrál őslakosok álltak.
De vajon milyen hatással volt mindez a késő oszmán-kori társadalomra és kultúrára? Világos, hogy az oszmánokat a „másodosztályba”, azaz a „nagy civilizációk” csoportjába sorolták. Számos 19-20. századi írás tanúsága szerint ennek ők maguk is tudatában voltak, és helyzetüket úgy fogták fel, mintha a mennyország és a pokol között a purgatóriumba kerültek volna – egy jellegéből adódóan végzetesen ingatag helyzetbe. A birodalom hanyatlóban volt, megfogalmazódott a „keleti kérdés”, melynek kontextusában „Európa beteg emberének” szerepébe kényszerültek, és széthulló örökségüket nem csupán a nagyhatalmak figyelték kapzsi szemmel, de a Balkán új nemzetállamai is (akik bár lényegesen kisebbek voltak, egytől egyig kialakították a „nagy állammal” kapcsolatos ideológiákat, melyek az oszmánok számára legalább annyira veszélyesek voltak). Ezzel egy időben körülöttük a 19. század végi új imperializmus hullámai lassan a „primitívek” világának valamennyi partját elérték, mely különösen Afrika felosztásában nyert látványos formát. Eljött a kolonializmus ideje – a totális, szemérmetlen kolonializmusé, és az oszmánokat egyre növekvő aggodalommal töltötte el a lehetőség, hogy ők is a kolonialista hajtóvadászat egyik űzött vadjává válhatnak.

Európai-zálás és európai-ság
Az oszmánok az abszolutizmus és a modern állam konfliktusának ugyanabba az örvényébe kerültek, mely Kelet- és Közép-Európában másutt is jellemző volt. A 17. század végétől kezdődő egyre nyilvánvalóbb hanyatlás végül az 1800-as évek elejére láthatóan meggyőzte őket, hogy (egy régi római mondás parafrázisával élve) Európában azt kell tenni, amit az európaiak, ha fel akarják venni a versenyt a kontinens többi országával. Másképpen szólva, ebben a helyzetben, amikor ugyan (még) nem süllyedtek gyarmati sorba, de állami szuverenitásukat és függetlenségüket már jócskán megtépázták, megkísérelték az Oszmán Birodalmat modern állammá alakítani, méghozzá – úgymond – „menet közben”, anélkül, hogy különösebben átgondolták volna a dolgot. Így aztán III. Szelim (1789-1807) és II. Mahmúd (1808-1839) konfliktusokkal teli, korszakváltó uralkodásától kezdve egyfajta modernizációs és nyugatiasodási folyamat vette kezdetét, méghozzá fentről lefelé, melyet az első számú prioritással, az európai hadsereg importjával indítottak útjára. Mindez azonban egy előre nem tervezett, szinte gépies módon hamarosan kiterjedt a polgári bürokráciára (mivel az a maga hagyományos módján nem tudta többé kiszolgálni a modern hadsereget), a törvényre (melyet szintén egységesíteni kellett), majd az oktatásra is, méghozzá egyre alacsonyabb szinteken (minthogy világossá vált, hogy a régi jó tanulatlan, szakállas-pocakos katonai elitet nem lehetett egyszerűen beíratni a tisztiképzőbe, és elvárni tőlük, hogy trigonometriát és ballisztikát tanuljanak), végül az öltözetre, a mértékegységekre, a pénznemre és a pénzügyi intézményekre is (melyeket szintén egységesíteni kellett ahhoz, hogy egy hatékonyabb adórendszert tudjanak létrehozni, és ha nem is valódi kapitalista, de egyfajta monetáris gazdaság alakuljon ki). Ez a folyamat már a 19. század elején megindult, ám részben saját lendületétől, részben az új kapitalizmus fenyegető légkörétől siettetve az 1870-es évektől az I. világháborúig terjedő időszakban még gyorsabb ütemre váltott. 
Nyilvánvaló, hogy e törekvések mögött valódi értelemben vett modernizációs szándékok álltak, ugyanakkor nem ez volt az egyetlen fókusza az erőfeszítéseiknek, különösen az 1830-as évektől kezdődően, amikortól mindezzel párhuzamosan, mégis megkülönböztethető módon – azaz nemcsak a valódi eredmények révén, de számos diplomáciai gesztussal és különböző kulturális magatartásminták és szerepek adoptálásával is – megpróbálták el is fogadtatni magukat európaiként. Szemmel láthatóan úgy okoskodtak, hogy a Nyugat nem pusztítja el és nem kebelezi be (értsd: kolonizálja) a saját fajtáját, ezért aztán nem csupán azért van szükség a modernizációra, hogy felzárkózzunk Európához, de azért is, hogy magunk is modernné váljunk (vagy legalábbis annak látszódjunk), bizonyítandó, hogy mi is európaiak vagyunk. 
Így amikor 1839-ben a Gülhane-i Hatt-i Hümayunnal (az isztambuli Gülhane parkban kihirdetett uralkodói reformrendelet) kezdetét vette az oszmán reformkor, a Tanzimat, majd később az 1856-os reformok idején, vagy amikor a krími háborúban szövetséget kötöttek Nagy Britannniával és Franciaországgal, azután 1876-ban, az első alkotmány kihirdetésekor, majd legvégül az ifjútörökök 1908-as forradalma idején nem csupán egy valódi átalakításhoz kezdtek hozzá, de emellett minden egyes alkalommal úgy beszéltek minderről (vagy legalábbis megpróbáltak úgy tenni), mintha sokkal többet értek volna el, mint ami ténylegesen megtörtént. Az elfogadtatás és az elismertetés rövidebb útnak látszott a valódi eredmények elérésénél, és láthatóan arra a következtetésre jutottak, hogy a tényleges tetteket helyettesítheti az alkalmazkodás és a rendszerbe való beilleszkedés. E reakciókban természetesen azok a félelmek tükröződtek, hogy lecsúszhatnak a „harmadosztályba”, s ezzel a kolonizáció áldozatává válhatnak. Valóban modernizálni/nyugatiasodni és ezzel egy időben magukat is modernként (nyugatiként, európaiként) reprezentálni – ez volt a kulcskérdés, s ahogy az oly gyakran megesik az ilyen helyzetekben, hamarosan feszültség támadt a látszat és cselekvés két aspektusa között, és idővel nem a valóság, hanem annak reprezentációja vált egyre fontosabbá. 

Importált és internalizált eurocentrizmus
Ami igazán lényeges ebben a kérdésben, hogy gondolkodni is képesek voltak ezen a módon. E teljes mértékben félgyarmati (vagy non-koloniális), elmaradott közegben ugyanis nem csupán a modernitást, de – valószínűleg anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna – magát az eurocentrizmust is importálták és adoptálták. Mindez ráadásul odáig fejlődött, hogy valamiféle önkolonizáló szemlélettel és mentális attitűddel kezdtek viseltetni maguk és birodalmuk iránt (a kifejezést tőlem függetlenül a szófiai irodalomtudós, Alekszandar Kjosszev is felfedezte és használta a Megjegyzések az önkolonizáló kultúrákról című 1995-ös tanulmányában). 
Ebből következően a késő oszmán-kori reformok 19. századi vezetőitől kezdve a birodalmat még megóvni kívánó ifjú oszmánokon és az ifjútörökökön át egészen az 1919-1922 közötti nemzeti ellenállást megszervező, majd 1923-ban a Török Köztársaságot kikiáltó kemálistákig nem csupán az európai szokásokat és magatartásformákat tették magukévá, de – legalábbis részben – a kolonialista európai kormányzók, hivatalnokok, oktatók és antropológusok identitását és szemléletét is, méghozzá saját szülőföldjükkel szemben. Az Európába törekvő elit szép lassan kidolgozta és megteremtette saját „fehér ember misszióját”, méghozzá az ezzel járó egész eurocentrista, orientalizáló szemlélettel együtt, majd e szemléletet rávetítették egy addig tradicionális birodalom és társadalom szövetére, amelyet ily módon a nyugati modernitás kategóriái, éles határvonalai, elfogadásai és kirekesztései szerint próbáltak meg egyszerre újrastrukturálni, megérteni, újraképzelni és reprezentálni. 
Hihetetlenül érdekes nyomon követni ezt a változást a kulturális szférában. Fennállásának első háromszáz évében, azaz durván 1300-1600 között, az Oszmán-ház magabiztosan vallotta az Osmanl?l?k (az oszmán út) magasabbrendűségét minden más politikai rendszer felett. A következő mintegy két évszázadban aztán a birodalom épülete megroggyant, és az 1800-as évektől kezdődően, de különösen Abdülmedzsid (1839-1861), majd Abdülaziz (1861-1876) alatt lassan megváltoztak a szokások az uralkodóházban, és az egymást követő „reformszultánok” egyre inkább a nyugati uralkodók módjára kezdtek viselkedni. Ellátogattak Európába, Nagy-Britannia, Franciaország és a Habsburg Birodalom uralkodóival paroláztak, európai stílusú címereket rendeltek maguknak, és átvették a kormányzat és az államiság európai szótárát. 
Nagyjából ezekben az évtizedekben kerültek megrendezésre London, Párizs vagy Chicago nagy világkiállításai, melyeknek egyik célja éppen az volt, hogy a világ új ipari nagyhatalmainak mérhetetlen ereje láthatóan és kézzelfoghatóan is megmutatkozzék. Ebben a viszonylatban az oszmán társadalom egy másik, nagyon is explicit identitásválságon ment keresztül, mely éles vitákban manifesztálódott arról a kérdésről, hogyan is kéne „bemutatni a Keletet” (azaz önmagukat). E viták eredményeképpen végül olyan magabiztos politikai döntések születtek, melyek szerint a keletről nem egy tradicionális vagy múltidéző, hanem egy modern, progresszív és civilizált – azaz nem Keleti, hanem Nyugati – képet kell sugározni. 
Isztambulban, sőt az egész állami szektorban, mind a katonai, mind a polgári bürokráciát beleértve, a reformerek nem csak arról hoztak új szabályokat, hogyan kell ezentúl végezni a teendőket, de arról is, hogy hogyan kell például öltözni, és az uniformitás, a standardizáció és a homogenizáció elve mind szélesebb dimenziókat öltött, a tüzérség és a gyalogság kiképzésétől kezdve a hivatalos dokumentumok elkészítésén és lebélyegzésén át egészen a fényűzést korlátozó törvényekig. Ezzel egy időben fotográfusokat indultak útnak Isztambulból azzal az utasítással, hogy a különböző régióik és területeik valamennyi tradicionális férfi és női „típusát” le kell fényképezni, majd mindezt össze kell gyűjteni az úgynevezett Elbise-i Osmaniyye (Oszmán öltözetek) hatalmas kötetében, mely sok más hasonlóan szerkesztett, görög és ciprusi népviseleteket bemutató albummal együtt többé-kevésbé ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az európai antropológusoknak az afrikai zulukat, bantukat vagy pigmeusokat dokumentáló kiadványai. Saját „primitívjeik” oktatása és társadalomba való beillesztése végett 1892-1907 között II. Abdülhamid azt is elrendelte, hogy Isztambulban úgynevezett „törzsi iskolákat” (Aşiret Mektebi) kell létrehozni, mellyel gyakorlatilag azoknak a gyarmati iskoláknak a pontos megfelelőjét teremtették meg, melyek a brit köziskolák mintájára létesültek Fekete-Afrikában. Ezekben, és még számtalan más esetben is, az új oszmán elit elvakult lelkesedése Európa iránt tehát nem csupán a „nyugati civilizáció” (Garp medeniyeti) – vagy ahogy gyakrabban emlegették: „a civilizáció” (medeniyet) – iránti csodálat közvetlen kifejezéseiben manifesztálódott, hanem – talán még ennél is erősebben – az önmagukra irányuló antropológiai vizsgálódásaikban, és az ezzel együtt járó európai szemléletben is, melyet magukévá tettek és alkalmazni kezdtek másutt és másokon.

Végzetes vonzerő és kiábrándulás
Ebben a csodálatukban (Európa iránt) és törekvésükben (hogy európaiak legyenek) végül keservesen csalódniuk kellett. És még ugyanebben az időben, ebben a „hosszú 19. században”, a változásokkal együtt ez a kiábrándultság is egyre fokozódott és mélyült. Az 1839-ben megindult Tanzimat, majd az 1856-os reformrendelet például széles körű jogokat és privilégiumokat biztosított a nem muszlim lakosság számára. E rendelkezéseket azonban – a modernitásra való filozófiai reflexió híján – láthatóan nem az a belső meggyőződés vezérelte, hogy lépéseket tegyenek egy modern polgári törvénykezés irányába, hanem tisztán pragmatikus okok magyarázták, nevezetesen, hogy megbékítsék a nagyhatalmakat, akiknek burkolt vagy közvetlen nyomására e törvények végül is megszülettek (és akik persze nem is annyira a törvény előtti egyenlőséget szorgalmazták, mint inkább különleges privilégiumokat követeltek különböző keresztény ügyfeleiknek). Az 1856-os reformrendeletet a krími háború vége felé – melyben vállvetve harcoltak Nagy-Britanniával és Franciaországgal a cári Oroszország ellen – például kifejezetten abból a célból alkották meg, hogy a Portát is felvegyék a „keleti kérdés” megoldására létrehozott európai nagyhatalmak közösségébe. Ezt a háborút követő párizsi békekonferencia szavatolta is számukra, s ezzel az Oszmán Birodalom mintegy húsz évre lélegzethez jutott.
Később, amikor az orosz nyomás ismét erőteljesebbé vált, az úgynevezett liberálisok Midhát pasával az élen az első alkotmány megalkotásához próbáltak segítségül fordulni. Az első alkotmányt 1876-ban pontosan azon a napon hirdették ki, amikor a nemzetközi fegyverkezési konferencia (Tersane Konferans?) kezdetét vette Isztambulban. Nyilvánvaló, hogy a gesztus egy végső, elkeseredett kísérlet volt arra, hogy meggyőzzék a Nyugatot: ne hagyják őket cserben, hiszen – gondolták – most már igazán megérdemlik a jogos és állandó védelmet. Az ember szinte hallja, amint így beszéltek egymás között: „Most már nem csak fentről érkező rendeleteink és törvényeink vannak, most már alkotmányunk is van. És hát mi lehet európaibb dolog, mint egy alkotmány?” Az oszmánokat mégis magukra hagyták az 1877-78-as orosz-török háborúban, melyet követően úgy érezhették magukat, mint akiket a kutyák elé vetettek, méghozzá nem is csak a megsemmisítő vereség miatt, hanem azért is, mert a háborúra hivatkozva II. Abdülhamid minden liberalizációs törekvést befagyasztott, és egy jóval korszerűbb, épp ezért jóval erősebb autokratikus hatalmi formát hozott létre. Újabb harminc évnek kellett eltelnie, mire az ifjútörökök megdöntötték a zsarnokságot, és megint csak magunk elé képzelhetjük, ezúttal hogyan suttoghattak egymás közt: „Nos, most már forradalmat is csináltunk, ezek után egészen bizonyos, hogy befogadnak minket az európai klubba, hiszen lehet-e valami európaibb egy forradalomnál?” 
De szinte senki nem méltányolta ezeket az eredményeket, sem Nyugaton, sem a bizonytalan hovatartozású, délkelet-európai keresztény népek körében. 1911-ben Olaszország megszállta Tripolit, az 1912-13-as balkáni háborúkat követően pedig nem csupán az újonnan alakult nemzetállamoktól elszenvedett megaláztatást kellett elviselniük, de a maradék görög és bolgár lakosság árulását is, akik felé – legalábbis az ifjútörökök értelmezésében – a legjobb szándékkal viseltettek, és akiknek az 1908-as forradalommal szabadságot és partnerséget ígértek egy közös „oszmán identitásban”. Így aztán minden ilyen esetben a késő oszmán-kori elit éppúgy, mint a modern török vezetők, értelmiségiek, katonák és bürokraták végül becsapva érezték magukat, mint akik előtt az ugráskor felemelik a lécet, vagy akik előtt a lövés pillanatában elmozdítják a kapufát. Hiába ajánlkoztak, s vártak valamit cserébe lojalitásukért, folyton megcsalták őket, és ettől egyre inkább úgy kezdték magukat érezni – saját önbecsülésük tekintetében is – mint egy visszautasított, őszinte kérő egy egyoldalú szerelmi kapcsolatban. 
Így aztán ez a kapcsolat nem volt többé tiszta szerelem (bár meglehet, sohasem volt az), hanem lassan átfordult egyfajta bonyolult viszonyrendszerré, melyben egyszerre volt jelen a szerelem és a gyűlölet, ez az Európa felsőbbsége miatt érzett, hosszú ideig mélyen parázsló harag azonban soha jobban nem lengette ki az ingát a gyűlölet felé, mint a 20. század első negyedében. 
 

 „Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
 Észbontó inger, s mihelyt megkapod, 
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely megőrjíti, akit csábított;
Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod…”

írja Shakespeare a vágyról CXXIX. szonettjében, majd erre a megállapításra jut:
 

 „Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
 A mennyországot, mely e pokol útja?”
    (Szabó Lőrinc fordítása)
 

Az ambivalens szerelmi viszonytól a nacionalista reakcióikig
Pontosan valami ehhez hasonló játszódott le a 19-20. század fordulóján is, amikor a lassan szétmorzsolódó, de teljesen soha szét nem eső birodalom melegágyában kialakuló új elit minden csodálata mellett egyre nagyobb ellenszenvvel kezdett viseltetni a Nyugat iránt, s végsősoron ez táplálta és kristályosította ki a korai török nacionalizmust, mely bár továbbra is kiállt a tudományok, a technológia, valamint az államszervezet modernizációja mellett, mentális és érzelmi értelemben is, egyre inkább az Európával való kellemetlen kapcsolat gyűlölet felét testesítette meg. 
Szeretném kiemelni és nyomatékkal hangsúlyozni a jelzőt, hogy korai török nacionalizmus, mivel manapság új divattá vált a turkológiában – s nem csupán a történettudományban, de a politikatudományban is – az a nézet, mely szerint a kemálizmus előtt nem létezett volna török nacionalizmus. Mindezt a következő ál-szillogizmussal igyekeznek igazolni: a nacionalizmust a modernizáció nemzi, Törökországot pedig a kemálista forradalom indította el a modernizáció útján, következésképp a kemálizmusnak kellett föltalálnia a török nacionalizmust is, mint a nemzetállami konstrukció részét. Paradox módon ez a megközelítés szó szerint átveszi azt a kemálista ideológiát, mely szerint a modern török történelem kezdőpontja a kemálizmus, és hogy minden ott kezdődött, amikor 1919. május 19-én Mustafa Kemal partra szállt Samsunban, és megindította a nemzeti ellenállást Anatóliában. 
Ez az állítás minden szempontból óriási tévedés. Először is teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a 19. századi Tanzimat-reformok körét és mélységét, s így azokat a hatásait is, amelyek a nacionalista ébredést előidézték. Másodsorban a szó tisztán empirikus értelemben, legkorábban 1908-tól már egyértelmű jelei voltak a török nacionalizmus fellendülésének, mely rövidesen az ifjútörökök Egység és Haladás Bizottságának hatalomátvételéhez vezetet. Ez később unionista nacionalizmusként vált ismertté (az Egység és Haladás Bizottság nevéből), a maga pántörök és turáni mozgalmaival egyetemben. Harmadszor, vitathatatlan ugyan, hogy az unionista ideológia nem volt valódi török nacionalizmus, hiszen explicit módon nem vetette föl a török nemzetállam eszméjét, ám – ahogy arról Hroch és mások is sokat írtak már – mindenfajta nacionalizmus élete legalább három különálló fokozaton megy keresztül, és a nemzetállam tiszta modellje rendszerint csak a későbbi stádiumokban bukkan fel. Ahogy a görög mitológiában, úgy a nacionalista mitológiákban is elsőként rendszerint egy démonológia születik meg, még mielőtt panteont állítanának az igazi hősöknek, akik felszabadították a földet az óriásoktól és kentauroktól. A démonológia megteremtése nem feltétlenül jelenik meg a nemzetállam explicit programjaként, sokkal inkább implicit módon sugallja az egyre nagyobb számú hívőseregnek, milyen ellenségtől is kell megszabadulniuk, s így – még ha csak általános ideológiai formában is, konkrét politikai javaslatok nélkül – kész útmutatót ad a nacionalista cselekvéshez, vagyis ahhoz, hogyan lehet biztosítani a területeket, egy jövendő nemzetállam számára etnikai tisztogatások, atrocitások, sőt akár népirtás árán is. Negyedszer, a 20. század eleji török irodalom szinte összes műfaját gyakorlatilag átitatja a „mi ellenségeink a görögök, a bulgárok és az örmények” megfogalmazású démonológia, előrevetítve azokat az eseményeket, melyek az 1913-14-es Balkán-háborúk kitörésekor a ruméliai és égei-tengeri görög közösségnek kellett elszenvednie, vagy ami 1915 áprilisától az örményekkel történt, vagy ahogy az 1923-as lausanne-i béke Kisázsia megmaradt görög népességével kapcsolatban rendelkezett. Ötödször, amit tehát a kemálista forradalom valójában tett, az nem az volt, hogy egy-két vázlat alapján hirtelen feltalálta a török nacionalizmust, hanem éppenséggel egy korábbi, dühöngő és félelmetes, éppen ezért sokkal ártalmasabb, erőszakosabb és gyilkosabb török nacionalizmust próbált meg részben újradefiniálni, részben megzabolázni, hogy képes legyen összeegyeztetni Atatürk tervével, mely Törökországot újra be kívánta illeszteni a haladó és civilizált nemzetek közé, s ezzel végeredményben felélesztette az Európával való komplex és ambivalens kapcsolat szerelmi aspektusát. 

(A Közép-Európa Egyetemen 2004 május végén tartott „Európa szimbolikus földrajza” című konferencián elhangzott előadás írott változatának részlete)
 
 

Bibliográfia

HOWE, Stephen
Birodalmak
Magyar Világ, 2004

WALLERSTEIN, Immanuel
 A társadalomtudomány jövőjéért: nyitás és újjárendezés
A Gulbenkian Bizottság jelentése 
Napvilág, 2002

HROCH, Miroslav 
„A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában”
Regio, 2000. 3.

TODOROVA, Maria
„Mi az, hogy történeti régió?”
Magyar Lettre Internationale, 54

KJOSSZEV, Alekszandar
„Megjegyzések az önkolonizáló kultúrákról”
 Magyar Lettre Internationale, 37
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu