Ahogy olvastam Ingmar Bergman önéletrajzát, a „Laterna Magicát”,
elkeserített egy epizód. 1944-ben a 26 éve Ingmar Bergman ajánlatot kapott
arra, hogy megrendezze első filmjét. Minden tökéletesnek látszott az évet
leszámítva – 1944. Vannak helyek és vannak dátumok, amelyek nem kapcsolódnak
számomra szavakhoz vagy tettekhez. De vannak történések, amelyekkel éppen
fordítva van, lehetetlen leválasztani őket az időpontjukról.
(A szovjet hadsereg 1944-ben foglalta el másodszor is Litvániát, és
tömegével deportálták az embereket Szibériába.)
Olvastam egyszer a Sapiega-dinasztiából egy litván nemesről.
Csernobilban halt meg, és az volt az érzésem, hogy halálának oka még akkor,
a 18. században is a sugármérgezés lehetett. Az összefüggés a 18. századi
Csernobil és az 1944-es Svédország között az, hogy mindkét esetben ott
van egy démon, mélyen bevésődve a tudatunkba. Sapiega esetében a hely az,
Bergman esetében az évszám. Ezért tűnt mintegy istenkísértésnek 1944-ben
egy alkotói gyötrelem kellős közepén lenni, ott ülni egy forgatókönyvvel,
kibontani a dialógusokat. Európában még folyt a háború az összes véres
csatájával, koncentrációs táborokkal, Bergman meg ott ül, és filmet csinál.
És egész Svédország alkotóerejének teljében van. Egy olyan időszakban,
amikor egész Európa öli egymást, Svédországnak sikerült megmaradnia semleges
államként; ez volt az egyetlen ország a Balti tenger mentén, amelyik nem
vett részt a második világháborúban, és amelyet nem szálltak meg.
De ott állni a lobogó tűz közepén, és elfordítani a fejünket, nem könnyű.
Vagy segíteni kell oltani a tüzet, vagy gyufát adni azoknak, akik rakják.
És ez a svéd semlegesség valószínűleg nem kerül be a történelembe olyan
példaként, amire büszkének lehet lenni. Svédország meghajolt a hitleri
Németország előtt. Aztán a győztes – Szovjetunió – előtt, kiadta a balti
országokból érkezett háborús menekülteket. És így, kívülről szemlélve Svédországot,
azt lehetne mondani, hogy Svédország bűnös. De ha svéd volna az ember,
és belülről szemlélné a dolgot, hálát adna Istennek és a sorsnak, hogy
Svédországban született, nem valahol máshol.
Rakott szoknya és levágott kar
A mai Svédországban az emberek ritkán hozzák szóba a második világháborút.
Norvégiában többször hallani róla. De a finneknek van a legtöbb mesélnivalójuk
a huszadik század első felének háborúiról. Általában véve Finnország az
egyetlen olyan skandináv ország, amely főleg történelmi és politikai alapon
kötődik ehhez a régióhoz.
Mi, litvánok szeretjük úgy emlegetni Finnországot, mint olyan országot,
amelynek ugyanolyan történelmi esélyei voltak, mint nekünk, de tőlünk eltérően,
ők ki tudták ezeket aknázni. Tényleg, sok a történelmi párhuzam. Amikor
Litvánia ellengyelesítése folyt, és a litván nemzetet nem sok választotta
el attól, hogy teljesen lengyellé váljon, a finnek a svédektől voltak kulturális
függőségben. Akárcsak a litván, a finn nyelv is kezdett kiszorulni, a finnek
igyekeztek svédre változtatni a családnevüket. A 19. században, amikor
Litvánia nemzeti megújhodáson ment át, Finnországban is lejátszódott ugyanez
a folyamat. Igaz, hogy Finnország kivételezett provinciája volt Oroszországnak,
és a finn nemzeti újjászületést nem fojtották úgy el, mint a litvánt. Ennek
az volt az oka, hogy a cár a finn nemzeti újjászületést a svéd befolyás
visszaszorítására igyekezett felhasználni a régióban, annak biztosítására,
hogy a finnek sose akarjanak Svédországhoz csatlakozni.
Finnországot nem érte el sem az 1831-es lengyel, sem az 1863-as lengyel-litván
felkelés. Éppen ellenkezőleg, a finnek további előjogokat kaptak a cártól,
amiért lelkesen segítettek leverni ezeket a felkeléseket. És úgy tűnik,
Finnország ma sem bánja, hogy ilyen szerepet játszott a 19. századi orosz
birodalomban. Ezt bizonyítja II. Sándor cár szobra Helsinki legelőkelőbb
pontján, a katedrális előtti szenátusi téren.
Finnország viszonya a Szovjetunióhoz a 20. században eléggé eltérő volt.
A finnek kikiáltották a függetlenségüket 1917-ben, néhány hónappal előbb,
mint a litvánok. De van egy későbbi lap a finn történelemben, amelyet mi,
litvánok sikeresen elkerültünk. A polgárháború. Háború fehérek és vörösök
között, amelyben sok finn meghalt, és amely évtizedekre megosztotta ezt
a nemzetet. A fehérek győztek, de még ma is, ha két finn találkozik, könnyen
előfordul, hogy az egyik megkérdezi a másiktól: „És a te nagyapád melyik
oldalon volt?“
A finnek a legtöbb elismerést valószínűleg a Szovjetuniónak való ellenállásukkal
szerezték a téli háborúban, amely 1939 késő őszén kezdődött és 1940 tavaszáig
tartott. Ezt mindig felhozzák a litvánokkal szemben mint példát, amivel
le is tromfolnak. Ők megtették, és mi még csak meg se próbáltuk. Más szóval,
a finnek nem fogadták el Moszkva feltételeit, nem adták meg magukat harc
nélkül, és lehet, hogy ez mentette meg őket ötven évnyi szovjetizálódástól.
Oroszország ellenfeleit minden korábbi háborúban legyőzte végül, ha
nem az orosz hadsereg, akkor a kemény orosz tél. A téli hadjáratban éppen
az ellenkezője történt. Az oroszoknak egy kisebb ellenféllel kellett megütközniük,
de olyannal, amely még náluk is jobban fel volt készülve a kemény télre.
Azt lehetne mondani, hogy ez volt az első olyan háború, ahol a hó, a jég,
a hideg nem az oroszok oldalán állt.
Karl Gustav Mannerheim és a többi hadvezér ügyessége segített
a finneknek, hogy tartsák magukat délen, és az északi téli erdőségek a
derékig érő hóval védték az ezer kilométer hosszú keleti orosz határt.
Ebben a háborúban Finnország elvesztette Vyborgot, amely a harmadik legnagyobb
városa volt akkor, és egy nagy darabot az északi területeiből kijárattal
a Bering-tengerre. Európa térképén a háború előtti Finnország úgy nézett
ki, mint egy lány hosszú bő szoknyában, aki feltartja mindkét karját. A
Moszkvával vívott háború levágta szoknyájának balsarkát a Ladoga-tó partvonalával
és a balkarját, amely kinyúlt egészen a Bering-tengerig.
A második világháború alatt Finnország egyesítette erőit a náci Németországgal,
inkább a közös ideológiától vezettetve, mintsem azért, mert meg kellett
védeni a területét Moszkvától. Finnország megpróbálta kihasználni a helyzetet
arra, hogy megpróbálja visszaszerezni levágott karját és a szoknyája csücskét.
Amikor a háború menete megfordult, Finnországnak nem volt más választása,
mint hogy ő is sarkon forduljon és csatlakozzon a Hitler-ellenes koalícióhoz.
Amikor egy idősebb angol, francia vagy amerikai azt mondja, hogy harcolt
a második világháborúban, nem kétséges, hogy ki ellen harcolt. De egy finn
esetében ezt külön meg kell kérdezni.
A svédek és a finnek közti viszony
Amikor megkérdeztem a finneket, nem érzik-e úgy, hogy Európa legszélén
élnek, tréfásan azt felelték, „Nem probléma. Miénk a Nokia“. De miután
több időt töltöttem közöttük, észrevettem, hogy sokszor maguk a finnek
sem találják Finnország helyét a saját Európa-képükben.
Amikor Helsinkiben jártam, a „Q“ című darab premierje után a fiatal
hangmérnök éppen egy bárban ünnepelte első hivatalos premierjét. Úti élményeinkről
meséltünk egymásnak. Ő mindig úgy kezdte, „Amikor Európába utazom…“, vagy
„Amikor Európában vagyok…“. Megkérdeztem, hol vonja meg Európa határait.
Elgondolkodott, és azt mondta, Észtország, Lettország, Litvánia nincs Európában
– semmiképpen. Ezek a balti államok. Lengyelország? Talán. Németország,
na ez aztán Európa, száz százalékig. Még Dánia is Európa. De Svédország?
Nem. Svédország az csak Svédország. But Sweden? No.
Sweden is just Sweden.
A finnek különösen vélekednek a svédekről. Nem is tudom megmagyarázni.
Ha azt mondanám, hogy ellenségek, az túl erős. Testvéri viszony? Ebben
sem vagyok olyan biztos. Minden nemzetnek vannak régi elintézetlen számlái
a szomszédaival, ez az alapja egy sor sztereotípiának és viccnek. Mondjuk,
hogy a svédek és a norvégok heccelődnek egymással. De a finnek képe a svédekről
kétrétű. Már önmagában az a tény is magyarázatra szorul, hogy Finnországban
két hivatalos nyelv van – a svéd és a finn, holott a lakosságnak csak hat
százaléka svéd. Nem sok ország tud felmutatni ilyen mérvű toleranciát a
szomszédból való kisebbségei iránt. Igaz, hogy Finnország hatszáz éven
át Svédország része volt, de a finnországi svédek, aki jórészt a Botteni-
és a Finn-öböl mentén valamint az Aland-szigeteken élnek, itt élnek már
évszázadok óta. Így aztán egyfelől természetesnek tűnik ez a fajta kétnyelvűség.
De ha megpróbálnánk átvenni, Litvániára alkalmazni ezt a példát, és megkövetelni,
hogy „Vilnius” felirat alatt álljon az is, hogy „Wilno”, a „Kaunas” alatt
pedig az is, hogy „Kowno”, az már kellemetlen volna.
Mindazonáltal a rendkívüli állami tolerancia mellett a nem-hivatalos
vélemények és érzelmek könnyen elszabadulnak. „A svédek arrogánsak“, „A
svédek beképzeltek“ – ilyesmit is hallottam Finnországban. Hallottam ezt
is: „A svédek ugyanannyit isznak, mint a finnek, csakhogy a finn mindjárt
az asztalnál elhányja magát, a svéd összeszedi maradék erejét, feláll,
és dalolva, elegánsan távozik. A tartalom ugyanaz, csak a dolog esztétikája
különböző.“ Van némi irónia ebben a megállapításban, de nagy adag provincializmus
is. Azt is hallottam, „Ha egy svéd káromkodni akar, azt mondja „jevlia”,
és nem történik semmi. De egy finn rávág az öklével az asztalra, és azt
mondja fenyegető hangon, hogy „perkele”. Egyszer egy színésznő a Helsinki
színházból bemutatta nekem ezt a „perkele, perkelét”, az asztal majdnem
ripityára tört. El kellett ismernem, hogy nagyon hatásos.
A finnek ugyanúgy beszélnek a svédekről, ahogy egy paraszt beszélne
valakiről a nagyvárosból. Utóvégre évszázadokon át a svédek alkották Finnország
elitjét, míg aztán a finneknek sikerült feltámasztani néhány eredeti vonást
egyébként majdnem teljesen asszimilálódott falvaikban. Ugyanez az attitűd
megtalálható Litvániában a lengyelekkel szemben, Az a litván szó, hogy
„ąl?kta” valamikor a nemzet elitjéhez tartozó személyt jelentett, ma a
litvániai lengyeleket csúfolják így. Mint a finnek, mint is átmentünk egy
olyan kulturális asszimiláción, amely majdnem a kihalásunkkal végződött.
És mindkét nemzet, amely csak a falvakban fennmaradt hagyományok felelevenítésével
volt helyreállítható, azóta is nem egy nacionalista, hanem egy paraszt
és úriember szembeállítással jellemzi kulturális elnyomóit.
A finnek külső megjelenése eltér a többi skandinávétól. Egy litván
lány egyszer közölte velem, hogy minden norvég és svéd úgy néz ki, mintha
mindnek ugyanaz volna az apja. Litván férfiaktól hallottam a skandináv
lányokról, hogy „Túl nagy az arcuk“. Persze az ilyesfajta általánosításokban
és sztereotípiákban nincs semmi új. Még az a legenda is, hogy minden skandináv
szőke, inkább legenda, mint tény. Valószínűleg több a szőke Litvániában
vagy Lengyelországban. A svéd vagy a norvég északon kimondottan nehéz egy
szőke embert találni. Maguk a skandinávok ezt a régi tengerjáró hagyományaiknak
tulajdonítják. A mediterrán országokból érkezett tengerészek hozzájárultak
a helyi genetikai kódokhoz. Ugyanúgy, ahogy a vikingek szőkéket nemzettek
mindenütt a tengeri partvonalak mentén.
És végső soron lehet külső hasonlóságokról is beszélni a skandinávok
között, ott van az a láthatatlan arcizom vagy ránc, amelyről meg lehet
mondani valakiről, hogy skandináv. De a finnek külső megjelenése más. A
személyiségük is más. A finnekkel volt a legkönnyebb szót értenem. Itt
könnyű volt áthidalni az eltérő kultúrákhoz és tradíciókhoz tartozó emberek
közötti távolságot.
Élő bőröndök Finnországból
Bár az első finnek, akikkel találkoztam, nem tettek rám túl jó benyomást.
Ez majdnem húsz éve történt Leningrádban. Moletai városából érkezett orvosokat
a családjukkal együtt valami félreértés folytán Leningrád egyik legjobb
szállodájában, a „Pribaltszkajába“ helyeztek el. Amikor beálltunk a parkolóba,
lerobbant „Laza“ buszunk mögé betolatott egy nyugati autóbusz finn rendszámmal.
Akkor tíz éves voltam, és nagyon kíváncsi voltam minden külföldire. A busz
ajtaja kinyílt és teljesen részeg tinédzserek gurultak ki belőle. Nem túlzok.
Úgy estek egymás hegyére-hátára, mint a bőröndök. Aztán nagyjából négykézláb
másztak el a szálloda ajtajáig.
Az alkoholizmus probléma Finnországban.. Probléma Svédországban, Norvégiában,
Észtországban, Lettországban és Litvániában is. Olyan probléma ez, aminek
minden északi ország ki van téve a hosszú telek, rövid napok, kevés fény
kiváltotta depresszió miatt. Ilyen időszakokban az alkohol a legrövidebb
út, hogy egy időre megint egy kis fényhez jussanak.
Ezért van az, hogy ezekben az országokban a kormányok igyekeznek különböző
módokon fékezni az alkoholfogyasztást, az árak emelésével és más eszközökkel
próbálnak harcolni ez ellen a betegség ellen. A 19. században, amikor Motiejus
Valančius még éppen csak elkezdte hirdetni az absztinencia eszméit, Skandináviában
a kormányok már régóta állami szinten küzdöttek az iszákosság ellen. Mindennek
az antialkoholista politika lett annyi eredménye, hogy Skandináviában ma
már az emberek inkább isznak sört, mint töményet.
Én olyan ember vagyok, aki ritkán megy el egy kocsmába, de ha mégis,
akkor egy egész éjszaka se elég. Hajnal felé már rendszerint társaságra
vágyom. Ez nem igen jött be nekem Nyugat-Európában, ahol az emberek hagyományosan
ráérősen isznak, lassan kortyolgatják, ízlelgetik az italukat. Mire a nyugatiak
végeznek az első sörükkel, én már a harmadikat rendelem. És akkor bűntudatosan
kell a szemükbe néznem, és elárulni, hogy én nem vagyok alkoholista, csak
ahonnan én jövök, ott az emberek megszokták, hogy gyorsan isznak. De Finnországban
más a helyzet. A finn bulikon én voltam az első, aki felállt és hazament.
Még a finn nők is gyorsabban lehúznak egy korsó sört, mint én. Ez jobban
megnyugtatott, mint maga a sör. Azt jelentette, hogy normális vagyok. Egy
normális északi, aki igyekszik belülről minél gyorsabban felderülni egy
hosszú sötét északi estén.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
IVA©KEVIČIU©, Marius
„Ha kifogják a fehér amurokat”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Eurolitvánia”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Az én Skandináviám 1.“
Magyar Lettre Internationale, 54
„Az én Skandináviám 2.“
Magyar Lettre Internationale, 55
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu