Mit jelent az a szó hogy fantázia? Ha ezt a fogalmat a kortárs művészet keretei közt kívánjuk értelmezni, bizonyára rávágjuk, hogy a fantázia a művészi szabadságot jelenti, ami lehetőséget teremt arra, hogy a műalkotás olyan legyen amilyen, azaz: bármilyen.
A szabad lehetőség csak látszólag kötetlen. A képi gondolkodást, így a művészi képzelet útjait befolyásolja sok olyan tényező, amit épp a kortárs művészet „jelenidejűsége” teremt. Mondjuk azt, ez a fantázia kerete. Ha ezek a határok a mű korszerű megjelenésének letéteményesei, akkor eszünkbe juthat, vajon mit gondoljunk azokról, akik épp e keretek határait igyekszenek kiterjeszteni.
Ennek a szándéknak alapvetően két iránya lehet. Az egyik lehetőség az, hogy a keretek elmozdítását a művek megjelenésében, technikájában, azaz médiumában keressük. Ez a fajta fantázia nem a művek nyelvezetére vonatkozik, hanem a megjelenítés módjára, a „közvetítés” technológiájára. Nagy csábereje ez a képzőművészetnek, mert az évről évre korszerűbbé váló hard- és szoftverek mindig újabb és újabb kihívást jelentenek mind az alkotók, mind az értelmezők számára.
Nehezebb helyzetben van az, aki keretek elmozdításakor képzeletét személyes adottságnak tekinti, azaz nem a technológia vonatkozásain tűnődik, hanem a téma „képének” megmutatási lehetőségein.
Ebben persze újdonságot teremteni igen ambivalens vállalkozás. A mai fogalmazásmódok mögött ott tornyosul a modernizmus és a klasszikus művészet súlya és egésze, amivel szembe nem állítható újítás, csak olyan ismétlés és utalás, ami a mában érvényesíti azokat az elképzeléseket, amelyek a vizuális gondolkozás általános érvényű szabályozóinak bizonyultak és bizonyulnak. Ezért alapszik a műalkotásba vetett hitünk alapkategóriák létén, mint amilyen a kompozíció, az arány, a jelkép, a metafora és a jelentés.
Kupcsik Adrián utóbbi években készített képeivel pálcát tör a fantázia tradíciója mellett, és képeivel azt állítja, hogy a komponálás, a megjelenítés módja és szimbólumrendszere nem a valóságról készült technológiai képekben keresendő, hanem a művész fejében, aki felkészültségének felelős tudatában teremti meg azokat a módszertani kereteket, amelyekben a fantázia szabadsága értelmet nyer.
A fantáziát tehát ő bizonyosan egy klasszikus értelmű fogalomnak tekinti. Munkái egyre inkább klasszikus szimbólumok felelevenítésének lehetőségeivel foglalkoznak, amelyek alapját az a gondolat adja, miszerint ezek jelentésének kibontása a képi gondolkodás pszichológiai alapjaihoz vezet vissza, ezért szükségszerű. Új festményein mai környezetben, mai modellek jelennek meg olyan helyzetekben, amelyek eredetét a klasszikus művészet kompozíciós sémáiban és ikonográfiájában fedezhetünk fel.
Munkamódszerében szerepet játszanak számítógépes 3D programok, amelyek megteremtik annak a lehetőségét, hogy szabadon felépítse jelképeinek és figuráinak világát. A 3D nem a valóság: az ábrázolás során a kompozíciós vázlatokat helyettesíti képi sémák modellálásával és körbejárásával. A figurák végső kidolgozása (élő)modellek segítségével történik, hogy részleteik minél realistábbak legyenek.
Kupcsik „valóságos” képalkotása a klasszikus művészet mintáinak átírásán alapszik. Képeinek témáit a mindennapi impressziók, a világ állapota szüli. A terror, az erőszak, az ellenállás, a baleset, a gyilkosság, a bűn, a bűnös, az ártatlan, a hős, az áldozat csak néhány fogalom azok között, amelyek egy mai művész, így Kupcsik világlátását is befolyásolják. Ezek a mindennapi hírekben is felmerülő kategóriák az emberi élet alapvető konfliktusaiból származnak. Olyan ellentétek és párhuzamok, amelyek leírása és megjelenítése a kultúra történetének alapvető mozgatói és kérdései. Kupcsik Adrián ezt felismerve keresi azokat a lehetőségeket, ahol a felidézett tématípusok megfeleltethetők a jelenkor festészetének.
Kupcsik piktúrájának fent leírt jelenlegi állapota egy előremutató szakasz kezdetét jelenti karrierjében, amiben szakítani látszik az úgynevezett médiakritikus művészet törekvéseivel. Álláspontjával kritizálja a fotóalapú festészetet, amely egy eszköz – a kamera – révén rögzített látvány redukcióját, más médiumba való átalakítását tűzi ki céljául. A klasszikus művészet nyelvezetét használó gondolkodásmód felhasználja ugyan a médiában fellelhető képtömeget, de annak reprezentációs módszereit nem tekinti felidézendő ábrázolási módnak, legfeljebb egy tematikus előképnek.
Az utóbbi években készült sorozataiban, a „Yogában”, a „Moratóriumban”, az „Áldozatban” illetve az ezek mellett készült önálló kompozíciókban látható, ahogyan a klasszikus képalkotás elvei az ember képén keresztül mélyültek el alkotásaiban. A 3D virtuális realizmusától indulva jutott el a témaválasztás szimbólumaiig és a megjelenítés öntörvényűségének szükségességéig. Az alak a lét szimbólumaként fokozatosan kapott az általános helyett egyedi karaktert, aminek során jellegzetességei már tipizálták azt a generációt, akiről Kupcsik beszélni akar. Bár a portré korábban is fontos volt alkotásaiban, jelenlegi képei a művészekről készült szériájával ellentétben a művészet képzeletben való születéséről tanúskodnak, ahol az adott szereplők beazonosíthatósága másodlagos a beállítás szimbolikussága és jelentése mellett.
Kupcsik Adrián festményein a fantázia elvét az önálló komponálási képességben láthatjuk. A lehetőségben, hogy a művész az emlékeiből, a vizuális tapasztalataiból és a mindennapi képi élményeiből összegezze azt a kompozíciót, amit képein megjelenít. Ezzel a módszerrel a művészetet olyan komplex jelenségként határozza meg, amelyben a téma, a tartalom és mindennek a képe autonóm egységet jelent, és ezek együttese a festészet önállóságát és függetlenségét hirdeti.

                 Petrányi Zsolt

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu