Olivier Rolin
Tallinn
(Reval)
 

Koppenhágán és Stockholmon keresztül alig hét óra alatt ott vagyok. Ennyi erõvel New Yorkba is mehetnék. De végül is megérkezem Tallinnba. Kétség sem férhet hozzá. Az ablakomból látom az óvárosi háztetõk csúcsos cserepeit, a tornyok kúp alakú süvegeit, a nagy, szürkészöld harangokat, és mögöttük a tengert, természetesen a Baltit, amely azonban olyan kék ilyenkor, és olyan fehérek rajta a jövõ-menõ bárkák, hogy az ember azt hinné, a Karib-tengert látja maga elõtt. Soha életemben nem volt ilyen melegem, de ez is normális, hiszen szaunában vagyok, egy tisztán szovjet stílusú szálloda huszonhatodik emeletén, amelyet az elfeledett olimpiai játékokra építettek. Tallinn, Észtország, igen. Természetesen.

Amikor elõször hallottam Tallinnról, nem ezen a néven emlegették. Ez akkor jutott eszembe, amikor a szálloda éttermében éppen Saku Luksus sörömet ittam - kitûnõ sör egyébként, és igencsak illik a sertésszelethez, amelyet a kínai konyha ünnepe alkalmából tettek elém. Egy távol-keleti énekesnõ harsány recitativója mellett megpróbáltam ellenállni egy kiábrándult finn üzletember társalgási kísérleteinek. A kitûzõjén szép vörös betûkkel a ,,Reval" név állt. Úgy hozta az élet, hogy forradalmár ifjúságomban elolvastam egy vaskos német könyvet, amely a sanghaji, a hamburgi és a revali felkelést elemezte. Reval vagy Revel proletárjai, azaz, felteszem, egy maroknyi kominternes összeesküvõ egy szép 1924. december elsejei hajnalon felkelt, hogy megpróbálja elfoglalni a város stratégiai pontjait, de némely idõzítési tévedés miatt elbukott az ügy: a burzsoázia öt páncélozott autója még napfelkelte elõtt eltiporta a lázadást, vagyis az észtek, akik - történelmükben elõször - csak 1918 óta voltak függetlenek, azok maradhattak további tizenhat évig, egészen 1940-ig. 
Akkoriban még fogalmam sem volt, hol van ez a Reval, de ebbõl az epizódból, ahogy a jelentõsebb és ismertebb másik kettõbõl, a hamburgiból és a sanghajiból végleges következtetéseket vontam le a meghosszabbított fegyveres harc kínai modelljének felsõbbrendûségérõl. Ez már csak így van. Lelkemben Reval olyan, már csak azért is szimbolikus, mert képzeletbeli helyként maradt meg, ahol megmutatkoztak a fegyveres államcsíny bolsevik technikájának korlátai. Nos hát, itt voltam ezen a ragyogó és elvont helyen, sertésszeletet rágcsálva egy nagydarab, az üzleti életbe belefáradt finn társaságában: mert Reval Tallinn régi, orosz-germán neve.Tallinn-Reval tehát nagyon is létezett, de miközben az utcáit jártam, úrrá lett rajtam egy gondolat, talán kicsit szeszélyes, de ellenállhatatlan, amely a benyomásaimat is meghatározta: bármennyire valóságos is ez a város, mégis egyfajta lebegõ téridõben létezik, amely kívül került a megjelenítés szokásos keretein - táj és történet, valahonnan a tükör túloldaláról. Azt is meg kell mondanom, hogy a francia történelmi népszavazás másnapján érkeztem Tallinnba. Ám arról az eseményrõl, amely a mi ötvenegynéhány százalékunkkal nyomja rá a bélyegét a közös európai házra, szó sem esett, csakis arról beszéltek, hogy egy bizonyos Arnold Ruutel, a kindel kodu (,,biztonságos otthon") párt jelöltje minden bizonnyal vereséget szenved az elnökválasztás második fordulójában az újonnan megválasztott Riigikoguval szemben.
Egyébként mindezen furcsaságokat valami teljesen áthatolhatatlan nyelven adták elõ, amely még csak nem is indoeurópai (holott, mint tudjuk, ez egyfajta minimum), hanem finnugor: az észtek eredetükön állítólag a finnekkel, a magyarokkal és a szamojédekkel osztoznak. Így mondják. Most mit csináljunk. Minden történelmi hátsógondolat nélkül állíthatom, azért örültem, hogy valamelyes kétnyelvûség azért megmaradt, legalábbis a kiírásokon és a jelzõtáblákon, mert így meg tudtam fejteni a titokzatos Raamatukogu felirat alatt a cirillbetûs Bibliotek szót, és a Balti pályaudvarra, ahová el akartam jutni, az orosz-germán vokzal is elirányított, nemcsak egy nyers jaam szó.
Azért mentem oda, mert szeretem a pályaudvarokat, és mert kíváncsi voltam rá, vajon milyen városokkal áll vasúti összeköttetésben Tallinn. Legnagyobb csodálkozásomra megállapítottam, hogy a sínek eltûnnek a felhõkben vagy elmerülnek a tengerben, vagy hogy tanúja vagyok annak, amint nagy zsebkendõlengetések közepette lassan, csikorogva elindul a Tallinn-Melbourne. Pedig csak a szentpétervári vonat indult, alacsony, zöldes színû, por borította vagonjaival, fölötte szétfoszló füstfelhõvel, a szerelvény végén a szalon-bárral, s ablakain az estében összehúzott mocskos függönyökkel. Lehetett jegyet venni Brestbe (Litovszkba, természetesen), Varsóba és Rigába.
Tulajdonképpen Tallinn és a világ kapcsolatát elsõsorban a hajó, ez a par excellence utópikus közlekedési eszköz biztosítja. Mint már említettem, az öbölben milliónyi kis fehér bárka sürög-forog. A kikötõben a helsinki postajárat önti ki magából az olcsó sörre és állítólag olyan lányokra szomjazó finnugor testvéreket, akik a szebb kapitalista jövõ reményében hajlandók némi jelzáloggal megterhelni az erényüket. A rakpartokról az ember lapos szigeteket lát a horizonton, s mögöttük állítólag már ott van Skandinávia; odalátszik egy régi dokkokkal és darukkal teleszórt vidék, és valamiféle óriási azték piramis, amely úgy omlott össze, mint valami felfújt, s mint megtudtam, szórakoztatóközpont volt benne; aztán egy elhagyatottnak látszó (nem az) gyár téglakéménye mögött, az ezüst-, sáfrány- és mályvaszínû (à la Friedrichs) alkonyi égre meredve feltûnnek az óváros harangjai és harangtornyai.
Ám bármilyen szép is Vanalinn, nem horgonyozza le Tallinnt a valóságba. Mert a történelem, amelyrõl középkori, barokk vagy klasszikus homlokzatai mesélnek, valójában két, távolról érkezõ, ellentétes hullám történelme, amelyek makacsul csapkodták és lepték el ezt a lapos partvidéket. Arról árulkodtak, hogy Tallinn nyugattól keletre, kelettõl meg nyugatra van. A régi város kockaköves utcáin, átjáróiban és kis terein a tagadás van belevésve a kövekbe, egy olyan virtuális ország két nagy és õsi, harcos, vallásos, építkezõ hordájáé, amelynek Tallinn lett a fõvárosa. Vanalinn a maga építészeti realitásával arról a történelmi irrealitásról tanúskodik, amelynek õ lett a központja, és amelyet a szép kék-fekete-fehér zászló jelképez lobogva a Pikk Herman tornyon, annyi germán és moszkvai sas után. A csúcsos cseréppel borított háztetõk alatt a magas, gótikus házak orma, a Szent-Miklós vagy a Szûz Mária templom tulipán alakú harangjai, a Szent-Olaf hatalmas, hegyes csúcsa, a városháza minaret formájú tornya mintha még mindig a teuton lovagok vagy a német Revel hanza kereskedõinek lépteit visszhangozná. A halványrózsaszínre, ezüstszürkére, hársszínûre festett homlokzatok, a paloták fehér falpillérei és oszlopfõi, a klasszikus vagy barokk oromdíszek halvány visszfényei Pétervár itáliai-orosz kecsességének, az Alexander Nyevszkij székesegyház hagymakupolái ott lebegtetik az orosz Reval fölött az orotodox hit aranykeresztjét. ,,Burgmeister Peter Heinrich von Witt", ,,Paul Friedrich von Beckendorff, civil gouverneur von Ehstland": a templomkápolnák fali sírjai arra emlékeztetnek, hogy a 20. század elejéig a ,,balti mágnások", a német junkerek birtokolták ezt az országot, és igazgatták a cár javára. Eszembe jut, hogy a város régi nevét, amely számomra elõször egy csökkentértékû minta- (mondhatni in vitro) felkelést jelentett, viseli a Coup de grâce (Kegyelemlövés) hõsnõje, Sophie de Reval is; és ha az egzaltált ifjú grófnõt nem ölte volna meg a kellemetlen Eric von Lhomond pisztolygolyója, bizonyára együtt halt volna meg Grigori Loew-vel, a zsidó forradalmárral, a könyvek nagy barátjával, a véres havon, 1924. december elsejének hajnalán. Ami korántsem teszi tisztábbá a dolgokat.
Az alkonyatban, az óvárost övezõ széles körutakon sétálok vissza a szállodámhoz, miközben ezek a homályos gondolatok zsongnak a fejemben. Hol is tartottam, honnan is jött Tallinn? A megható kis Moszkvicsok és Ladák áradatán - sárosak, zsírosak, félszemûek, a szélvédõjük repedt - idõnként átcikázik néhány hihetetlen cápa, egy-egy elsötétített üvegû Mercedes King-Size, Cadillac vagy fehér Chevrolet kupé, a sofõrülésben rosszarcú ifjú yuppikkal, akik a mobiltelefonjukon társalognak. A szálloda bárjában minden eredeti ,,márkás" szocialista: a bûzös orosz dohány szaga, az olcsó ötvenes évekbeli dekoráció, az örmény konyakosüvegek, a kövér, zubbonyos maffiózó, aki éppen megpróbálja felszedni a szõke pincérnõt. Ám ha valamiféle eko-lingvisztikai automatizmus szórakozottan oroszul rendelteti veled a sört, az éles válasz angolul érkezik. Ou vas piva? Sorry, one beer, please. Estonian, yes. Saku Luksus. Még a bankjegyek is, amelyeket elõhúzol, hogy kifizesd a sörödet - kivétel nélkül újak, tiszták, ropogósak -, hozzájárul ehhez a valószerûtlenség-élményhez: mintha Tallinn minden lakója, az utolsó szálig, beleértve engem is, éppen kirabolt volna egy bankot. Vagy talán helytállóbb a kép így: Monopolyt játszott volna.
Észt barátaim, akik nincsenek, de szeretném, ha lennének, nyugodjanak meg. Revali sörömet iszogatva megértettem valamit, amit egyébként már azelõtt is értettem Vilniusban vagy Rigában: ha néha úgy érezzük, hogy a baltiak álombeli országokban élnek, ez azért van, mert köztük és köztünk ott volt a felejtés ködös ellenzõje, amelyben el akartuk õket tüntetni a rosszabb napokon. Ki tudta közülünk, vagy ki emlékezett rá, hogy a metsavennad partizánok (,,erdei testvérek") egészen az ötvenes évek elejéig harcoltak a szovjet megszállás ellen? Azért is van ez, kevésbé cinikus nézõpontból, mert a történelmi tudás és emlékezet olyan fagyökér- vagy algatelepszerû hálózatokon keresztül terjed, amelyek az adott kultúrák sajátjai, s amelyek közel hoznak egy-egy helyet vagy korszakot, és elkerülnek másokat. Prága, Varsó vagy Moszkva például része volt közös földrajzi-történelmi poggyászunknak. A harmincéves háború, a lengyel felkelések vagy Oroszország kivonulása sokféle visszhangot ébreszt bennünk, irodalmit, képzõmûvészetit stb. Ezzel szemben a történelmi balti terület, a német-orosz-skandináv háromszög semmilyen módon nem volt bekötve emlékezetünk és képzeletvilágunk hálózatába: ki tudta, mi volt a tannenbergi vagy a poltavai csata?
Tallinn valóban létezik, ott voltam, a tükör túloldaláról, ahol csak saját vonásaink tükörképét látjuk.

      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu