LOVAS ILDIKÓ
Makaó az Adria partján
(Szarajevó - Dubrovnik)
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Vasúti hídon zötyögünk. Tiki-taka-tiki-taka.
Így szólnak egy másik országban az autó
kerekei. A síneken szólnak így. Nem mintha izgatott
volnék. Végtére is kevés az esélye annak,
hogy éppen most jöjjön a vonat. Bár volt rá
példa, így a sofõr. Gondolom, valamelyik kisiklott.
Egy éles jobb kanyar után percekig autózunk anélkül,
hogy falevél rezdülne. Aztán ott a másik határ.
Ezt többször megcsináljuk, ha jól számoltuk,
hétszer lépünk ki és be. Szerbiából
ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be, ki. Boszniába
be, ki. Horvátországba be.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Az nem ugyanaz, mint vonattal eljutni Rijekáig.
Vagy autóval Rijékától délfelé.
Bosznián át leautózni a tengerpartig: szegfûszeggel
teletûzdelni egy érett narancsot.
Utoljára 1992 elején utaztam erre, az autóbusz
tele volt alig, alig-pislogó fiatal férfiakkal. A hídnál
mindenki rettegett, nem igazoltatják-e a rendõrök. Senki
nem volt teljesen biztos abban, hogy valóban létezik a behívóparancsot
át nem vevõkrõl egy központi lista. De abban
sem lehetett senki sem biztos, hogy nem létezik.
Boszniába átérkezni nagy fellélegzés
volt. A busz evett, mormogott, ivott, mocorgott. Nevetések hangzottak
föl. A sofõr hirtelen kedvvel fékezett egy birkasütõ
mellett. Senki nem ellenkezett, senki nem sietett.
A fenyvesek lerázták a kavargó havat. Olyan volt,
mintha nem ismertem volna a tájat. Mintha nem utaztam volna anyámmal
és apámmal a tengerpartra ezen az útvonalon.
Szarajevóban nem hó esett, hanem esõ. Pocsolyák
a hirtelen érkezõ sötétben. Kavargás.
Akinek a kezét szorítom, akivel a Ba[sinvcircumflex]èar[sinvcircumflex]iját
megismerem, aki Gavrilo Princip lábnyomát mutatja, akivel
lakást keresek, kiadó szobát, egy lyukat, valami aprócska
helyiséget, ahol aludhatnánk: nem is hiszem, már nem
hiszem, hogy az én emlékeim ezek, de az a vidám, nevetõs
szarajevói egyetemista a fiam apja lett.
Szarajevóban kaptam a fiam reményét.
Elmeséltem már.
A házi néni egy reggel hosszan nézett rám
az udvaron, és aztán azt mondta, az év végéig
fiút szülök.
Nincsenek udvarok. Lejtõk vannak és keskenységek.
Minden lefelé mutat vagy fölfelé kapaszkodik. Nem szoktam
ezen gondolkodni, a boszniai háború kitörése
elõtt három hónappal miért volt annyi kóbor
kutya az utcákon, akkora csönd az estében.
Szarajevóban mindenki vigyázott a másikra, nehogy
megcsússzon a fagyos úton, ahogy lelép a villamosról.
Három pár fülbevalót vettünk. És
a csodakútnál, ahol a kívánságot nem
szabad soha és senkinek elmondani, a fülbevalós zacskó
kiszakadt, úgy szorítottam. Nem azt kívántam,
hogy sose nõjön túl nagyra a fenekem.
Azt nem gondoltam, hogy futballpályákon fogják
eltemetni a halottakat.
Már nem úgy van jelentõsége.
Ha nem tartanánk Szarajevót, államunk sem volna.
A kígyót is mindig a nyakánál fogják
meg, és nem a farkánál, s nekünk is erre kell
törekednünk. (1995. február 10.)
Mégis újra végig kell utazni Bosznián,
le a tengerpartig.
Nem tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, nem
viselkedhetünk úgy, mintha nem az ellenség oldaláról
jöttünk volna, nem érezhetünk úgy, mintha
bûnösök lennénk, nem játszhatjuk azt, hogy
amiben felnõttünk, rendben volt.
A saját illúzióimban sem hiszek.
Úgy kell elmenni pisilni a benzinkúton, hogy éppen
így viselkedjünk/ne viselkedjünk.
Nem egyszerû.
Szimpla pisilésrõl beszélek.
A benzinkutas a rendszámtáblát nézi. Mosolygok,
kérdezek. A fene emlékszik már, hova is kell tenni
a
jét. És különben is nagyon elegem van
az európai lelkiismeretembõl, a kihagyó szívverésembõl,
az emlékeimbõl.
A benzinkút mellett játszótér angol fûvel.
Olyan zöld a fû, mintha az is az európai újjáépítési
akció révén került volna oda. Megkerüljük,
kimegyünk az út mellé, rágyújtunk. Éretlen
gránátalmát tépünk.
A városokban himlõhelyes épületek.
A falvakban dzsámik, élõ és halott házakkal.
Kivilágított keresztek a hegygerincen. Minden el van osztva.
Mosztár ragyog a fényben.
A Neretva deltájánál szemerkél az esõ.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
A folyóba belelógnak a felhõk, szeretném,
ha Richard Burton állna ott karba font kézzel, gyõztesen.
Határ menti szemétben - mûanyag üvegek, konzervdobozok,
csokipapírok - sétálunk az autó mellett. Kicsit
nevetséges ez a helyzet: újra hódítók
vagyunk, zarándokok vagyunk, egy elsüllyedt irodalom után
nyomozunk. Nyárközépre megsárgult kóróba
botlunk, végre meghallom, amire egész úton vágytam:
jó, hogy kitaláltam, megszerveztem ezt az utat.
A kocsiban elõvesszük az 1978-ban nyomtatott térképet:
még 85 kilométer és Kupariban vagyunk.
1990 nyarán Dubrovnikból busszal mentem Kardeljevóba,
onnan vonattal haza. Akkor robbantották fel a vasutat, mindenki
errõl suttogott, én meg csak egy fehér nejlonzacskóban
büdösödõ halra emlékszem. Busszal lötyögtünk
a megrongált sínek mellett.
Akkor nem gondoltam volna, hogy nem lesz többé ilyen útvonal.
Másfél évvel késõbb, amikor a februári
Szarajevóból zötyögtem haza, nem gondoltam volna,
hogy az utolsó kimenekítõ buszok
alig egy hónappal
késõbb indulnak.
Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen kifejezés.
A Neretva völgye csöndes. Pálmák és
üvegházak.
Meglátjuk a tengert. Mindannyian visítunk, mutogatunk,
a gyerek folyton elveszti a kék foltot.
Elveszti, megtalálja, nem hiszi, hogy még egy egész
óra, vagy ha így zuhog, több is.
Az 1978-as térkép a fejemen, csak így tudják
széthajtani kellõképpen, megnézni, mennyit
is jöttünk.
Hol is jártunk.
Kupariban minden hotel szét van lõve. Lélegzetvételnyi
hely sincs a lyukak között. A katonai üdülõ
elõtt katona posztol. Csak úgy, szokásból.
A tengerpartig száz éves pálmasor között
gyalogolunk. A hotelkomplexum füvészkert mögé bújt.
Néhány fa kidõlt, súlya nyomja a többit.
A csöndben hallatszik a szuszogás. Leanderek borulnak a padokra.
Babér errefelé sehol. A pálmákkal szegélyezett
sétány végén a Grand Hotel. Meg mellette jobbról,
balról négy-öt másik, újabb, a '60-as
évek végének, a '70-es évek elejének
stílusában. Mindent jól látni, az ebédlõ
összeért a konyhával, az óriási sütõk
és mosogatók rozsdája lassan kúszik az ebédlõ
megmaradt gipszmennyezete felé. A szobákban csak a tapéta
maradt. Az ablakkereteket nem a lövések vitték el, hanem
a polgárok. A csaptelepeket is. Gondolom az ágyakat és
a szekrényeket is. A Grand Hotel jó állapotban van.
A hiányzó ajtók helyére deszkákat szögeztek.
A cukrászda tövébe telepszünk. Belesünk a
réseken. Brokát a falakon. Nagyon szép.
Órákon át hallgatjuk a kabócákat.
A tenger jéghideg, a bennünket is végigvert zivatar
felkorbácsolta.
Sehol ennyi kabóca.
Sehol egyetlen ember. Fehér kövekbõl selymesre rakott
cukrászda-teraszon heverünk. Zöld zsalugáterek
nyikorognak a lövésnyomok között. Tûleveleket
fúj a szél. Nincs annyi barna tûlevél, amennyit
ott láttunk a Grand Hotel terasza melletti kertben.
Strand nincs. A vízhez vezetõ lépcsõ körül
rozsdás vasbeton-csövek merednek elõ. Kikerüljük.
Faágak, gallyak, madárszar. Kavicsok.
A gyereket csak az zavarja, hogy hideg a víz, nem akarunk rögtön
kártyázni, vagy miért nem hagyjuk, hogy bemenjen valamelyik
szállodába. Ide is költözhetnénk, mondja.
Arról beszélgetünk, összeszarnánk-e
itt magunkat éjjel.
Össze.
Nevetünk.
Napokig járunk a katonai strandra, így hívják
a helyet, ahová a háború elõtt nem tehettünk
volna a lábunkat. Nem lett volna annyi pénzünk. Senkivel
nem találkozunk, csak néhány helybelivel, de õk
nem a cukrászda hûvösét kedvelik, kimennek a napra,
a romos betonmólón heverésznek. Amikor egy hajónak
nagyzolt motorcsónak-félével Dubrovnikba indulunk,
akkor látjuk igazán jól a strandunkat, az öblöt.
A születésnapomon megyünk Dubrovnikba. Reggel átsétálunk
Mlinibe, onnan indulnak a vízi jármûvek. Megismerkedünk
egy szegedi házaspárral, nagyon fiatalok. Nem értik,
miért nem indul a kirándulóhajó. Megkérdezzük:
azonnal kiderül, honnan jöttünk. Beszéljük a
nyelvet, de nem úgy, nem így, nem jól, nem helyesen.
De kedvesen, ez a helyzet. Így mondják nekünk, kedvesek
vagyunk. Rágyújtunk velük, ismerjük a tempót,
nincs is ezzel bajunk. Ráérünk. Kirándulás
nem lesz, csak tizenegy óra után, ha addig találnak
új ékszíjat. Ami nem valószínû.
A dubrovniki járat pontosan indul.
...én csak azért dumálok annyit, mert félek,
tudom, hogy gerinctelennek tartasz, seggnyalónak, megbízhatatlannak,
árulónak, egy cigánynak a sok közül, de
én mondom neked, hogy semmiben sem különbözök
másoktól, se jobb, se rosszabb ne vagyok náluk, az
úgynevezett tölteléknél, azoknál, kiket
a háborúkban a nagy lyukak betömésére
használnak, azoknál, kikkel a háború után
hatalmas gödröket ásatnak, csatornákat, kutakat,
tárnákat...
Nem emlékeztem arra, hogy a Kitömött madár
velem volt Szarajevóban. Most látom, hogy az utolsó
oldalra egy térképet rajzolt nekem, számozva a megállókat:
2. orvosi egy. 3. kórház, 4. vi[sinvcircumflex]njik, 5. otthonok.
Valószínûleg ott kellett leszállnom, az 5. megállónál,
az egyetemista otthonoknál. Nem emlékszem. Csak az érzés
vetette le a polcról, a háború érzése,
ami a regényt olvasva hanyattlökött, bár késõbb
úgy tûnt, a saját érzésem volt.
A téli Szarajevó beleúszott az óváros
ragyogó kikötõjébe. Minden tetõ új
volt, pirosan pattogtak a cserepek a napon. A járdák, lépcsõk
minden fehér kövét, amit találat ért,
kicserélték. Gy. azt mondta, Szarajevót is éppen
így újították fel, darabról darabra,
cseréprõl cserépre.
A háború az õrület utolsó fázisába
lépett. Egy montenegrói önkéntes Ilidzsán
lövöldözött, megivott egy üveg vodkát majd
villamosba ült és ott elaludt. A villamos bevitte a város
központjába. Miután fölébredt, kabátujján
az önkéntesek fehér karszalagjával a fõutcán,
a Vasa Miskinen sétált. Amikor elfogták, kijelentette,
hogy mindig az ital volt a gyöngéje. (1992. május 4.)
Az óvárosi kikötõbõl a fõutcára
jutunk, a kezdetén az emlékszobával, ami a Dubrovnik
védelmében elesett férfiak fényképével
van tele. Száznegyvenhárom arcot számoltam össze.
Többségük korombéli volt. A város minden
bejáratánál térkép, amelyen pontosan
bejelöltek minden találatot: piros háromszögek,
körök, attól függõen, hogy az egész
tetõt levitte-e az ellenség találata, vagy részben
semmisítette meg. Fekete jelzések a gránátbecsapódások
nyomát jelölték. Piros-feketétõl hemzsegett
a térkép.
A könyvesboltokban szinte minden turistáknak szánt
könyv címoldalán az égõ Dubrovnik.
A Jugoszláv Néphadsereg bevonulása Dubrovnikba
csupán napok vagy órák kérdése. Amennyiben
a fasiszta hadsereg támaszpontot létesít az óvárosban,
lerombljuk azt. (1991. október 5.)
Dubrovnik nincs veszélyben. Az a város a szállodatulajdonosok
elkurvult városa, ahová amerikai banyák, brit buzik,
hülye franciák és német gépírónõk
járnak. Délkelet-Európa már különben
is a német gépírónõk gyarmata. Nekünk
nincs szükségünk szövetségesekre, mert az
amerikaiak korruptak, az angolok ostobák, a franciák jobboldaliak,
az oroszok viszont szegények. (1991. november 21.)
Ha kell, építünk majd egy még szebb és
még régibb Dubrovnikot. (1991.december 16.)
Egy furcsa pillanatban önmagával találkozott a gyûlölet.
Mi meg álltunk a fõutcán, értettük, ismertük
mindkettõt.
Van úgy, hogy a hányinger a legszebb városban
ömlik szét a szájban.
Szõlõt vettünk a piacon, szép lánynak,
szép szõlõt, ezt direkt fölírtam,
de a fiúkat is megkérdeztem, hallották-e, mit mondott
nekem a kedves öreg. A gimnázium lépcsõjén
megettük az összeset és legalább öt fényképet
készítettünk. Én vagyok a legbarnább.
A Pax konobában ebédeltünk, ünnepi lakoma volt,
szülinapi. Hihetetlen lassúsággal jött ki a pincérnõ,
vagyis nem volt az a lassúság hihetetlen, nagyon is ismerõs
volt, jólesõ. Van, ami állandó. Az állandóság
volt hihetetlen. Az egész dubrovniki nap az volt, nem lehet jól
elmondani.
Mint ahogy nem lehet újraélni semmit.
A szó is cselekedet.
Mégsem találhatunk ki új és más
szavakat. Pedig egy másik városba tértünk vissza,
illene.
Egy hangos olasz család foglalta el a mellettünk lévõ
asztalt. Kiették a konobát a tartalékaiból.
Valamelyik gyerekük felállt azt asztaltól és
suttyomban a macskát etette a spagettivel. A pincérnõnk
iszonyúan fölháborodott, káromkodott is egy jó
nagyot, leteremtette az olasz szülõket, vennék észre,
hogy a csemetéjük a keskeny utcácska székektõl
alig szabad területét koszolja össze az étellel,
ami undorító, és csúszós lesz tõle
a hófehér kõ.
- Jellemzõ - füstölgött nekünk boldogan,
örült, hogy végre olyan vendégek is akadnak, akikkel
válthat néhány szót, jellemzõ, ismételte,
az olaszokra éppen ez a jellemzõ. A II. világháború
alatt is itt állomásoztak. Megették a város
összes macskáját, aztán a galambokat is. Mire
vége lett a háborúnak, egyetlen macska sem volt Dubrovnikban.
Akkor is?
Most is?
A Predazzánál állomásozó osztrák
katonák átküldtek az olaszokhoz egy kandúrt,
amelyhez egy cédulát is mellékeltek azzal a szöveggel,
hogy ELKÜLDTÜK ÖNÖKNEK A KANDÚRUNKAT EGY SZIVARRAL.
A szivart zsinegdarabal erõsítették a macska hátához.
Az olaszok elszívták a szivart, a kandúrt pedig megölték
és megették.
Ebéd után elmentem a vécébe. A vendégeknek
nem volt, a pincérnõ ezt elég határozottan
tudatta az olasz anyával, miközben rám kacsintott, és
két gázpalack közé suvasztott ajtóra mutatott.
Én pisilhettem.
A könyvesboltokban Gy. megvásárolt szinte mindent,
ami a honvédõ háborúról szól,
mert most ezzel foglalkozik. A következõ néhány
napban én is elolvastam néhányat, beleolvastam néhányba.
Megnyugtató, hogy ebben nincs különbség köztük,
az igazság az õ oldalukon áll. Mindig az övékén.
Nincsenek érzéseim.
Szobáink elõtt ülünk a keskeny teraszon, alattunk
egy benzinkút, mögötte a mûút, fölötte
a hegy, amögött egy másik ország. Vagy nem másik,
hanem ugyanaz, amelyikben nyaralunk, de onnan támadt az ellenség,
akikkel egy országban élünk. Vagyis nem élünk
egy országban, de az volt a cél, hogy egy országban
éljünk.
Futnak a bogarak, Arany írhatta volna meg. Fénylõ
bogarak a tengerpartot védõ hegyvonulat cérnaútjain.
Este van, nyugalom. Az autók moraja alig hallatszik a hegy felõl,
a mûúton száguldókat megszoktuk. Hazai pelinkovácot
iszunk, a gyerek zsíros kenõcsöt izzad piros hátán
és nyüstöli a számítógépet,
Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni
fölégetett, szétlõtt emlékekkel, a gyerekkorunk
hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt. Mi már
nem szereztünk barátokat a Ðerdaptól a Jadránig,
Vardártól Triglávig (Od Ðerdapa, pa do Jadrana,
od Vardara, pa do Triglava, kao niska zlatnog bisera, Rasti sretno u slobodi,
ljubav na[sinvcircumflex]a nek' te vodi, Jugoslavijo, Jugoslavijo),
csak énekeltük, kólikás melegben, orrszõröket
összefagyasztó hidegben ezt a hihetetlenül jó dallamú,
macedón ritmusú nótát.
Dalokat, Vladimir Nazor Tito-versét (meg mindenki másét)
összehordhatjuk egyetlen rakásra a partizánok életrajzával
együtt.
Mesélhetünk errõl.
Nagyanya elcsukló hangjának emlékét a hamvadó
cigarettavégrõl is összehordhatjuk Mátyás
történeteivel meg Titulász bankójával,
egyetlen rakásra nemzeti hõseink életrajzával
együtt.
Mesélhetünk errõl.
Megtettük.
Itt ülünk a tengerparttal a hátunk mögött,
egy szimpatikus, bár kissé közönséges kinézetû
benzinkút fölött az augusztusi estében és
minden emlékünk valaki másnak fájdalom, gyerekkorunk
minden pillanata valaki más számára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Viszont az Adriai tenger a legjobb a világon!
Rám néztek, még a gyerek is kidugta a fejét,
mire ez a felkiáltás. Mintha nem ezért lennénk
itt. Mert a legjobb dolog a világon.
A Volt egyszer egy vadnyugatban azt mondja Claudia Cardinale,
hogy nyugodtan meg is kúrhatják, akár mindahányan,
nem tehetnek kárt benne, amíg egy dézsa forró
víz van. Utána olyan lesz, mint elõtte, csak egy mocskos
emlékkel többet cipel magával.
Gy. leballag a közeli kocsmába, minden este ezt teszi,
összehaverkodott a tulajjal, imádják õt, a vajdasági
magyarokat, mindannyiunkat. Természetesen rokonaik élnek
errefelé, majd eljönnek látogatóba, Gy.-nél
alszanak, amiként mi is ellakhatunk az õ dubrovniki lakásában,
ha legközelebb jövünk, õ úgyis a barátnõjével
él. Belvárosi lakás Dubrovnikban.
Nem akarunk Dubrovnikban lakni tíz napig sem, ragaszkodunk ehhez
a semleges területhez, a kanizsai háztulajdonoshoz, a letört
vécépapír-tartóhoz, a nyikorgó ajtóhoz,
a benzinkúthoz, a sülthaltól szagló közös
konyhához, az örökké száradó ágynemûkhöz.
Hónapokig pincében éltek. Ennél többet
nem mesélt a tulajdonos, a többit láttuk magunktól
is, a repeszektõl lyukas járdákat, házfalakat,
mint pattogatott kukoricát készíteni a nyári
konyhában, olyanok a házfalak Kupariban.
A kitömött madár utolsó üres oldalain
lévõ, ceruzával megrajzolt hevenyészett térkép
az egyetlen, számomra hiteles irodalmi emlék Szarajevóból.
Az elkerülhetõbe vetett bizakodás, a szarajevói
lányok csinos viháncolása lehetetlen tûsarkúikban,
az önkiszolgálókban totyorgó öregek, a kávézók
kissé elátott szájú férfivendégeinek
nyugodt mosolya, amivel végignéznek az õ utcáikon
- mindez érthetetlen és távoli emlék.
Elmondhatatlannak gondoltam, hiszen én hazautaztam, hiszen a
szarajevói egyetemista is kijutott a tömött buszok egyikén.
Ahogyan a túlélõk mindig a hallgatás hagyománya
mellett döntenek, mert így folytathatják - elfojtva
és hallgatva -, azok, akik nem túlélõi, nem
részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.
Miután visszahajókáztunk Dubrovnikból,
többet nem mentünk a katonai üdülõbe. Magukra
maradtak a kabócák.
A városi strandra jártunk az összes többi nyaralóval.
Egy hihetetlenül magas pálmafa alatt tanyáztunk, és
a homokos, hosszú métereken keresztül sekély
tengerben labdáztunk órákon át. A gyékényrõl
beláttam a tengerparti házakba, a csupasz, megfeketedett
falakra, ráláttam a beroskadt tetõre. Labdázás
közben is láttuk a szétlõtt házakat. Két
szétlõtt házat, négy-öt összelyuggatott
nyaralót és kicsit távolabb egy hotelt, oda jártunk,
ha nagyon kellett.
Egyik nap, ahogyan a hoteltõl visszafelé sétáltunk,
s azon gondolkodtunk, hogy lehetett géppuskával teleköpködni
a mennyezetet, nem féltek-e, hogy visszapattan a golyó, hirtelen
megláttuk, milyen lehetett, amikor még a szálloda
élt. Milyen lehetett fürdõvendégnek lenni ott,
s lesétálni a köpésre lévõ strandra.
Nagypolgári érzés volt.
A gyékényen ülve szendvicseket ettünk, makaóztunk
megállás nélkül, Gy. és a gyerek rendre
megsértõdtek, ha elfelejtették bemondani, náluk
jobban csak én tudtam elfehéredni, ha gyõzelem helyett
négy kártyát kellett újra felvennem, összevesztünk,
eldöntöttük, hogy mégsem eszünk kagylót,
és nem akartunk ennél többet.
Szarajevóban visszaaplikálták a betonba Gavrilo
Princip lábnyomát. Finoman visszaillesztették. A hír
szerint azért döntöttek így, mert a turisták
szeretik az ilyesfajta látványosságot.
Nem az I. világháború jut eszembe Szarajevóról.
Inkább az, hogy elhitették egy várossal, akár
az ország virtuális fõvárosa is lehetne: szellemi,
kulturális. Nem tudom, hogy az volt-e. De a bátor Sontag
által Európa virtuális fõvárosa lett.
Akik nem azt mondták, hogy mindez önreklámozás,
azok megtapsolták. Mindannyian tisztes távolságból
tették. Leghangosabban azok örültek, akiknek elfogadható
volt a magyarázat: azért Szarajevóban, hogy a mûvészet
által a város visszajuthasson régi önmagához,
a multietnikus, multikulturális, multitoleráns valóságához.
Ilyen volt-e, nem tudom.
Magát a cselekedetet - mert gyönge szar az ember, és
ez benne a legszilárdabb - hihetetlenül bátornak gondoltam.
Ritka pillanatnak, amikor a szavak szarása helyett mûvészi
cselekedettel tettek hitet az élet mellett.
Engem leginkább elnémított.
Különben sem tudtam, mit kellene éreznem.
Ugyanis nem hiszek semmilyen multiban.
Vásárolni is a sarki kisboltba járok. Ha átcsoszogtam
a boltba, míg a rádióban a híreket mondták,
s rágondoltam a városra, semmit nem éreztem azon kívül,
hogy haza akarok menni és befüggönyözni.
Ez megmaradt. Folyton befüggönyözök.
Ha Szarajevóra gondolok, leginkább egy lepusztult kis
boltot látok magam elõtt, sötét lyukat, üres
polcokkal meg egy kifestett nõvel, aki a kérdésemre,
van-e fogkrém, visszakérdezett: Kolynos? Mondtam, hogy mindegy,
mire újra megkérdezte, Kolynost akarok-e. Aztán megtudtam,
hogy ott így szokás, a tornacipõt adidasnak hívják.
Ha nem a boltra gondolok, akkor egy kávézóra,
amelyik a hegybe ékelve várt. Üvegfala elõtt
bárszékek. Asztal nem is fért volna. Megfizethetõ
kávé csodaillattal. Ha nem vagyok elég óvatos,
ezzel a kávézóval álmodom.
Egy nõ kicserélte a bõrtáska pántját
arra, amelyik nekem jobban tetszett. Látom a kezét, ahogyan
megcsavarja a kemény bõrt.
Miután hazajöttem Szarajevóból, két
és fél évig nem utaztam. Gyõr volt az elsõ
város, ahová elmentem. Hányingerem volt a boldogságtól,
hogy élek.
Bosznián át leautózni a tengerpartig, hogy elmúljon
a tehetetlenség szégyene, a kívülállók
némasága, hogy legyenek szavak arra, amihez, mire felnõttem,
semmi közöm nem volt.
Fogkrém sárga tubusban.
Gavrilo Princip például a legritkább esetben jut
eszembe Szarajevóról.
A kultúra esetében - vagy pedig kultúra nem
is létezik -, fölösleges az összes multi- vagy mono
elõtag. (...) a kultúrált, tehát az alkotó
vagy legalábbis kíváncsi ember a definíció
szerint multikulturális lény. A kultúra, ha az valóban
kultúra, sohasem monokultúra. A monokultúra az agronómusok
dolga, nem az alkotóké.
Gavrilo Princip lábnyoma legyen ott, a helyén.
Mielõtt lõtt volna, fölment a híddal szembeni
bérpalotába, hogy megkérje a nõ kezét,
akit imádott. A fiatal nõ jóval magasabb volt, mégsem
látta a kabát alá, a fehér rózsaszál
mellé rejtett fegyvert. Miután kikosarazták, a fiatal
forradalmár lement és elvégezte azt, amirõl
úgy tudta, a küldetése.
A cselekedet a szó helyére lépett.
Szarajevóban nem a multikulturális, mindent átitató
tolerancia létezett, hanem a három kultúra elegye.
Három kultúra elegye még nem ad multikutúrát,
hanem csak paritást, silány pótlékát
a szabadságnak és a demokráciának, melyben
szabadon kiélheti magát minden kultúra és minden
vallás.
A házhoz közeli kávézóban, ahol a
tulaj Gy. kitûnõ barátja lett, lefoglaltunk egy asztalt,
hogy megnézzük az olimpia egyik fontos eseményét,
a horvát-magyar vízilabda meccset. Csöndesen üldögéltünk,
bár azt idõben megkérdeztük, nem zavarja-e õket,
ha szurkolunk. A gyõzelem mámorában még én
is ittam egy pohár bevandát, amit a nagylelkû és
sportszerû tulajdonos fizetett.
Késõbb, a teraszunkon üldögélve úgy
ítéltük meg, ennél jobb dolog nem is történhetett
volna velünk, vagyis még azt is megbocsájtották
nekem, hogy a nyaralást az olimpia idejére idõzítettem,
mert átélhettünk valamit abból, amiért
szeretni lehet az Adriát.
Gy. a legkevésbé sem szereti az Adriát. Nem mehet
ki a napra, úszni meg leginkább lusta, ezért egyáltalán
nem értette, miért kellene nekünk tíz napon át
a tengerparton idõzni. Megígértem neki, hogy Szarajevóban
ehet csevapot, az egészet emiatt vállalta. Ezen kívül
kagylót, rákot és mindenféle tengeri herkentyût
akart enni, ahogyan arról sokat olvasott. Amikor végre ráakadtunk
a halasra, nem volt hozzá kedve.
A férjem egyáltalán nem szereti a vizet. A tengervizet
sem szereti, de azt mondja, mindegy, hol olvas. Neki azt mondtam, a közös
konyhában van tévé, nézheti az olimpiát.
A gyerek természetesen imádja az egészet, de fagyiból
lehetne több. Õ csak a horvát tengerpart kifejezést
ismeri, és hosszan nyújtja a lágyító
jéket. Amikor meghallotta, hogy tíz órán
át autóban kell ülnie, egy kicsit inkább otthon
maradt volna.
Miután mindenkit meggyõztem, heteken át készülõdtem.
Bosznián át leautózni a tengerpartig.
Hamis performansz.
Csáth Gézáé volt a tökéletes.
A hibátlan mûalkotás, az egyszeri, megismételhetetlen.
Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel.
Mivel ehhez gyönge vagyok, marad a makaó az Adria partján,
a pálmafa alatt.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim -
csak ez a napsütés.
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|