Sergio Benvenuto
A német pásztor
RÓMA – Amikor kihirdették, hogy Ratzingert választották pápának, ott
voltam a Szent Péter téren: És nem volt az a benyomásom, mintha a jelenlévők
többsége különösebb lelkesedéssel fogadta volna, amikor kiderült, hogy
éppen ő az új pápa, annak a hívői kongregációnak az elöljárója, amely számukra
még mindig az inkvizíciót testesíti meg. A rákövetkező napokban sok
embert megkérdeztem, mit szólnak ehhez, és többnyire azt a választ kaptam:
„Egy német pápa – hát ez borzasztó!” Hamarosan egy új szóviccet lehetett
hallani: „Egy pastore tedescot tettek meg pápának!” (ami olaszul nemcsak
német lelki pásztort jelent, hanem német pásztor [juhász] kutyát is).
A közvélemény manapság elsősorban SMS-ek formájában nyilvánul
meg, és mielőtt még sejteni lehetett volna Josef Hitlerjugend ifjúságát,
már kaptam rövid üzeneteket Ratzingerről. Minden olasz ismeri például XXIII.
János pápának azt a mondását, hogy „Amikor hazatértek, és otthon találjátok
a gyermekeiteket, öleljétek meg őket, és mondjátok nekik, hogy ez a pápa
ölelése”. XIV. Benedek viszont ezt fogja mondani: „Amikor hazaértek, adjatok
egy pofont a gyermekeiteknek, és mondjátok nekik, hogy ez a pápa pofonja”.
Mindenki emlékszik Woityla pápa első beszédére a híveihez, amelyben szabadkozott
hibás olaszsága miatt: „Ha hibázom, javítsatok ki – corrigitime!” (helyesen
így volna: corrigetemi). Ratzinger pápa pedig azt fogja mondani: „Ha hibázom,
javuljatok meg (vi corrigerete)!”
Ilyen mérvű germanofóbiát nem vártam volna 60 évvel a háború vége után.
Mi, olaszok tiszteljük a németeket, de nem szeretjük őket
Amikor 2002-ben a futball világbajnokság döntőjét Brazília és
Németország játszotta, én azt mondtam, hogy Németországnak drukkolok, mert
európai vagyok. Általában úgy néztek rám, mint valami excentrikus provokátorra,
mert az olaszok túlnyomó többsége a braziloknak szurkolt – végülis „a brazilok
déliek, szegények és életvidámak, mint mi vagyunk”. De Németország az Európai
Unió tagja, ugyanaz a pénzünk, és hosszú ideje a németek adják a külföldi
turizmus felét Olaszországban. Egy régi mondás szerint: „A németek szeretik
az olaszokat, de nem tisztelik. Mi, olaszok tiszteljük a németeket, de
nem szeretjük őket”.
Nekünk, olaszoknak az elmúlt hatvan évben azért volt elég alkalmunk,
hogy megismerjük a németeket: itt tolonganak műemlék városainkban és tengerparti
strandjainkon, felvásárolják a parasztházakat vidéken mindenütt, és ezért
nem panaszkodunk. Schuhmacher Olaszország hőse. És hány olasz férfi és
nő élt meg szerelmi románcot németekkel akár a nyaralás alatt, akár hosszú
évekre? Nagyon sok olasz dolgozott évekig Németországban, néhányan még
meg is gazdagodtak ebből. És a németországi olasz vendégmunkások nemigen
panaszkodtak a németekre, míg a svájciak olaszellenes érzelmei már közmondásosak.
Nem írta ezt már valaki: „Ha a népek jobban ismernék, biztosan
még jobban utálnák egymást”? A más népekről kialakult klisék rendszerint
tartósabbak a tapasztalatnál. „A német nagy és szőke, antiszemita és nacionalista
militarista, tüchtig és dolgos, nagytudású tudós, vonzódik a nehéz anyagokhoz,
nincs semmi humorérzéke, és a barátaival esténként Bachot és Beethovent
játszik.” Ha aztán megismerkedünk egy némettel, aki sötéthajú, alacsony,
vicces és lusta, semmi érzéke a tudományhoz, filozófiához és a komolyzenéhez,
akkor a szabályt erősítő kivételek közé soroljuk. És nem egy német volt-e
az, mármint Gadamer, aki azt mondta, hogy a többiekhez való viszonyunk
mindig az előítéletek szűrőjén kell, hogy átjusson, amelyet a valóság alakít
ki?
Az ambivalencia paradigmatikus esete volt az apám, a nápolyi
filozófia professzor. 1916-ban született, és Kant, Schelling, Hegel és
Marx filozófiáján nőtt fel. Goethe könyvei ott voltak az éjjeli szekrényén,
sokra tartotta Schillert és Brechtet. Nála aztán tényleg megvolt minden
előfeltétel ahhoz, hogy németbarát legyen. De a nemzeti szocializmus és
a megszállás tapasztalata Németország elkeseredett ellenségévé tette. „Csak,
ha Németországot kettőbe vágják, akkor alhatunk megint valamelyest nyugodtan”
– szokta mondogatni (és szerencséjére már nem érte meg az 1990-es évet).
*
De a fiatalok, akik semmit vagy alig valamit tudnak a második világháborúról
– vajon ők is tartanak a németektől? Valójában sok képzett fiatal olasz
csodálja Németországot. Értékelik a német értelmiség szellemi nyitottságát,
ami eltér az angolok és a franciák egy bizonyos nemzeti és nyelvi elzárkózásától.
Berlin átvette Amsterdam helyét a fiataloknál mint a vad popfesztiválok
fővárosa. Németország – Anglia, Hollandia és Amerika mellett – minden trendi
fiatal olasz kötelező úticélja lett. Hollywood évtizedekig tartó németellenes
propagandája mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott hátra még a fiataloknál
is. „A németek egyénenként nagyon intelligensek, de tömegben nagyon ostobák”
(egy újabb klisé), etnikai veszélyt képviselnek tehát. A németekről
kialakított képünk bizonyos értelemben olyan, ahogy Eisenstein az „Alekszander
Nyevszkij” című filmjében ábrázolta a német lovagokat – arc nélküli emberek,
hadigépek minden szubjektivitás nélkül.
Egyes olaszok ezért jócskán meglepődtek az angol-amerikai iraki
háború német elutasításán – mert a németektől egy inkább militarista beállítottságot
vártak. Talán éppen ez az oka annak, hogy Ratzinger miért vette fel egy
pacifista pápa (XV. Benedek) nevét, hogy meghazudtolja a katonai hőstettek
iránti feltételezett német előszeretetet.
„Az előítéletek eltűnnek az idők folyamán” – szokták mondani.
De a közhely stratégialag előnyös helyzetben van a valósággal szemben.
Az olasz tévéhálózatokban sokszor beszélnek a „mélyen katolikus Spanyolországról”
Zapatero laicista reformjai után is. Spanyolország mindig „mélyen katolikus”,
ahogy a franciák „arrogánsak és soviniszták”, az angolok „nyomottak és
gátlásosak”, a lengyelek „fanatikus katolikusok”, míg az írek „a kocsmában
iszogatnak munka után”, a svédek „melankolikusak és hajlamosak az öngyilkosságra”,
a svéd nőket „könnyű megkapni” stb.
Persze az elmúlt évtizedekben megváltozott a németekről kialakult
kép. 1990 után Olaszországban meg voltak arról győződve, hogy kitör egy
újabb Bismarck-korszak, és Európában egyre inkább megszilárdul a német
dominancia – igyekeztek a gyerekeket német nyelv és kultúra órákra járatni.
Olaszország a németek üdülőfalujává vált. Derrick felügyelő viharos sikert
aratott az olasz tévében, Süskind „Parfüm”-je bestseller lett, és Wenders
volt az intellektuelek kultuszrendezője.
Azután, Schröder óta Németországra úgy kezdenek tekinteni olaszok,
mint egy olyan országra, amely gyakorlatilag minden vonatkozásban teret
vesztett, amelynek nem sikerült teljesen integrálnia az elmaradott Keletet.
A „rajnai modell” már nem követendő példa többé. Gazdasági, politikai
és kulturális kérdésekben inkább az anglofon országokra vetülnek a vigyázó
szemek. De nem hiszem, hogy az olaszok ezért a hanyatlásért a szociáldemokrata
kormányt tennék felelőssé. Hogy Németország nem működik mozdonyként többé
úgy, mint a 70-80-as években, ezt inkább egy korszakváltásnak tudják be.
Ma minden pillantás két területre szegeződik: az anglofon országokra
(az USA, Nagy-Britannia, Írország) vagy a Távol-Keletre (Kína, Korea, Japán).
Keleten újra feljött „a jövő napja”. Úgy látszik, mintha az olaszok szemében
a közvetlenül környező országok, Németország is, elvesztették volna a vonzerejüket,
mintha a példaképeink egyre messzebbre tolódnának. Egyébként, ha Németország
felőlünk nézve elhúzódó meghülésben szenved, akkor mi, olaszok már régen
tüdőgyulladással nyomjuk az ágyat: Azt hisszük, hogy Olaszország hanyatlása
a francia-német betegség szövődménye, mert mi vagyunk a leggyengébb láncszem
az európai láncban. De az egész lánc – a kontinentális Európa (vagy az
eurozóna) – törékenynek, erőtlennek és fáradtnak látszik. A balos olaszok,
akik elutasítják Bush és Blair unilateralizmusát, inkább a „régi Európához”
(Franciaország, Németország, Spanyolország) érzik magukat közelebb, de
az amerikai giccsel elársztott tömegek viszont szemlátomást lelkesednek
az angloamerikaiakért, azaz a sárgákért.
Úgy látszik, Németország sokat veszített a lendületéből, mert
sokat veszített a lendületéből az EU-projekt maga is. Sok olasz gondolta
azt, hogy az Euro bevezetésével gazdagok és hatalmasok leszünk, és mivel
ez nem következett be, azt morogjuk egymásnak: „Azt kéne csinálni, amit
az angolok, kimaradni mindenből!” Ez Berlusconi véleménye is, aki nagy
csodálója Blairnek. Ezzel ki is rajzolódik a törésvonal az „európai” (francia-
és németbarát) olasz baloldal – és egy „angloamerikai” jobboldal között.
Az utóbbi bürokratikus kolosszust lát Európában, ami mindent lefékez, egy
antiliberális monstrumot, amely erősíti az állami beavatkozást, s ezzel
adóemelést idéz elő, gátolja a szabadversenyt, a politika gúzsba köti a
gazdaságot, és útjában áll egy piacorientált kultúrának. Politikai nézeteltéréseink
tehát etnikai dimenziót öltenek: az angloamerikai modell áll a német-déle-európai
modellel szemben.
Meglátjuk, mennyi ideig tartják majd magukat ezek az újabb meggyőző
leegyszerűsítések.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
BIBL
BENVENUTO, Sergio
Városi legendák
Gondolat, 2004
„Az igazság angolul beszél”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Olasz nyelvjátékok”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Az adófizetők pénze”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Miért utálom Berlusconit?”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Platón és a gének”
Magyar Lettre Internationale, 44
„Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak”
Magyar Lettre Internationale, 47
„A Nyugat keresztje”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Párizs rejtelmei”
Magyar Lettre Internationale, 57
|