Christina Viragh
Káoszelmélet
Kétnapos darab
Szereplők:
Jolán, írónő
Klára, a húga
Helen Zünd, pszichoterapeuta
Annalies Amrein, háziasszony, kezdő író
Giorgio
Helyszín: kisebb város, lehet, hogy Luzern
Időpont: napjainkban
Kérem a rendezőt, videót ne használjon
Első nap - Klára
Jolán pedánsan elrendezett íróasztalánál /számítógép nincs rajta/.
Felsőtestével többé-kevésbé az íróasztalra dől, s egy golyóstollal kopogtatja
a fogait. Az íróasztalon megszólal egy mobil. Felemeli, elhajítja. Aztán
utána megy, fölveszi, nyomogatja a gombokat: nem működik. Bedobja a szemétkosárba.
Csönget a vezetékes telefon. Felveszi.
Jolán: Halló?...Áh, Helén, te vagy az.... Aha, rendben.... Nem, még
mindig nem tudom. De azért gyere csak fel. Aztán majd meglátjuk.
Fény ki. Újra fény, Klára a színpad szélén, a közönséghez.
Klára: A nővérem, Jolán, egy szemét alak. Kérem, egyetlen szavát se
higgyék el neki. Hazudik. Mindig is hazudott. Mindig is. Kicsit
töpreng. Mindig hazudik. Vagy mondtam már? Na mindegy. Nem veszi föl. Hívja
az ember, ő meg nem veszi föl. Előbb hívtam, és nem vette föl. Az első
csengetésnél kikapcsolta a mobilját. Megint eltöpreng, majd szinte sírva:
„Istenem, könnye ha hull, miféle gondtól? Hallgatag álmodozik – Vajh kire
gondol?” Vagy fordítva. Kleist. Tovább is van, csak nem tudom, hogyan.
Valami a „nővérekkel”. Ez a ravasz kígyó. Ha szerelmes az ember, versek
jutnak az eszébe. „Könnye ha hull” meg ilyesmi. De ezt is elvenné és beleírná
az ostoba darabjába. Az író szégyentelenségével. Ezt ő maga mondta. Az
író szégyentelenségével. És persze röhög is közben. Hahaha. És hogy milyen
vicces, hogy most a Giorgiót is le akarja nyúlni. Már az is benne van a
darabjában. Nyilván az ágyában is. A kanapéján már biztos. Ő maga olvasta
fel nekem – az író szégyentelenségével.
Fény ki, majd újra fény, Giorgióra vetül, aki egy borvörös kanapén fekszik
a közönségnek háttal.
Giorgio: siránkozva: Ekkora borzalmatos szart. Lekonyul a világ, lekonyul
a fasz is – holott előbb még felmenőben volt. Felment a nap is, mégis seggsötét
van kinn, mindjárt hull a mérgezett eső is, elveri a vetést...
Fény ki. Fény újra Klárán.
Klára:....mert én kellek neki. Én. Nem ő. Az a hazug kígyó. Giorgio
soha nem feküdne a kanapéjára. De nincs is neki kanapéja. Se kanapé,
se Giorgio. Kérem, egy szavát se higgyék. Csak annyit akartam mondani neki,
hogy hét körül jövök, de nem veszi fel. Aztán majd azt hazudja, hogy nem
működik a mobilja. Vagy nem hallotta. Vagy mind a kettő. És ha a vonalason
hívja az ember, foglalt, mert melléteszi a kagylót. Ismerjük. De
ő is ismerhetne minket. Akkor majd bejelentkezés nélkül megyünk. Elindul,
menet közben: Rátörni, letámadni, van-e viszonya Giorgioval, mire levegőért
kapkod, és nem jut eszébe a szokásos hazug duma. De nem ám.
Fény ki. Újra fény: Jolán, mint előbb, az íróasztalnál, de nem kopogtatja
a fogait. Csöngetnek, kimegy, Helen Zünd jön be:
Szia...Szia... Puszilkodás
Helen dizájnolt hátizsákjából mérőszalagot vesz elő :Na szóval. Méricskélni
kezdi a teret, ahol előbb a dívány állt. Hetvenszer egynyolcvan. Jolán,
ez röhögve elfér.
Jolán: aha.
Helen: A helyedben én most döntenék.
Jolán: Kérsz egy medvekörömteát?
Helen: Szerintem ez egy csöppet se vicces, Jolán. Sokkal jobb lenne
neked, ha döntenél. Ahelyett, hogy kitérsz a hülye szójátékaiddal.
Jolán: Jaj, Helén. Szóval nem kell tea? Van itthon édeskömény, roibos,
asszonytea....
Helen: Majd utána. Eddig négyszer halasztottad el a döntést. A pácienseimnek
is négyszer hagyok időt a döntésre. Ötödjére már tudniuk kell. Jó, tudom,
te nem vagy a páciensem. Bár neked aztán tényleg nem ártana egy terápia.
De hát ezt se először mondom.
Jolán: Aha.
Helen: Tényleg nem akarlak rákényszeríteni, hogy megvedd a kanapémat.
Bár meg kell mondjam őszintén, nekem jó lenne, ha megvennéd. Nem
passzol a terápiás szobámba. Majdnem az összes páciensemnek ez a véleménye.
Rossz vétel volt, elismerem.
Jolán: Ha részemről is rossz vétel lesz, cseszhetem.
Helen: Jolán, nem hinném, hogy ez részedről rossz vétel lenne. Éppen
hogy esélyt nyújtana, hogy legyőzd egy szorongásos élményedet.
Jolán: De le akarom győzni?
Helen: Igen, Jolán, le akarod. Te magad utaltál rá. Azt mondtad, ez
a pesti nagynénik kanapéja.
Jolán: Nem mondtam ilyet.
Helen: De Jolán, ezt mondtad. Azt mondtad, a rémségek kanapéja.
Jolán: Én?
Helen: Igen, te.
Jolán: De csak másodjára. Nem legelőször.
Helen: Hogy érted ezt, hogy másodjára meg legelőször?
Jolán: Úgy értem, hogy amikor először láttam, azt mondtam, ez a nagynénikanapé.
És csak másodjára, hogy a nagynénikanapé a rémségek kanapéja. Mert először
nem figyeltél. Épp az új piros függönyöket aggattad.
Helen: Ha nem figyeltem, elnézésedet kérem, Jolán. Mindenesetre te
hívtad fel a kanapéra a figyelmemet, mert le akarod győzni a szorongásélményedet.
Egyébként ezt nem tetted volna. Amúgy korántsem minden traumatikus élménynél
hangsúlyozom ennyire a vonatkozási tárgyat. De a te esetedben érzem, hogy
fontos, hogy a tárgy a birtokodban legyen, s saját lelki berendezésed részévé
tegyed.
Jolán: Ez esetleg igaz lehet.
Helen: Így módod nyílik rá, hogy elengedd azt az élményt.
Jolán: Birtoklás útján elengedni?
Helen: Igen, birtoklás útján elengedni. A te esetedben ez tényleg így
van. Mint emigránséban. Mert amikor eljöttél Magyarországról, mindent ott
kellett hagynod, így annál többet hoztál magaddal.
Jolán: Aha. És mert most az enyém lesz, ezzel bizonyos fokig visszaküldöm
Magyarországra.
Helen: Igen.
Jolán: Frankó. Szóval ott fekszem majd a kanapén, miközben a teljes
lelki katymaszt visszaszállítmányozom az őshazába.
Helen: Nem lenne szabad lebecsülnöd ezt a dolgot, Jolán. Egy emigránsnak
különös gyöngédséggel kell az emlékeivel bánni. Kisgyerekként kiszakítottak
egy összefüggésrendszerből....
Jolán: Egyáltalán nem voltam olyan kicsi. Kilenc éves voltam. És a
kiszakítás se stimmel. Én akartam eljönni. Mert a nagynénéim... na jó,
hagyjuk ezt. Szóval kanapétulajdonlással elengedés. Elfogadom.
Helen: Jól van.
Jolán: És mikor szállítod le az elengedős kanapét?
Helen: Jolán, elengedni valamit a legeslegnehezebb, amit csak tehetünk.
Jolán: Egyáltalán nem mondtam, hogy.....
Helen: Elengedni....könnyekben tör ki.
Jolán: Mi van Helen? Mi van veled?
Helen sír. Leül a földre, a kanapé helyére.
Jolán: Helen, mi van?
Helen sírva: Elengedésről prédikálok, miközben.... Sír.
Jolán leül Helen mellé a földre: Helen, mi van? Csak nem a Hans?
Helen bólint.
Jolán: Szóval a Hans. Rögtön föltűnt nekem, hogy három nappal a válás
után veszel egy kanapét. Nagyot, vöröset. Hogy legyen. Egy hogy-legyen-nekem-kanapét.
Helen sír.
Jolán: A Hans igazán nem érdemel könnyeket. Ezt én mondom neked. Bár
nyilván nem sokat segít. Mégis mondom. Egyetlen könnycseppet sem.
Helen sírva: Ilyet nem mondhatsz, Jolán. Egy kapcsolat....sír.
Jolán: Szóval? Mi? Mi van azzal a kapcsolattal?
Helen: Egy kapcsolat.... sír.
Jolán: Na persze. De ha valaki képtelen a kapcsolatra? Te magad mondtad.
Helen a fejét rázza.
Jolán: De igen, Helen. Te magad mondtad, hogy a Hansnak csak a pácienseivel
van kapcsolata, mert azokra zavartalanul kivetítheti a nem létező emberismeretét
és kapcsolatra való képtelenségét.
Helen: Ez így van. Hiba volt hozzámenni.
Jolán: Jól van, Helen.
Helen sír.
Jolán feláll: Na szóval, akkor most csinálok egy medveszarteát vagy
mit, utána pedig megbeszéljük a kanapészállítást, hogy ezáltal te is megszabadulj
ettől a szemét alaktól.
Helen: Nem szemét alak. Őrületes problémái vannak...
Jolán: Most mondd meg, miért véded, Helen?
Helen: Nem azért, mert még mindig szeretem. Tényleg nem. De neked fogalmad
sincs, miféle problémái vannak. El kell meséljek neked valamit. Senkinek
nem mondtam el eddig. Jolán újra mellékuporodik. De neked elmesélhetem.
El se hiszed, micsoda problémái vannak. Én is alig hittem. Fiatal srácként....
Csöngetnek. Jolán az ajtóhoz megy: Klára az. Jolán szótlanul beereszti.
Helen közben újra sír.
Klára: Szia Helen, mi bajod?
Jolán: A válása.
Klára: Miféle válása?
Jolán: Ezt magad se gondolod komolyan, hogy elfelejtetted, hogy Helen
elvált.
Klára: De honnan tudnám?
Jolán: Onnan, hogy elmondtam neked.
Klára: Nem emlékszem rá.
Jolán: Alzheimer.
Helen: Jolán, kérlek, ne beszélj így.
Klára: De, ő így beszél. A válást viszont nem mondtad el.
Jolán: Nem hitted el. Azt mondtad, csak azért mondom, mert féltékeny
vagyok. Helen fölnéz
Na, bekattant már?
Helen: Aha, asszem, bekattant.
Jolán: Klárára értettem.
Helen: De nekem kattant be, Jolán. Volt valami köztetek Hans-szal,
ugye? Körülbelül egy éve. Így van?
Jolán: Így, Helen.
Klára : Így, Helen. Más ezzel kapcsolatban nem jut eszedbe?
Jolán: Na, a féltékenységi drámák tényleg nem érdekelnek.
Helen sírva: Engem sem.
Klára Jolánhoz: Szerintem meglehetősen ócska ügy, hogy te......
Helen: Klára, hagyd abba.
Klára Helenhez: Szerintem meglehetősen ócska ügy, hogy ő.....
Helen: Nem akarom hallani, Klára.
Klára: Miért nem?
Jolán: Hagyd békén.
Klára: Te hagyjál engem békén. Ebben a ti elfojtósditokban nem veszek
részt.
Helen: Ez nem elfojtósdi, Klára. Hansnak az utóbbi két évben tizenegy
nőügye volt.
Jolán meglepetten: Tényleg?
Klára tényszerűen: Hi-hi.
Helen: De hiszen Jolán tudja ezt, Klára.
Jolán: Nem, tényleg nem tudtam.
Helen: Akkor miért mondtad, hogy szemét alak?
Jolán: Csak. Mert téged otthagyott.
Klára: Tényleg otthagyott?
Jolán: Szűzanyám.
Helen ugyanakkor: Igen.
Klára: Hogyan?
Helen: Szó szerint. Kipattant az ágyból.
Klára: Mi? Tényleg?
Helen: Igen. Éjjel félkettőkor. Tizenegyes számú Mucus felhívja telefonon,
belezokog, hogy végez magával, vagy valamit hasonló nagyságrendben, s mivel
Doktor Hans Zünd minden érzelmi zsarolásnak azonnal bedől, kimászik az
ágyból, felhúzza a nadrágját meg a pulóverét – rá a pizsamára, arra se
volt ideje, hogy a pizsamáját lehúzza – és közös autónkkal, lógó nyelvvel
odahajt. sírva fakad.
Klára: Őrült történet. Jolánnak: Ilyesmi nem jutna eszedbe, mi? Ezt
aztán feltétlenül bele kell írd a darabodba.
Jolán dühösen: Klára, ha van valami, amit utálok, akkor az a tanács,
vagy éppenséggel előírás, hogy mit írjak. Mindig ezek a kispolgári elképzelések
az úgynevezett érdekesről.
Klára: Szerintem érdekes. És cseppet se kispolgári.
Jolán: Maximum a pizsama érdekes benne. Vagy legalábbis pittoreszk.
A többi tömény unalom.
Helen: Ezt viszont nem helyeslem, Jolán, hogy ennyire lebecsülöd a
történetemet. Ez fáj.
Jolán: Nekem meg az fáj, ha valaki kispolgári ötletekkel bombáz. Nem
szeretném a válásod történetét a darabomban. A Hansot meg aztán végképpen
nem. Mennél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb. Egyáltalán: mennél kevesebbet
beszélünk, annál jobb. És ha az ember nem szeret beszélgetni, nincs szüksége
beszélgetőtársra. Sajnálom. Tudom, hogy olyasmiket mondok most, amiket
nem kéne. De elegem van belőletek. Tűnjetek el jobbra a színről. Tényleg.
Pillanatnyilag ennyi. Helen feláll. Jolán az ajtó felé tereli őket.
Menjetek. Tűnjetek el. Viszlát. Arrivederci.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|