Brüsszel. Ennek a városnak olyan elmosódott az identitása, hogy sokan azt se tudjuk, hol is van pontosan. Igen, igen, volt egy állomás az Amszterdam-Párizs közötti éjszakai vonaton – nem igaz? – a fiatalkori déli vonatútjaink során. Lehetséges, de nem volt egy olyan város, amit megnéz az ember: olyan város volt, amelyben nincsenek mélyértelmű jelek. Nincsenek csatornák vagy szélmalmok, Eiffel-tornyok vagy baguettek. Nem volt határozott körvonala, és nem is emlékezett rá senki annyi ideig, hogy azt lehetne mondani róla: feledésbe merült. Kérem a világatlaszt.
 Ez a nem éppen hízelgő reputáció nem Brüsszel hibája, Belgium tehet róla. De hogyan viselkedjen egy olyan ország fővárosa, amely a legszívesebben nem is volna egy ország, úgy, hogy a nagyság és a kulturális jelentőség benyomását keltse, ami elvárható volna egy cégéres európai fővárostól? Sorok írójának szülővárosáról, Oslóról elmondható, hogy se nem nagy, se nem jelentős, sok norvég nem is szereti, de legalább ott vannak a viking hajói, ott van a skanzenja, az esszencialista szabadtéri néprajzi múzeuma, amely a romantikus képzelet szülötteként mutatja be a nemzetet, ott vannak az arrafelé világhírű sí sáncai és erdős természetvédelmi területei tele mély norvég gyökereket eresztett fákkal. Így aztán gondoskodva van arról, hogy a képzeletbeli Norvégiának meglegyen a szimbolikus megjelenítése.
 Brüsszelhez ezzel szemben nem tartozik ország, képzeletbeli nemzeti közösség, amelyet láthatóvá és érzékelhetővé kellene tenni. Azt mondják, csak egyetlen belga létezik a világon, nevezetesen a kétnyelvű és diplomatikus hajlamú I. Baudouin király. Lehet, hogy ez nagyon is igaz. Mert mi vagy ki más volna tipikusan belga? Harcule Poirot? Simenon és Maigrait? Jean-Claud van Damme? René Magritte? Vannak más híres belgák is, és mit jelképeznek? Engem ne tessék kérdezni, én még a miniszterelnök nevére sem emlékszem.
 Belgiumban, erről ne feledkezzünk meg, a miniszterelnökökről többes számban kell beszélni. Nem kevesebb, mint három van belőlük, egy flamand, egy vallon és egy szövetségi (1993 óta Belgium szövetségi állam). Egy nem teljesen hitelt érdemlő anekdota kering arról, hogyan jelentek meg egyszer egy időben mind a hárman Tokióban ugyanazon a fogadáson, nem véve tudomást a másik kettő ottlétéről. Az így kialakult helyzet, ha igaz, a japán vendéglátókat arról kellett, hogy meggyőzze, hogy az európaiak tényleg nem normálisak. 
 Belgium, és Brüsszel különösen, a latin és a germán Európa találkozásánál vagy, ha úgy tetszik, választóvonalán fekszik, ennyiben bizonyos értelemben hasonlít az olyan közép-európai városok elhelyezkedéséhez, mint Prága, Pozsony, Bécs és Krakkó, amelyek a szláv és a germán Európa között közvetítenek; mint Isztambul és Szarajevó a kereszténység és az iszlám között, valamint Ljubljana és Trieszt a latin, a szláv és a germán Európa közötti kettős érintkezési ponton. Azoknak a városi agglomerációknak, amelyek pontosan a mai Németország nyugati határai mentén helyezkednek el – mint Maastricht, Brüsszel, Luxemburg, Strasbourg és így tovább – közös vonása a nyelvi, vallási és etnikai kettősség, hibriditás vagy összetettség, akárcsak a zaklatott és komplex múlt, amelyet úgy lehet elképzelni, mintha szakadatlanul tartott volna, mióta Nagy Károly megalapította törékeny és csak nagyon lazán integrált birodalmát,  amelyet utóbb a „Német Nemzetek Szent Római Birodalmának” neveztek, és amelyről Voltaire kijelentette, hogy nem volt se szent, se római, sem pedig birodalom. A legendák szerint a hírhedt német-francia ellentét/megosztottság, ami később katonai, kulturális és politikai jelleget öltött, már akkor megjelent. Állítólag Nagy Károly két unokája, Louis és Lothar, akik a birodalmat felosztották egymás között, különböző nyelvet beszéltek. 
 Ilyen történelmi háttér előtt a messzi múltból jövő ravasz szójátéknak kell tekintenünk, hogy az optimista hangzású Hotel Eurovillage nevet viselő brüsszeli szállodámnak helyet adó brüsszeli sugárút a Boulevard Charlemagne és a Karel de Grootelaan kettős nevet viseli.
 Ezeket a határvonalon (vagy keresztúton) fekvő városokat rendszerint ostromolták, túszul ejtették, fosztogatták és hadizsákmánynak tekintették. A reformáció idején egy új, elkeseredett határvonal jelent meg, és nagyjából egybe is esett az addigra jól megszilárdult német-francia határral: a pápisták és a protestánsok közötti határvonallal. Ezzel aztán a hadvezérek és unatkozó arisztokraták újabb ürügyet találtak hódító háborúik, a nagybani rablások, mészárlások, nők megerőszakolása és a rombolás folytatására. 1695-re Brüsszel büszkesége, a Grand’ Place, a 12. század óta a város vitathatatlan központja majdnem teljesen romokban hevert XIV. Lajos egyik zsoldoshadseregének két napos ostroma következtében. Nem meglepő, hogy alig van még egy olyan hely Európában, ahol az EU támogatottsága olyan kevéssé volna egyöntetű, mint éppen ezeken a vidékeken. Strassburgban és Luxemburgban a lakosokat nap mint nap emlékeztetik városaik kétes elhelyezkedésére, mivel gyakorlatilag minden írásbeli kommunikáció nyelve francia, míg a beszélt nyelv egy német dialektus.
 Brüsszelben a helyzet szociológiailag összetettebb. A város nagyjából frankofon, de hollandul beszélő vidék övezi. (Némely flamandok azt állítják, hogy ők „flamandul” beszélnek, de nemigen sikerül bebizonyítaniuk, hogy ez eltér a hollandtól.) Mivel az ország hivatalosan kétnyelvű (francia és holland), a hivatalos feliratok kettős szöveggel jelennek meg. Egyes helyeken az etnonacionalisták áthúzzák a másik nyelvű feliratokat, így aztán az Antwerpen/Anvers vagy Mons/Bergen felé mutató útjelző táblák csak azoknak az autósoknak árulják el, hol kell balra fordulni, akik járatosak a holland nyelvben.

***
Brüsszel a pompa és a nagyság városa.. Amikor a Grand’ Place monumentális épületeinek a legtöbbjét lerombolták, a város lakói haladéktalanul megkezdték főterük újjáépítését, és 1699-ben a tér újjászületett mint egy olyan kereskedőváros pazarul díszített központja, amely tele volt csupa gazdag zsidóval, franciával, némettel és spanyollal. Ma a Grand’ Place nagyjából ugyanolyan hatást kelt, mint a belga csokoládé. Pazar, nagystílű és jól el van látva külsőségekkel, de az eredeti csáberő hamar átcsaphat az émelygés érzésébe, gyorsan bele lehet fáradni, rá lehet unni. A tér szó szerint tele van rakva gótikus tornyokkal, arany kapufogantyúkkal, üvegfestményekkel, díszes oromzatokkal és márványoszlopokkal.
 Ha teszünk egy sétát Brüsszelen át, kiderül, hogy a Grand’ Place egyáltalán nem egyedülálló. A város, amely szoros egymásutánban volt a gazdag Brabant, a spanyol Németalföld és a kései gyarmattartó Belgium székhelye, tele van háborús emlékművekkel és monumentális épületekkel. Vannak kevély lovas szobrok, szimmetrikus parkok fallikus emlékművekkel a stratégiai pontokon, neogót kastélyok és paloták. 
 A probléma, amellyel a belgáknak, ha vannak ilyenek, szembe kell nézniük, persze az, hogy ez a túláradó szimbolikus nagyság már nem utal semmire, ami valódi nagyságra hasonlítana. A város emlékművei jelölők, amelyek jelentésre várnak. A belgáknak nincs semmi ünnepelnivalójuk, és a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ünnepeljék magukat.
 Amikor Belgium a hírekben szerepel, az aligha azért van, mert a belgák valami kiválót vagy éppenséggel rémisztőt vittek volna végbe. A hírek, amiket a magunkfajta kap Belgiumból, leginkább EU-hírek vagy NATO-hírek. 1985-ben a Belgium legnagyobb futballcsarnokából érkezett sokkoló hírek töltötték meg a főcímeket a világsajtóban. Egy európai futballmeccsen a Heysel/Heizel stadionban, amikor a Liverpool és a Juventus játszott, a szurkolók annyira kivetkőztek magukból, hogy több mint egy tucat olaszt megöltek. Heysel az ostoba futball-huliganizmus jelképévé vált. Ez talán valami tipikusan belga jelenség. Ha végre hírnévre tesznek szert, az a külföldieknek tudható be.
 Brüsszel, sietek hozzátenni, szeretetreméltó város is, itt van Európa nem egy legjobb étterme, különleges és ízletes sört mérnek, némelyiket meggyel vagy málnával ízesítik (finomabb, mint hinnék), van egy sűrű városközpontja, tele turistával, de a szűk, macskaköves fasoroknak és tekintélyes utcáknak köszönhetően a legkisebb részletekig menően őriz valamit a régi, városias Európából.*

Ha néhány háztömbnyivel tovább megyünk észak-keleti irányban egy másik Brüsszelben találjuk magunkat, ami a maga módján megkísérel egy választ a belgák és a város identitásproblémájára: az Európai Unió Brüsszeljében. Az előrelátó francia külügyminiszterről elnevezett Robert Schumann körönd környékén, ő állt voltaképpen a francia-német szén- és acélszövetség mögött, ami végül az Európai Közösséggé nőtte ki magát. Az arany csillagos sötétkék zászlók sűrűje nagyon hatásos. A városnak erre a részére mindenekfelett az EU-zászlók, drága öltönyök és elegáns nyakkendők jellemzők, kis gyorséttermek és a céltudatosság, áramvonalas, hatékonyság légköre, ami olyan feltűnően hiányzik a város többi részéből. Ezen a környéken található az Európai Bizottság majd minden irodája, több mint húszezer bürokrata munkahelye, akik azt igyekeznek elérni, hogy Európa jórésze ugyanazokat a játékszabályokat kövesse.

Ha az ember Brüsszel szürke folyosóit járja, és egyik hivatalnokkal találkozik a másik után, hogy megtudjon valamit a harmadik világgal folytatott kereskedelemről, a környezetvédelmi politikáról, a munkanélküliek segélyezéséről és a nyelvpolitikáról – miközben állandóan nescaféval kínálják az embert, és engedelmesen alávetik magukat a dohányzási tilalomnak –, igazán nevetségesnek tűnik gyűlölni ezt az intézményt. Lehet unalmas, lehet szürke és hatástalan – de rosszindulatú? Merev és ügyetlen barátságosságában egy csipetnyi sincs a késő-Habsburg kafkaiságból.
 Az „európai integrációnak” nevezett vállalkozás természetesen tele van ellentmondással, és egyetlen normális európai sem lehet 100%-ig mellette vagy ellene. Egalitárius, mivel Dél-Európa szegényeinek ugyanolyan életesélyeket akar adni, mint a gazdag észak-európaiaknak; de egoista, amennyiben kirekeszti a világ igazán szegény országait Marokkótól délre: szabad kereskedelmi vállalkozás, amely arra irányul, hogy elhárítsa a verseny útjából az adózási és egyéb akadályokat, de ugyanakkor olyan törvényhozó testület, amely a helyi hagyományok érvényesülését és hivatott garantálni. Kísérlet egy közös európai identitás kialakítására, de az erről vitázó felek nemzetállamok, amelyeknek a kormányai általában ragaszkodnak ahhoz, hogy Európa az legyen, ahogy De Gaulle emlegette, l’Europe des patries, nem pedig föderáció. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy az integrálásra irányuló erőfeszítések egyik legfőbb következménye a regionális azonosulások megerősödése lett. A regionalista mozgalmak részben közvetlen visszahatások/reakciók az uniformizálás esetlen/ormótlan bürokratikus kísérletére, de értelmezhetők úgy is, mint a szupranacionalitás közvetlen következményei. 
 A kisebbségek, amelyek azelőtt a sokszor ellenséges nemzetállamhoz voltak kénytelenek viszonyulni, most közvetlenül Brüsszelhez fordulhatnak sérelmeikkel/panszaikkal, amely több együttérzést tanúsít irántuk, mint a legtöbb nemzetállam.

Ami magát Brüsszelt és az EU-hoz való viszonyát illeti, könnyű belátni, hogy jó választás/döntés volt Brüsszelt megtenni „Európa fővárosának”, mivel ennek a városnak egy nemzeti tér jelképeként nincs semmi vesztenivalója, és mivel szimbolikus infrastruktúrájával – parkjaival, palotáival, lovas szobraival, műemlékeivel és háborús emlékeivel – egy olyan város képét nyújtja, amely hiteles centruma lehet egy több száz millió embert magába foglaló politikai uniónak.

         KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu