Azoknak az országoknak a fõvárosai közül, amelyek részt vettek a második világháborúban, csak három menekült meg a megszállástól: London, Moszkva és Helsinki. A londoni és a moszkvai csatát mindenki ismeri; Helsinki viszont nem csapott túl nagy zajt saját függetlensége körül, pedig már csak azért is kivételes jelentõségû volt az európai palettán, mert Finnország ellensége nem más volt ebben a háborúban, mint a Szovjetunió és Németország.
Bár Helsinki megmenekült a bombázásoktól, legszebb házait ez nem védte meg. A befektetõk leradírozták a város fõ ütõerének, a Mannerheimintiének történelmi épületeit, hogy siralmas üveg- és rézkockákat építsenek a helyükbe. És a bulldózerek oly alaposan kibelezték az utcákat, hogy sok külföldi turista azt hihette, háborús pusztítás nyomait látja.
Földrajzilag Helsinki egyszerre van nyugat és kelet közt, illetve északon, azaz satuba szorítja két nagyhatalom, de elszigetelt. Ezért építettek egy impozáns erõdöt a város mellett: Suomenlinna, Finn-erõd, amely a 18. században, építése idején a Sveaborg, Svéd-erõd nevet viselte. Amikor a svédeknek 1808-ban át kellett adniuk Finnországot az oroszoknak, akkor sem keresztelték át Orosz-erõdre, mint azt ezek után logikusan várnánk. A Suomenlinna nevet csak Finnország függetlenségének elnyerése, 1917 után kezdték használni. Az erõd templomának hagymakupoláit, a keleti ortodox vallás szimbólumait lebontották, és jelzõfényt építettek a helyükre. Ezt a masszív erõdöt mindenesetre sokáig északi Gibraltárnak tekintették, amelynek feladata volt, hogy megvédje Európának ezt a távoli zugát a keleti fenyegetéstõl.
A történelem iróniája úgy hozta, hogy harc nélkül megadta magát az oroszoknak, s ezzel együtt egész Finnországot. Késõbb, 1850 körül, a krími háború idején hatékony védelmet nyújtott Oroszországnak a nyugati országok, Franciaország és Anglia hadiflottája ellen.
Helsinki nem nagy város, belterületén csak félmillióan laknak, és valamivel több mint egymillióan az agglomerációban. Kis nép, kis fõváros, ez rendben van, de van más oka is annak, hogy Helsinki ilyen ványadt. A svéd király rendelete csak 1550-ben alapította meg a várost, és korántsem a finneknek, hanem azért, hogy õrködjön az akkori anyaország, Svédország érdekei fölött, és hogy ellensúlyozza a mai Észtország fõvárosa, Tallinn kereskedelmét. A finn polgároknak eszükben sem volt rohanni, hogy letelepedjenek Helsinkiben, amely így évszázadokon át nyomorúságos kisváros maradt. Ráadásul egy tévedés folytán a várost rossz helyen alapították, a kikötõje túlságosan sekély vizû volt, így késõbb arrébb kellett költöztetni a tenger felé. A kis deszkavárosban mégis volt valami nagyvárosi, hiszen 1992 nyarán a régészek a város alapjaiban megtaláltak néhány pénzdarabot, és meglepetésükre néhány hamis pénzt is, azzal az agyagformával együtt, amelyben készítették õket.
Helsinki ma nagyobb város, mint a régi Tallinn, amely ott áll vele szemben a Finn-öböl déli partján, ám ezt elsõsorban nem a lakóinak köszönheti, sokkal inkább az oroszoknak, akik a második világháborútól 1991-ig uralmuk alatt tartották Tallinnt, Észtországot és a többi balti országot. És kevésen múlt, hogy Tallinnt nem rántotta magával a Szovjetunió összeomlása.
Helsinki új európaiságát viszont jól szimbolizálja az a tény, hogy azt az idillikus operaházat, amely egykor az orosz cár tisztjeinek színháza volt, odahagyták egy hatalmas új épületért. Az új opera a legmodernebbnek számít Európában, kétségkívül az egyik legnagyobb is, és szerény népességünknek több pénzébe került, mint azok a félelmetes repülõgép-anyahajók, amelyekkel számos európai nagyhatalom csak hosszú habozás után meri bõvíteni a hadiflottáját. A finn tengerészetnek egyébként be kell érnie egy olyan zászlóshajóval, amely éppen hogy képes aknákat lerakni a parti vizeken.
Elsõ pillantásra Helsinki légkörén nem igazán érzõdik az európaiság. De nem is különösebben keleti, még ha a központban van is egy nagyon szép orosz templom, az Uszpenszkij székesegyház. Amelyet kétségkívül hatékonyan takar el egy szörnyû fehér épület, amely faiparunk székhelyének ad otthont. Ennek a szabotázsépítmények a szülõje egy Európában és világszerte elismert építész, akinek zsenialitását a finnek versengve dicsérik, Alvar Aalto.
Helsinki általános képe rendkívül amerikaias. Angol-amerikai szlogenek terülnek szét minden reklámfelületen, és egy külföldi sétáló akár azt is hihetné, hogy az Egyesült Államokban van. Hogy ez valami öntudatlan kísérlet-e arra, hogy megerõsítsék a gyenge nemzeti identitást? Ha az ember Helsinkiben élt, egy nagyhatalmú keleti szomszéd árnyékában, valóban hajlamos volt rá, hogy megkíséreljen egy távolabbi befolyásnak engedni, az amerikainak.
De alig omlott össze a keleti nagyhatalom, a finnek, élükön Helsinki lakóival, sietve Európa felé fordultak. Szenvedélyes vita bontakozott ki az európai uniós csatlakozásról, és a pánik fuvallata söpört végig rajtunk a kimaradás puszta gondolatára is. Finnország, amely a téli háborúban egyedül harcolt a Szovjetunió ellen, képes volt arról beszélni, méghozzá komolyan, hogy csatlakozik a NATO-hoz.
Finnország nem tud sokat hozzátenni Európához, és Helsinkiben sincs semmi, ami lehetõvé tenné számára, hogy modell értékû városként tolja elõtérbe magát. Egyébként is, ez rendszerint úgy van, hogy amikor egy város azzal kérkedik, hogy valamiben példát mutat, a dolgok rosszra fordulnak. Mit mondjunk az 1930-as évek Berlinjérõl? Szarajevó nemrégiben még Európa vérzõ segglyuka volt. És Stockholm? Történelmi-kulturális szerepe tagadhatatlan, legalábbis ami az 1960-as évek szexuális forradalmát illeti, amelynek köszönhetõen ma az egész világot elönti a pornó. Amszterdam drogproblémái és Moszkva bûnözése sem igen csábít rá, hogy bárki is a példájukat kövesse. Talán a ,,helsinki szellem", az európai biztonsági konferencia szelleme az egyetlen - szerény, de pozitív - hozzájárulás, amelyet a város fel tud kínálni a kontinensnek. Helsinki egy barátságos kis tárgyalóterem, ahol komoly és hatékony rendõrök õrködnek azon, hogy egyetlen terrorista se zavarja meg a találkozókat.
Egy idegenben, ki tudja, Helsinki még ébreszthet is bizonyos kíváncsiságot. A város egyik fele keleti, a másik fele nyugati, és a kettõt a Pitkäsilta, a ,,Hosszú Híd" köti össze, amely a város egyik legrövidebb hídja. Mint minden igazi fõvárosban, a legtehetõsebbek itt is nyugaton telepednek le, a keleti részt meghagyják a munkásoknak. De még ezekben a negyedekben sem kell senkinek féltenie az életét fényes nappal, hacsak nem éjfekete a bõre, és hacsak nem akarja odanyújtani a karját a helybéli asszonyoknak. A helsinki nõk ugyanis, ellentétben a helsinki férfiakkal, szeretik az idegeneket.
Van a városban néhány érdekes hely, mint a Hirttomäki, az Akasztottak Dombja, ahol egykoron bizonyos számú politikai balszerencsésnek a nyakába vetették a kötelet. Helsinkinek van egy földbe vájt temploma is, amellyel bizonyára az volt a cél, hogy közelebb vigyék a híveket a pokolhoz, és rábírják õket, hogy komolyan foglalkozzanak a paradicsomi esélyeikkel. A városnak van még néhány száz étterme is. A bejáratukat szigorú portások õrzik, akik az 1960-as évekig nem engedtek be egyedülálló nõket; még magát a gondolatot is illetlennek tartották. A nõk egyenjogúságáért küzdõ északi mozgalomnak azóta sikerült eltörölnie ezt a tilalmat, ami napjainkig kétségkívül a feminizmus legnagyobb teljesítménye. Volt egyébként egy olyan javaslat is, hogy Helsinkiben állítsanak szobrot a nõknek, amint egyedül unatkoznak az éttermekben.
Helsinki lakói példát mutatnak abban is a többi európainak, hogy mi az, amit jobb elkerülni. A kilencvenes évek elejének féktelen spekulációi, amelyek igazából csak egy játékkaszinóhoz méltóak, az egész országot mély válságba taszították. Sokan azt hitték, hogy elég esztelen kockázatokat vállalni a pénzcsináláshoz, és hogy a vagyon õsnemzéssel, termelõmunka nélkül jön a világra. Ez a megközelítés a finnekre jellemzõ, csakúgy, mint az a mód, ahogy isznak: addig ürítgetik az üvegeket, amíg van elõttük, aztán újakat rendelnek. Az óhatatlan északi túlkapások el kellene hogy gondolkoztassák a többi európait.

                MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu