A holland dokumentumfilmeseknek azt hazudták, hogy Moszkvában plusz
három fok van, így aztán hajadonfővel érkeztek.
– Adj bármit, amit a fejünkre tehetünk – kérte Willem és Rob.
De nem találtam mást, csak egyetlen sapkát kettejükre, állítólag nyúlszőrméből
volt, de az a nyúl az életében alighanem inkább macska lehetett. Irigyen
nézték a fejemen lévő áltibeti miskulanciát, bárány róka alatt, méteres
farokkal. Mínusz tizennyolc fok volt, és még csak erősödött a fagy, ahogyan
kell. Könyökkel utat törve a matrjoskaárusok között, a hollandok műbáránybőr
usankát vásároltak maguknak. Három napjuk volt a forgatásra, a téma a Vörös
tér; természetesen nem építészetileg érdekelte őket, hanem a jelkép szempontjából,
különben miféle film lett volna belőle? Általában véve a világ tereit gyűjtötték,
a városok feje búbját, napfonatát, akupunktúrapontját; az egyik ilyen helyen
szó szerint soha semmi sem történt a galambok etetésén kívül, a másikon
– mondjuk, valahol Latin-Amerikában – az ember tíz év alatt hét államcsínyt
nézhetett végig az ablakából. Az én feladatom az volt, hogy fel-alá járkáljak,
és megszólítsam az embereket, hátha sikerül valami érdekeset megcsípni.
Vasárnap volt: mínusz huszonkét fok, tőrként hasogató szél és
haszontalan, gyönyörű napsütés; a frissen felújított Feltámadás-kapun ragyogtak
a vadonatúj aranysasok, és égették az ember szemét a könnyfátyolon keresztül.
A Manyezs tér szélén álltunk.
– Hát akkor kezdjük! – mondta Rob. – Ettől a saroktól elmész ahhoz
a másikhoz. Megállsz, és TERMÉSZETES hangon azt mondod: a Vörös tér azt
is jelenti, „Szép” tér. Valóban szép ez a tér. De vajon mi rejlik a kövei
alatt?… Indulj!
Indultam.
– Nem, nem! Így nem hihető! Újra! Nem természetes a mozgásod, látni
a hátadon! – Újra elindultam, most természetesebben mozogva. – Megint nem
jó! – kiáltotta Rob. – Még egyszer!
Hogy a csudába tudna itt természetesen mozogni az ember, gondoltam
dühösen, a fagyos napsütés alatt elterülő Disneylandre sandítva: a Zurabov-féle
Anapára a medvékkel, a ló nőies lábaira, Zsukov marsallal a nyergében,
a friss Iverszkaja-kápolnára, amely egy pjatyigorszki kioszkra emlékeztet
a gyógyforrás fölött. Nem is Moszkva ez, tisztára olyan, mint valami felkapott
üdülőhely: lökdösődés, egyetemes zsibvásár, és hogy mi rejlik a Vörös tér
meg a környéke fölött, azt az ördög tudja. Ott is csak mindenféle boltok,
labirintusok, butikok, Iljics alkatrészei…
– Hé! – rikkantotta Rob. – Mi az ott?
A Forradalom téren, a Lenin-múzeum tornácán vörös zászlók lobogtak,
mi pedig boldogan szaladtunk a felkelt néphez.
A kommunisták
A nép boldogan szaladt felénk.
– Honnan jöttek, elvtársak?
– Hollandiából!
– Kommunisták, ugye? Le a világtőkével! Vörös zászlóval a proletariátus
győzelmére! – kiáltoztak egymás szavába vágva a türelmetlen ellenzékiek.
Holland kommunisták vagytok, magyaráztam Robnak és Willemnek. Szemük
se rebbent, úgy egyeztek bele.
– Hogy hívják a holland kommunista párt főtitkárát? – kérdezte egy
rokonszenves, gennyedző szemű nagymama.
– Lefilmezhetjük magukat?…
– Igen! Igen! Ide, elvtársak! Nemet mondunk a tőke cápáinak! Petrovics,
ide! Filmeznek! A vörös zászló alá. Elvtársak, maguk honnan jöttek? Hollandok?
Édes gyermekeim! Tartsák erősen a zászlót! És bemutatják a tévében?
Erős zászlórudat nyomtak a kezünkbe, és vörös szövetbe burkoltan,
a munkás és kolhozparasztasszony pózában szimbolikusan eltiportuk a kapitalizmus
hidráját, Sorost, Jelcint – azt az agyaras fasisztát, az áruló zjuganovistákat,
mert mi a kristálytiszta anpilovistákkal tüntettünk.
– Én orvos vagyok, erre a zászlóra esküdtem fel! – heveskedett a gennyedző
szemű bábuska.
– Hát ha orvos, akkor Hippokratészra kellett, nem? –, de a bábuska
mindenféle hippokraták és dumakraták fölött állt és tisztább volt náluk.
– Velünk vagy, lányom! – makacskodott. – Február 23-án a Belorusz-pályaudvarnál
gyülekezünk és végigmegyünk a főutcán! Maga Anpilov elvtárs vezeti a népet!
Oldalt, a bábuskával versengve, egy széles arcú muzsik azt kiabálta,
mintha megafonba beszélt volna, hogy Soros a sok-sok milliója ellenére
egyetlen újságban sem jelenhet meg, és ez a kapitalizmus közelgő végét
jelenti. Egy másik kézzel gyártott plakáttal ámította el a hollandokat,
amelyen Visnyevszkaja és Rosztropovics, a cselló fölött lógva, elvették
az aranyat a proletariátustól, mecénásnak tüntetve fel magukat. A közelben
valaki pénzt gyűjtött a népi televízióra – le a nézettségi mutatók diktátumával!
–,
a tornác legfelső lépcsőfokán pedig egy szimpatikus külsejű kommunista
Sztálin sírkő méretű portréját tartotta egy rúdon.
– Nem fáznak? – kérdezte Rob.
– Nem fáznak? – fordítottam le.
– Épp orosz embernek való idő! – kiáltozták egymás szavába vágva a
kommunisták.
– Nyolcadik éve gyűlünk itt össze, minden vasárnap. Neked mi a neved?
– faggatott a tűzrőlpattant bábuska, aki annyira megkedvelt. Elgondolkoztam.
– Legyél Anasztaszija vagy Aljonuska – lengette meg a vörös zászlót
fölöttem az én bábuska-doktorocskám. – De jó is lenne! Én, amikor kérdezik,
azt mondom, Anasztaszijának hívnak, hadd reszkessenek az amerikaiak!
De ekkor hívták sorakozóra. Az anpilovisták takaros oszlopba rendeződtek,
felemelték zászlaikat, és elindultak a mauzóleum felé, és a kommunista
pártba épp felvett Willem szaladt volna utánuk, de egy rendőr ököllel a
kamerájába csapott, amitől átfagyott szemüvege a szemébe nyomódott, és
Willem, amikor visszatért közénk, már egyáltalán nem volt kommunista. Álltunk,
és sokáig néztük, hogy tűnnek el a föld alatt az eszmétől lelkesült öregek,
s hogy buknak alá a sírba a vörös zászlók.
Közjáték
– Hát, ez mind szép, de vár a munka – mondta Rob. – Menjünk a Vörös
térre. Megállsz, és TERMÉSZETES hangon azt mondod: a Vörös tér azt is jelenti,
„Szép” tér. Valóban szép ez a tér. De vajon mi rejlik a kövei alatt?…
De ekkor kezdtek lemerülni az elemek, és Rob visszaszaladt a szállodába
újakért, mi pedig Willemmel futottunk melegedni a Kazanyi-székesegyházba,
melyet nemrég építettek a nyilvános vécé helyén. Szerencsénk volt: még
mielőtt beléptünk volna, kitárult a kapu, és a templomba egyenesen a fagyból
beúszott egy sudár menyasszony atlaszruhában, csipkében és organtinban,
meztelen háttal, csupasz karral – biztos jelölt egy jó kis tüdőgyulladásra.
Mellette az alacsony vőlegény, becslésem szerint ő valamivel hosszabb életre
számíthatott. Willem befutott az oldalsó bejáraton, és úgy tett, mintha
ő is családtag volna: azok is lelkesen filmezték a szertartást. Hasonlítani
különben nem hasonlított rájuk – a műszőrme usankájával és intelligens
képével veszélyesen kilógott a sokadalomból. A vőlegény dühösen fúrta bele
a tekintetét – pontosan emlékezett rá, hogy nem fizetett az önjelölt filmesnek
a szolgáltatásért. De arra azért nem szánta el magát, hogy ott hagyja a
menyasszonyt és elzavarja Willemet, a család pedig, feltételezve, hogy
a vőlegény tett ki magáért, és rendelt meg egy igazi filmest azzal a bazinagy
kamerával, jóváhagyóan tekingetett felé. „Nem ígérkeztél-e másik menyasszonynak?”,
kérdezte a pópa. „N-nem”, felelte a vőlegény az emlékei közt kutatva. Futva
megérkezett Rob, de a Vörös térre megint nem jutottunk ki: útközben Rob
meglátott egy kéregető gyereket, aki csodásan harmonikázott, úgyhogy természetesen
és fesztelenül oda kellett mennem a kiskölyökhöz, hogy kikérdezzem az életéről.
Bűnös vagyok-e?
Előrehajolva, botladozva, eltakarva az arcunkat, odabotorkáltunk hozzá,
mint Peary expedíciója az Északi-sarkra. A fiú a Moszkva szálloda sarkánál
ült, a legnagyobb szélben. Pöttöm teremtés volt vidám arcocskával. A kosz
és a takony fekete kérget képezett az arcán. Egyik kezén kesztyű, a másik
csupasz. Képzetlenül, de nagy hévvel játszotta az „Ördögök gyötörnek engem”-et,
meg-megvariálta a dallamot, ügyesen áttérve a „Bűnös vagyok-e” melódiájára
és vissza.
– Hogy hívnak, kisfiú? – kérdeztem fesztelen és természetes hangon.
– Ványának.
– Nem jó. Még egyszer! – mondta Rob.
Elhátráltam vagy tíz méterre, és megint odamentem hozzá.
– Hogy hívnak, kisfiú?
– Ványának.
– Próbáld meg még egyszer. Menj oda, állj meg, enyhe mosollyal hallgasd
a zenét, és utána kérdezz. Na menj!
Megint elhátráltam, és újból fesztelenül odamentem.
– Hogy hívnak, kisfiú?
– Pénzt adjál! – mondta Ványa undorodva.
– Adok, ha válaszolsz – sziszegtem enyhe mosollyal. – Hogy hívnak,
kisfiú?
– Már megmondtam.
– Pénz kell – mondtam Robnak. Rob adott egy húszast.
– Hogy hívnak, kisfiú?
– Ványának.
– Hány éves vagy?
– Hét.
– Kérdezd meg tőle, hol vannak a szülei, hol lakik?
Megkérdeztem. Ványa azon nyomban fogta a harmonikáját meg a táskát
a pénzzel, és oldalazva, mint a rák, húzta el a csíkot onnan.
– Állj! – kiáltottam, és szaladtam utána. – Gyere vissza! Adunk pénzt!
Ványa futott. Mi utána. Utánunk meg egy vörös képű őrült öregasszony
négy szatyor kacattal – kettő a kezében volt, kettő szíjon a vállán, és
azt kiabálta: – Jelcin bandita én ukrán vagyok Zsirinovszkij levelet írt
nekem megölték egyetlen fiacskámat nincs igazság a Kremlbe a Dumába nem
ereszteneke be!!! Üldöztük Ványát – a sarokig, a sarkon túl, be az oldalsó
üvegajtón. Az ajtó mögött a padlón piszkos moldáv család feküdt – két asszony
két csecsemővel, még egy Ványa korú kisfiú, aki nem vesztegette az időt,
hanem azonnal szaladt pénzt keresni, és maga Ványa. A hollandoknak elkerekedett
a szemük. Nekem valahogy nem tetszett a moldáv család.
– Hova valósiak? – kérdeztem fesztelenül és természetesen, mintha csak
egy nagyvilági estélyen találkoztunk volna.
– Ha adnak pénzt, megmondjuk.
– Pénzt! – mondtam Robnak.
– Ha beszélnek, adok – felelte. Ő is dörzsölt alak volt, filmezett
már az egész világon.
– Majd ad, beszéljenek.
– Menekültek vagyunk, Benderből – sopánkodtak az asszonyok. – Háború
volt, minden elpusztult, hová legyen az ember… A jó emberek eltűrnek itt
bennünket, legalább van hol melegednünk, különben végünk volna… Csak a
kisfiú ment meg bennünket… Az éjszakát az erdőben töltjük, nejlonzsákokon…
Leterítjük, azt alszunk. Nem élet ez így… Negyedik éve nejlonzsákon élünk,
a hóban… Van, aki megszán, teát ad…
A brigád jóllakottnak tűnt, jó meleg ruha volt rajtuk, az arcuk átgondoltan
összepiszkolva, a nejlonzsákon született babák olyan egyformák voltak,
mintha csak kölcsönzőből vették volna ki őket.
– És miért épp itt fekszenek?
– Hát nem vagyunk ide valósiak… Hová mennénk?
Ugyan hová menne a katona, amikor felégették a házát? Körülnéztem –
pénzváltó, drága italbolt, egy „Bejárat a panorámakilátóhoz – 15 emelet”
feliratú ajtó. Márványpadló. Moszkva kellős közepe, a legjövedelmezőbb
hely… Ekkor visszatért Ványa szutykos párja is, hozott még egy táskányi
pénzt. A két anya
gyászosból fancsalira rendezte az arcberendezését, legyintettek, és
a pénz valahogy magától szétoszlott a levegőben.
– Menjenek, mer’ aztán azok ott… megharagszanak – mondta az egyik
asszony.
– De adjanak mos’ má’ pénzt, hé – mondta a másik zsémbesen.
– Jelcin bandita én ukrán vagyok gonosz emberek megölték az egyetlen
leánykámat Zsirinovszkij megvédett átkozott képviselők zabálnak de bezárkóznak
előlem a Dumába!!! – kiáltozta az őrült nő, aki közben utolért minket.
Most megint Ványa futott ki a fagyba, mi pedig utána. „Bűnös vagyok-e”,
ugráltak a billentyűkön a szutykos ujjacskák, ragyogott a harmonika fölött
a vidám, hazug arcocska, hullottak a papírpénzek a kitárt táskába – aligha
keresett napi kétmilliónál kevesebbet a kölyök.
– Na mondd csak meg, hol töltöd az éjszakát! – próbálkoztam még egyszer
utoljára, nem mintha bármi értelme lett volna.
– Megmondták, nem?
– Kik, azok?
– Hát… azok.
– És te mit mondasz?
Elmosolyodott, rántott egyet a vállán, és még hevesebben játszott.
„La donna e mobile!”, harsant fel a fülem fölött Ványa nem tudni honnan
előkerült konkurense, egy öregember három sárga, nagyon hosszú foggal,
igazi felnőtt harmonikával, jerikói erővel fagyhoz szokott hangjában.
– Jelcin bandita én ukrán vagyok tönkretették az országot ezek a gazemberek
nyolc gyereket szültem mind meghalt Zsirinovszkij levele segített!!! –
ért utol bennünket az őrült.
Éreztem, hogy az arcom az orosz nemzeti zászló színeit veszi fel a
fagyban.
– Nem bírom tovább, menjünk melegedni – mondtam Robnak. – Menjünk a
föld alá, Leninhez.
És lementünk Leninhez.
Leninek
Leninből igazából kettő volt: az egyik szép szál ember, valóságos plakátfigura,
a másik aprócska, ványadt, de a hunyorgást jól begyakorolta. Velük együtt
dolgozott még Jelcin is, aki egyfolytában behajlítva tartotta két fölösleges
ujját, és Gorbacsov, aki inkább Berijára hasonlított. Néhány méternyire
a vezetőktől egy mohair sapkás asszony egyetemi diplomákat árult.
– Lehet beszélgetni magával, Vlagyimir Iljics? – kérdeztem.
– Jönnek egy-egy húszassal nekem és neki – felelte lelkesen a világproletariátus
nyalka vezére, azzal felugrott a padra, és öblösen elkiáltotta magát: –
Felvétel úttörőnek, komszomolistának!
– A pad a magáé?
– Magammal hordom.
– Hogy van Nágyenyka?
– Remekül.
– És Inessa Armand?
– Kiválóan.
– És a forradalmi helyzetet illetően mi a véleménye?
– A kommunizmus az egész világon elkerülhetetlen – felelte Iljics megfontoltan,
és szaladt fényképezkedni.
Szaladtam utána, de Gorbacsov ellökött onnan: – Menjen innen, ne zavarjon
bennünket!… Az emberek fizettek!
– Én is fizettem.
– Fizetett – csitította a megboldogult Iljics a kapzsi Gorbacsovot.
– A kommunizmus elkerülhetetlen – ismételte meg –, és, tudja, én hiszek
ebben. Maga ezt talán furcsának találja, de teljesen őszintén beszélek.
Az apám is kommunista volt… – Azzal megint elszaladt, lefényképezkedett,
aztán folytatta: – … és, tudja, örököltem az emberiség boldog jövőjébe
vetett hitét, és a hazafiságom úgyszólván évről évre csak tágult, és ma
gyakorlatilag átfogja az egész földgolyót. Nevezheti ezt kozmopolitizmusnak…
– Elszaladt, üdvözölte a tömeget, lefényképezkedett és visszajött. – …
Nevezheti kozmopolitizmusnak. – Figyelte a tekintetemet. – Igen, értem,
hogy ez magát zavarba ejti – a pénz –, de higgye el, önmagamnak azt mondom,
amikor pénzt adnak nekem az emberek, azt mindenre adják, ami szép és jó,
érti? Ebben én felsőbb értelmet látok…
– És sokat adnak?
– Osztozni kell rajta…
– De mégis?
– Két házat építettem… – sütötte le a szemét Iljics. – Egyet az Urálban,
egyet Moszkvában…
– És az a másik nem zavarja?
A sarokban, mélyen a zsebébe dugva a kezét, hunyorgott a vézna, mogorva
kis Iljics.
– Hmm…. Eleinte persze nem örültem neki… De aztán felosztottuk a befolyási
övezetet… Nehéz ember. Tudja, iszik. Gyakran tökrészeg. Tegnap is felöntött
a garatra egy lakodalomban, úgyhogy ma alig áll a lábán…
– Vlagyimir Iljics! – rikkantotta Gorbacsov aggodalmasan. Lenin szaladt
fényképezkedni. Odamentem a másik Iljicshez, a hunyorgóshoz.
– Mi van? – kérdezte morcosan.
– Szeretnék beszélgetni magával a világforradalomról.
– Aha. Én ugyan nem mondok magának semmit. Én igazi vagyok! Az meg
csak egy bohóc. Szégyen… – A picinyke Lenin olcsó kölnitől bűzlött. A mellényzsebéből
aranyozott gyereklánc lógott, az ujján huszonöt karátos üveg csillogott.
Nyakkendője mindkettőnek volt, ráadásul egyforma – fekete fehér pettyekkel,
a brit parlament stílusa.
– És mivel hoz szégyent magára?
– Nem rám, Leninre hoz szégyent. Én hiszek, ő meg… Piszkos gazember,
az Arbatról is elkergették, maga meg diskurál vele… Én ültem is az eszméim
miatt!
– Maga tegnap berúgott a lakodalomban – emlékeztettem durván.
– Na és aztán? Én szaharovista vagyok! A szaharovi eszmékért ültem!
– Mennyit ült?
– Nem mindegy?
– Mikor?
– Nem mindegy?
– Hol?
– Nem mindegy?!! Engem mindenki ismer! Engem még a banditák is hívnak,
úgy bizony!
Holland pénzt próbáltam a kezébe dugni.
– Nem kell nekem a maguk pénze! Én az eszméimért…
Ekkor megint felszabadult az első Lenin, és minden együttérzés nélkül
ott hagytam az elvhű szaharovistát.
– És régóta csinálja? – folytattam a beszélgetést. – Miért?
– Tudja, felügyelőként dolgoztam egy úttörőtáborban – mesélte a beszédes
vezér. – Dolgozok, dolgozok, és azt veszem észre, hogy szeretem irányítani
az embereket. Tudja, valahogy van érzékem hozzá. Így dolgozok, dolgozgatok
évről évre, és azt érzem: ejha, de hisz többre is képes lennék! És aztán,
tudja, valahogy egyik dolog hozta magával a másikat, aztán jött ez a jelmez,
és beindult – jó, persze, azért nem rögtön, vagy két éven át nem tudtam
összeszedni a bátorságomat – no, persze, készültem azért, Lenin-műveket
olvastam és a többi… de most már két éve dolgozom, kezdek összeolvadni
a szerepemmel… már nem is tudom, hol van ő, hol vagyok én…
– Ide hallgasson, Vlagyimir Iljics – mondtam, mert magam számára is
váratlanul eltöltött valami különös érzés, lehetetlen volt, hogy ne töltsön
el, nézve a lelkesült, s még ha maszkírozott is, de rémületesen jelentőségteljes
arcát –, ide hallgasson, mondja, hisz maga állandóan itt van… ott fent
Ványa, az a fiú, egészen kicsi, harmonikán játszik… ő… ő egyáltalán nem
igazi?… egy milliomos vagy micsoda?… értem én, persze, hogy ő csak egy
csali, meg hogy hazudik, mint a vízfolyás, és hogy erős maffia áll mögötte,
de akkor is: hiszen tehetséges, és kihasználják… de tényleg, őszintén,
mit gondol: ez teljesen csak csalás vagy mégiscsak van benne valami?
Rob és Willem régóta unatkoztak, a falat támasztották, európai módra
türelmesen várták, hogy befejezzem a beszélgetést a világproletariátus
vezérével, lehet ugyan velejéig hamis, de hát csak kellett beszélgetnem
valakivel ezen a napon, egy emberrel, még ha jelmezes is – és valahogy,
az Isten tudja miért, éreztem az embert ebben a Leninben…
– Nem tudom – mondta a vezér elgondolkodva. – De tudja… a feleségem
mesélte… járkál ott fent egy öregasszony, kenyeret koldul, de olyan nagyon
szánalmasan. Na, ennek az öregasszonynak Mercedese van. Unalmában koldul.
Megkérdezték tőle: ugyan minek kéregetsz? – ő meg: hát egyszerűen csak
unatkozom, elegem van mindenből, nem tudok mit csinálni esténként! – és
közben Mercedesen jár… Ja… Meg van még egy nyomorék ott az aluljáróban,
kerekesszékben, látta? – na szóval… a saját két szememmel láttam… valami
rendőrök vagy kik elkezdték nyaggatni, na, erre elhajítja a mankóit, és
úgy szalad két lábon, hogy csuda!… Ott minden… minden csalás. – És megint
felnevetett.
Kétkedve néztem a vezér becsületes arcát. – És maga?
– Én? Én Lenin vagyok.
– Ide hallgasson! Ötszáz méterre magától, szintén háromméternyire a
föld alatt, ott fekszik a maga prototípusának a hullája – az ördög tudja,
mi maradt belőle, ami még igazi, lehet, hogy semmi, fél vödör zselé, de
ez lényegtelen. Oda járnak az anpilovisták zászlókkal, tisztelegnek az
emlékének. Mit szól maga ehhez?
– Hát, nem is gondolkoztam rajta – ismerte be Iljics.
– És ha felkeresik magát és felajánlják, hogy legyen diktátor – elfogadná?
– El – suttogta.
– Komolyan?
– Készen állok – suttogta még halkabban. – Tudja, ez… hogy is mondjam?…
ha a víz egyre magasabbra, magasabbra emelkedik, elönti a kontinenseket,
aztán mindenféle szigeteket… érti?… így vagyok vele én is: először a patriotizmusom
csak a mi országunkra terjedt ki, aztán meg… és mostanra már az egész földgolyót
betölti, érti, amit mondok?
– És azt akarja mondani, hogy a maszkja… mert hisz ez mégiscsak maszk!…
hogy hozzánőtt magához?
– Azt. Pontosan. Most máshogy érzem magam… Máshogy nézek az emberekre.
Valami szánalom ébredt bennem – érti maga ezt? Chile, Argentína, Németország…
Amerika – érzem, hogy képes vagyok irányítani őket, érti? Már képes vagyok
rá… Kész vagyok… Csak hívjanak…
Ekkor odajött hozzánk Gorbacsov, már civilben – zakó, kötött sapka:
semmi különös nem volt így rajta, nem lehetett volna megkülönböztetni a
tömegben, olyan, mint mindenki más.
– Anatolij Ivanics, ideje hazamenni. Pihenni is kell, nem igaz?
– Igen, igen – rezzent össze Lenin. – Megyek. Mindjárt… Szóval, szánalmat
érzek. Valamiféle szeretet Chile, Argentína, Németország népe iránt…
– Szánalmat? De hiszen ez a maga Leninje kegyetlen ember volt! – kiáltottam
ostobán, elfeledkezve Willemről és Robról, akik bárgyún, egyetlen szót
sem értve videózták a mi átkozott orosz kérdéseinket, még ha cirkuszi változatukban
is. – Szánalmat!… Azt írja például: „kevés professzort lövünk le”… ez a
maga Leninje!… hogy tetszik?
– Először hallom – csodálkozott el Vlagyimir Iljics vagy csak megjátszva
az ártatlant, vagy őszintén. – Semmi ilyesmit nem tudok. Tényleg?
Mintha még kicsit el is szontyolodott volna.
Egymásra meredtünk, éreztem, hogy kóvályog a fejem, mintha kezdenék
bedilizni. Ki a fenét nyaggatok az idióta kérdéseimmel? Miért beszélek
ezzel a kedves, sikeres szélhámossal úgy, mintha személyes elszámolnivalóm
lenne vele, mintha ő lenne a felelős a sok hazugságért, lopásért, a káoszért,
a szegénységért, a menekültekért, a polgárháborúért, a harmincas évek terrorjáért,
az értelmetlenül meggyilkoltak millióiért? De tombolt bennem a düh, hogy
amaz, a főbűnös, elszökött a felelősségre vonás elől, ez meg, aki véletlenül
hasonlít rá, bohóckodik és komédiázik, hogy nevessenek és viccelődjenek
rajta, elposványosítva a tengernyi vért, amely soha nem szárad ki, és a
legfőbb – hogy én magam is részt veszek ebben az elposványosításban – hisz
élni kell, hisz enni azért mégiscsak muszáj. A történelem, amely tragédiaként
kezdődött, ki tudja, hányadszor ismétlődik meg bohózatként, és nincs kin
számon kérni. Lenin készülődött, mennie kellett, mint ahogy nekem is; elszaladt
a rövidke nappal, kihunyt a fénye, a nap a föld alá gurult, a Vörös vagy
éppenséggel Szép tér alá, még borzalmasabb lett a hideg, a nép szaladt
haza, hogy valamivel fölmelegítse a tagjait: hamisított vodkával vagy rjazanyi
gyártású grúz borral. A jelmezesek szétszéledtek: Gorbacsov metróval ment,
Jelcin kinyújtotta elfáradt ujjait, és megint egészséges, mohó keze lett,
a vézna, iszákos Lenint banditák vitték el: együtt ünneplik ma este az
életet. Csak az egyetemi diplomákat árusító asszony maradt ott. Felnőnek
az új professzorok az agyonlőttek helyében, futott át agyamon a homályos
gondolat. És ha Anatolij Ivanics hatalomra jut, ami teljességgel elképzelhető,
akkor igazán jó és vidám lesz az élet, és az egész földgolyón szétömlik
a szánalom. És az öregemberek nem fognak vörös zászlókkal hadonászni a
fagyban, hanem papucsot húznak és nézik a tévét, mit sem törődve a nézettségi
mutatókkal. És Ványa, akinek nem nejlonzsákon van a helye az erdőben, és
nem is videokazettán, hanem óvodában, meleg tejet fog inni, aztán leül,
hogy színes ceruzákkal világot rajzoljon.
A Vörös téren a legkerekebb a világ
Másnap hétköznap volt, és az egész söpredék eltűnt valahová, mintha
csak álmodtam volna, az utcák egészen rendesek voltak, se kosz, se szemét,
se papírfecnik, se zászlók, se „Adakozzanak a temetésre!” feliratú kartondobozok
– semmi sem maradt. Senki sem kéregetett, szónokolt, színészkedett. Melegebb
lett, hordta a havat a szél, meglágyítva a kontúrokat, és végre sikerült
eljutnunk a Vörös térre, semmi sem vonta el a figyelmünket, de a tér unalmas
és üres volt. Csak az Iljinka sarkán hadonásztak a süketnémák, hasztalan
kapacitálva a véletlen járókelőket, hogy vegyenek szőrmesapkát, és a hóförgetegből
kivált egy kövér, bundás hölgy, ölelésre tárva a karját: „Ich bin manager…”,
de látta, hogy nem minket keres, és újra eltűnt a kavargó fehérségben.
A sír hétfőn zárva volt: a sír, ahol Anatolij Ivanics eltartója feküdt,
az az ember, aki élete során szintén minduntalan másnak adta ki magát:
hívta magát például Nyikolajnak, viselt parókát, hamis papírokkal élt,
különböző családneveket talált ki magának, a „Tulin”-t például, de volt
még tömérdek más is. A rendőr, aki őrizte, elmondta, hogy még sohasem látta
a megboldogultat: lusta hozzá, meg nem is érdekli. Őt csak az érdekli,
hogy minél előbb leváltsák: lefagy a füle. A tér nem vörös volt, hanem
fehér, szakadt a hó a tetőkről, és fölgomolygott vissza a tetőkig; a tér
alatt sem rejtőzött semmi csábító. Valami munkások épp kinyitottak valamilyen
nyílást, és mentünk, hogy belessünk, de csak a gyűjtőcsatornát javították
az Estée Lauder üzlet alatt. Willem kiválasztotta a lehető legkerekebb
helyet, letérdelt a hideg kőre, biztonságosan elhelyezte a kamerát, hogy
közben a havat érintette a homloka, és hosszan, hosszan, vég nélkül filmezte
a forgószelet, amely csak süvített és süvített, kavargott és kavargott
a fekete, hallgatag kövek fölött.
M. NAGY MIKLÓS FORDÍTÁSA
Bibliográfia
TOLSZTAJA, TATYJANA
Mamutvadászat
Európa, 1992
Kssz!
Ulpius-Ház, 2004
„Jelcin és Gorbacsov”
Magyar LettreInternationale, 18
„Az éj”
Jelenkor, 1999. 4.
„Orosz világ”
Jelenkor,
„A költő és a múzsa”
Nagyvilág, 2001. 3.
„A négyzet”
Az irodalom visszavág, 2003. tavasz-nyár
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu