Csatorna

Valami moccan oldalamnál. Akár egy hal
ficánkolása. Ezüstös villanás a setét üregben
és csönd lesz. Tajték lebeg a vízi út közepén 

lassan oldalra széled. Smaragdos üde fényben
sodródik a tenger felé
Október sárga rózsái embernyi díszek az úton 

valami a csípőmhöz simul
és lágyan megtaszít: menyét, tán nyest
finoman sikló a tudat küszöbén 

a víz fölött csak a férfiparancs visszhangzik, apró
rövid csapások a kábulaton túl, az arc a tengerek felé mereng
ebből az embervájta mederből 

egy helyre vágyik ő felhőtlen szűk öbölbe
A felszín alatt új villanás, megrekedt víz
derengő ágyék, csupaszon moccan és csillan 

a homályló sáv mélye felé. Csatorna, éjsötéted
nem gyógyít, nem boldogít. De más itt az elevenség
józanabb és csábítóbb a tengerénél. 

Elhagytuk a várost: terek és sétányok sorjáznak mögöttem
felfénylő koponyák tábora nélkül
talapzatok tőből levágva micsoda irtás 

fekete kutya szimmant az üreg mélyén
szimatol a boldogtalan jószág
kósza vadász, orra az erdőt méri be, amerre űzték 

tőből lemetszett koponyák sora
arcukon patinás, mélységes zavar hosszú tógába
bugyoláltak a mohába süppedve 

állnak száműzetésben, az erdőben távoli
időbe tekintve. Hamuszürkébe játszó
testvériségük, karcolások az arcokon, csupasz ágyékok 

Az erdő letarolva, a másik irtás benépesül, szép
gondolat világol: egy világ nőhet ki a másik árnyékából
felfeslik az árnyék pereme, alatta hatalmas Új Napok 

A csatorna vizén megszállott saját ütemmel
kék kajak húz el, benne vörösbe öltözött férfi
álomalak, oly kérhetetlenül nyomul útján 

a víz fölött csak a férfiparancs visszhangzik, apró
rövid csapások a kábulaton túl, az arc a tengerek felé mereng
ebből az embervájta mederből 

én magányosom nyomába eredek, hisz én találtam
én viselem gondját tekintetemmel, megnedvesíteni
hűvös homlokát egy pillantás elég 

egy ágyék, mely sodródik magára, zölden megcsillanó
hímvessző saját vizében. Maga a zárt magány
és hajlékony, mutatós, sötéten nedves tincsek 

tekintet nélküli arcot hord a nyakán sodródva
engedelmesen a hideg víz áramában
mely meg sem áll a tengerekig - Vizimanó a város felől 

a csatorna keserű levétől kifakulva, izmaid játéka elvész
A kiutat keresem, október rózsái díszek a ravatalon
a hideg víz messze kisodorja a testet 

lapátolni e sekély mederben, háton vonszolódni
az emberi körmök vájta sebektől tövig kínzott
tűréshatárig, mikor minden szakad 

ami vonz s amely annyira ezüstös
Beláthatatlan örvény, spiráltölcsér a vízben
Kifelé a városból ismeretlen rakománnyal 

a tekintet visszautakra nézne
csillagát kitépték férfilelke szövetéből
s fakón világol valamely sziklarepedésben 

Figyelem őt: lebeg. És meztelen, én fehér
és kikeményített ruhában, magányosan, az ő atyás lábfeje
oly meztelen, amilyen csak lábfej lehet, és felragyog 

Csatorna, gyászmenet vonul le rajtad
Az ismeretlen tetemet zöld füzérek között hordozzák,
mellette haladok, csak feküdt ott, amikor rátaláltam 

se kenettel, se mésszel nem illették, csak lemosták
megadóan eldőlt, hadd vigyék csak
a fekete árokban tovasodorva 

a peremhez verődő oldala sebzett
vér és epe, tajtékos férfinedv kifolyva
körme leválva, arca bezúzva 

miként a természetnek kellett az ő teste
követelte ő annak női párját, a gondolat szólította a földre
a látványért, mely nyugtat és gyógyír 

követelve, hogy moccanatlan feküdjön, nyíltan
fedetlen lábközzel, befektetem
a résbe, ahol elnyugszik, mely emlékeztet 

a szükségből kioltott rémületre és borzalomra, a nyugalom
bármi látványától, elfektettem
egy barázdába, a csöndbe, mely maga a kiforduló gondolat 

amitől úgy rettegek. őrt állok.
Elkísérem a csatornanyílásig, nem az alkotás az,
ami felemelő, a fej az, mi előre tart 

most megnyíltak a zsilipek, előre sikló
gondola a csillámló úton... Felemelkedne
rám tekintve: vízből való vagy, ember 

Hentesálcájú, végtagjai liliomszárak.
Búváröltözete alatt meztelen
próbál megállni. Felém tekint 

végtelen gyász, a vízből éledtél
a zsilipet leeresztik, amitől a fény elmerül
borzongó hang a víz fölött 

fejét otthagyta két kezem közt
A test magára sodródik ki a vizekbe
Újra fellelt hűvösségben, vörösen 

a fűzfa árnyán, csatorna kezdetén
Te víziút, újra begyűlsz
és összehúzódsz zöldesen, tisztán, ritka szépen 

és a fej, amit kezeim közt tartok, kiütve
Nem az ópusz az, mi kitelik. Inkább az esés
egy szállingózó levél nesze. Csöndesebb, mint az éjféli hajóút 

megjön az éj
és a víz tovaúszik
 

             HEGEDÜS ZSOLT ÉS CSEKE GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu