Garaczi László-Nagy Ildikó Noémi:
Két szelet prágai sonka
(soha nincs elõre szállásunk)
(beülünk a Dobra Csajovnába)
 

Rossz ötlet volt fölvenni az ujjatlan Morgan pólót, de legalább a zoknim nem lukas, néhány napja kidobtam az összes lukas zoknit. Lecsippentek egy szõke hajszálat a pólómról, a szõke hajhoz jól megy a világoskék, de fázom. Lehet, hogy úgy tûnik, nem fázom, de fázom. Elkezdem lapozni a teázó itallapját, Jonathan megrázza a csengettyût, hívja a pincért, mielõtt választottam volna, pedig nem sietünk; kint zuhog az esõ, ez az ópiumbarlang-szerû teázó jó kis menedéknek tûnik. Jonathan hajlamos a figyelmetlenségre. Mellettünk egy lány határidõnaplót néz, tele van ragasztva sárga és rózsaszín emlékeztetõ cetlikkel, közben a mobilján beszél. A pasija újságcikket olvas a cseh Megasztár döntõjérõl. Nem zavartatja magát, nem érdekli, hogy a csaja megtöri a teaház csendjét nazális hangjával. Mióta megjöttünk, a lány telefonál, a határidõnaplót lapozgatja, a fiú az újságba mélyed, és rá se néz a lányra. A lány teavize alatt kialszik a mécses. Megjön a pincér, hosszú, göndör szakálla van, szemüveges, rendelek egy Earl Grey-t, Jonathan persze valami szofisztikáltabbat kér, sok szóból áll, Assam Gold Flush...", stb. Félnék, ha kihoznak egy ilyet, nem tudnám meginni, felsülnék Jonathan elõtt, nem tudnám, mennyit kell áztatni, hányszor kell ráönteni a vizet, hogy kell tartani a csészét, félnék, hogy túl keserû lesz, cukrot beletenni, az meg barbárság. Félnék, hogy túl erõs, amitõl hisztérikus rohamot kapok, és összeveszünk. Úgy tartja a teáscsészét, hogy legszívesebben azonnal rávetném magam. Egy japán teamester, az ujjai kecsesen behajlítva, finoman, lágyan. Nem égeti a csésze, ügyesen önt, szûr, kortyol. Az Earl Grey-jel nem lehet bûvészkedni, fogom, iszom, mint egy hülye. 
Valami belemegy a szemembe, egy kiszáradt szemfesték-darab, pislogok, a kontaktlencsém alá szorul, piszkálom, hiába. Közben a lány a másik asztalnál felugrik, eltûnik. A fiú teát önt magának, de mintha valami koktél lenne, alacsonyról kezdi, aztán fölemeli a magasba, onnan csorgatja hosszú sugárban; undorító. Jonathan elõveszi a hátizsákjából a marokkói szakácskönyvet, mutatja a sós lében eltett lime-ot, csak fél szemmel látom, mert a másik kontaktlencsém a számban van. Lenyalom a sminkszemcsét, visszateszem a szememre. Pislogok. Most már megnézném a lime-ot, de ellapozott. Megigazítom az órát a csuklómon, nincs szállásunk éjszakára, de nem szabad idegeskedni. Elõveszek egy cseh nyelvû képes Bibliát, nézem a képeket, fényes papírra vannak nyomtatva, mint a Cosmo, csak vastagabb. Tényleg nem izgulok a szállás miatt, soha nincs elõre szállásunk, de még nem aludtunk pályaudvaron. Ma már voltunk vagy öt helyen, volt olyan is, amit meg se találtunk, mert Jonathan elfelejtette kiírni a házszámot. ,,We are looking for a double room for two or three days...", ez a bevezetõ szöveg, utána következik valami specifikus, ,,with air-conditioning", vagy, ,,with a window away from the streets", vagy, ,,with a heart-shaped jacuzzi". Aztán elkérjük a kulcsot, ,,just to take a short look at the room". Bejön a lány, fölvesz egy újságot, elmosolyodik, visszateszi az újságot, leveszi a pulcsiját, megint eltûnik, de most azonnal visszajön egy teamécsessel, diadalmasan a melegítõbe teszi a vizeskancsó alá. Fölveszi a pulcsiját. A pasija olvas. Jonathan is. A lány megint eltûnik, a teamécsese mákszemnyi lánggal ég. Jonathan elõveszi a fényképezõgépét, és lefotóz. Vicsorgok; fázom, és vizes a pulcsim. Kint reménytelenül szakad az esõ. Jonathan még egy fotót akar csinálni, de nem sikerül, talán lemerült az elem, vagy bénázik. Vizsgálgatja a gépet, közben véletlenül készít egy fényképet a padlóról. Kimegyek pisilni, látom, hogy a lány, aki mindig eltûnik, a kinti teremben scrabble-ezik egy másik fiúval. Gondolkozik, pakolgatja a betûköveket, a fiú jegyzetel. Mikor kijövök a vécébõl, a lány egy szótárt néz. Visszaülök a szõnyegre, a scrabble-es csaj pasija a bambuszkeretbe erõsített újság nyelét markolja elfehéredõ ujjakkal. Jonathan azt mondja, kimegy telefonálni, nincs térerõ. A fiú felpillant, és egyenesen a szemembe néz. Olyan pulcsija van, amilyet én is szeretnék, magas nyakú, cipzáras. Ha nincs térerõ, a csaj az elõbb hogy telefonált? Kétségbeesetten küzdök, visszanyelem a féltékenység keserû epéjét a torkomba. A látványra koncentrálok. A lány lazacszínû kordzakója a széktámlára terítve. Jonathan visszajön, egyelõre nincs szállás; valamit még magyaráz, de nem figyelek oda. Szeret jól élni, de nem szeret pénzt kiadni szállásra. Taxizni sem szeret. A szállodaszobákba nem lakni megyünk, csak ellopjuk a samponokat, kifosztjuk a minibárt. Jonathan általában az ablaknál áll, vagy a távirányítót nyomogatja. Én nem iszom, Jonathan viszont nem lop, õ viszont iszik, én meg szívesen lopok, persze csak ilyen személytelen helyeken, hotel, ilyesmi, ruhát például nem lopok, közértbõl is csak néha csokit. Jonathan megissza a viszkiket meg a vodkákat, egyenként veszi elõ a hátizsákból. Most mintha mérges lenne valamiért, rágja a szája szélét. A lány bejön, felkap egy újságot, leül, feláll, és az újságot az arca elõtt tartva kisétál a terembõl. A fiú leteszi az újságot, sóhajt, nyomkodni kezdi a telefonját; egy õskori Siemens. Jonathan a lábát nézi, félhosszú haja a szemébe lóg, a teamécses fénye megcsillan szemében. Fölemeli a kancsót, tölt, a víz a nadrágjára loccsan, lesöpri a földre. Becsukom a Bibliát. A lány mécsese lángra kap. 

Átvágunk a Sokolskán, beülünk a Dobra Csajovnába, félhomály, füst, a falakból halk reggie szól, fekszem a sarokban a gyékényen, teázunk, késõbb lemegyünk a partra, majd át a hídon a túlsó oldalra, ahol a vár magaslik, oldalában a penészes lukkal, amiben a múlt század leghíresebb magánya raboskodott. Levelek bukdácsolnak az esõlében, kolbászt eszünk, a nõ cikk-cakkban nyomja rá a mustárt. Tovább, tovább, mintha menekülnénk, mintha lelkiismeretünk elõl futnánk, mert az utolsó akciónk balul sült el, megütöttem a recepciósnõt, csak úgy tudtunk lelépni a Palace Hotelbõl. A lift felé menet elcsentem két szelet sonkát a svédasztalról, a liftben ettük meg, ezért kezdtek figyelni. Vagy megcsörrentek az üvegek a hátizsákban. Van valami térfigyelõjük. A nõ már várt lent, elállta a kijáratot. Bevillan a kép, lassított felvétel, meglököm, kivágom az ajtót. A rémület áramütése. Aztán az emléket lassan megint elfedi a zenélve szitáló jelen, cuppogó lépteink ritmusa, barna és nedves törzseket kerülgetünk, erdõ- és esõszag, a hasamat csípõs mustár melegíti, kezemben Hanna keze. Sisteregve közeledik a vizes aszfalton egy Saab, fellépünk a csúszós rézsûre, nehogy lefröcsköljön; vékony, szõke nõ a volánnál, kábé nyolcvannal tép a zuhogó esõben. Baseballsapkám simléderérõl az orromra csöpög a víz, Hanna kuncog, talán ezen, talán azon, hogy félrecsúszott a lúdtalpbetétje, vagy hogy egy magányos madár gubbaszt az ágon, és mire gondolhat. Ma már óvatosságból csak városszéli panziókba mentünk, (oké, elõször a reptér melletti Holliday Innre csaptunk le), végig szerencsénk volt, de aztán bent, a Vencel téren Hanna elvesztve minden mértéket mámorosan követelte, hogy utoljára az ötcsillagos Palace Hotelt is ,,csináljuk meg". A módszer egyszerû: elkérjük a kulcsot, hogy megnézzük a szobát, és elvisszük, ami kell. Túl sokáig maradtunk, a nõ gyanút fogott. A cseh emésztésen gondolkodtam a fürdõszobában, látva a pénztárszalag vékonyságú, sóhajtásnyi fátyolcsíkot. Hanna a szobában fekszik a vetett ágyon a mindent beburkoló mesterséges levendulaillatban, és egy ismétlõdõ gyerekkori álmára gondol, amiben emberek nyomába szegõdik, akik a cipõjük talpára azt írták: ,,kövess". Mikor elmondja, én meg az Anna bár néhai kurváiról mesélek, akik papírcímkével jelezték a cipõjük talpán, hogy mennyi a dugás, és a jó kislányoknak az új cipõikrõl azonnal le kellett vakarni az árcédulát, nehogy ,,olyannak" nézzék õket. Visszaereszkedünk a dombról az útra, csattanás hallatszik a fák mögül, a kanyaron túlról. Én érek oda elõször, a Saab a szõke nõvel felszaladt a sziklás domboldalon, amit kõomlás ellen dróthálóval fedtek be; oldalra fordulva sáros hasát mutatja felém, a kerekei lassan forognak. Közelebb megyek; az eleje, baloldalon harmonikaszerûen összenyomódott, bent, az utastérben, ahol a nõ lába van, ahol lennie kéne, csak a benyomódott mûszerfal és a kormánykerék. Magánál van, néz kifelé, valamit ismételget, az ablakot maszatolja. Hanna nem mer közelebb jönni; reszketõ kézzel elõveszi mobilját, de a gombok felett megáll az ujja. Mint egy elektromos vészjel, felvijjogó sziréna, csap belé a felismerés, hogy nem tudunk a parkból percek alatt eltûnni, a Vencel téri malõr miatt valószínûleg keresnek, hátizsákunk tele lopott holmival: viszkis üvegek, bibliák, távirányítók, cipõkanalak, tollak, vázák, hamutartók, szappanok. A nõ a kocsiban elhallgat, csak néz kifelé félelmetes szemmel. Hanna ujja áll a billentyûk fölött, a kijelzõre esõcseppek gyûlnek; csak egy kis impulzus, parányi izomtónus hiányzik. Újabb csattanás, felébredek, kinyitom a szemem, leesett a tálca az asztalról. A Dobra Csajovna sarkában fekszem a színes gyékényen. Félhomály, füst, halk zene. Hanna a lábamnál ül, és nem tudom, mire gondol. 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu