"Meddig fog még utazgatni oda? Mindig?!" Miért kell nekem erre a kérdésre válaszolnom. Adja ide a jegyet, és kész. Van az emberben valami automata, ami válaszol. A válaszoló-gép. "Mindig." Nevetett, sõt kinevetett. Mi van ebben nevetséges? Olyan ellenállhatatlanul mulatságos lenne, hogy ennyire jóízûen kacarászik? "Mindig? Nem úgy értem, hanem hogy meddig bírja még?!" Szóval ez érdekli õt, hogy meddig bírom. Ne érdekelje, bírom még, nyugi. Ennyit kellett volna mondanom, hidegen és lazán, mert - mint hallottam - "Pest hideg város, nincs szive", és ahol állítólag így kell válaszolni. De hát õ a kedvenc pénztárosnõm a jegyelõvételi irodán, aki mindig mosolyog, ha meglát, és soha nem kéri el az útlevelem, noha ez a szabály. Nyilván még a komcsik találták ki ezt a remek szabályt, hogy útlevél nélkül nincs vonatjegy, és ez bevált, mivel az emberek nem is utazgattak ész nélkül külföldre. Ennek már semmi értelme, mégsem vonták vissza, biztos, ami biztos. Itt viszont, egyedül a városban, nagyvonalúan eltekintenek ettõl, és engem a nagyvonalúság megindít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért az útlevelem mindig a táskámban lapul, mert ilyennek nevelt ez az ország, engedelmes baromnak, aki néha ugyan lázadozik, de a játékszabályokat, bármilyen abszurdak és megalázóak is, alapvetõen betartja. Vagy nagyvonalúságnak nevezem azt, ami máshol normális. És egy pénztárosnõ semmire nem kötelezõ udvariasságát sem tartom normálisnak, hanem rögtön túlértékelem, és efféle lelki konverzációkba bocsátkozom vele. "Ó, a férfiak túl könnyen mondják ki ezt a mindiget... Mind egyformák. Tehát meddig?" Most ismételjem meg? Neki? Álljon meg a menet, kicsoda õ, hogy engem faggat, talán esketõ pap? Vagy csupán tetszik neki, hogy ilyen hûségesen utazom? Mindegy, kora délelõtt nem fontos a lélek mélyére látni. Jó válasz lett volna, mégsem mondtam. Azt hiszem, kicsit el is pirultam, bár már ritkán szoktam elpirulni. Úgy látszik, nem csak engedelmes, hanem érzelmes barom is vagyok, aki meghatódik saját válaszaitól. Menthetetlenül öregszem, gondoltam már az Andrássy úton.
Csütörtök reggel, remegés, távollét. - "(Hogyan, hát a vágy nem mindig ugyanaz, akár jelenlevõ a tárgya, akár távollevõ? Nem mindig távollevõ a tárgy? - Nem, ez nem ugyanaz a sóvárgás: külön szó is van rá: Photos, amely a távollevõre irányuló vágyat, és az égetõbb Himéros, amely a jelenlevõre irányuló vágyat jelöli.)" [Luigi: "Állt a farkam, mint a csendõrszurony."]
A remegés túlzás. Nem az, csupán valami enyhe bizsergés vagy szorongás a gyomortájon. Valójában csak egyszer jött rám a remegés, abban az irdatlan hosszú pályaudvari várakozásban. Másfél óra, de ahányszor elmesélem, rendre többet mondok - most kb. két és fél óránál tartok. Nem is értem, miért nem mentem el. Amikor arra gondoltam, hogy elmegyek, akkor jutott eszembe elõször az a szó, hogy ez talán az. Mert hogy' nem szûnik ki belõlem ez a nevetséges remegés vagy mi a szösz. Lófasz, hessegettem el költõien az érzést, és megpróbáltam nyugodtan továbbolvasni az újságot. ["Ha megtalálsz egy szót, még nem biztos, hogy rátaláltál már ugyanarra az érzésre, de a megnevezéssel már a szó uralkodni fog a homályos, neve-sincs érzelmen."] És még õ volt felháborodva, hogy ennyit késett. Fölvetette a fejét, dúl-fúlt, nem állt le, és fél méterrel elõtte járt a büszkesége. Majd azt kérdezte, hogy rólam nevezték-e el a liverpooli repülõteret. Ez volt az elsõ nyugodt mondata, amit õ viccnek szánt. Jó vicc, bár némileg megsértõdtem ettõl vagy a vidéki primadonnás tempótól, már nem emlékszem. Az biztos, hogy ekkor mertem elõször rendesen végignézni rajta. Azért öltözhetne kicsit csinosabban is, gondoltam hidegen és tárgyilagosan, akár egy számító, negyvenes, alkalmi bonviván, aki sajnos hanyagul borotválkozik. A cipõm rendben - ez mentett meg? Mennyire elnagyolt, klisé-szerû és nevetséges minden kezdet, ha mesélni kezdünk róla, jutott eszembe tegnap a Rákóczi úton. Annál az étterem elõtt, ahol észrevettem, hogy nincs már bennem az a hülye remegés.
"Hátha én csak egy nagy marha vagyok csakugyan? - villant az eszembe." És miért kell Füsttõl idéznem, amikor magamtól is kitalálhattam volna ezt, "villant az eszembe". És miért röhögök rajta, akárhányszor eszembe jut az a nagy marha? Róla pedig azonnal õ, bejáratott asszociáció. Kész szerencse, hogy a mestert nem ismerhettem, mert így gátlástalanul rajonghatok érte, nem feszélyeznek a pózai, sõt idõnkénti pojácasága. Úgy látszik, van olyan nagyság, aki elöl ki kell térni. Legalábbis jobb átmenni az utca túloldalára, onnan szabadabban látható.
Kicsit kevesebbet járkáljak. Tiszta, poétikus gondolat, nem véletlen, hogy Bruce Willisnek, a költõnek jutott eszébe. Szóval, vegyek vissza magamból egy kicsit, ne túl sokat, de mindenképp hagyjak ki egy-két alkalmat. Szeszélyesen, mintegy véletlenszerûen. Már csak azért is, hogy megtörjem a ritmust. ["Én nem találtam ki semmit sem egészen, és azok se engem."] Azt mondja, hogy a nõket nem szabad túlzottan elkényeztetni, sem egészen komolyan venni, mert rögtön ráállnak erre a ritmusra, a kényeztetõsre. Nekik ugyanis ez a normális, belülrõl erre vannak ráhangolva, és túl hamar megszokják a jót. Ez pedig fárasztó, a csupa-jó fárasztó. "Megölöm! Ezért még kinyírom Bruce Willist", vonta le az egyetlen és helyes következtetést a szenvedélyes, bácskai gyilkos. Mert hogy õ az is, egy gyilkos, a bácskai nõk mind ilyenek, csak ezt eddig nem tudtam róluk. Ez az intim titkuk. Ha nem tudtam, akkor most legalább ezt is tudom. A forróvérû gyilkos. És ez nem vicc, mondjam meg Bruce-nak is, hogy a bácskai nõk nem viccelnek. ["Mert az ilyenfajta költõi sajnálkozás éppolyan jól áll a nõknek, mint a habkönnyûre fésült frizura a holdfényben."] S egyúttal kérdezzem meg azt is, mi van Demi Moore-ral? Fáj-e még az õ szivecskéje érte, vagy már netán kiheverte?! Nem, dehogy kérdezem, mi vagyok én, postás? Országos szív-küldi?! Érzékeny lelkek istáp'lója? Még az apám veziója a legjobb, mi vagy te, fiam, lókórházi kedves nõvér? Ja, csak nem szorult belém ennyi kedvesség.
Legyek kedves. De csak és kizárólag vele... Egyedül csak vele, mindig és minden körülmények között, ha ez lehetséges. Mert csak úgy van értelme. Mással nem? Mással egyáltalán nem. Azt hiszi, nem. - Most, hogy ezt írom, a szemközti ház ablaka mögött egy nõ ledobta a fürdõköpenyét, és szemérmetlen lassúsággal bekente a testét. Micsoda vétlen egybeesés! És micsoda árulás! S mivel nem fordítottam el a fejem, hanem férfi módon végignéztem, ami már-már árulás. Kimeríti az árulás fogalmát. Legalábbis szerinte. Hiába, a férfiak disznók, nem tudnak nem-odanézni, a tekintetük egyszerûen elárulja õket. Ez már majdnem olyan, mintha megkúrtam volna õt, sõt... Na, azért van némi különbség, ez igaz, de a részletekre nem kíváncsi! Vagy kíváncsi, de nem most! Ami baj, és ez igazán nagy baj, hogy kiderült, én sem vagyok kivétel.
Legyél cool! Kanizsa nagy és persze hû fia egész este ezt magyarázta Gy-nek, életünk szigorú tanújának, akinek fogalma sem volt arról, hogy akkor most mit csináljon. Konkrétan, ebben a drámai szituban. Végül feladta, noha nem olyan lélek, aki könnyen feladja. "Jó, az leszek! De hogyan legyek cool, ha egyszer más vagyok? Hogyan fogjak neki!? Mit csináljak?" Ez igazán egyszerû, mondta a nagyhírû kanizsai, coolnak lenni egyszerû, és hallgatott tovább. ["Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet, Gyuri bácsi, és fõként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtõl, ha könnyei folydogálnak, és oly puha lesz tõle, mint a dunnatészta."] Hosszú ideig azt hittem, hogy csak blöffölt Kanizsa nagy és hû fia, ami már önmagában sértõ feltételezés róla, ám késõbb beláttam tévedésem, hiszen legalább egyszer az életben õ is majdnem cool volt, vagy minek nevezzem azt, amikor a Mercedes-Benz igazgatójának lányát utasította vissza egy másik nõért, pedig a papa egy autó-csodával, mondhatni: hajóval jött érte Kanizsára. És a lánya is gyönyörû volt, ebben meg ez a poén, de valami eszméletlenül szép lány. Így képzeljem el. ["A legunalmasabb szerelmi vallomás is mulatságos lehet, ha ismered a szereplõket."] Ám Kanizsán ennél nagyobb csodákat is láttak, ez csak természetes, vonogattam vállam, mint egy angol, aki már járt Kanizsán. Úgy értve, Magyarkanizsán, és nyilvánvalóan nem Törökkanizsán, mert az egy másik ország. Oda be nem tenném a lábam, ezt újra meg újra megfogadom neki.
A taxis nem visz át Pestre. Elõször azt hittem, nem jól hallok. De, készséggel megismétli, hogy õ budai, és ez kérem, Buda taxi. Na és? Ami jelenti, hogy õ ugyan nem fog oda átmenni. Soha. Abba a dzsuvába, a prolik és cigányok közé. Könnyebb volna elviselni és úgy leírni, mint egy izomagyú, felnyírt tarkójú, polgárkörös tekintetû, enyhe ifjúgárdista beütéssel rendelkezõ csávót. Ehelyett inkább megnyerõ arcú, jólöltözött és amúgy rokonszenves srác, aki tulajdonképpen még a hangját sem emeli föl. Igaz, pecsétgyûrût visel - ettõl pedig õ, a bácskai nyomozó folyton óvott, hogy vigyázzak a pecsétgyûrûsökkel. Amin persze én könnyelmûen nevettem. Akkor tehát ez lenne a jel? A jelük. De minek a jele? Egyáltalán van-e annak valamiféle jele, hogy mikor állíttasd meg a taxit azonnal, és egyedül sétálj át a hídon Pestre? Vagy ez viszonylag könnyû eset, afféle pc-gyakorlat kezdõknek, mégis úgy éreztem, hogy még õ alázott meg azzal, hogy nem fogadta el pénzt. Bruce Willis, az akcióhõs lecsapta volna, mint a taxiórát! Bár ez apámnak volt a kedvenc fordulata: csapd le, fiam, mint a taxiórát! Meg az a másik, hogy baszd le, mint olasz a fügét. Az utóbbit szerettem jobban.
Azt mondja, hogy amikor kiér a Duna-partra, akkor szinte mindig az jut az eszébe, akár egy hülye turistának: milyen szép ez város! Így, ezzel a csodálkozós és ostoba elragadtatással, holott máshol egyáltalán nem gondol erre. Sõt, inkább bosszúság, tompaság, közöny és kétségbeesés van benne a város iránt, mint bárkiben, aki Budapest mindennapi káoszában és lepusztultságában él. De bármelyik irányból is jöjjön a Duna felé, ott a parton vagy a hidakon, ha fölnéz, akkor azonnal elönti ez a képeslap-lelkesültség, hiába is védekezne ellene. Nem védekezik, néz. Majd ugyanilyen gyorsan eltûnik belõle ez az érzés, bár egy darabig még õrizgetné, legalább egy-két megállóig.
Büszkeség. "Európa egyik legzajosabb és legszennyezettebb levegõjû utcájában lakom." 
Via Kelebia. Egy héttel elhalasztottam az utazást, mert mégsem lehet tudni, mit jelent pontosan, hogy kihirdették a rendkívüli állapotot. ["Ez hamisítás. Miért találsz ki ilyeneket, amikor te egyáltalán nem vagy gyáva, apa! Ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy javítsd át!"] Talán csak annyit, hogy most ne vigyem magammal azt a történelmi atlaszt, amit T-nek vettem az antikváriumban, hátha jobban fognak ellenõrizni a határon? De eddig sem néztek bele a táskámba soha, ezután sem fognak. Vagy azért nem ennyire bagatell az ügy?! Miért bagatellizálom a dolgokat? Miért nem ijedek meg jobban? Mi ez a rámerõltetett nyugalom, hogy a telefonban egybõl azt mondom, hogy nyugi, ne ijedj meg, nem lesz semmi baj?! Honnan tudom én ezt olyan biztosan? Miért nem gondolok mindjárt a legrosszabbra? Vagy egyszerûen unom a helyi katasztrofizmust? Azt nem hiszem el, hogy rosszra jöhet még rosszabb? Ez számomra valahogy fölfoghatatlan? Miért ne lehetne így? Csak azért, mert másfélék a tapasztalataim és ezáltal az reflexeim? Még mindig ennyire nem értem azt, hova járok? Nem ezt bizonyítja mindaz, ami történt? Vagy ennek már nincs jelentõsége, a dolgok nem ismétlõdnek? Ez tuti, vegyem fix egyesre? S miért hozakodom elõ ezzel az atlasz-üggyel, mint rám oly' jellemzõ aprósággal? Csak azért, mert mégsem vittem magammal? Vagy elfelejtettem, az indulás elõtti nagy sietségben? Nem baj, majd leviszem legközelebb?
Hajnalban megérkezni a legjobb. Kinn még sötét van, kissé álmosan bámulok ki a vonatablakból, de már nem alszom vissza, nemsokára jön a kalauz, majd a vámosok, aztán a policija, és akkor egybõl leszállhatok. A friss levegõtõl úgyis teljesen felébredek. Azon gondolkodom, hogy az állomás elõtti trafikban vegyek-e még egy doboz cigit, vagy menjek rögtön taxival. George Karelias and Sons, már a dobozát is öröm kézbevenni, majd erre fogok végleg áttérni: õ fedezte fel nekem. Lehet, hogy nincs nyitva a trafik, nem számít, akkor majd gyalog sétálok haza, hátha találok útközben egy másikat - ennél úgysincs jobb, ballagni hazafelé, még egyszer rágyújtani, mielõtt kinyitod a kaput. Vagy inkább mégis beszállok egy taxiba, ha nagyon elhúzódik az útlevél-ellenõrzés? 
Ne guggoljak le. Azt mondja a barátom, hogy ebben a városban soha ne guggoljak le, mert akkor idegennek néznek. Tudja, hogy ez önkéntelen és némileg ártatlan mozdulat, várakozásban közben néha még õ is szivesen megtenné. Itt csak a boszanácok guggolnak le, de õk mindjárt ide is szarnak. Sétálgattunk, mint két szabadnapos miépes. Persze, tudja jól, hogy nem szabad ilyesmit mondani, nem is mondaná másnak, csak nekem, ám - köztünk szólva - szarik a politikai korrektségre, amikor tönkretették a várost. Ezt a bûzt és mocskot nem szabad és nem is lehet megbocsátani! Annak a tíz évnek ez a legsúlyosabb következménye, mert már szinte észre sem veszik, annyira hozzászoktak ehhez az emberek. Nem a boszanácok tették tönkre, tudja jól, hanem mindenki, aki eltûrte és eltûri, hogy az utcán köpködjenek. ["Legyünk pontosak! A szerbek köpködnek, a boszanácok szarnak, amúgy pedig rendkívül tiszták." "És a magyarok?!" "Azokat most nem definiálom, bár õk is megérik a pénzüket, ne félj! A romlás soha nincs kívül..."] Hogy csupán egyetlen példát mondjon, még talán nem is a legundorítóbbat. Bár aligha lehet ezt fokozni. Ha erre gondol, azonnal öklendezni kezd, a legszívesebben bekötött szemmel járkálna a városban. Még ez lenne a legjobb megoldás, úgyis ismeri a járást.
Europeana - a huszadik század rövid története: "Az angolok gyakorlatiasak voltak, s az angol nõknek nagy volt a lábuk, és az olasz nõknek dús keblük volt, az olaszok pedig gondtalanok voltak, és a németek ügyeltek a higéniára, de nem volt humorérzékük. És az írek örökké részegek voltak, a skótok pedig rátermett gyaloglók, és a franciák arrogánsok voltak, a görögök pedig gátlásosak, a csehek gyávák, a lengyelek örökké részegek, az olaszok zajosak, a bolgárok elmaradottak, a spanyolok komorak, a magyarok pedig beképzeltek." Azt mondja, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, mert hát minden nép paródia, ám sajnos a magyarok tényleg beképzeltek, de errõl hallgassunk, mint a sír! Nem mintha ez valami megoldás lenne, vetettem ellene. Nincs megoldás, bár ettõl nem kellene kétségbeesni. Ugyanakkor mi marad belõlünk itt, ha már az a hülye büszkeségünkhöz sem ragaszkodunk, ezeken szokott gondolkodni. Vagy nem is gondolkodik, csak úgy néha eszébe jut.
Kisebbségi para. Na, ebbe az utcába nem mennék bele! Azt képzelik, hogy üldözik õket, miközben tényleg üldözik. Görcsösség, nehézkesség, földolgozatlan traumák, stb. Bármennyire is fárasztó ez az örökös sérelmi nyelv és önigazoló retorika, a szolidaritás hiányára mégsem keressek mentségeket. Pedig nekem is milyen pompás alibim van! S mint a legtöbb mulasztás, ez is jól megokolható. Innen már csak egy lépés, hogy átfordítsam valamiféle számonkérõsdibe. Ami nemcsak fölösleges, de hamis is. Mindazonáltal, erre sem árt emlékezni, ha szigorúbb lesz az arcom. Azt mondja, hogy az azért elég félelmetes, ahogy ilyenkor az államat elõrenyomom. Ekkor annyira, de annyira ellenszenves vagyok, mint az állat! Akár egy hidegszívû eszdéeszes, aki csak látogatóba jár ide. ["Ne becézz, csak az ágyban!"] Vagy olyan, akinek már a szar is keserû, ahogy anyám mondaná, amikor haragszik rám. De nem mondja, mert még mindig nem mondja ki a város nevét, bár kétségtelen, hogy már némileg megenyhült, mert néha viszont megkérdezi: na, mi van ott?! Bár szerinte meg Pokornira hasonlítok, tisztára olyan értelmes fejem van, mint neki. "Vagy azért, mert nekem is van az alsó két fogam közt öt perc szünet?" Nem, az aranyos, sõt direkt elment a nyáron Váraljára, hogy meghallgassa õt, hát ugyanúgy beszél ez a csodálatos ember, mint én! És meg is simogatta a vállát, amikor végre a közelébe jutott.
Szegénység - Andric: "Nem az a vidám, festõi, életteli és eleven, a sátoros cigányok szegénysége vagy a fiatal embereké, akik ínségüket énekszóval és virtussal szépítik meg, hanem a súlyos szegénység, mely tartós nyomort szül, és egész népcsoportok, települések és országok fertõzõ betegségévé válik. Amikor egy vidék lakói vagy egy osztály belesüpped ebbe a nyomorba, az életnedvek nem táplálják többé az emberek testét, és akkor maradék erejük, elevenségük elkezd apadni és elszáradni egy érzékelhetetlen és lassú processzus során, melybe mégsem lehet belehalni, hanem nemzedékrõl nemzedékre öröklõdik e létezés, mely az élet visszája. Amikor a nyomor belehatol a gondolatokba, a beszédbe, az észjárásokba és a szokásokba, és mindenki megbékél vele, mint a létezés állandó és igaz formájával, és megszereti, ahogy egyébként az életet szeretjük, amikor szokássá válik, büszkeséggé és valamiféle szánalmas és kifordult vallássá, amikor az utolsó sejtjéig áthatja és szétmarja az embert, akkor nem csak õt ejti rabul, hanem azokat is, akik meg sem születtek. Az ilyen vidékrõl nincs menekvés, nem lehet megszökni elõle. És ha valakinek sikerül megszöknie a világ másik végébe, olyan életbe, mely nem ismeri a nyomort, ez nem sokat segít rajta, mert kicsiben magában hordozza a nyomor birodalmát." Innen nézve: mennyivel egyszerûbbnek látszik a háború, hiszen az valahogy mégiscsak véget ért vagy úgy-ahogy befejezõdött, holott ebbõl a távlatból kiderül, hogy ez már inkább következmény volt, s mennyire befejezetlen és befejezhetetlen történet.
A Balkán kapuja, avagy utazás az éjszaka mélyére. "A szegénység iszonyatától menekülendõ, valljuk be, kötelességünk minden lehetõséget megragadni, leinni magunkat, de csak olcsó borral, maszturbálni, moziba járni. Az ember ne legyen igényes, vagy ahogy Amerikában mondják, ne legyen 'finnyás'. A szegények aranybányájába a két comb között van a bejárat." ["Az idõ mindig kevesebb, mint hiszed. A háborút nem is számolva, amely mindig kész kitörni a pincébõl, ahol a szegények rejtõzködnek az emberiség bûnös unatkozása folytán. Vajon elég szegényt gyilkolnak meg ilyenkor? Nem biztos... De kérdés ez? Talán mindenkit le kéne mészárolni, aki nem érti a dolgokat? Hogy közben újabbak szülessenek, újabb szegények, és ez így menjen mindaddig, amíg jön valaki, aki végre megérti ezt a kabarét, az egész kabarét?... Mint ahogy a gyepet is addig nyírják, míg a fû végül igazán szép és selymes lesz?"]
Egy bankszámlát is megnyitni micsoda kaland! Lelki ügy. Másfél éve nem sikerül, mindig közbejön valami, pedig csak úgy ömlene rá a zseton, de hát bankszámla nélkül nem utalnak. Ezek a gazok! Ebben - is! - legyen példa Kanizsa nagy és hû fia, aki cirka másfél nap alatt elintézte a számla-ügyet. Vagy ahogy alig leplezett diadallal emlegette: a mai nappal megnyitottam a zsiro racsunt. És még arra is maradt ideje, hogy megtartsa nagyívû elõadását a csókról. "Egy csók és más semmi..."? Pontosabb lenne a 18 éven felüli változat, de ezt sajnos nem idézhetem, mert akkor az elõadás opponensét óhatatlanul kedvezõtlen színben tüntetném fel - nos, õ viszont a kanizsai cukrászdában nyíltan megfenyegetett, hogy ezentúl csak és kizárólag jót írjak róla. Vagyis a színtiszta valóságot. Talán nem járok messze az igazságtól, hogy erõsen megoszlott az elõadó és az opponens véleménye, hogy (...) közben lehet-e csókolózni. A baszást kihagytam, részben szemérembõl, másrészt a délutáni cukrászdai uralkodó vélemény szerint, eleve jobb kihagyni, úgysem lehet jól, azaz hitelesen írni róla, inkább csak durván vagy fenkölten maszatolni. Viszont a számla-dolgot hagyjam, mert arról sem nekem, sem Kanizsa nagy fiának fogalma sincs, aki akkor már elment innen; tehát semmit sem tudhat arról, mit jelentett abban a két évben, a hiperinflációs idõkben bankba járni. Élj meg havi tíz márkából - ez azért elég érdekes tapasztalat, nem? Errõl nem mond semmit, de még mindig görcsbe rándul a gyomra, ha elmegy egy-egy bank elõtt. "Beszéljünk inkább másról. Például a gázszámláról. A házasságban úgyis az a legszebb, ha a gáz- és villanyszámláról beszélgetnek."
A rombolást abbahagyták. Nem fejezték be, csak valamiért abbahagyták. Talán elfáradtak. Ez látszik most a városon. Azt mondja, hogy Beográd annyira megviselte, hogy ha rajta múlik, ki sem mozdult volna a szállodai szobából. ["A szálloda, ha már szóba került, nyugtalanabb hely, viszont kevésbé hivalkodó, mint egy lakás: ha szállodában laksz, kevesebb benned a bûntudat. Az emberi faj sose tud nyugodni, és ha eljön az utolsó ítélet napja, amely természetesen az utcán fog zajlani, a szállodából hamarabb leérünk. Jöhetnek már a trombitás angyalok, mi leszünk az elsõk a szállodából."] Soha nem szerette igazán Beográdot, mindig így mondja, még véletlenül sem Belgrádnak, de két napig sétálgatva benne szinte fölfoghatatlannak tûnt, hogy volt egyszer egy ország, ahol jó volt élni. Mindvégig ezen gondolkodott, hogyan volt ez lehetséges, de nem tudott rá válaszolni. Lehet, hogy nekem majd nem tûnik föl mindez, mert nem ismertem a régi Beográdot, ám semmiképpen ne utazzam oda, ha már eddig kibírtam. Vagy csak azért látta így, mert nem mentem el vele, ennyit tényleg megtehettem volna érte. 
Rendkívüli állapot. Az utcákon és az útkeresztezõdésekben több rendõr álldogál; ennyi. Az állomás melletti parkolónál egy nyugdíjas korú férfi, kezében az elmaradhatatlan nejlonszatyorral, elõbb szerbül szólított meg, majd váratlanul magyarul kért tüzet. Vagy nem annyira váratlanul, mivel én magyarul válaszoltam neki, hiszen ebben városban számomra ez lenne a természetes. Persze ez nem így van, hanem bonyolultabban és kiismerhetetlenül, összevissza és szét, de tüzet kérni és adni, végül is egyszerû. "Milyen ország az, uram, ahol a miniszterelnököt úgy lövik le, mint egy veszett kutyát?!" Ez volt a harmadik mondata. "Most mondja meg, milyen ország ez?!" Nem tudom, mondtam neki egyszerre logikusan és kitérõen. "Akkor megmondom magának... Bitang ország ez, uram. Bitang! Tûnjön el innen, maga még fiatal..." S tett néhány furcsa mozdulatot a kezével, mintha hessegetne, akár a tyúkokat a baromfiudvaron. Ettõl vagy mástól, végre megijedtem. Sõt, féltem is, azt hiszem. 
Elõször dühített a nosztalgiája a város iránt. Igaz, minden nosztalgiában van valami dühítõ vagy inkább csak bosszantó elem: az a tehetetlen sóvárgás a visszahozhatatlanul elmúlt világ iránti és az az édes-zselés íz, ami csak a szaloncukornál és az elsõ szerelem utáni merengésnél megbocsátható. Feltéve, ha az a szaloncukor nem avas, de hát a gyermekkor nem annyira finnyás, bár a karácsonyfáról még õ is elfogultan válogat. Kicsit eltévedtem ezzel a hasonlattal, valahogy vissza kellene kanyarodnom a városhoz. Ja, hogy a zselés-ügy, az tényleg bosszantó! Nyálas, de ezt a szót ne használjam, mivel a nyálat fizikailag nem bírja, még csókolózás közben is letörli. És ez a város minden, de nem nyálas! Ha megállok a fõtéren vagy az uljica Leninov sarkán - ahol nyilván nem állok meg, mert mit nézzek, a börtönt?! -, akkor bennem sincs más, mint üres nosztalgia. Hiszen a régi és a mai város látványa, épületei között olyan nagy a különbség, hogy egy hollywoodi álomgyáros bizonyára csettintene a nyelvével. Igaz, én nem engedem elhatalmasodni magamban ezt az érzést, sõt simán letagadom. Leleményesen úgy kezdem a mondatot, mint legutóbb Pécsett, Laczfi nádornak panaszkodva: "Nincs bennem különösebb nosztalgia a Monarchia iránt, de egy szempontból mégis kár, hogy szétdrimbolták. Akkor ugyanis nem kellett volna majdnem egy teljes napot vonaton utaznom, hogy megtegyem onnan ide ezt a kétszáz kilométert!" Laczfi nádor elõbb megforgatta rettentõ-nagy elméjében e mondatokat, majd kimérten válaszolt: "Talán nemcsak ezért kár, hogy szétkúrták a Monarchiát... De, hogy nyolcvan év alatt, a tragédia után és ellenére, nem jutott eszünkbe semmi konstruktív, hogy például lehetne utat vagy vasutat építeni, az azért elég érdekes, nem?!" "De, elvileg igen."
Mintha; váratlan üresség. "Mintha kiszivattyúzták volna innen a jelent..." Megpróbálok vitatkozni vele, logikus ellenérveket találni hasonlatával szemben, hogy lássa be, mennyire sántít ez, de aztán föladom: végülis egy hasonlatnak az a dolga, hogy sántítson...
Megmutatja azt a helyet, ahol elõször csókolták meg. Szép, árnyas hely, keresve sem találni jobbat. Majd valami emléktáblát eszkábálunk ide, életünk alkonyán, ha kellõen híres leszel. Jaj, ne legyek ennyire undok, amikor õ mindent, de mindent megoszt velem! Különben sincs sok titkolnivalója, úgy is mondhatná, hogy az élete nyitott könyv elõttem, ha ez nem hangzana kissé fellengzõsen. Pedig sajnos, úgy hangzik. Mindegy, nem érdekli, mivel úgysem vagyok képes fölfogni, ezt az egyet egyáltalán nem értem benne, hogy az õ történetei hol szomorúak, hol meg vidámak, de soha nem derûsek. "Bassza meg a szekeres azt a híres derût benned!" ["Talán hagyjuk ezt. Ki ne ült volna már szilvakékre fagyott lábbal valamilyen ágy szélén, hálóingje combjaihoz szorítva (ilyenkor minden megtörténhet, csak az nem), a nõ szomorúságában egy kicsit mindig benne van a szûz lány dühös kiszolgáltatottsága, a megszabadulni vágyás és a tehetetlenség, hogy ehhez védtelen helyzetbe kell kerülnie. Vagyis még az is megtörténhet. A test elégedettsége méz a lélek szomorúságára, sárgán csorgó, ragadós érzés. De ugyan ki ér hozzá egy szigorúan feszülõ nõi háthoz, ki tépi el a combhoz szorított hálóinget?"]
A leskovaci büfé. Akárhányszor elmegyünk mellette, folyton beavat nagyszabású városrendezési terveibe. Pontosabban: bizonyos részleteibe, mert az egész még - egyelõre! - homályos elõttem. Ennek egyik sarkalatos pontja, úgy is mondhatnám, kulcskérdése, hogy ezt a leskovaci büfét most, de azonnal tüntessék el. Nem érdekli, hogyan és milyen úton-módon, de ezt az elviselhetetlen szagot és rondaságot szüntessék meg. Rögtön! Hiába próbálok logikusan, ám sajnos sunyin amellett érvelni, hogy azért van elég csúnya és romos épület a városban, ezért talán mégsem ezzel kellene kezdeni, a szegény leskovaciakkal. Hamar kiderül persze, hogy én meghatódom attól, hogy itt a legfinomabb a csevapcsicsa, és csak a hasamat féltem, a szépséget pedig alárendelem a haszonelvûség alantas szempontjainak. Arról nem is beszélve, hogy lényegében a bûnt pártolom, mert nekem nem mondja el azt, hogy ezek hol és hogyan kaphattak építési engedélyt. Erre a füstölgõ kalyibára. Így nem marad más hátra, mint kénytelen-kelletlen csatlakozom a közös nyilatkozathoz, ami nyíltan és egyértelmûen kimondja, hogy ez a büfé Európa szégyene, és hamarosan aláírjuk a bontási engedélyt. "A bombázás azért túlzás volna, nem!?" "Van, amivel nem lehet viccelõdni!" Nem szívesen vallom be, mert ezen már az õszinteség és a töredelmes bûnbánat sem segít, hogy néha a vonat indulása elõtt, titokban be-belopakodom a leskováciakhoz, de csak azért, hogy ellenõrizzem a csevap minõségét, ami picit romlik. Mohón és gyorsan falok, az ajvár majdnem lecsöppen a nadrágomra, csillog az államom a zsír, undorító vagyok, Jellasics és Ocskay keveréke. Az árulás hagymaszagú - errõl lehet felismerni? Jó, ne játsszam az eszem ott, ahol annyi áruló van, mint a pelyva, de árulás és árulás között azért van különbség; az útra pedig veszek még egy liter colát és egy csomag rágót.
A cirillbetûs város. Silabizálom a szavakat, néha eltalálom, néha nem. Hiába, a sok elmulasztott és végig-unatkozott oroszóra! Az én apám inzsenyér volt, i mojá mámá ucsitelnyica. A takarítónõt soha nem találtam a szótárban. A Krím viszont csodálatos nyáron, varázslatos színekben pompázik, és minden gyerek vágya, hogy egyszer eljusson az Artyekbe. Az igéket idõnként megértem, a fõnevek kihullanak, ragozás nuku. ["Az ellenállás nehéz, hõsies évei, ugye..."] Köszönni viszont tudok, a címet hibátlanul megtanultam. A taxis kicsit beszél magyarul, málo, málo, ingatja a fejét, és nevet hozzá. Kilenc éve él itt, mutatja a számot, egy pillanatra mindkét kezével elengedi a kormányt. Aztán nem értem, mit akart kérdezni. Ja, biztos azt kérdezte, hogy én mennyi ideje élek itt. Vagy azt, honnan jöttem. Budapest szép város. És te honnan jöttél, kérdezném, de nem akarom letegezni. Hallgat, elõször azt hittem, hogy nem érti a kérdést. Szarajevó is szép város. Szép? Szép volt... Miért kell ilyen hülyeséget mondanom?! Dobro, dobro, mondja elcsukló hangon. Nem merek ránézni, de a szemem sarkából látom, hogy a szemét törölgeti. Itt kell balra fordulni, ezt remélhetõleg nem tévesztem el, és az utat is jól ismerem. Még mindig nem válaszol, alig várom, hogy fizessek. Szép a házad, mondja hibátlanul, amikor végre kiszállok a taxiból. Addig nem indul el, amíg kinyitom a kaput. Az ajtó elõtt is azt figyeltem, hogy visszanéz-e. Nem, de a sarkon megint megállt.
Zlatara. Miért van ennyi aranymûves a városban!? Rossz, sõt idétlenül ideillõ viccel: Dunát lehetne rekeszteni velük. S mindegyik üzlet elõtt ott parkol egy-egy fekete Mercedes vagy ezüst- és metálszínû BMW. Esetleg, legrosszabb esetben: tûzpiros Audi. Más autó nincs is, csak öreg, köhögõ Zastavák és leharcolt kis Fityók. Közte semmi. Vagy alig valami - ebbe kapaszkodjunk?! Mi ez a hirtelen többes szám? ["A hõsköltészet nagy hatással van azokra, akik nem vesznek részt a háborúban, és még nagyobb hatással, akik a háborúból eszeveszetten meggazdagodtak. Ez az általános szabály."] Bár van, amit nem tudok elképzelni! Hogy mondjuk az egyik este jönne az unokabátyám vagy az öcsém egy ponyvás teherautóval, hogy akkor na, ugorjunk le Kninbe vagy Boszniába, és egy kicsit rámoljunk. Támad egy ötlet, ami magamtól is eszembe juthat, miért kenném szegény öcsémre!? ["Nem tapasztaljuk-e lépten-nyomon, hogy a lelkiismeret majdnem mindig néma? Vajon azért öl meg vagy kínoz agyon valakit az ember, mert arra a következtetésre jutott, hogy joga van hozzá? Öl, mert mások is ölnek. Kínoz, mert mások is kínoznak. A legborzalmasabb tett is könnyû lesz, ha a hozzá vezetõ utat járható tették..."] Másnap késõ éjjel érkeznénk vissza, fáradtan és felpakolva, a jólvégzett munka örömével, és remegne a hangom az izgalomtól. Vagy talán másképp történik az ilyesmi? Némileg egyszerûbben és durvábban, fölösleges mindig a humanista kódot nyomatni! Úgyis csak kiégett házak voltak ott.
Saulus. "Muszáj a részletekre odafigyelni. Naponta többször is elmondom magamnak: nézz nagyon közelrõl, nézz nagyon közelrõl. Vajon ettõl lesz olyan a gyûlölet, mint a hiába kifent kés? Csak a részletek képesek rá, hogy kétségbevonják az elõítéletet?"
Kiscservenka, Nagycservenka. Nem állunk meg, csak keresztül utazunk rajtuk. Vajon melyik lehetett a mi házunk? Igazán megkérdezhettem volna anyámat, pontosan hol is laktak. Persze, akkor se mennék be, ha tudnám, hiszen mit is mondjak nekik? Hogy jöttem megnézni a házunkat, amit még az elõzõ háborúban, Bácska visszacsatolásakor foglaltunk el maguktól, egyébként tök igazságtalanul, majd önök, kedves házigazdák, partizánok képében visszafoglalták, ha nem is teljesen igazságtalanul, bár meglehetõsen durván. ["Hajnalban a géppisztolyával megkocogtotta az ablakot, hogy engedjem bé, aztán mondta, hogy addig menjünk el innen, amíg lehet."] S mi lett volna, ha nagyapám nem ijed meg és nem menekül el, hiszen tetszett neki a bácskai föld, ez az áldott bácskai föld, ami majdnem olyan jó volt, mint a bukovinai; és valahogy megússza a háború utáni vérengzéseket is, mondjuk feledékenységbõl és kis szerencsével nem végzik ki a falu határában, akkor tehát itt növök föl, Kulára járok gimnáziumba, ha egyáltalán van ott gimnázium. Mindegy, valahol biztosan van a közelben, azután már csak pár év, és az egyetemen biztosan összetalálkozom vele, a menzán vagy a klubban, ahol éppen biliárdozni tanul, bár a mozdulatai kissé szögletesek. Nem mintha az enyémek különbek lennének, a biliárdot is csak azért említem, mert ez az egyetlen kép, amit el tudok gondolni az akkori történeteibõl.
Az utolsó vonat. Ezt a történetet soha nem mondja végig, pedig már nyolcszor-tízszer nekifutott, hogy elmesélje, de valami folyton eltérítette. Talán az, hogy filmnézés közben szokott eszébe jutni, ilyenkor elmond belõle néhány összefüggéstelen részletet, miközben végig azt a hülye képernyõt bámulja. Így aztán én is leginkább filmként tudom elképzelni, szovjet-jugoszláv koprodukcióban készült háborús giccsként - feltéve és megengedve, hogy nincs az a kis történelmi malõr, ami miatt a szovjet filmesek nem mûködtek együtt a jugókkal. Vagy fordítva. De legyen az a változat, hogy a Moszfilm nagy nehézségek árán mégiscsak engedélyezi a forgatást, a fõszerepet pedig a fiatal Marina Vlady játssza, ehhez ragaszkodom. Maga a film elég szövevényes és unalmas, nagy szív-lapáttal adagolják benne az érzelmeket, és jórészt akörül forog, hogy a hõs-anya eléri-e az utolsó vonatot. Bármily meglepõ, végülis eléri, hatalmas vívódások és lelkiélet közepette (zene: Sosztakovics). Ám mire fellélegeznénk, hogy megmenekült ez a drága, sivatagiszõke Marina, mégis visszatért, kézenfogva a gyermekével. Itt a film alig motivált, mondhatni szlávosan hanyag, így egyáltalán nem világos, hogy miért is jött vissza ide, ha szabad eztet a kifejezést használni, a háborús pokolba. Nem pokol, legfeljebb a tornáca: ehhez viszont õ ragaszkodik. A határõrök sem értik, a fejüket csóválják és rémülten csodálkoznak, hogy miért jött vissza, és mit keres itt ez a bolond nõ. Mutatják is a háta mögött, egyezményes szovjet-jugoszláv jelekkel, hogy nincs ki a négy kereke a csajnak. Azt mondja, hogy ilyen kifejezés nincs a szerbben, keressek valami jobbat. A csaj szót pedig sértõnek találja, a bolond jelzõt meg azonnal húzzam ki. 
Miért ne legyek szerb is. Miféle ötlet ez megint? Teljesen meg vagyok õrülve?! Most, amikor a világon - rajtuk kívül - senkinek nem jutna eszébe, akkor állnék be közéjük? Ha nem születtem volna szerbnek, akkor is e néphez állanék, ahogy a szlávok Petõfije mondja? Ugyan, ugyan. Nincsenek ilyen magasztos, tizenkilencedik századi gondolataim. ["Természetem komoly, / Mint hegedûink elsõ hangjai"?] Akkor mi ez nálam, ellágyulás? Pillanatnyi elmezavar? Politikai hóbort? Ha egyik sem, akkor miért venném föl az állampolgárságot? Mi elõnyöm származna ebbõl? Ha semmi, akkor csak egyetlen, logikus érvet mondjak, ami emellett szól! Az nem érv, hogy itt élsz köztük, amikor csak részben élsz ebben a városban?! Nem éppen tegnap mondtam, hogy a másik város nélkül számomra ez kibírhatatlan lenne? Akkor most melyik az igaz? Vagy azt élvezem, hogy ellentmondhatok magamnak? Legalább öt percig tartsak ki a saját álláspontom mellett, ahogy Milán bácsi kérte Dezsõtõl, kifelé menet a kórházból.
Vett még két kockás plédet meg egy állólámpa-búrát, és ezzel kész. Befejezte. "Azt te csak hiszed, baby!" Végleg kész, de ezen, legyek szíves, ne nevessek! Egyenként is tökéletes, ám ez a lámpabúra egyszerûen remek. Nem remek, hanem tökéletes. Jó, akkor tökéletes. És azt hiszi, hogy ilyen jó ízlése senkinek nincs, mondjam ki bátran. Kimondom én bátran, nincs kecmec, tökéletes. Nem azt, hanem hogy a világon senkinek, de senkinek! S a plédek is milyen jó melegek és bolyhosak, tapintsam meg õket! Megtapintom a bolyhost. Na...! Ugye, milyen kiváló, és mindössze hatszáz dinár... Vagy ezerkétszáz volt, de neki hatszázért odaadták, külön és csak egyedül neki a városban - újabban ezt az igézõs változatot kedveli. Majd ebbe fogunk takarózni, itt a jó kis melegben, amíg kint vidáman dúl a fasizmus! Jó, ez durva vicc volt, nincs is fasizmus, csak a választások utáni elkeseredés mondatja vele. Az ember egyébként is gyorsan mondja ki itt, hogy így a komcsik meg úgy a fasiszták, mint egy túlteljesítõ jobbos vagy balos publicista. De nem, ezek nettó fasiszták, higgyem el, csupán én vagyok ehhez gyanútlan vagy túl jóindulatú, bár ez végül is érthetõ, mert félig kívülálló vagyok. Az az igazság, hogy már régen be kellett volna tiltani õket, közvetlenül a forradalom után. A fasisztákkal nem köll mérlegelni meg demokráciát játszani, lazán betiltják õket, és nyista. Ez az õ szerény véleménye, forradalom után és így, mindjárt vacsora elõtt. Már azért is, mert egyszerûen nincs annyi ideje ebben az életben, hogy szépen kivárja, amíg lassan kihullanak ezek. Ehhez túl sok, ami történt. Vagy nem elég, azt gondolom? Elégnek - elég, de egy angol soha nem esik pánikba, és soha nem türelmetlen... Akkor az angolok is bekaphatják! Vagy hallgassák végig õk is a habzószájú vajdát, nem tíz évig, csak legalább két napig, mindjárt odalesz a legendás higgadtságuk! 
Jadran mozi. Induláskor, ha még van annyi idõm, megállok elõtte, hogy igyak a kútból. Vagyis nem azért megyek arra, hogy igyak, de ha már ott vagyok, akkor iszom egy-két kortyot. Inkább csak zavaromban vagy tehetetlenségbõl, mert hát nem olvasom végig a halottak nevét. Vagy idõnként végigolvasom, néha pedig elakadok és abbahagyom. Idegen nevek, nem ismertem közülük senkit. A dátumokat nézem, mi mást tegyek, húsz-huszonöt éves srácok, ezerkilencszázhetven körül születtek. Hatvanhét, hatvankilenc, hetven, hetvenegy, de van néhány hetvenkettes is. Nem emlékszem, mennyi, a számokat és a dátumokat hamar elfelejtem, ahogy a neveket is. Még egy darabig ácsorgok, kissé színpadiasan, a kútból még iszom néhány korty vizet, majd rágyújtok egy cigarettára, éppen addigra szívom el, amikorra kiérek az állomásra. Vagy kicsit késõbb, ha nagyon sietek.
"Nyomozó vagyok, nem társalgó." Aha. Mit aházok folyton? Azt mondja, hogy tegnap este végre megtalálja ezt a mondatot, amit évek óta keresett, és ez már végleg az övé. Nem vehetem el tõle. Büszkén felveti a fejét, megindul elõre, nem néz hátra, egy pillanatra sem, és egész úton nem is szól hozzám. Én pedig két-három lépéssel lemaradva követem, mint egy boszanác asszony, némán és engedelmesen. Legyen ez a kép az utolsó, amin - ahogy a másik mester mondja - "még a síromban is gondolkodni akarok".
Jugoszlávia, work in progress. Mire befejezem, már nincs is ez az ország. Bejelentik, hogy nincs, kész, megszûnt. Egy keddi napon, amikor a nagy havazás kezdõdött. Vagy szerdán - már nem emlékszem. Egy nem-létezõ országról írni a legjobb, bármit kitalálhat róla az ember. Például a punok. Néha eszembe jut, milyen lehetett a punok országa. Punnia. Van ilyen név? Vagy csak én találom ki az egészet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu