Jeanette Winterson
A műtárgy szembeszegül
(Amszterdam)
 

Amszterdamban töltöttem egy havas Karácsonyt, amikor az időjárás a csatornákat jégcsíkokká változtatta. Boldogan, egyedül csatangoltam, adtam a flâneur-t, amikor elsétáltam egy kis galéria mellett, és abban a minutumban, amikor elhaladtam mellette, megpillantottam egy festményt, mely nagyobb erővel állított meg, mint amennyi erőm nekem volt továbbmenni.
 A rajztudás minősége, a vékony olajfesték ecsetvonásai reneszánsz szépséget árasztottak, mégis modernitása volt az, ami rémítően és lebilincselően hatott a képben. Egy kontextus nélküli figura volt rajta, egy figura a saját kontextusában, egy kísérteties nő kék ruhában, amint egy hatalmas hold-arcot húz egy földalatti vízi úton.
 Mit tehettem, ahogy álltam ott habozva, túlcsorduló szívvel?
 Az út túloldalán lévő könyvesboltba menekültem. Ott biztonságban leszek, olyan dolgok vesznek körül, amelyeket értek, semmi sem von kérdőre, csak a saját diszciplínám. A könyvek, melyeket ismerek, vég nélkül, testközelből. Mélyreható a hatalmuk felettem, de ismerem őket. Bevallom, addig a napig nem érdeklődtem különösképpen a képzőművészet iránt, habár most már látom, érdeklődésem hiánya olyan fajta tudatlanságból eredt, ami mások esetében elkeserít. Nagyon keveset tudtam a festészetről, így nagyon keveset kaptam tőle. Még sosem fordítottam a figyelmem teljességgel egyetlen képre még csak egy órára sem.
 Mit tehettem?
 Azt terveztem, hogy másnap elutazom Amszterdamból. Meggondoltam magam, és egy kiadós alvást, majd korai kelést követően beálltam a sorba, hogy bejussak a Rijksmuseumba, a Van Gogh Múzeumba, minden délutánt egy-egy találomra kiválasztott magángalériában töltöttem, és minden estét olvasással, olvasással, olvasással. Akkora volt a zűrzavar a fejemben, hogy csak attól nyertem egyfajta nyugalmat, ha megpróbáltam meghatározni a probléma méretét. Az én problémámét. A festmények nem zavartatták magukat. Szerelmes lettem, és nem állt nyelv a rendelkezésemre. Némaság sújtott. A szokásos reakciót, hogy "Ez a festmény nem tud mondani nekem semmit", felváltotta a "Semmit sem tudok mondani ennek a festménynek". És én beszélni akartam kétségbeesetten.
 Hosszan nézni egy festményt ugyanolyan, mint egy idegen városba vetődni, ahol fokozatosan, vágytól és kétségbeeséstől hajtva, néhány alapszó, aztán egy kis szintaxis tisztást vág a csöndbe. A művészet, minden művészet, nem csak a festészet, idegen város, és becsapjuk magunkat, amikor azt hisszük, ismerős. Senki nem lepődik meg, ha felfedezi, hogy egy idegen város a saját szokásait követi és a saját nyelvét beszéli. Csak egy barom nem venne erről tudomást, hibáztatná a helyet a kudarcáért. A művésszel és a művészettel mindennap ez történik.
 Fel kell ismernünk, hogy a művészet, a művészetek nyelve nem az anyanyelvünk.
 Elolvastam Ruskintól a Modern festőket. Elolvastam Pater tanulmányait A reneszánsz történetéről. Joshua Reynoldstól az Értekezéseket, Bernard Berensont, Kenneth Clarkot, Sickerttől a Nyitott házat, Whistlertől a Tíz órai előadást, Vasaryt, Michael Leveyt, William Morrist. Akárcsak Dantém, én is vezetőt kerestem, furfangosat és műveltet, akivel van bennünk valami közös, a gondolkodásmódunk. Valakit, élőt vagy holtat, akivel megbeszélhetem a dolgokat. Szükségem volt valakire, akiben megbízhatom, aki megtárgyalja velem a mindeddig elzárt terület fenséges és alantas vonásait. Valakit, aki folyékonyan beszéli e furcsa nyelvet és dialektusait, aki sok évet töltött abban az idegen városban, és aki talán megismertet a helyi lakosokkal és felettébb különös szokásaikkal. A művészet különös, és az a bevett eljárás, mellyel a dolgok rendjébe próbáljuk erőltetni - vagy úgy, hogy megszelídítjük, vagy úgy, hogy lépre csaljuk -, nem járhat sikerrel. Ki érthetné meg az állatkertben az oroszlán valóját?

Végül, már otthon, miután kifosztottam az antikváriumok polcait, rátaláltam Roger Fryra.
 Talán reménytelenül régimódi dolognak tűnik visszatérni a Bloomsburyhez, de én nem törődöm a divattal, csak az állandóságokkal, és ha a könyvek, a zene és a képek boldogan közönyösek az idővel szemben, akkor én is az vagyok.

Fry volt az, akit akartam. Számomra legalábbis tökéletes vezető, szellemiségében eléggé közel áll Walter Paterhez, de szükségszerűen szigorúbb. Ideje színt vallanom és kijelentenem, hogy nem hiszem, hogy a művészetet (bármely művészetet) és a szépséget el lehetne választani, sem azt nem hiszem, hogy akár a művészet, akár a szépség opcionális egy egészséges társadalomban. Ami annak a pártjára helyez engem, amit Harold Bloom "a kitüntetett pillanat extázisának" nevez. A művészet, minden művészet, mint lényeglátás, mint elragadtatás, mint átalakulás, mint örvendezés pártjára. Harold Bloommal ellentétben én tényleg hiszek benne, hogy az emberi lényeket meg lehet rá tanítani, hogy megszeressék, amit eddig nem szerettek, és hogy a kitüntetett pillanat mindnyájunk számára létezik, ha engedjük. Engedni a művészetnek – az aktív önfeladás paradoxona. Dolgoznom kell a művészetért, ha azt akarom, hogy a művészet dolgozzon rajtam.
 Roger Fryról azért tudtam, mert olvastam Virginia Woolf monográfiáját róla, és mert képtelenség úgy foglalkozni a modernizmussal, hogy az ember ne találkozzon rá vonatkozó utalásokkal. Ő az, akitől a "poszt-impresszionista" terminus származik, anélkül, hogy tudta volna, hogy a késő huszadik század egykettőre poszt-okkal lesz körülbástyázva.
 Roger Fry, a kvéker, aki természettudósnak tanult és szenvedélyesen szerette a festészetet, mindenkinél többet tett Angliában az új művészet megismertetése és megóvása érdekében a század első harminc éve alatt. Fry írásaiban a legfontosabb minőség a lelkesedés. Az ő szemében semmi nem unalmas. Ilyen életédesítő, művészetédesítő megközelítésre volt nekem szükségem, mely nem szégyelli az érzelmeket, nem szégyelli a szépséget.
 Úgy döntöttem, hogy magamra kiszabott diáksorsomat nyolcas alakúra formálom. Az olvasásban a múlt papjaira és prófétáira koncentrálok, nézésemet viszont a modern festőkre fókuszálom. Ez megvédett a Régi Mesterek-szindrómától, és megengedte, hogy a festményeket hamis tisztelet vagy oda nem illő önteltség nélkül közelítsem meg. Ugyanakkor lehetővé tette, hogy próbának vessem alá azoknak a művészeti íróknak az elméleteit és feltevéseit, akiket társamul választottam. Esetemben az előre-hátra mozgásnak e lemniszkátája bizonyult a helyes módszernek. Továbbra is sokkal, de sokkal kevesebbet tudok a festményekről, mint a könyvekről, és ez így is fog maradni. Az változott meg, ahogyan látok. Kezdem megtanulni, hogy kell a képeket nézni. Az érzelmi kapacitásom alakult át. A művészet megnyitja a szívet.

A művészethez idő kell. Egy órát eltölteni egy festmény nézésével nehéz dolog. A kiállítótermek tapasztalata a futólépés-művészetre ösztökél. Ott vannak a festmények, a csodálatos, beszédes alkotások, határozottak, függetlenek, mindnek megvan a maga Egyénisége, amit nem lehetne nem észrevenni, ha... ha látni lehetne. Nem csak a tömegre, az őrökre és a rossz megvilágításra gondolok, meg a kötelekre, melyek a vásári mutatványosokat juttatják eszembe, hanem a lényegtelenségek sűrű függönyére, mely elrejti a festményt a néző elől. A galériákban egyre inkább elharapózik az a szokás, hogy közlik, mikor szerezték meg a festményt és mennyibe került...
 Milliókba! A néző nem a vászon színeit látja, hanem a pénz színeit.
 Híres festmény? Igen! Gondolj mindazokra, akik egy percet pedánsan arra fordítottak az életükből, hogy előtte álljanak.
 Tekintélyes festmény? Az útikönyv közli, hogy a Kánonba tartozik? Ha igen, a nézők fele elvből csodálni fogja, a másik fele pedig elvből lekicsinyli.
 Ki festette? Mit tudunk a szexuális szokásairól, és láttunk-e erről valamit a tévében? Ha nem, a múzeumnak nagy valószínűséggel van egy videója tele iskolás tényekkel és bulváros pletykákkal.
 Hol a kávézó/wc/ajándékbolt?
 Hol a festmény mindebben?

Ha a festményeket mozgóképként, kontextusukból kiragadva, elszakítva, lökdösődve, túlságosan irodalomként, végeérhetetlen magyarázatok kíséretében, zsúfoltan, egymással szembeállítva, szobáról szobára tapasztaljuk meg, akkor nem könnyű szerelembe esni. A szerelemhez idő kell. Lehet, hogy azok, akiknek ugyanolyan sok bajuk van a múzeumokkal, mint nekem, csakis úgy hatolhatnak be a festmények furcsa életébe, ha annyi kortárs művészetnek teszik ki magukat, amennyinek csak tudják, míg aztán rátalálnak valamire, bármire, amihez újra és újra vissza fognak térni, hogy még egyszer megnézzék, sőt komoly áldozatot hoznak, hogy megvegyék. Elkerülhetetlen, hogy ha az ember elkezdi szeretni a képeket, elkezdjen képeket vásárolni. Az időt, akárcsak a pénzt, meg lehet rá találni, és akik elitizmust kiáltanának minderre, tegyenek meg annyit, hogy kiszámolják, mennyi időt töltenek a tévé előtt és a barkácsáruházakban, és mennyibe került a legutóbbi műholdvevő és az új számítógép.
 Rám most már, hogy fontosak a festmények, nem hatnak olyan lelombozóan a kiállítótermek. Megtanultam, hogy kizárjam minden részletüket, kivéve azt az egy vagy két darabot, ami miatt ott akarom tölteni a délutánt.

Tegyük fel, hogy megállapodást kötöttünk egy festménnyel, megígértük, hogy leülünk és nézni fogjuk, magunkban, zavaró körülmények nélkül, egy óra hosszat. A festmény legyen eredeti, ne másolat, és induljunk azzal az előnnyel, hogy tetsszen, még ha csak kicsit is. Mire számítsunk?

Növekvő kényelmetlenség. Mikor néztél valamit utoljára kizárólagosan, összpontosítva és önmagáért? A mindennapi élet jóformán homályba burkolva telik. Ha színházba vagy moziba megyünk, állandóan változnak előttünk a képek, és a nyelv eltéríti a figyelmet. Szeretteinket olyannyira ismerjük, hogy nem kell néznünk őket, és a házasélet egyik szelíd tréfája az, hogy nem is nézzük. Most mégis itt egy festmény, és mi megígértük, hogy egy óra hosszat nézni fogjuk. Felfedezzük, hogy nem vagyunk túl jók a nézés terén.

Növekvő figyelmetlenség. Elkalandoznak-e a gondolataim a napi munka, a focimeccs, a mi lesz a vacsora, a szex vagy bármi más felé, ami le tud kötni, csak hogy ne kelljen a képet néznem?

Növekvő invenció. Némi álmodozás után a bűntudatos, illetve a kötelességtudó talán visszarángatja figyelmét a képre.
 Mit ábrázol? Tájkép? Figuratív? Netán egy ígéretes akt? Ha úgy tűnik, a kép kínál valami egérutat, akkor most kell elfutni. Történeteket ötölhetek ki a vásznon szereplőkről, ahogy a művészettörténészek is szeretik azonosítani a figurákat Rembrandt Éjjeli őrjáratán. Most már kezdem sokkal magabiztosabbnak érezni magam, mert végre tényleg a képpel foglalkozom. A kép azonos a tárgyával, nem? Jaj nekem, ez itt egy absztrakt. Annyi baj legyen, vajon jól állna nekem az a rózsaszín?

Növekvő irritáció. Miért nem csinál valamit a kép? Miért lóg ott engem bámulva? Mire jó ez a kép? A képeknek gyönyörűséget kéne okozniuk, de ez a kép engem felbosszant. Miért kéne csodálnom? Semmi kétség, ő nem csodál engem...

A csodálj engem nagyon sokszor húzódik meg a nézésünk mögött; az a követelés, hogy a művészetnek a néző valóságát kell tükröznie. Az igazi festmény makacs függetlenségében nem teheti ezt, csak véletlen egybeesés eredményeként. Valósága képzeleti, nem pedig világi.
 Ha elhúzzák a védettség vastag függönyét – az előítélet védettségét, a tekintély védettségét, a tények védettségét -, még a leghíresebb festmények is működésbe hozzák hatóerejüket. Nagyon kevesen vannak, akik képesek volnának eltölteni egy órát egyedül a Mona Lisával.
 De szegény művészetrajongónknak esztétikai laboratóriuma mélyén nem sikerült megszabadulnia a tettetés védettségétől. Arra jutott, hogy a festmény szembeszegült az ő koncentrációképtelenségével, arra való képtelenségével, hogy az intenzitást intenzitással fogadja. Még mindig nem fedezett fel semmit a festményről, a festmény azonban sok mindent felfedezett őróla. Művészetrajongónk alkalmatlan, amit a festmény a tudomására is hozott.
 Nem olyan reménytelen a helyzet, mint amilyennek tűnik. Ha rá tudom venni magam, hogy újra elvégezzem a kísérletet (aztán újra és újra), valami egészen más is kisülhet a dologból ama első, sokkoló felismerés után, hogy azt se tudom, hogy kell a képeket nézni, nemhogy hogyan kell szeretni őket.

Az egyik kedvenc szerzőm, egy amerikai állatidomár és a Yale filozófusa, Vicki Hearne beszámolt a nagyvadak gondozóinak metsző kínjáról és feszengéséről, amikor a számvetés pillanatában meglátják magukat belesűrítve azokba a mély és zavarbaejtő szemekbe. A művészetnek is mély és zavarbaejtő szemei vannak, és sokak számára a tekintete túl követelőző. Jobb úgy tenni, mintha a művészet néma volna, vagy legalábbis nem volna semmi olyan mondanivalója, amit értelmezni tudnánk. Ha a művészet, minden művészet az igazsághoz kapcsolódik, akkor a tagadás társadalma nem sok hasznát veszi.
 A nyugati világban úgy kerüljük el a művészettel való fájdalmas találkozást, hogy trivializáljuk vagy elkoptatjuk. Múlt-megszállottságunk ma kétszeres előnnyel bír: az új alkotásokat nyersnek és durvának tünteti fel a hagyomány meghitt patinájához képest, s közben eltagadja, hogy a hagyomány élő kapcsolatban áll a mai történésekkel. Azáltal, hogy az emberi alkotótevékenység megszakíthatatlan láncát az elkülönülés szigeteivé változtatjuk, hamis összehasonlításokat, hamis várakozásokat fogalmazhatunk meg, s mindeközben siránkozunk, hogy a Most zenéje, költészete, festészete, prózája, előadó-művészete nem ér fel az Akkor művészetével, ez az oka, hajtogatjuk, hogy nem hat ránk. Valójában nem indít meg minket a szorgosan kitalált múlt jobban, mint a szorgosan eltagadott jelen. Ha szeretsz egy Cézanne-t, szerethetsz egy Hockney-t is, szerethetsz egy Boydot is, szerethetsz egy Raót. Ha szeretsz egy Cézanne-t, és nem csupán nyalsz neki.

Furcsa népség vagyunk: művészeink számára életük során a lehető legnehezebbé tesszük, hogy becsületesen dolgozzanak; vagy megtagadjuk tőlük a pénzt, vagy tönkretesszük őket a pénzzel; vagy haszontalan dicsérettel hízelgünk nekik, vagy megsebezzük őket haszontalan vádakkal; és amikor már túl öregek, vagy túl halottak, vagy túl vitathatatlanok ahhoz, hogy közbelépjenek, kanonizáljuk őket, hogy ami vad volt, szelíd legyen, ami szembeszegült, az Tekintéllyé váljon. A képek kanonizálása megölésük egyik módja. Amikor az ismerősség érzése túlságosan megerősödik, a történelem, a népszerűség, az asszociáció mind odagyűlnek a néző és a kép közé, és eltakarják. Nem csak a képek szenvednek így, minden művészet így szenved.
 Ez az egyik oka, hogy miért az a hivatása a művésznek minden médiumban, hogy megújítsa. Nem úgy értem, hogy az új alkotásban a múltat megtagadják; épp ellenkezőleg: visszakövetelik a múltat. Nem szippantja fel a tekintély, nem oldódik fel egy bizonyos fokú ismerősségben. Újra kinyilvánítják, visszaállítják jogaiba, régi ereje teljében. Leonardo ott van Cézanne-ban, Michelangelo átfolyik Picassón és tovább, Hockney-ba. Nem őskultusz ez, hanem a művészet családfája. Nem annyira hatás, mint kapcsolat.
 Nem akarok nagy művészekről vitát nyitni itt, igazi művészekre akarok koncentrálni, nagyokra és kicsikre, akik kapcsolatban állnak a múlttal, és akik maguk is kapcsolatot teremtenek a jövővel. Az igazi művész kapcsolataiban él. Az igazi művész tanulmányozza a múltat, nem úgy, ahogy a másoló vagy a pastiche-t készítő szokta a múltat tanulmányozni, ezek az emberek csak a végtermékkel törődnek, a szignált, lepecsételt műtárggyal, melyet a reprodukciókkal elkábított közönségnek szolgálnak fel. Az igazi művész a műtárggyal mint művészeti folyamattal törődik, a létező dologgal, a dolog létezésével, a harccal, az izgalommal, az energiával, mely meghatározott módon talált kifejeződésre. Az igazi művészet a probléma izgatja. A hamis művész azt akarja, hogy oldódjék meg a probléma (valaki más által).
 Ha az igazi művész kapcsolataiban él, akkor sokat tud nekünk adni, mert a kapcsolat az, amire vágyunk. Kapcsolat a múlttal, egymással, a fizikai világgal, mely még mindig lenyűgöző, a technológia rombolása ellenére. Egy kép, egy könyv, egy zeneszám olyan érzéseket, gondolatokat juttathat eszembe, melyekről nem is tudtam, hogy elfelejtettem őket. Hogy a művészet mélyen a tudat alá ássa be magát vagy saját invenciója révén váltja ki a reciprok-invenciókat, melyeket aztán emléknek nevezünk, nem tudom. Azt tudom, hogy a művészet folyamata lökések sorozata, vagy talán impulzusokat akarok inkább mondani, mert a művészet kivételesen hű adókészülék. A mi feladatunk az, hogy alaposan karban tartsuk a vevőkészülékünket.

Miképpen?

Az ízlést nem lehet törvénybe foglalni, és ha lehetne, az nagyon visszataszító volna. A művészetben nincsenek Parancsolatok, se egyszerű axiómák nincsenek a műélvezet számára. "Tetszik ez nekem?" – ez az a kérdés, amit mindenkinek meg kell kérdeznie magától a képpel való találkozás pillanatában. De ha "igen", miért "igen", és ha "nem", miért "nem"? A nyilvánvaló közvetlen érzelmi reakció sosem egyszerű, és százból kilencvenkilencszer az "igen"-nek és a "nem"-nek semmi köze magához a képhez.
"Nem értem ezt a verset."
"Sose hallgatok klasszikus zenét."
"Nem tetszik ez a kép."
- meglehetősen jól ismert kijelentések, de attól még nem mondanak semmit a könyvekről, a festményekről vagy a zenéről. Ezek a kijelentések a beszélőről árulnak el valamit. Aminek magától kéne értetődnie, de a helyzet az, hogy az ilyen kijelentéseket a művészet kritikájának, vele szemben felhozott bizonyítéknak szánják, nem utolsó sorban azért, mert a tudatlan, a lusta vagy az egyszerűen csak tanácstalan nem szívesen vallja be magáról, hogy az. Sokat hallunk a művész arroganciájáról, de a közönség arroganciájáról semmit. A közönség, aki nem végezte el a feladatát, aki semmiféle kockázatot se vállalt, akinek az élete és életereje nem szövődik össze minden pillanatban azzal, amit létre hoz, aki sose gondolkodott a médiumon vagy a módszeren, végigfuttatja a szemét, átlapoz, cseveg az első akkordok alatt, aztán csettint és odébbáll, mint valami borzasztó római tirannus. Ez nem arrogancia, hát hogyne, képesek rá, hogy néhány pillanat leforgása alatt, minden erőfeszítés nélkül magukba szívják művész és mű summázatát.
 Ha bármi jelentőséget akarunk tulajdonítani a nyilvánvaló közvetlen érzelmi reakciónak, a "Tetszik ez nekem?"-mondatnak a nyitó kérdésnek kell lennie, nem pedig a végső ítéletnek. Saját érzéseink vizsgálatát fel kell váltania a műalkotás vizsgálatának. Ez így tisztességes a művel szemben, és segít tisztába jönni saját érzéseink természetével, feltárni az előítéletet, a vélekedést, a szorongást, vagy akár a napi hangulatunkat. Helyesen tesszük, ha bízunk az érzéseinkben, de azt is, ha próbára tesszük őket. Ha azok, aminek mondjuk őket, ki fogják állni a próbát, ha nem, akkor legalább kevésbé leszünk őszintétlenek. De itt visszajutunk a művészet első akadályához, méghozzá egy meglehetősen magashoz: minket mutat fel.
 Amikor azt mondod, "Ennek a műnek semmi köze hozzám", amikor azt mondod, "Ez a mű unalmas/értelmetlen/ostoba/zavaros/elitista stb.", lehet, hogy igazad van, mert egy divatgagyi van előtted, vagy lehet, hogy tévedsz, mert a mű olyannyira kívül esik tapasztalatod biztonságán, hogy a saját világod épségének megőrzése érdekében tagadnod kell a festmény másik világát. A képzeletbeli tapasztalat e megtagadása mélyebb szinten történik, mint mindennapi világunk megerősítése. Minden nap te is, én is megbizonyosodunk saját magunkról. Az igazi művészet, amikor megtörténik velünk, kétségbe vonja az "én"-t, aki vagyunk.
 Joggal vonhatunk párhuzamot a szerelemmel: ha szerelmesek leszünk, az kétségbe vonja azt a valóságot, amit magunkénak vallunk, a szerelem gyönyörűsége és rettenete részben abból adódik, hogy a világ a feje tetejére áll. Akarjuk és nem akarjuk az élcsapatot, a felfordulást, az új nézeteket. Általában erősen dolgozunk rajta, hogy megszelídítsük érzelmi környezetünket, ahogyan erősen dolgozunk azon is, hogy megszelídítsük esztétikai környezetünket. Fizikai környezetünket már megszelídítettük. És boldogok vagyunk ezzel a megszelídítettséggel? Boldog vagy?

A művészetet nem lehet megszelídíteni, bár az általa kiváltott reakcióinkat igen, és tekintve a Kánont, reakcióinkat attól fogva kondicionálják, hogy elkezdünk iskolába járni. Az a frissesség, amire az utca embere oly büszke, a természetes "Tudom, mi tetszik nekem" hozzáállás, melyre ma a média bíztat, se nem friss, se nem természetes. Az osztályterem félig sületlen sterilitása ez a populáris kultúra liberális dózisaival nyakon öntve.
 A média kifosztja a művészetet képeivel, utalásaival, másolásaival, rímeivel, dallamfoszlányaival és újságírózsargonjával, a valódi zene, a valódi festmények, a valódi szavak formájának és invenciójának halvány árnyképeit kínálja fel folyamatosan. Mindnyájan ki vagyunk téve ennek a bombázásnak, mely egyszerre bénítja meg érzékeinket és kelt bennünk félelmet minden iránt, ami nem azonnali, megközelíthető, fogyasztható. A művészet szilárd jelenléte komoly erőfeszítést igényel tőlünk, mely erőfeszítés átok a populáris kultúra számára. Az időbeli erősfeszítést, az anyagi erőfeszítést, a tanulás erőfeszítését, az alázat erőfeszítését, a képzelet erőfeszítését a művész mind belecsomagolta a művészetbe. Annyira ésszerűtlen dolog ennek bizonyos százalékát várni tőlünk cserébe? Attól félek, hogy az erőfeszítés indítványozása elitizmust implikál, ám a művészettel szemben megfogalmazott elitizmus-vád igencsak gyakran a vádló védekezése saját zavarával szemben. Közeli rokona annak a megjegyzésnek, hogy "Mért nem beszél mindenki angolul?" - ezért van, hogy a elitizmus a britek és az amerikaiak kedvenc sértése.

De, vethetik fel, honnan tudjam, hogy mi jó és mi nem jó? Lehet, hogy a kandallópárkány feletti olcsó tengeri tájkép láttán megborzongok, de szükségszerűen következik-e ebből, hogy el kell mennem a Tate Gallerybe, és térdre kell borulnom egy színes rizsszemekkel teleszórt padló előtt?
 Évekkel ezelőtt, amikor rövid ideig egy brókerrel éltem, akinek volt egy kiváló borospincéje, megkérdeztem, hogyan tanulhatnék a borokról.
 - Igyál – felelte.

Így igaz. Ízlésünket úgy képezhetjük, hogy képezzük az ízlésünket. Ezért van, hogy amikor meg akartam ismerkedni a festményekkel, fogtam magam, és megnéztem annyit, amennyit csak tudtam, s közben mindig kipróbált mércéket használtam, de folyamatosan próbának vetettem alá őket. Tetszhet valami tudatlanságból, és talán áldás az, hogy az efféle naivitás halálunkig sem vész ki belőlünk. Még most sem zárkóztunk és gubóztunk be annyira, mint a művészeti pesszimisták hiszik, még ma is előfordul, hogy első látásra szerelmesek leszünk. Mindez szép és jó, csakhogy a divat, hogy tudatlanságból szólunk le dolgokat, kórként terjed. Valójában nem szükséges, hogy tetsszen valami ahhoz, hogy felismerjük az értékét, de ahhoz, hogy elérjük az önreflexió és a kifinomultság eme szintjét, az állhatatosság éveire van szükség.
 Legtöbbünk számára a "Tetszik ez nekem?" kérdés marad mindig a tanulási folyamat kérdése. Annál lényegesebb, hogy a kérdés "én"-jét kiterjesszük, amennyire csak bírjuk. Annál lényegesebb, hogy felismerjük, hogy a "Tetszik ez nekem?" egyszerre foglal magába egy független tárgyat és saját szubjektivitásunkat.
 Biztos vagyok benne, hogy ha a társadalom tagjaiként komolyan vennénk a művészetet, nem puszta dekorációnak vagy szórakozásnak, hanem élő szellemnek tekintenénk, nagyon hamar megtanulnánk, mi művészet és mi nem művészet. Muriel Rukeyser amerikai költő azt mondta:

Van művészet, és van nem-művészet; e kettő (a szó algebrai értelmében) egymást kizáró univerzum... Úgy látom, hogy egy sikerült alkotást "jó művészetnek" nevezni, egy sikerületlent pedig "rossz művészetnek", olyan, mintha egy színt "jó pirosnak" hívnánk, egy másikat meg "rossz pirosnak", miközben a második zöld volna.

Ha ezt elfogadjuk, abból nem az következik, hogy meg kel alapítani A Jó Ízlés Akadémiáját, vagy ki kell dobnunk minden szívünkhöz nőtt vízfestményt, diákkori posztert vagy családi arcképet. Maradjanak, de tudnunk kell, mik ezek, és talán még ennél is fontosabb, hogy mik nem. Az érzékeink kiélezése nem jelentené azt, hogy egyetértenénk mindenben, vagy hogy hirtelen ugyanazt éreznénk ugyanazokat a képeket nézve (vagy ugyanazt a könyvet olvasva), inkább hogy a vitáink és álláspontjaink valódi esztétikai megfontolásokból erednének, nem pedig politikából, előítéletből és divatból... És a szívünk? A művészet aerobic.
 És sokkoló is. A legkonzervatívabb és legközönyösebb alak talán azzal áll elő, hogy szereti Constable-t. De vajon szerette-e volna elszánt harcosunk Constable-t 1824-ben, amikor a Párizsi Szalonban rendezett kiállítása forrongást keltett? Elfelejtjük, hogy a művészetben minden igazi sokk, legyen az irodalom, festészet vagy zene, végül közhellyé válik, sőt normává a későbbi generációk számára. Nem arról van szó, hogy ezek a művek kifáradnak, és már nincs mit felkínálniuk, hanem hogy felfedezéseiket fokozatosan felhígítják kevésbé jelentős művészek, akik csak másolni képesek, de tudják, hogyan kell valamit megközelíthetővé és kívánatossá tenni. Végül ami új volt, olyannyira közismertté válik, hogy nem tudjuk elválasztani kulturális asszociációitól és idő érlelte értékeitől. Az átlagos szem számára ma Constable csinos tájképek festője, nem pedig forradalmár, aki élénk színt tett fel élénk színnel szemben, mellőzve a chiaroscuro fokozatait. Százötven évünk volt rá, hogy megszokjuk azt az embert, aki hátat fordított a műteremfestészetnek, kivitte az állványt a szabadba, és fénymámorban festett. Constable-t könnyű másolni. Nem volt könnyű Constable-nek lenni.

Nincs elég pénzem egy Constable-re, egy Picassóra vagy egy Leonardóra, de hogy valaki azt állítsa magáról, imádja a festészetet, és közben ne legyen egyetlen eredeti festménye sem, az olyan furcsa, mint egy könyvimádó üres könyvespolcokkal. Nem tudom, hogy a közgyűjtemények látogatóinak sűrű tömege miért nem szánja el magát az új művek támogatására. Szerelmi viszonyról beszélünk vagy peep-showról?

Óvatosan mozgok a tulajdonomban lévő festmények körül, mert tudom, hogy ugyanolyan alaposan szemügyre vesznek, mint én őket. Állandó érzelmi kommunikáció folyik köztünk, hármunk között: a művész, akivel sosem kell találkoznom, maga a festmény, és én közöttem, aki imádja a festményt, és többé nem tud nélküle élni. A kommunikáció háromszöge változik, folyékony, szubtilis, mély, és azok közé a bizonyíthatatlan dolgok közé tartozik, melyeket bárki, akit izgatnak a festmények, hamar felfedez. A falomon lévő kép, műtárgy és művészeti folyamat a mozgás élő irányvonala, színhullám, mely visszhangot kelt a testemben, kiszínezi a testem, kiszínezi az új jelent, a jövőt, sőt a múltat is, melyet immár nem lehet a festmény fénykörén kívül elgondolni. Gondolok valamire, amit korábban tettem, a kép megfog, hozzájárul a gondolathoz, megváltoztatja a gondolat és a múlt jelentését. A kép totalitása kommentálja azt a totalitást, ami én vagyok. Minél jelentékenyebb a kép, annál teljesebb ez a folyamat.
 A folyamat, a működő energia, a végesség elutasítása, ami nem azonos a teljesség elutasításával, különbözteti meg a művészetet, minden művészetet a véghangsúlyos világtól, mely mindig azt kiabálja: "Záróra!"
 Tudjuk, hogy az univerzum végtelen, tágul, és különösképpen teljes, nem hiányzik belőle semmi, amire szükségünk van, de e tudás ellenére az emberi élet tragikus paradigmája a hiány, a veszteség, a végesség, a primitív baljóslat, melyet nem helyez hatályon kívül se a technológia, se az orvostudomány. A művészet útjába áll ennek a baljóslatnak. A műtárgy szembeszegül [Art objects]. A főnévből aktív erő lesz, nem pedig a gyűjtemény egyik tétele. A műtárgy szembeszegül.
 A Lascaux-i barlangrajzok, a Sixtus-kápolna mennyezete, Picasso hatalmas igazsága, Vanessa Bell csendesebb igazsága része a művészetnek, mely szembeszegül az életellenes hazugsággal, a szellemellenes hazugsággal, hogy az élet értelmetlen és alantas. Az idő színezte üzenet nem a hiány, hanem a bőség. Nem a csend, hanem a sokféle hang. A művészet, minden művészet olyan vészcsengő-zsinór, melyet nem szakíthat el a közöny, se a katasztrófa. Szemben a mindennapi halállal nem hal meg.

Minden festmény barlangrajz, alacsony és sötét falainkra van festve, a tiédre és az enyémre, a nagyság sugalmazásai. A festett templom Krisztus tetovált teste, mely nem a valláshoz van hozzákötözve, hanem a szeretet kötetlenségében él. A szeretet, e sokatmondó rövidítés, mely összefűzi a hittel és az optimizmussal, a jókedvvel és a nagylelkűséggel, az emberiség fenségességével járó láthatatlan dolgokat, melyek a művészet révén lesznek láthatóvá.
 Mezítelen jöttem én a világra, de ecsetvonások borítanak, felemel engem a nyelv, ritmizál a zene. A művészet az én vesszőm és botom, nyughelyem és szemfedőm, és nem csak az enyém, mert a művészet mindenkire kiterjed. Még azok is, akiktől a művészetet ellopta a zsarnokság, a szegénység, elkezdik létrehozni. Ha a művészetek nem léteznének, minden percben volna valaki, aki elkezdené megteremteni őket, dalban, porból és sárból, és bár a műalkotásokat meg lehet semmisíteni, az őket létrehozó energia nem semmisül meg. Ha a kényelmes nyugaton úgy döntöttünk, hogy az ilyen energiákat szkepszissel és lenézéssel kezeljük, akkor annál rosszabb nekünk. A művészet nem az evolúció kis darabkája, mely nélkül a késő huszadik század városlakója jól megvan. Szigorúan véve a művészet egyáltalán nem tartozik evolúciós mintánkhoz. Biológiai szempontból nem szükséges. A rá fordított időt a vadászattól, a gyűjtögetéstől, a párzástól, a felfedezéstől, az építéstől, a túléléstől, a gyarapodástól vontuk el. Furcsa hát, hogy amikor a mindennapos fizikai fenyegetettség többé már nem valóság a számunkra és fajtánk számára, azt mondjuk, nincs időnk a művészetre.
 Ha azt mondjuk, hogy a művészet, a művészetek már nem bírnak jelentőséggel az életünkben, akkor legalábbis megkockáztathatjuk a kérdést, hogy "Mi történt az életünkkel?" A szokásos kérdés, hogy "Mi történt a művészettel?", túlságosan egyszerű menekülőút.

Én nem menekültem el. Leültem és sírtam egy amszterdami galériában.
Amikor az egyik könyvemet megvette egy kiadó, vásároltam egy Massimo Raót. Azóta fénnyel töltöm meg a falaimat.

       GÁCS ANNA FORDÍTÁSA
 

Forrás: Jeanette Winterson: 'Art Objects'. In: Art Objects: Essays on Ecstasy and Effrontery, Vintage: London, 1996. pp 3-21.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu