Valamikor, 2000 közepe táján, a színes magazinok által kedvelt olvasói szavazások egyike azzal az eredménnyel zárult, hogy Cardiff az Egyesült Királyság „legvonzóbb városa” vagy hasonló. „Cardiff az új idők rock and rollja”, jelentette ki egy pirospozsgás east-midlandsi betelepülő, olyasfajta nyelvi leleményről téve tanúbizonyságot, amely csakis az angolok sajátja. „A legizgalmasabb város”. A jellemzés azóta szinte közhellyé vált.
 Maguk a walesiek természetesen nem így gondolkodnak fővárosukról, sőt. A lakosság nagy részének szemében Cardiff legalábbis gyanús. Túl angolos, túl távoli, túl gyors, túl nagy, túl rongyrázós és walesietlen. A lakosság fele azt hiszi, hogy hazája még mindig angol gyarmat. A másik fele fütyül az egészre. A levegő valahogy mégis tele van annak izgalmával, hogy Cardiff az egyik legfiatalabb európai főváros. Elég, ha az ember megáll a Queen Street közepén, és körülnéz. Itt valami zajlik, méghozzá vágtató iramban. De hogy mi, azt senki sem tudta még megfogalmazni.
 Cardiff mindenekelőtt poszt-indusztriális város. Volt idő, sokan még emlékezhetnek rá, amikor mindenfelé szénpor, füst és hamu szállt. A város közepén álló East Moors Acélművek feketére festette az égboltot. A dél-walesi bányák szenét a város szívén át szállították a kikötőbe. Akkoriban Cardiff a szmog, a fekete naplementék városa volt. Ennek azonban már vége. Az acélműveket ledózerolták, a házakat és az utcákat tisztára suvikszolták, fákat ültettek az utak mellé. Cardiff egyetemváros lett, telefonos ügyfélszolgálati központokkal, ingatlanközvetítő irodákkal, biztosítótársaságokkal, közműszolgáltatókkal, közlekedési társaságokkal, részvénytársaságok központi irodáival, bankokkal és építőipari vállalatokkal. Cardiff Wales médiaközpontja is – a HTV, a BBC, az S4C és egy műholdas szolgáltató is itt székel. Ritka errefelé a kétkezi munkás. Mindenfelé öltönyös, mobiltelefonáló emberek nyüzsögnek. Cardiff metropolisz. Nem sok ilyen van Walesben.
 Cardiff 1955-ben lépett elő Wales fővárosává, maga mögé utasítva Wrexhamet, Aberystwyth-t és még néhány mitugrász trónkövetelőt. A walesi nemzetgyűlés is Cardiffban működik, dacára annak, hogy az 1998-as népszavazáskor kiderült, a város lakói nem kérnek belőle. A cardiffiak jórészét hidegen hagyja a nemzeti handabandának az a fajtája, amit a nemzetgyűlés képvisel; ők inkább Shirley Bassey modorában képzelik el a hazafiságot, a taxisok walesi sárkányt eregetnek kocsijuk hátuljáról, a boltok ajtajára kiragasztott címkék walesi nyelven üdvözlik a vevőket. Wales új keletű nemzet-státusza lehetővé tette a cardiffiak számára, hogy ne csak a nagy testvérhez, Angliához mérhessék magukat. Most már ott van Európa is. Míg az angolokat nem érdekli, a walesieket nagyon is foglalkoztatja a nemzeti önazonosság kérdése, olyannyira, hogy az már-már az idegengyűlölettel határos. Nekünk aztán van identitástudatunk. És emelt fővel viseljük.
 Cardiff mindazonáltal nem nevezhető jellegzetesen walesi városnak, leszámítva a kétnyelvű utcatáblákat és a Halifax Ingatlanberuházó Társaság azon igyekezetét, hogy kicsalja a pénzt a kisemberek zsebéből. Cardiff látványosan multikulturális város, az ország egyéb területeihez mérten nagy számú ázsiai, afro-karibi lakossal és népes szomáliai, jemeni közösségekkel. Vannak klubok, ahol esténként bhanghra zenét játszanak, és vannak mozik, ahol kizárólag ázsiai filmeket adnak. Az egyetem mágnesként vonzza az arabokat és irániakat, a belvárosban úton-útfélen csadoros nők kísérte, sötét bőrű, jól öltözött egyetemistákba botlunk. Ha az ember szombaton végigsétál a Queen Streeten, komoly esélye van rá, hogy a hittérítők gyors egymásutánban metodista, Moony-hívő, krisnás majd muszlim hitre térítsék. Mindezek ismeretében igencsak meglepő, hogy Gwynedd után Cardiffban beszélik a legtöbben a walesit.
 Ha az ember igazi városi nyüzsgésre vágyik, nem Aberystwyth-be vagy Swansea-be, hanem Cardiffba utazik. A főváros mindazonáltal távolról sem az egyetlen város Walesben, amely az elmúlt évtizedekben a felismerhetetlenségig megváltozott. Swansea-t és Merthyrt is átépítették, az utóbbit oly nagy sikerrel, hogy szinte semmi sem maradt benne, ami a múltra emlékeztetne. Cardiffot csupán a városrendezés léptéke és képzeletgazdagsága különbözteti meg a többiektől. Húsz évvel ezelőtt, amikor az identitástudat még nem volt húzóágazat, a kultúrszomjat pedig csupán egy ódivatú múzeum kiállításai, a Sherman Theatre előadásai valamint egy régi iskolaépületben berendezett kultúrház programjai olthatták, megszületetett a döntés. Meglett az álmok valóra váltásához szükséges pénz is. Kezdetét vehette Európa legnagyszabásúbb belváros-rehabilitációs projektje.
 A régi központi könyvtárral szemben (ahol később a vizuális művészetek kérészéletű központja működött) felépült a St. David’s Hall remek akusztikájú koncertterme; a belvárosban megszaporodtak a sétálóutcák, ide költöztek a legjobb bevásárlóközpontok New Yorktól keletre; megkezdte működését a Cardiff Bay Development Corporation (Városfejlesztő Társaság). A cég, amelynek tevékenysége a maga idejében rengeteg botrányt kavart, két és fél milliárd fontból hozta létre azt, amit ma Cardiff déli részeként ismerünk. Fellendült az üzleti élet. A kikötőnegyedből Cardiffi-öböl lett, a helyieket azonban bosszantja ez a flancos elnevezés, és továbbra is Butetownnak nevezik a negyedet. 
 250 000 font értékű vízparti penthouse lakások épültek a rehabilitált övezetekben, amelyek manapság olyan vevőcsalogató neveken futnak, mint az Adventurers Quay vagy a Rigarossa. A vízparton felhúztak egy ötcsillagos szállodát (akárcsak a koncerttermet, ezt is Szt. Davidről nevezték el, aprópénzre váltva egy olyan szent hírnevét, aki soha be sem tette a lábát a környékre.) Megépült az új nagykörút, a Lloyd George Avenue. Nemsokára megnyit a Wales Millennium Centre – koncertteremmel, operaházzal, nemzetközi művészeti központtal. A WMC minden bizonnyal uralni fogja Cardiff kulturális életét. Ide költözik a Welsh National Opera, a The Urdd, a Diversions Dance, a The Academi és a HiJinx Theatre. A homlokzaton Gwyneth Lewis óriás betűkkel írott szövege díszeleg majd, emelve kortárs irodalmunk fényét. Az utóbbi időben számos nagy cég telepítette a környékre irodáját. Ugyancsak megszaporodtak a kávéházak, az italbárok, az első osztályú éttermek, a képzőművészeti galériák és a sportpályák. (…)

Cardiff oly mohón kebelez be minden újat, akár a havat a hegyről lefelé görgő lavina. Ráadásul nehéz történelme sincs, mint Dublinnak vagy Edinburgh-nak, amely lassítaná a folyamatot. Kérdezzünk csak meg bárkit, mi teszi olyan izgalmassá ezt a várost, és egyértelmű választ kapunk. Az alkohol. De hát inni mindenütt lehet. Jó, jó, de máshol nem ilyen nagy a választék, nincs ilyen jó hangulat, nincs ilyen dögös zene, és nem lehet bármeddig folytatni az ivászatot. Cardiff sosem alszik. Tele van éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltokkal, gyorséttermekkel, klubokkal. Azok a fiatal zenészek, akiknek Wales a világhírnevét köszönheti, még ha nem Cardiffból származnak is, ma Cardiffban élnek és Cardiffban lépnek fel. Cardiff a kitűrt ing és az orr-piercing városa. Ritkán telik el hét anélkül, hogy legalább egy új kávézó vagy egy tip-top, minimalista ízléssel berendezett kocsma elő ne teremne a semmiből. Méghozzá világszínvonalon. A legnagyobb közülük az ezer férőhelyes Wetherspoons Prince of Wales, melyet a hasonnevű, régi színházból alakítottak át kocsmává. A Wetherspoons nemcsak nagy, de olcsó is, ami, nagyon is üdvözlendő módon, árversenyt robbantott ki a szűk környék kocsmái között. Azt beszélik, hogy amikor kinyitott, és a tolongás miatt szinte lehetetlen volt italhoz jutni, a bárpult felett a következő, krétával írott felirat állott: „Ha bármi panasza van, keresse üzletvezetőnket a szemközti kocsmában, a Mulligansben.” (…)

A kulturális élet mozgatórugója az alkohol. Az impozáns Millennium Stadion környékén a kocsmák olyan sörcsapokkal vannak felszerelve, amelyekből egyszerre hat korsó sört lehet csapolni. Italmérési engedély nélkül ki sem nyit egy hely. A New Theatre-től a Rugby Világkupáig minden az alkoholból tartja fenn magát. De honnan jönnek a piások? Lehetséges volna, hogy Cardiff egész lakossága szünet nélkül vedel? A dél-walesi bányavidékről sokan jönnek, de a legtöbb masszív ivó Cardiff lakótelepeiről és külvárosaiból áramlik a központba. St. Mellons, Rhiwbina és Whitchurch isten háta mögötti kerületeiben ugyanis a legtöbb kocsma családi kisvendéglővé alakult át. Aki tehát szórakozni akar, a belvárosba megy. (…)

Cardiffban nemcsak lerészegedni lehet. Az értelmiségi középosztály is találhat magának elfoglaltságot. Mehet operába, színházba, hangversenyre a St David’s Hallba, és ha nyitva tartja a szemét, világszínvonalú köztéri műalkotásokra bukkanhat. A Vizuális Művészetek Központjának kudarca után lassan a Walesi Nemzeti Múzeum galériái is kezdik összeszedni magukat. Egész jól teljesítenek. A Chapter Arts Centre például nem rossz (a belépés díjtalan), de nagyon messze van a központtól. Egy időben az Oriel Gallery volt a legjobb, de az az idő már a múlté.
 A cardiffi írók egyelőre kevés szolgálatot tettek városuknak. Nincs még a másokétól megkülönböztethető hangjuk, mint például a swansea-ieknek. Nincs saját témájuk, saját helyük, saját stílusuk. A szürke eminenciás Dannie Abse Cardiffból származik, és a könyveiben szeretettel nyilatkozik szülővárosáról, de hiába, ha egyszer Londonban él. Dublinnal, Edinburgh-val, Newcastle-lal, Huddersfielddel és más regionális központokkal ellentétben Cardiff csekély befolyást gyakorol az irodalmi életre. (…) 

Eleddig csupán John Williams próbálta meg elkapni Cardiff hangulatát Five Pubs, Two Bars And A Nightclub (Öt kocsma, két bár és egy éjszakai mulató) című novelláskötetében és Cardiff Dead (A halott Cardiff) című regényében. Ám ezen túl is vannak biztató jelek. A Londoni kiadókat kezdi foglalkoztatni, mi lehet a felszín alatt. A cardiffi gyökereire büszke Anna Davis Cardiffban játszódó thrillereket ír. Lloyd Robson prózavers-regénye, a Cardiff Cut fékevesztett irodalmi kentaur gyanánt trappol végig Cardiff utcáin, Grahame Davies walesi nyelven írott versei ízekre szedik a várost. Aki keres, az talál még további gyöngyszemeket is. Ott van például Sean Burke, John Harrison, Bill James. Cardiff irodalmi élete fellendülőben van.
 Ha a Cardiff Bay Barrage Penarth felőli oldaláról nézem, Cardiff csillogó nagyváros; csupa művészet, csupa elegancia, csupa üveg és gazdagság. Büszke vagyok rá, hogy ide tartozom. Itt valahogy még a fény is más. Ám a fény mellett ott az árnyék. A fejlődés soha sehol nem egyenletes. A Bute Dockban például, ahol önkormányzati pénzből újították fel a mozit, a déli mulató negyedet és a nyugati szélen a County Hall pagodatetejét, máris kiütköznek az elhanyagoltság jelei. A kikövezett sétányokat benőtte a gaz, az öntöttvas korlátokat kihuzigálták a földből, és a tengerbe hajították őket. A kikötő mellett egy táblán a következő figyelmeztetés olvasható: FIGYELEM! A VÍZBEN MÉRGEZŐ ALGA FORDULHAT ELŐ. FÜRÖDNI TILOS. Vannak, akik makacsul ellene szegülnek az újjászülető társadalom diadalmas menetelésének. Ely óriás proletárnegyedei és a jóval kisebb Llanrumney elszigetelt zárványok maradtak, megőrizték saját kultúrájukat, és ez teljességgel közönyös az iránt, ami a falaikon kívül folyik. Az itteniek a Cardiff City nevű harmadosztályú focicsapatnak szurkolnak, amely elsősorban a meccseit kísérő és Walesben ritkaságszámba menő futballhuliganizmusnak köszönheti hírnevét. E réteg hagyományos kultúrája csak elutasítani tudja a körülötte kibontakozó új gazdagságot. Nem is csoda. Az utcai művészet, a kávéházi kultúra, a nagyopera ezen a környéken csupán üres szavak.

       ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu