Ha jól értem feladatomat, Önök azt várják tőlem, hogy a magyar irodalom
legújabb áramlatairól, tendenciáiról, alkotóiról beszéljek, abból a kivételes
alkalomból, hogy idén Magyarország lett a moszkvai Non-Fiction Könyvvásár
díszvendége, s hogy egyidejűleg ennyi magyar irodalmi alkotás és ennyi
jelentős magyar író együttvéve, sőt, talán külön-külön is, aligha fordult
meg az utóbbi tíz-tizenöt évben Oroszországban. Természetesen jól tudjuk,
hogy nem a semmiből pottyantak alá a művek, és nem a semmiből érkeztek
a magyar írók sem nagyhirtelen ide, Moszkvába. Ez az évtizedek óta első
valódi találkozása a magyar íróknak az orosz közönséggel nem jöhetett volna
létre az orosz műfordítók ragyogó és a szó szoros értelmében önfeláldozó
munkája nélkül és azok nélkül a régi és főképpen újonnan létesült baráti
szálak, kölcsönös lelkesedések, irodalmi vonzalmak nélkül, amelyek csöndben
és lassan készítették elő a magyar és orosz irodalom közeledését és találkozását
az elmúlt tíz-tizenöt évben.
Persze, e könyvvásár – reményeink szerint – csupán a kezdet. A mai
magyar irodalom Európában – elsődlegesen német közvetítéssel – mondhatni
– kissé szerénytelenül, de talán nem túlozva – divatba jött, és azt szeretnénk,
ha Oroszországban is divatba jönne, amihez e most megjelent könyvek – ha
jól számolom: tizennégy magyar mű kortárs és nem-kortárs szerzőktől – csak
az első gyöngéd, de talán döntő lökést adhatják meg a 2005-ös oroszországi
magyar kulturális évad keretében elképzelt könyvprogram megvalósításához.
Egész sor – európai és világirodalmi mércével mérve is – jelentős magyar
regény, dráma, verseskötet, esszé-könyv fordítása áll befejezés előtt,
és legalább ennyi mű keresi fordítóját.
1. Nincs magyar irodalom – csak magyar irodalmak vannak
Ha végigtekintek a megjelent és lefordításra váró műveken, úgy érzem,
sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint bármikor korábban, amikor magyar
irodalomról kellett orosz hallgatóság előtt beszélnem. A magyar irodalom
tündökletes teljesítményeiről, nagy íróinkról és igazi remekművekről szólva
is mindegyre a gogoli Revizor Bobcsinszkijának szerepében éreztem magam,
aki, mint bizonyára emlékeznek rá, csak annyit kér Hlesztakovtól, ettől
a szájhőstől, hogy ha majd visszatér Pétervárra, mondja meg ott az összes
nagyuraknak és cár őfelségének is, hogy ebben és ebben a városban lakik
egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Se többet, se kevesebbet: itt
és itt lakik egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Magyarán: ebben
és ebben a közepesen nagy vagy kicsi európai országban lakik egy ilyen
és ilyen regényíró vagy lírikus, és becsületszavamra mondom, igen nagy
regényíró és igen nagy lírikus az illető, amit ezúton is tisztelettel kérnék
tudatni orosz olvasó őfelségével. Ebből a szempontból ma – hála az új és
a készülő fordításoknak és a magyar művek nemzetközi sikerének – javult
és egyre javul a helyzet, egyre könnyebb a művekről és alkotókról beszélni.
Ugyanakkor azonban magyar irodalomról – egyáltalán: bármilyen nemzeti
irodalomról – átfogó képet, egységes értelmezést adni nehezebb, mint valaha,
mert az irodalom és az író már nem a régi modern világ lakója, s azok az
önszemléleti és világszemléleti kategóriák, amelyek segítségével az alkotásokat
a nemzeti irodalmak korában értelmezték és elhelyezték, hasznavehetetlenné
váltak, bár persze használják még őket bőven mindenfelé. Igaz, mintha csak
azért, hogy újra meg újra bebizonyosodjon hasznavehetetlenségük. Lehet,
hogy valaki személy szerint hasznát veszi a nemzeti irodalom korábban kialakult
és megrögzült szemléleti és értékelő kategóriáinak, de már nem „az” irodalmat,
hanem csak magát – saját individuális irodalmát – értelmezheti bennük és
érvényesítheti általuk, egy irodalmat az adott nyelven született irodalmak
között. Egyszóval a magát nemzeti irodalomként elképzelő, elgondoló és
megszervező magyar irodalom mint egységes és egységesítő szemléleti és
értelmezési keret, amelyben művek, irányzatok, iskolák, nemzedékek úgy
sorakoztak az uralkodó kánonban vagy egymással versengő kánonokban, mint
héjban a borsószemek, széthullóban van, s – mint mindenütt Európában –
mindinkább individuális irodalmak sokasága, sok–sok szuverén – egymástól
független, egymás mellett létező, egymásra süket vagy éppen nagyon is egymásra
figyelő – irodalom, értelmezési keret, szemléleti és értékelési rendszer
kezdi felváltani az egységes régit.
Így hát a szó bevett értelmében irányzatokról vagy áramlatokról sem
igen lehet most már beszélni. Áramlatok a mai magyar irodalomban nincsenek.
Mert nincs magyar irodalom, csak magyar irodalmak vannak. Attól tartok,
magyar irodalomról már csak többes számban lehet beszélni. Megismétlem:
a modern nemzeti irodalom – mint minden egyes műalkotás, irányzat, áramlat,
korszak, kánon egységes értelmezési kerete – kiüresedett és szétesőben
van: az egységes értelmezési keretet individuális magyar irodalmak értelmezési
kereteinek sokasága váltotta föl.
2. A nemzeti irodalmak ideje lejárt – Irányzatok, nemzedékek, korszakok,
kánonok nemzeti keretben és anélkül
A nemzeti irodalomnak mint egységes keretnek az értelmezése irányzatonként,
nemzedékenként, korszakonként, kánonként korábban is eltérő volt, de maga
a keret – a nemzet – minden alkotó és áramlat számára éppoly evidens
és vitathatatlan volt, ahogyan mondjuk a középkor hajnalán Isten léte,
akárhányféleképpen értelmezték is, akárhány eretnekség és egyház lépett
is föl a keresztény dogma értelmezési keretének kizárólagos igényével.
A nemzet a modern – értsd: ideologikusan, egy politikai entitás létrehozása
és összetartása céljából elbeszélt – történelem legfontosabb teremtménye,
hőse, szereplője volt. Mindent – politikát, gazdaságot, kultúrát – a szuverén
nemzet értelmi világa keretezett be. Ámde ahogyan az újkor hajnalán Isten
szűnt meg mint világállapot, mint világkeret vagy fundamentum létezni (az
intézményesített közösségi hitet a reformáció eredményeként intézményesíthetetlen
vagy alig-intézményesült magánhitek, individuális hitek sokasága váltotta
föl), úgy most – az egységes isteni világrend kiüresedett értelmezési keretét
egykor diadalmasan elfoglaló és magához idomító – szuverén politikai nemzet
(„nemzet-isten”), mint az egyének létezését – politikában, gazdaságban,
kultúrában egyaránt – megalapozó értelmezési keret van megszűnőben. Nem
„a” nemzet, hanem a modern nemzet és nemzetállam, amely a vallási civilizációk
egységes vagy darabkáikra hullott birodalmi államát váltotta fel, s amely
a szuverén politikai közösség, a nemzetgazdaság, a nemzeti kultúra kategóriáiban
értelmezte magát. A társadalmi modernizáció szempontjából funkcionális
nemzetről beszélek, amely a lokális világok egykori kulturális tarkaságát
egy homogenizált politikai közösség imaginárius világával cserélte föl.
A modern nemzetek nem valamilyen ősi törzsi-közösségi világból, s nem
is a vallási civilizációk birodalmi államalakulataiból sereglettek elő,
büszkén és szuverénül szegezve szembe a külvilággal kivételességüket, páratlanságukat,
egyszóval individualitásukat, miközben – tűzzel és vassal, kényszerrel
és indoktrinációval – csiszolták bele a nemzeti szuverentásuk alá vont
(politikailag, gazdaságilag és ideológiailag) egységesített locusokat a
modern világ egységes jogi, pénzügyi-gazdasági, kulturális rendszerébe.
A modern nemzetek egyfelől az egyetemes vallási civilizációk felbomlásának
végtermékei voltak, másfelől azonban a – vallási civilizációkat és az alapjukon
kiképződő politikai keretet: a birodalmat széttörő és felbomlasztó – polgári
fejlődés gazdasági, politikai és kulturális mozgásformái is, amelyekben
új alapokon kezdődött el az újraegységesülési folyamat, amely napjainkban
a globalizáció szakaszába lépett. A modern nemzetek ideje – meglehet sokkal
gyorsabban, mint a törzsi és birodalmi létformák ideje – lejárt: a modern
nemzet politikai, kulturális és gazdasági világának régóta megfigyelhető
felbomlása persze nem fáklyásmenet, nem kizárt, hogy ebben a folyamatban
nyelvek, kultúrák holt nyelvvé és elsüllyedt kultúrákká válnak, a folyamat
erőszakos megtörése és feltartóztatása pedig egy–egy nemzetállamban tribalista,
etnicista, fundamentalista reakciókhoz, véres katasztrófákhoz, gazdasági
megtorpanáshoz és általános hanyatláshoz vezethet. Nem vigasz, hogy évezredekkel
korábban a törzsi világállapotból a birodalmi–civilizációs állapotba való
átmenet során is mérhetetlenül sok kis törzsi világ, kultúra, nyelv semmisült
meg, olvadt bele a nagy birodalmi kohóba, ahogyan az sem vigasz, hogy a
birodalmi civilizációk szétesése során egyetemes nyelvek és kultúrák váltak
holttá, avagy pusztán élesztő televényévé az új helyi nyelveknek és kultúráknak,
már a modern nemzetté válás felé mutatva.
Ez idő szerint nem lehet megmondani, hogy a modern nemzet életvilágának
szétesése mely nagy túlélőket – milyen nemzetivé vált nyelveket és nemzeti
kultúrákat – temet maga alá, egyáltalán, milyen keretben és milyen szubjektumok
egyesíthetik újra a széthulló kulturális elemeket (ahogyan egykor a törzsi
kultúra elemeit építette magába és emelte más szintre minden birodalmi
civilizáció, különösképp pedig a birodalmi civilizációk egyetemes kultúrájának
elemeit a modern nemzeti kultúrák). E pillanatban úgy látszik, hogy ennek
a világalkotó – egyesítő és egységesítő – munkának a kiindulópontja, alfája
és ómegája csak az egyes ember, a személyes egyén lehet, annak mértékében,
ahogyan képes egyetemes individuummá válni. Az individuális irodalmak nem
ablaktalanul magukba csukódott monászok világai, hanem – belső igényüket
és irányultságukat tekintve – egyetemes individuumok létesítményei, amelyekbe
– amennyire csak szellemi erejük és művészi formátumuk engedi – a kultúra
egész kidolgozott világát visszaveszik, csak immár nem vallásilag és politikailag,
hanem esztétikailag integrálva és alkotva újjá a kulturális elemeket.
Úgy látszik, hogy a nemzet – mint politikai közösség, mint nyelvileg
és kulturálisan megalapozott identitás, mint történetileg strukturált hagyomány
– csak a személyes életvilágok értelmi keretében maradhat fönn, s újíthatja
meg egyetemes irányultságát. Az individuális irodalmak az egyetemes irányultság
közös nevezőjén, de teljesen szabadon, mindenféle előírástól, programtól,
kánontól, irányzattól, nemzedéki meghatározottságtól függetlenül, szuverén
módon vehetik fel a kapcsolatot egymással, ha fel akarják venni, de az
irodalom egyetlen értelmezési keretéért folytatott mindenféle harc nélkül,
egymás iránt tökéletesen közömbösek is lehetnek. Nem arról van szó, hogy
a másikat – a másik irodalmat – nem-létezőnek nyilvánítják, hanem arról,
hogy elégségesek önmagukban, választásaikban pedig szabadok: nem kényszerülnek
sem elfogadni másokat, sem behódolni nekik, sem harcolni velük. Nem szorulnak
rá az egységes keret értelmezésére, nem kell igazolniuk magukat előtte,
nincs szükségük a rivális értelmezések tagadására, a rivális értelmezők
kiszorítására sem. A kapcsolatfelvétel, az érintkezés, a dialógus, az átvétel,
a variáció és ismétlés, a vita és küzdelem formáit nem az eleve adott létezési
keret értelmezésének külső kényszere, hanem az individuális építkezés belső
logikája és szükséglete határozza meg.
Természetesen ebből az is következik, hogy az individuális irodalmak
– az individuálissá, egyben tehát konkréttá és egzisztenciálissá vált egyetemesség
közös nevezőjén – bármely individuális irodalommal, kultúraalkotó életvilággal
szabadon, mindenféle civilizációs-vallási, nemzeti-kulturális határ és
határolás, korlát és korlátozás nélkül kapcsolatba léphetnek. Ad absurdum:
egyik vagy másik magyar nyelvű individuális irodalom otthonosabban érezheti
magát, több szellemi impulzusra, több szellemi rokonra, több olvasóra lelhet
egy másik nyelven született individuális irodalomban, mint abban, amelyhez
az anyanyelv elvont közössége kapcsolja. Mert már nem nemzeti irodalmak,
hanem különféle nyelveken íródó individuális irodalmak érintkeznek, hatnak,
ütköznek és barátkoznak egymással.
Ugyanúgy, ahogyan a korábbi két nagy váltásnál (a törzsi-vallási világállapotból
a birodalmi-vallási civilizációba való átmenet során, majd ez utóbbinak
a modern nemzetek, vagyis a racionális politikai közösség világállapotába
való átalakulásakor), nem semmisült meg minden kivívott kulturális és erkölcsi
érték, nem tűnt el sem nyelv, sem kultúra, sem Isten, sem Haza, csak alapvetően
más meghatározás alá került (különben fenn sem maradhatott volna), ma sem
történik más. A vallási világállapot Istene, a modern világállapot Nemzete
csak akkor maradhat fenn és csak annyiban létezhet, ha az egyes ember,
a személyes egyén képessé válik (részben persze kénytelenné is!), hogy
saját egzisztenciája talaján, saját szellemi erőkifejtésével megalkossa
és újraalkossa – mintegy „saját képére és hasonlatosságára” formálja át
– mindazt, ami mindmostanáig valamilyen – többé-kevésbé elidegenült – közösség
(törzs, vallási civilizáció, politikai nemzet) talaján állt fenn. Újfajta
szellemi rend ez, amelynek előfeltevése, közösségi alapja az a közös belátás
(és e belátás érvényességének politikai-jogi elismerése és szavatolása),
hogy nincs és nem lehetséges többé az egyéneket megelőző, velük szemben
önálló hatalomként fellépő, gondolkodásuk és viselkedésük normáit szellemi
alapon előíró közösség. E negatívum az alapja az egyének pozitív világalkotó
munkájának, noha ez mindaddig nem válhat általánossá – még igénye sem igen
jelenhet meg, nemhogy a hozzá elengedhetetlen szellemi erők –, amíg a modernitás
egyetemlegesen nem haladja meg az ipari tömegtársadalom fokát. A szellemi
kultúra mozgása azonban sohasem egyszerűen a szociológiai mutatók mozgását
követi, habár – tegyük hozzá – ezek a mutatók is egy egészen más típusú
társadalom képét mutatják ma – legalábbis az úgynevezett fejlett országokban
–, mint akár ötven vagy száz évvel ezelőtt.
A szellemi kultúrában, ahogyan az már kiéleződött válság-időszakokban
lenni szokott, egyfelől regressziós mozgások, ijedelmet agresszióval váltogató
hőkölések, „visszacsinálási”, „megmentési”, „rendteremtési” furorok – a
modern nemzetek tribalizálódásának és a vallási fundamentalizmusnak elszaporodó
tünetei –, másfelől vakmerő és esztelen előrefutások, individuális világteremtési
kísérletek, a személy szuverenizálódása mutatják, hogy megint egyszer a
nagy társadalmi – kulturális és egyben civilizációs – megrázkódtatások
korába léptünk. A kérdés már nem az, fölszabadulnak-e a nemzetek más nemzetek
vagy birodalmak, egyetemes egyházak vagy zsarnoki ideológiai hatalmak gyámsága
alól, hanem az, hogy a nemzetállam védettségéből, óvó és fojtogató magzatburkából
kiszakadt egyén mit kezd függetlenségével, önállóságával, szabadságával:
képes lesz-e felnőni e szabadság szintjére, képessé válik-e magát szabadon
és önerejéből – mint meglett ember – szellemileg meghatározni. De akár
képes lesz erre, akár nem, a gyámság korszaka véget ért. A tömegkultúra
– a helyzetüknél vagy belső állapotuknál fogva erőtlenek, az önmaguk megalkotására
képtelenek számára – nem gyámságot, hanem narkotikumot kínál: a kiskorúság
narkotikumát, s ennek a szükséglete mindaddig fennmarad, amíg a modern
tömegtársadalmat föl nem számolja a posztindusztriális fejlődés. Ezidő
szerint csak egyik – korai és paradox –, a nemzetállamhoz kötődő formája
rendült meg: az első megrendülést az állami tömegkultúra válaszolta meg
(már ahol), a másodikat a globális piaci tömegkultúra, amelynek újabban
egyébként erőteljesebben érvényesül az individualizáló hatása (igaz, a
negatív individualizáció értelmében), mint a tömegesítő (az infantizálizáló
jelleg ettől még nem szűnik meg, sőt, erősödhet is: az osztályidióta, a
faji idióta, az etnikai idióta helyére a privátidióta lép, az állami téboly
helyére a priváttéboly).
3. Individuális irodalmak sokasága van keletkezőben
Mindazok az egységesítő és általánosító szemléleti kategóriák, amelyek
a legutóbbi évtizedekig az irodalmi művek értelmezésére, értékelésére,
elhelyezésére, összekapcsolására, egymáshoz viszonyítására szolgáltak,
a nemzeti irodalom értelmezési keretének feleltek meg. Magát a keretet
persze az egyes irányzatok, irodalmi nemzedékek, korszakok és esztétikai
kánonok képviselői – a köztük befolyásért, nyilvánosságért, elismerésért,
támogatásért, olvasói és politikai kegyekért, intézményekért és piacokért
folyó küzdelem pillanatnyi állásától függően is – másként-másként határozták
meg, töltötték meg irodalomideológiai és esztétikai tartalommal. Nem minden
irányzatnak és nemzedéknek volt egyaránt fontos, hogy magát tüntesse fel
a nemzeti irodalom egyetlen igazi vagy legfőbb reprezentánsaként, de mindegyiknek
fontos volt, hogy az irodalomnak ezt a közös, változtathatatlannak tekintett
értelmezési keretét magához idomítsa, feltalálja magát benne, akár magát
tekintette a „nemzet Napjának”, amely körül minden kering, akár csak helyet
követelt magának a Nap alatt. Az értelmezések közötti versengés is részét
képezte annak a harcnak, amely különféle irodalmi csoportok között az ízlésközösségek
uralásáért folyt.
Nos, egyfelől ez az egységes, irányzatonként másként-másként értelmezhető
keret esett szét vagy van szétesőben; másfelől merőben individuális értelmezési
keretek, szuverén individuális irodalmak sokasága van összeállóban, keletkezőben,
megszilárdulóban. Ezt a múlt század végén felgyorsuló, dinamikus szétesési
és összeállási folyamatot nevezem „Sturm und Drang”-nak. Bizonyos értelemben
a Vég és nem a Kezdet „Sturm und Drang”-ja ez: a Vég, s nem a Kezdet mozgalmassága
adja lendületet, viharzó erejét. A végállapot – egy irodalmi végállapot
– dinamikája abban áll, hogy egy nagy irodalmi korszak – történeti távlatban
ez a nemzeti irodalom kétszáz-háromszáz éves történetével azonos – bevégződése
előtt még egyszer minden erejét összegyűjti és vad és kétségbeesett virágzásnak
indul.
A „Sturm und Drang” valaha irányzati fogalom volt: minden irányzat
felfújta, felnagyította önmagát, rohamot indított az irodalom megmerevedett
uralmi rendje, uralkodó kánona, intézményei, ízlése ellen. Ha nem is akarta
minden modern irányzat, minden új nemzedék – a romantika vagy az avantgárd
módjára – „pofon ütni a közízést!”, azért az uralkodó kánont megdönteni,
az irodalmi hierarchiát felforgatni szinte valamennyi akarta és meg is
kísérelte. Ámde az anti-kánonhoz kánonra, a lázadáshoz és harchoz pedig
ellenfelekre, hatalmakra van szükség, amelyeknek neki lehet feszülni, amelyeket
meg lehet dönteni, amelyekkel szemben meg lehet kísérelni az „irodalmi
hatalom” átvételét, új kánon elfogadtatását – a kánonfogalom mindhárom
közkeletűvé vált értelmében: mérceként (mi a kritériuma az értékes műnek),
mintaként (ki a minta? mi a minta, amelyhez igazodnia kell mindenkinek?)
és listaként (ki és mi van benne a kánonban?). Ma nincs mivel szembehelyezkedni,
mert nincs hierarchia, nincs „középpont”; nincs miért ellen-kánont felállítani,
mert okafogyottá vált a nemzeti irodalom értelmezési keretének meghatározásáért
folyó küzdelem: „a keret üres – vigye, aki akarja, akinek kedves, akinek
nincs mibe megkapaszkodnia!”
Anakronisztikus vállalkozás lenne ma a modern – nemzeti keretben szerveződött
– irodalmak önszemléleti formáinak rákényszerítése egy merőben más világállapotra,
melynek a szóművészetekben a szuverén, de egyetemességre törő, egymással
összemérhetetetlen, formálisan egyenjogú individuális irodalmak sokasága
felel meg. A nyelv, az anyanyelv elvont közösségéből önmagában soha nem
következett semmiféle egységes értelmi keret, semmiféle nemzeti irodalom.
Irodalom az adott nyelven a nemzeti irodalom kora előtt is volt, ahogyan
utána is lesz. Ha a nemzeti irodalom egységes értelmi kerete szétesik,
marad az elvont anyanyelvi közösség, márpedig ez végtelen számú konkrét
nyelvi világot foglal magában, melyek épp annyi individuális irodalom megteremtésére
adnak alapot.
A régi Egész szétesése felől ez egyesek szemében hanyatlásnak látszik.
A régi keretbe kapaszkodó írók – ha mind enerváltabban is – megpróbálnak
ellenállni a változásnak. Az új Egészek – az egyetemes individuális irodalmak
– felől nézve viszont a művészi képzelőerő új szintjét, új tudatszintet
jelez a szétesés, a szellemi és érzéki felszabadulás új szakaszát nyitja
meg: bonyolódást, gazdagodást, finomodást jelent. A magyar irodalom éppen
a legutóbbi évtizedben jutott el erre a szintre. Az egyetlen, irányzatosan,
nemzedékileg, korszakokban tagolt nemzeti irodalom helyén individuális
irodalmak sokasága jelent meg. Ezek sem tagolatlanok, ám a tagolás szempontja
merőben és leplezetlenül individuális: érvényessége a szuverén, de nem
romantikus alkotón áll és bukik. Az a képzeleti tér és idő, amelyben művei
megjelennek, amelyben az izolált kulturális elemek történetté, képpé, világgá
állnak össze, lényegileg éppannyira esztétikai természetű, mint maguk a
művek.
Különösnek tűnhet, bár talán nem véletlen, hogy a magyar nyelvű irodalom
– a jelek szerint – éppen most, hogy a nemzeti irodalom individuális irodalmak
sokaságára gurult szét, jutott el a világismertségnek arra a szintjére,
amelyre korábban a nemzeti irodalom nem jutott el, jóllehet nagy formátumú
tehetségekben és remekművekben nem volt hiány. Sőt, éppen ezekben az individuális
magyar irodalmakban – rajtuk keresztül – juthatnak és jutnak is el most
már a nemzeti irodalom korszakának nagy alkotásai is a világismertségig.
Az individuális irodalom ugyanis nem magánirodalom, s nem is egyszerűen
szerzői irodalom: nem csupán a szerző saját műveiből áll, egyetemességre
törő képzeleti mű, amelyben ki-ki saját képére és hasonlatosságára alkot
egészet a részekből, esztétikai ízlése és szellemi szükséglete szerint
emel ki az ismeretlenség vagy feledés homályából műveket és szerzőket,
korszakokat és irányzatokat.
Míg a nemzeti irodalomban a szerzők egytől-egyik benne voltak a számukra
adott és feladott értelmezési keretben, addig az individuális irodalmakban
a szerzőben van benne az egész irodalom, mindaz, amit ő magába – egyetemes
egyénként – szellemileg és művészileg képes felvenni és világgá kerekíteni.
A személyes egzisztencia válik értelmezési keretté, ebben áll össze irodalommá
az, ami a személy egyetemes létezése szempontjából szellemileg létfontosságú.
Ezen a ponton azonban fölmerülhet a kérdés: rendben van, kinek-kinek
megvan a maga irodalma, nincs többé közös értelmezési keret, és igény is
egyre kevésbé van rá, ámde akkor mi és hogyan osztható meg másokkal, a
világgal, az olvasóközönséggel? Mi közünk lehet egy efféle irodalomhoz?
Ha magánirodalom, akkor édeskevés. De ha művészileg megformált világgá
válik – márpedig az individuális irodalom nem vallási, nem politikai-ideológiai,
hanem merőben esztétikai alkotás –, akkor nagyon is sok közünk lehet hozzá.
Azt hiszem, más közösség, mint esztétikai, manapság aligha lehetséges.
Az esztétikai minden közösségi érvényesség, minden általános értelem egyetemességének
és megoszthatóságának záloga, az egyetemes közösség átélésének manapság
szinte egyetlen, még igaznak tekinthető módja.
Ez a megállapítás korántsem csak az irodalomra érvényes. A mindenféle
közösségi kötelékből – nem csupán az organikus, patriarchális, vallási
közösségekből, de a modernitás legsajátabb politikai és szociális közösségeiből
is (olyanokból, mint a nemzet, a társadalmi osztály, a nemzedék, a politikai
pártok) – kiszakadt, „egyszemélyes közösséggé” vált egyének (Csányi Vilmos
fogalomalkotását idézem), minden más területen is így, vagyis esztétikailag
járnak el, amikor például vallást vagy világnézetet, politikai ideológiát,
életformát, viselkedési és öltözködési stílust „barkácsolnak” maguknak.
A tradicionális társadalmakban egészen a nagy világbirodalmak bukásáig
végső soron a vallási közösség – előbb a lokális törzsi, majd az egyetemes
birodalmi vallási közösség – szolgált értelmezési keretül az egyének és
társadalmi csoportok számára. A vallási civilizációk szétesésének folyamatában,
a szekuláris modern társadalmak kialakulásával az atomizálódott egyének
különféle politikai közösségekben – elsődlegesen a szuverénné vált népben:
a politikai nemzetben és az azt képviselni hivatott politikai pártokban
– találtak rá a létezést világgá rendező értelmezési keretre. Mára a modern
politikai közösségek kvázi-vallási, kvázi-szellemi keretéből is alig maradt
valami az állam puszta vázán kívül. A világot ez idő szerint – egyszerre
lokálisan és globálisan – a nemzetközi pénzközösség és jogközösség formális
törvényei és szabályai keretezik be, mindenféle szellemi megalapozás és
indoklás nélkül: működtetik a világot, anélkül, hogy értelmeznék vagy értelmezniük
kellene. A modernitás világa levált a politikai ideológiákról, mindenféle
szellemi megalapozás és értelmezés nélkül áll fenn és működik. Az egyetlen
közösség, amelyben a világ szellemileg és érzékileg mint közös világ élhető
meg – az esztétikai közösség. Minden korábbi közösség – így a vallási-civilizációs
és politikai-ideologikus közösség is – most már csak így, ebben a formában,
esztétikailag – az esztétikai élményközösség és ízlésközösség tartalmaként
– élhető meg és tartható fenn. Az irodalom csak osztozik a régi és a modern
közösségek általános sorsában, amikor a vallási – törzsi-mitologikus és
egyetemes vallási – közösség, az ideologikus politikai közösség (nemzet,
párt, osztály) értelmezési keretében szemlélt és értelmezett egyetlen irodalmat
individuális irodalmak sokasága váltja fel, melyekben az értelmezési keret
esztétikai természetű, vagyis éppúgy az alkotó saját művészi képzelőerejének
alkotása, mint tulajdonképpeni műalkotásai.
A jelenkori magyar nyelvű irodalom meghatározó alakjainak dinamikus
mozgásában ez idő szerint éppen az a közös, az rokonítja őket szellemileg
és művészileg, hogy elhagyták a nemzeti irodalom kiüresedett értelmezési
keretét, és saját irodalmakat teremtettek. Azok a kortárs írók, akik –
érzelmi, esztétikai, netán ideológiai inerciájuk folytán – nem képesek
elszakadni a régi értelmezési kerettől, nem képesek saját irodalmat teremteni,
hol diadalmas örömmel, hol megrettenve tapasztalják, hogy ez a keret –
az üres keret – most már végképpen és osztatlanul az övék: senki nem száll
harcba érte, nem követel magának itt helyet, nem vitatja el kizárólagos
jogukat a keretre. Mindenki ott van, ahol lenni tud, ahol jól érzi magát.
Aki az üres keretben, az ott. De ez esetben osztoznia kell az Egész kiüresedésben:
művei is mindinkább kongani fognak az ürességtől. Bizonyos értelemben nincs
ma formalistább irodalom a nemzeti irodalom értelmezési keretében megrekedt
irodalomnál. Szellemi és esztétikai tekintetben megszűnt minden konfliktus,
vita, dialógus a nemzeti irodalom kiüresedett értelmezési keretének diadalittas
elfoglalói és az individuális irodalmak alkotói között. Azok a konfliktusok,
amelyek olykor szembeállítják őket, nem irodalmiak, nem esztétikaiak, nem
szellemiek: ezekben a konfliktusokban és küzdelmekben nem írókként, hanem
állampolgárokként (tehát politikailag) és termelőkként (tehát gazdaságilag)
kerülnek csupán szembe egymással.
4. A mi szirtfokáról az én szirtfokára
Valaha, a nemzeti irodalmak korában a legnagyobb, legszuverénebb alkotók
is elfogadták műveik, minden mű és életmű értelmezési keretéül a nemzeti
irodalmat és a világirodalmat mint a nemzeti irodalmak esztétikai és gondolati
találkozásának és kölcsönhatásának helyét, elfogadták az értelmezési kerethez
tartozó, a művek és szerzők váltakozását egységes történetté sodró szemléleti
kategóriákat: a korszakot (kortársak), a nemzedéket (nemzedéktársak, közös
indulás), az irányzatot vagy iskolát egy-egy korszakon és nemzedéken belül.
Ez az elfogadás nem önfeladás, nem valamiféle beletörődés volt egy kívülről
rájuk kényszerített rendbe, hanem aktív és alkotó hozzájárulás a keret
fenntartásához. A nemzeti- és a világirodalom értelmi világa belülről határozta
meg a műveket létrehozó, formateremtő szerzői aktivitást. Akár valamelyik
esztétikai ízlésközösséghez tartozás, akár az irányzati-nemzedéki indulás
közössége, akár szellemi, akár politikai egyetértés és összetartozás adott
is formát a nemzeti irodalom értelmi világának, így vagy úgy, közvetlenül
vagy közvetve, tartalomként vagy formaként mindig a közösség határozta
meg az egyes alkotó formateremtő aktivitásának pátoszát.
Ma elmondható, hogy az irodalomban mindenki egyedül indul, alapvetően
egyedül van, csak magára hagyatkozhat, egyedül kell megteremtenie a maga
irodalmát (a múltban ez a kevesek kiváltsága és egyben büntetése volt),
művekkel és irodalmi tettekkel hozva létre azt a történetet, amelybe felveszi
az irodalom egész általa szellemileg és művészileg megismert és elismert
világát. (Hogy mit ismer el irodalomként, hogy hol húzza meg irodalom és
nem-irodalom határát, minden értelmezési keret felállításának ez az alapító
mozdulata, immár ugyancsak a magában álló szerző belátásától függ: ő mondja
meg, hogy mi irodalom és mi nem az, mire építi irodalmát és mit hagy ki
belőle).
Az individuális szerző nem az irodalomban, hanem irodalomként igyekszik
meghatározni önmagát. Olvasója nem egy-egy mű, hanem egy egész saját jogán
fennálló irodalom világába lép, amikor olvasásába merül. Ennek a folyamatnak
legszembeötlőbb, de csak mert leginkább felszíni tünete az író és az irodalmi
mű mediatizálása: az írói és irodalmi imidzs megalkotása a piaci kultúrában
bevett eszközökkel és módokon: sztárolással, mítosz-teremtéssel, tematizálással.
Míg korábban az irodalom intézményesülése alapvetően valamilyen közösség
égisze alatt ment végbe, ma ez is az egyénre hárul, és döntően a piac közvetítésével
valósul meg. Épp ezért kissé más megítélés alá is esik. Az intézményesülés
nem intézménnyé válást, nem az író alkotói korszakának lezárulását és kihunyását
jelenti, hanem saját irodalmának – egynek a sok közül – születését és térfoglalását.
Az individuális irodalmak korába léptünk, mindinkább ezekből
tevődik össze az, amit régiesen világirodalomnak nevezünk, hiszen ez az
értelmezési keret – a világirodalomé – a nemzeti irodalmak korában alakult
ki, ehhez a kerethez illeszkedett, a nemzeti kánonokat mintegy ellenőrző-jóváhagyó
kánonként. Hogy aztán ki minek képzeli el, miként realizálja, viszi színre,
demonstrálja a maga irodalmát a nyilvános térben – várként, szigetként,
kertként, cellaként, csapdaként, átjáróházként, pályaudvarként, múzeumként
– az önmagában még nem sokat árul el egy individuális irodalom művészi
erejéről, a művek jelentőségéről, csupán az önértelmezés, önelhelyezés
szándékának irányát és pátoszát határozza meg. Egyvalami azonban biztos:
mindig az Én, s nem a Mi pátoszformáiban.
Ha egykor az orosz avantgárdisták – irodalmi harcban kötelezve el az
anarchikusan lázadó individuumot egy új képzeleti közösség mellett – azt
vágták süvöltve a világ képébe, hogy a „mi” szó szirtfokán állanak, akkor
ma minden író elmondhatná magáról, hogy az „én” szó szirtfokán áll, az
Én nevének mítoszán dolgozik, és az Én irodalmát – az individuuális irodalmat
– hozza létre minden művével és gesztusával, egész irodalmi jelenlétével.
Az új pátosz – az Én pátosza, ámde nem romantikus és nem is negatív értelemben:
nem a „megvert”, „elmagányosodott”, „kétségbesett”, „talajtalan”, „boldogtalan”,
„rossz közérzetű”, „számkivetett”, magát elégtelennek, fogyatékosnak érző
Én pátosza, amelyben az Én a közösség elvesztéseként, lobogó gyászként
és gyötrő hiányaként nyert meghatározást, hanem annak az Én-nek a pátosza,
amely önmagában – konkrétan: a nyelvben – találja fel a közösség egész
elvesztett világát – a vallási civilizáció Istenét és a nemzetet is –,
teljesen elegendőnek érzi önmagát önmagában, elég erősnek, elég vitálisnak,
elég felnőttnek ahhoz, hogy az egész világot a személyes egzisztenciára
– de hisz mi másra? – alapozza.
Ez az új pátosz sugárzik azokból az individuális magyar irodalmakból
is, amelyek egyelőre csupán egy-egy prózai művel képviseltetik magukat
ezen a könyvvásáron, hogy együttvéve mégis egy új és szokatlan irodalmi
helyzetet érzékeltessenek: a közös értelmezési keret felbomlását, amely
már negatívan sem képes egységes értelmezési keretet adni az irodalomnak.
Egy másik világállapotba kezdünk átcsúszni mindenütt Európában, és ez a
világállapot az irodalomban nem a nemzeti irodalmak, hanem az individuális
irodalmak nyelvén beszél.
Magam is ezen az egzisztenciális nyelven – egy individuális irodalom
nyelvén – próbáltam itt artikulálni azt a gyökeres fordulatot, amelyet
a magyar irodalomban íróként és olvasóként közel másfél évtizede tapasztalok.
Mást nem tehettem. Ha nincs közös keret, akkor nem lehet többé kívülről
és fölülről vizsgálódni. Általánosításaim ezért nem formálhatnak igényt
valamely átfogó és általános értelmezési keret felállítására. Arra formálnak
csupán igényt, hogy az irodalmi folyamatot egy individuális irodalom határain
belül elgondolják és értelmezzék. Nos, innen nézve itt tart most a magyar
irodalom, s mivel innen nézve az európai irodalmak is itt tartanak, talán
nem véletlen, hogy éppen most, az individuális irodalmakban érte el világismertségének
eddigi legmagasabb fokát, amiben persze esztétikai erejének elismerése
is benne van. Nem a magyar irodalom, hanem magyar irodalmak reprezentánsai
kopogtatnak tehát itt és most az orosz irodalmak ajtaján, ajánlják magukat
az orosz olvasónak, aki mindannyiszor magyar irodalmat is választ – egyet
a sok közül –, amikor valamelyik magyar író művét leemeli a polcokról.
Bibliográfia
SZILÁGYI Ákos
Nem vagyok kritikus!
Magvető, 1984
Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl
(A negatív utópiák társadalomképe)
Magvető, 1988
Hamu és mamu
(Az orosz irodalmi avantgárd 1917 előtt és után)
Holnap, 1989
A vágy titoktalan tárgya
Liget, 1992
A tények és a lények
Liget, 1995
Tetem és tabu
Kijárat, 1996
(Kovács András Bálinttal)
Tarkovszkij
Helikon, 1997
Oroszország elrablása
Helikon, 1999
„A temetés temetése”
ABCD Interaktiv magazin, 1995. 4.(CD ROM)
Az iskolamester zavarban van
Szépirodalmi, 1976
Teremtények
Szépirodalmi, 1981
Fej és tudat
Magvető, 1990
Gyönyörök kertje
Holnap, 1991
Légzőgyakorlatok kezdő haldoklóknak
Vox Libri hangkazetta, 1995
Gépeskönyv, 1998
Szittya-szótyár
(CD-melléklettel)
2000 könyvek, 1999
Oroszország elrablása
Helikon, 1999
Borisz sztár és a sztárevicsek
Helikon, 2000
A szépfejedelem
Helikon, 2001
Török imaszőnyeg
Palatinus, 2003
A cet ecetben
Palatinus, 2003
Nyuszimuszi alamuszi
Palatinus, 2004
„Tíz év, amely nem rengette meg a világot”
MagyarLettre Internationale, 35
„Sokan vagyok”
nagyvizit, litera.hu
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu