Zufar Garejev
GYURMA
 

 – Van egy plecsnim – mondja egyszer Petrovics, a házmester –, meg egy kalapom is! Nagy egy göpre, fölveszed – hát enyhén pörge.
 És beszalad, ahova halad. Vele a felesége, vele a gyerekei: iskolás–, óvodás–, meg még minden másféle korúak, föl se sorolhatni mindet. Beszalad, s a fűszeresnél mi szemszájnak: köleskása, simakása, grízkása, kakása, valamint egy szuvenír–kanál, feketés–aranyas. Rajta kakas pengeti a sarkantyúját, hohlomavirág ékeskedik.
 – Amerikai? – váltott szigorúba Petrovics.
 – Aha – leppegik mindenfelől –, ahahát–nahát...
 – Helyes. Rend a lelke mindennek!
 Ezt a Petrovicsot! Ezt a pörge kalapot! Szemrevételezi a kínálatot. A hekkhalat és a makrélahalat. Lazac ikrácskával, ikrácska nélkül, intézkedés, rendelkezés árjegyzékkel, meg egy busafej. Büszke a fejetartása...
 – Naaa, busát akarunk – rikkantják a csemeték. – Dzsengát akarunk és hozzá egy kínait. De agyafúrt legyen ám az esze...
 – Eh, jólesne a busa husa – sóhajtja Petrovics. – Kínait meg majd hozok nemsokára, Cárgrádból...
 – A dinnyét a vásárból hozd, az örményektől, meg parizert is hozzál...
 – Nem, falinzert mi nem eszünk – sóhajtja Petrovics. – Még ha amerikai lenne...
 Mennek a nyögdíjfolyosóba, de a folyó só már rég importálódott, s már tavalyóta házonkívülvan. Ekkor Petrovics dolgos kezéhez méri a csónakevezőt, az ezüstöset–alamíniumosat – 1, azazegydarab.
 – Szibéria folyóin hajókázok nemsokára – mondja. – Valamint az Altáj–folyón – már ha összejön...
 – Egyebet megmérnem vettetek? – kiáltja a felesége. – A folyó só meg egyre csak házonkívülvan!
 – Ezt a folyó sót! – intett be konkrétan Petrovics.
 Szaladnak az ananászok iránt, érintve a kókuszokat. S már tele is a kezük: hűtőszekrény–alátéttel – 4 db, piros műanyag lapáttal – 3 db. Petrovics vidoran lép ki a sopból, vele a felesége, feleségével a gyerekek. A gyerekek egymást számlálják, mennek hazafelé, lakni a földszinten, a függönyzetlen ablak mögött. Petrovics kalaposan csókolja a feleségét, kezében alumíniumevezőt tart, meg-megsimítja a plecsnit. Ellepvén az ablakot, a mindenféle korú gyerekek nézdegélnek az utcára, az üveget az alátétekkel ütögetik, némelyik piheg, másik meg pofánköpköd, megint más a kalasnyikovval pajkoskodik. Egy bajszos egyre csak a sárga pattanásait nyomkodja, más lencsit dajkál, arra meg rácsimpaszkodott valami kórságos vénember, azon meg egy Zsebmögi nevű öregasszony ül. Ahogy elsül a kalasnyikov – keresztet vet, ha meg valaki ebugattázik, hát odafricskáz, de ha rajta múlna, fejbebikázna hát egy tizenegyest. Zsebmögi orra, lám, vereslik, huncut a szemepárja, böllenkedni készül. Egyszercsak nekiiramodik, le a tatáról, fölkapja a viganót s az ajtóhoz surran – irány a kapualj, onnét meg – a sop, egyenest a rakodókhoz, rögvest pohárkával–uborkával. Már pityókos is, csikkre gyújtott, mézesmázosan kezd hunyorogni. A feleség meg kezdi számlálni a gyerekeket, a csimpaszkodó öreget is hozzászámolta, ám a csínnyenkedő nincs meg. A sógort a bótba menesztik. Fájdalmatos, ahogy a sógor elkapja Zsebmögi fülit, hatalmatos kezével beletúr a fületövébe.
 – Áhá, megvagy!
 – Jaj, félek Fegykától! – visítja a szüle.
 – Te meg, mámikám, mit csibészkedsz má' megin'? – Fegyka szigorú volt: se pohárkával, se csikkel meg nem vesztegeted. Az meg csak visítoz:
 – Jaj, félek Fegykától!
 Erre a sógor kalickába ültette, popsiját leragtapaszozta, fenyegeti:
 – Megbecsüld magad! Vigyázz, mer' még lefülellek! Nótát danálj!
 Maga meg példásan az ablakhoz telepedett, alátéttel dobolgat az üvegen, káromkodgat, annak meg, aki a pattanásait nyomkodja, jótanácsot ad:
 – Nősülnél meg, Gyimon – akárcsak én...
 Amint Gyimon elsütötte a kalasnyikovot, a csoroszlya leesett az ülőrúdról, abbamaradt a danálás.
 Petrovics kalaposan teázik, fölfújja a képit, de már le is locsolta pacsulival pöttyös nyakkendőjét.
 – Nemde érzékieskedni készülsz már megint? – kérdi hízelkedve a felesége.
 – Már mér' ne? – feleli Petrovics. – Hajlok én akár az erotikára is...
 – Eridj csak – sóhajtja gyöngéden a felesége. – Megbízom benned, nem iszol, szép szál pasi vagy te... Eridj hát, szórikázz Tollúka–filkókával...
 – De tán mégse kéne – bizonytalanodott el Petrovics. – Igencsak elfáradtam, Tollúkában meg miféle tárgyiasság vagyon?
 – Vagy három hete nem voltál... Pitézd meg behatón, de vacsorára hazagyere...
 Alighogy kimondta – Petrovics máris az utcán termett. Ráadásul valami ürge egy fehér paripán vágtat – oly gyönyörű, mint egy költemény, akárha festő ecsetje rajzolta volna.
 – Paripámon elvigyelek Tollúkához? – kérdi.
 – Előbb gondolkodóba esnék – szólott Petrovics. – Te meg csak vágtass...
 És elvágtatott, lám már nincs is közel, lám már messze–messze jár, és lehet integetni neki, a másikkal meg az alumínium evezőt fogni, hogy le lehessen csorogni az útjába kerülő folyókon. "Isten veled, jógember, isten veled! Görögországba utazol, sop–túrral Ciprusra rohansz, vagy Törökországba vágtatsz kápszerért..., isten veled, jógember! Tarts meg emlékezetedben, míg élsz!"
 A festő meg, ahelyett, hogy a magasztos pillanatra figyelt volna, kéjsóváran a szék alá esett – az igazat megvallva, hosszúhajú volt, tehát reppelvert, de lehet, hogy a kalasnyikovot fogta a zsebében: ki igazodik el ebben manapság? Törökországról hallván, minden eshetőségre készen kihúzott ruhakebeléből egy "Pontiac" vécécsészét, s vidáman odaszólt Petrovicsnak:
 – Hapsikám, nincs már többé munkaverseny, de van eladó nagybani vizesblokkom, van füvem és MIG–28–asom, válaszd, ami jólesik.
 Eltűnődött Petrovics, megvakarta a tarkóját, majd odamotyorintott:
 – Hű, de sok gondolatom támadt egyszeriben...
 Ám legyen – azonnyomban beült a MIG–28–asba, repülés végett. Akármit is hányt a festő a szemére, Petrovics azért mégis modern orosz ember volt, ismerte a konverziót is, meg Sztálint is gyűlölte, következésképp szeretett az Aeroflot helikopterén röpködni. A kerek kisablakból intett egyet az evezővel:
 – A Bajkáli útra vágyom, a gádzsimhoz... A faliújság alatt éldegél a szentem, ami a biznisz–centör mellett van, ami a Holding–fasoron van meg a sztrít–utcán!
 – Szexepiles? – kíváncsiskodott a művész, fiatal volt és hetyke helye nem eleget ketyegett.
 – Megjárja – felelte komolysággal Petrovics. –, bár a bal szeme furnérral van beszögezve. Viszont hatalmas a lelke nekije, akárcsak jómagamnak...
 – A szex nem ismer irgalmat! – integetett a földről a hosszúhajú. – Sem a holtak, sem az élők vonatkozásában!
 "Így igaz – gondolta Petrovics. – Három háborút megjártam, két inflációt megéltem, három infarktust, de csak annyit mondhatok: nem ismer irgalmat a szex..."
 Minden rendben lenne, csak nem lehet elférni az utcán, valamit kérdezgetnek, tán népszámlálás foly:
 – Melyikük énekesmadár?
 Erre senki se válaszol, rohannak a dolguk után. Csupán Petrovics volt rendíthetetlen és világos:
 – Én vagyok az az énekesmadár, még ha némelykor ez lírainak tűnik is...
 Fölakasztotta kalapját az evezőre, megigazította a nyakkendőjét és még egyszer megerősítette:
 – Én vagyok az énekesmadár, és nincs szándékomban más madárnak lenni!
 – És mi okból? – kérdezték nyekergő, bűzlő hangon, rothadt vesétől, állott–pállott irigységtől szaglón.
 – A válasz egyszerű: ez úgy csodálatos, ahogy van. – És Petrovics érthető izgalmában fölsírt, fehér zsebkendőt húzva elő. – És ami csodálatos, az nem ég el.
 Erre kinyitották a kisajtót, és betették a szotyolával kevert zabhoz–köleshez. A sárga Tollúka a vizestálkát kerülgette, magocskával karistolt, rozsdás szögecskét kalapácskolt – bal szeméről már egészen leválófélben volt a furnérlemez. Néha a vödörkéhez lépett, és hosszasan sóhajtozott fölötte, a falat nyálköpögette, ilyenkor aztán durva szóval élt, mely f... betűvel kezdődött és p... betűvel végződött. Kapta magát, megbúbolta Petrovicsot, mire Petrovics elesett, teljesen elvéresedve.
 – Szexepiles! – mondotta messze onnét elragadtatottan a festő. – Érted, erotikus töltelékettel...
 Az evező elzuhant Petrovics mellett. Tollúka a mellére szökkent, érdes nyelvecskéjét forró csókra éhesen nyújtogatja.
 – Jer velem puszikálódni, különben nem engedlek a köleshez...
 Lelökvén magáról a rusnyát, Petrovics fölkiáltott:
 – Nem a'! Na, akkor inkább a tükör előtt illegetem magam, csörgetem a csörgőt, kétszersültet rágicsálok...
 És illegetni kezdte magát, az evezőt és a kalapot is fölpróbálja a kakis ülőrúdon – lám, a csörgőhöz szalad, de serényen a székletbe botlik, elesik, s az evező csörömpölve ismét elzuhan mellette.
 – Megsüketítsz! – óbégta Tollúka. – Megsüketítettél, az öregördögit neki!
 Ám eszébe jutott a szerelmetesség, mindenféle irgalmatlanság jutott az eszébe, ravaszsággal szándékozott hódítani, csalárd jósággal:
 – Tehát büszke vagy, akár a nárcisz–fiúka: előbb magadra figyelmeznél, s csak aztán mélyednél el szépségemben... Benne vagyok: szórikázz a tükör előtt, amennyi csak beléd fér, én meg addig hunyok egyet – az erotikában koronként türelmes vagyok, hosszúkás a ráérőkém...
 – Megyek is – ha már engedélyezték...
 Ismét elfutott Petrovics a csörgőhöz meg a kék tükörkéhez, illeg–billeg a kerek üvegcse előtt, igazgatja a kalapját, vállához méri az evezőt, mondván:
 – Nézd csak, bugyutácskám, de fess vagyok! Az evező lamíniumos, a kalapom gabardin, a mellyem fehér, ráadásul tudok egy olyan szót, miről még csak nem is álmodtál...
 – S mi légyen az? – érdeklődött kíváncsian Tollúka. – Elsenyvedek, ha meg nem tudom...
 – Egyelőre elfelejtettem – hárított Petrovics. – De tudom, hogy hosszú, nyakatekert...
 – Akkor ugyan sztorizz már valamit – kérte Tollúka. – Hűde szeretem a mindenféle sztorikat. De borsos legyen ám a csattanója...
 – Halljad hát – válaszolta készségesen Petrovics. – Egyszer zsidó voltam. Akkora pocakom volt, hogy csak na! Szerettem a tyúkocskákat, a fehérkenyérkét. Egy ízben becsületes úton meglovasítottam egy gyémántot, fekszem éjjel az ágyamban, reszketek, hogy jönnek–visznek mindenféle enkávédék...
 – Zsidókról nem kell – intette le Tollúka –, magam is zsidráknő voltam abban az évben, ismerem ezeket a kacifánkos dógokat...
 – Egyszer – vágott bele a meseszövésbe Petrovics –, szóval egyszer rendész voltam egy vállalatnál... Itt a tél, itt a portásfülke kisablaka, kilátni rajt' a hósivatagra. Köztünk meg, érted, forr a láboska. Profilban állok Iván Prokofjevicshez képest, maj' megfúlok, az meg nyomakszik a potrohával, szájával a fülembe nyámmog. Túlfelől meg Peregon Fedotics támasztja seggivel a vállamat – hát így üldögélünk a portásfülkében, mintha toronyszoba–komfortfokozatban. Kihajolt – mármint Peregon Fedotics – a kisablakból, pillantást vetne a hófehér síkságra, melyen hófúvás söpör végig – s közben erről–arról dalokat süvít –, én meg kapom magam és fartövön szúrom a villával...
 – Muszáj volt? – borzolódott föl Tollúka, hogy a szüzsé ilyetén éles fordulatot vett.
 – Rajzfilm az életünk, semmi több – felelte elgondolkodón Petrovics, ráérősen értelmezve a múltat. – Hát a riméjkről hallottál–e?
 – Ne vesztegessük rá a szót – ásított Tollúka. – Ej, de hajcsikálhatnékocskám támadt egyszeriben... Mi nem tudunk semmiről, elég nekünk a magunk baja...
 – Immáron új munkám van – mondta Petrovics. – Fontos, érdekes, perspektivisztikus...
 – Három ezres is leesik egy nap, igaz? – éledt föl Tollúka, kezdte Petrovicsot hízelkedve az anyagiak oldaláról becserkészni.
 – Mindennek megvan a maga bája – tért ki a válasz elől Petrovics.
 Tollúka szerelemittas szemmel közelebb vonódott.
 – Menjünk a zabhoz–köleshez, menjünk a szotyoládéhoz... – ám menten kételkedni kezdett. – Avagy előbb a vizecskénél pajkoskodjunk?
 – A vizecskénél – egyezett bele Petrovics, a sarokba állította az evezőt, s fölaggította rá a kalapot.
 Tollúka, nyögések közepette, elsőként bicegett a tálkához – sárga j'a lelkem, nagyhirtelen fölborzolta popóján a tollakat. Petrovics kételkedni kezdett az érzés esztétikai szépségében. Mintha mi sem történt volna, kezdett Tollúka a vizecskénél pajkoskodni, tramplizálódni:
 – Gyere hát huncutkodni, ne törődj a csüggedelemmel! Avagy elsőbben popsáztassunk a tálkában? Belefarolunk, tollonborzolunk, hopp–kiugrunk, zabolátlanul ordítunk, meg szemforgatunk – jó?
 – Gyerünk a tálkához – Petrovicsnak nem volt ellenére.
 – Jól van hát, rendben van...
 S azzal nem vesztegetve a szót beugrott a tálkába, farocskájával beleült a vízbe, a fenékhez dörgölőzött, egészen elterült. Nemsoká fölkiáltott:
 – Látod, milyen huncutka vagyok? Mi oka van annak, hogy nem vetsz érzelemteljes pillantást reám? Tudnád csak, mennyire ki vagyok éhezve az érzelemre! Fáj is mindenem amúgy női módra az egyedüliségtől: itt szúr, ott hasogat, emitt megdagadt, amott megduzzadt. A hátamról már nem is beszélve: mázsás súly nehezül rája. Belebetegedtem a te huzamosabb távollétedbe...
 – Ímlám – motyogta Petrovics.– Elfélszegít ez a hirtelen kitárulkozás...
 Akár a másik, Petrovics úgyszint megnedvezte magát, meglehetős lustasággal. Hamarosan arrébb ment, megállt oldalvást. A nőci meg, mindenre fittyet hányva, lubickol, visongat. Hirtelen Petrovics mellén termett sóhajtozva, karmait a torkába mélyesztette, fölcserrent:
 – Tollúka–filkóka vagyok, Tollúka–filkóka vagyok! Nosza puszikálódjunk, nosza babuskálódjunk, nyelvecskéinkkel egymásban sertepertéljünk...
 Sétálgatott Petrovics fején, csipegette a szemöldívét, a szemébe kakkolt egy hígacskát, turbékolgatott, észre nem véve, hogy Petrovics már se élő, se holt alatta fektében:
 – Szeretlek, szeretlek, ha vénecske vagyok is, ha nyikorgok is, mint a százéves viskó...
 Ekkor emberszemek szegeződtek rájuk, öblös basszus turbékolt a kalicka fölött:
 – Nédd csak, a Petrovics is itt termett valahonnét. Piros csizmácskában fekszik, fehér nadrágocskában, nézni is kellemes, meg mindenfélén töprengészni közben. Nosza, szárnyalj csak a plafonhoz, hadd szemlélődjünk–gyönyörködjünk benned...
 – Nem eresztem! – sikoltotta Tollúka; zörgedelem támadt, ahogy az ülőrudacskán szaladgált, belemeredt az emberi szemekbe, majd szétterült, úgy állapodott meg.
 – Nézd, milyen hű a hitese – helyeselt a basszus; benyúlt egy kéz, lehúzta Petrovicsról a nadrágot, betapasztotta a popsiját piros gyurmával:
 – Szállj, Petrovics, szállj...
 Petrovics engedelmesen fölröppent, körözött egyet a szobában, s a karnison landolt. Ekkor aztán Tollúka is utána röppent, csapongott egy kicsit, meresztgette a szemét, mindeközben megszeppenve kiáltozgatott:
 – Életemben nem repültem még, jujdefélek! Egyre csak az etetőkénél ültem, üldögéltem–sóhajtoztam, nyikorásztam–szuszogásztam, dúrtam–molltam, a levegőég iránt pedig haraggal voltam: minek is nekem a kékegekbe szárnyalás? Mi az ördögnek, inkább az etetőkénél téblábolok, szotyolkát hántok – csak elmúlik a nap, lehet ismeg hajcsizni... Napra nap, s már elközelget a kegyetlen halál...
 Imígy elmélkedvén fennhangon, először a szekrénynek ment neki fejjel, aztán a tüllfüggönynek, görcsösen a hófehér virágba kapaszkodott, melynek szirmocskái aranyos árnyalatú szegéllyel bírtak, majd percenként rákezdte a kérdezősködést, fejét forgatva:
 – Jaj, hol is vagyok én? És te, Petrovics, hol vagy? Körbetekintek, de nem látlak, nemhiába mondják rám, hogy bárgyonc vagyok! Úgy is van az...
 Ekkor az ablakban föltűnt egy ösztövér, pityergő valaki, ámde paradicsomi köntösben, mamuszban, ráadásul tökkopaszon. Megtörten szorította kezét a mellkasára és patetikusan szónokolt a tányérokkal, konzervekkel és befőttesüvegekkel megrakott párkányú poros ablakon befelé. És ímé az, amit beszélt, másik kezét a messzeségbe nyújtván:
 – Csuda–csodás tökjózanon aludni, mikor a július szórja ezüstjét az ablakba bele. Csodás dolog nyűtt füllel hallgatni a világ távoli zsivaját: egyhelyütt üveget törnek be, másutt pofákat, csikordulnak a fogak, szakadnak a hajszálak, autók gurulnak, hattyúk rikácsolnak – akárha a Bábel tornya épülne. Leeresztett szemhéjaimon keresztül utakat és hegyoldalakat látok, kupolákat látok meg falukat. Fölcsinált falukat – még ha a látókámat szúrod is ki! Csodás dolog mind esőben aludni, mind szibériai dermeszben, mind a moszkvai latyakban. Csodás aludni, s derűsen és zengőn száguldani Isten szabad ege alatt: mintha dal lennél, mintha az Aeroflot menetrend szerinti járata, vagy valaminő más madár! Csipegettél–rókázgattál, s mintha ölbe kapnának, vinnének a föld fölött – mintha cár lennél, vagy ami még jobb: mintha cárevics!
 Ekkor föllendítette karját a Bauntimadár, a paradicsomi rajzolatú köntös föléje terült, szárnyai valami lehetetlen élvezetben verdestek.
 – Nofene... – fejezte ki elégedetlenségét Tollúka.
 Nehezen lélegzett, miközben a függönyön Petrovics felé araszolt, a karnisra. Ugyanakkor Petrovics fölülről érdeklődéssel figyelte Bauntit, s mikor a másik keservesen fölsírt, sovány kezével törölgetve könnyeit – özönük igazán érthető volt egy ilyen szónoklat után –, Petrovics fölsóhajtott:
 – Jóvanhát..., nemdebár rendbe jön, ugyebár?
 Majd nyögdécselve kezdett leereszkedni a karnisról:
 – Lemegyek, oszt iszok egyet, ilyen derék hávert...
 – Megtoldom egy tojáskával a flaskát – ábrándozott melegszívűen Tollúka. – Azonfelül még paradicsomot, virslit...
 – Amerikaiak? – váltott szigorúba Petrovics. – Magad is tudod, hogy mindenekben rendet tartok...
 – Tessék? – kérdezett vissza nagyothallón, miközben épp tojáskát meg vodkát csomagolt a kendőbe.
 – Rendben, ide vele, ami van – dobta le magáról Petrovics a ridegséget.
 Ám a neki járó felsőbbrendűség megmaradt. Petrovics közben ezt gondolta: "Örökké a vumennyica szoknyája mellett ülni – tuti, hogy belehülyülsz. Tudj'isten, mit össze nem karattyol: jó vagyok, olyan, érted, ikai, amerikai, úgymond... – és te ki vagy? Nem akaródzik neki, hogy a pasija kiválóbb legyen nála, hát maga mellett tartja, a térdinél."
 – Fogunk puszikálódni? – kérdezte a mocsok, és Petrovics undorgott a ravasz női fondorlattól.
 – Fogunk – kapta magát s beleegyezett nagyhirtelen. – Nyisd nagyobbra a szájacskád...
 Az oktondi sietősen Petrovics zsebébe dugta amit a fehér kendőbe csomagolt, ízibe leült vastag alfelére, teljesen elengedte magát, engedelmesen lehunyta a szemét, szélesre tátotta a száját, sóváran forgatva szürke nyelvét, mindeközben hörögvén:
 – Siess, azonnal idegyere, nem látod – egészen elomlottam, amúgy női módra, várom a puszikálódást, várom a babuskálódást...
 – Szóval így állunk! – felelte élénken Petrovics.
 Azzal erősen rávetette magát, mondhatni szenvedéllyel. Gerincre vágta a vénasszonyt, színpadi ügyességgel megragadta mancsaival a torkát – mintha szerelmes ölelésben fojtogatná, s azzal elkezdte nyálát kiadós adagokban a szájába csorgatni, annak mérgező voltáról ábrándozva. Hamarosan fölhangzott Tollúka elhamarkodott sivítása:
 – Jaj, nyálat eresztettél te átkozott, és ha megfúlok?
 Petrovics annál erősebben fojtogatta az utálatost, s akkor az majdnem halálosan kezdett hörögni:
 – Ne viccölj..., elhalok..., elhalok...
 – Várj reám, s én megjövök! – ugrott le ügyesen a vumenről Petrovics. – Ha meghalsz, hát a szerelem mián – minden nőnek ez a vágya...
 Alulról mindezt Baunti jóváhagyólag kísérte figyelemmel, egy ízben még tapsolt is:
 – Gyerünk Petrovics, nyomjad, el ne ereszd!
 Tollúka elsírta magát a csalás fölötti bánatában. Arrébb ment, nehezen lélegzett, büszkesége szenvedett csorbát.
 Megsajnálta Petrovics.:
 – Mi van, nem érted az erotikus játékot?
 – Ugyan miféle játék ez – mondotta könnyein keresztül Tollúka.
 Petrovicsot a lelkiismeret furdalta:
 – Rendben van, nem megyek el inni a háverrel, veled fogok üdögéni...
 – Nekem aztán egyre megy... – sóhajtott föl Tollúka.
 Békülékenyre vette a figurát Petrovics:
 – Rendben van, jer ide, olyan sztorit mesélek...
 Odament, Petrovics oldalához dőlt, megmelengette magát, megkérdezte bizalommal telve, hódolattal tekintve a szemébe:
 – Esetleg egy krimit, ha lehet, detektíveset–rejtvényeset? Juj, de szeretem...
 – Fejtörőset vagy pszichológiait?
 – Beleélőset...
 – Hallgasd hát... "Papagájom te, papagájocskám!" – ilyen nótát éneklek egyszer, szépséges szavakat szemelgetek, járkálgatok a lakásban, az ablakdeszkát vájkálom, az ablakba nézdegélek. Belép Mahmud. Lelőlek, aszongya. Ide a szövött pénzzel, ide a köpött pénzzel, a rajzolttal, a sajtolttal. Nincsen pénzem, mondom, nincsen igazolványom, nincsen érmém, semmim sincsen: ketrecmadár vagyok én, kétszersülttel etetnek, kölessel szóratnak. "Na és? – feleli Mahmud. – Akkor hát én is elárulok egy titkot. Direkte tettetem magam azerbajdzsáninak, valójában én vagyok az Iván–Feledke." Eh, sóhajtottam föl, arra emlékeznek, hogy Ványka vagy, de hogy hová helyeztek át – arra senki sem emlékszik. Erre az én Feledkém elkezd emlékezni: a háborúba helyeztek, volt egy RG–57–es gránátom negyvenegyben, volt plecsnim is. Futottam a tüzelőálláshoz, hogy testemmel fedezzem, nem értem el, levitték a kókuszomat – azóta fejetlen vagyok, de élek, sok a szufla bennem. Aztán hosszú évekre az építőiparba helyeztek; esztendők múltán elbocsátottak, mivel észrevették, hogy a fejem helyett csak egy bél lengedez ki a nyakamból. Valaki fölfedezte, jelentette: nincs ez rendjén, úgymond – a balettünk világelső, s akkor itt ez a rendetlenség. Namegaztán, ha vidámparkot építenek vagy metrót vezetnek az agglomerációs–segglomerációs körzetbe, hát nehogy félremenjen. Hosszú évekre megfeledkeztek rólam, már magam se tudom, hol volt a posztom, de egyet mondhatok – mindenütt. Közben megváltozott ám az élet is, beütött a kezdeményezés kora. Megint eszébe jutottam a főnökségnek, hogy halmoznám a kezdeményezéseket. Alig kezdtem bele – megint észrevették. Ültem a dolgozószobában, a magánharács messzehordó tervén dolgoztam, s véletlenül leejtettem a másodfokú rokkantságomat bizonyító igazolást, mire egy újgazdag fölkapta – s irány a Pénzümin. Nézik – tényleg fővesztett vagyok, a bél meg fittyet hány mindenre, táncikál a nyakam kráterében, ráadásul még egy cédulka is fityeg rajta a szakaszparancsnokomtól: "Nincs neki feje, örök dicsőség mindennemű háborúsegg hőseinek!" Hát így estem ki a magánharácsból, adtak egy igazolást: eridj a zíkávéba, leszel telefonos házmester. Azaz: mondjuk odaszólnak, hogy itten nálunk hóesés esett meg, cím: Srégen utca, Csálé–Ezüst köz 2. Te meg válaszolsz: majd jön a tavasz – melyet Fet is megénekelt az orosz irodalomban, Tyutcsevvel együtt –, majd fölengednek a behavazott népek, a tavaszi áradás meg majd elsodorja a banánrekeszeket. Hisz kezem sincs, amivel foganatosíthatnék valamit a hóesés ellen, meg lábam sincs, amivel odasiethetnék, meg messze is lakom, a Bajkáli utcában, maguk meg még messzebb, különben is téves a hívásuk. Most is szívesen csinálnám. Mostanában esténként kommandósnak tettetem magam, ajtókon kopogtatok, hogy raboljak. Előfordul, hogy megfeledkezem magamról, s csak állok ottan. Erre beállítanak a sarokba, kalapot aggatnak rám, sálat, esernyőt. Ha meg véletlenül leejtenek, elvágódván csörömpölök, akár az üres vödör. Akkor aztán megesik, hogy kidobnak a szemétdombra...
 "Ezt a balhét! – kiáltottam föl ekkor panaszosan. – Ó, te Ványuskám, elfeledettkém! Vót nékem egy ménem a fatornyos falumba', arra tartottam, hogy oda vágtathass, ahová csak akarsz, ha úgy adódik."
 "Oda vigyél, nekihozzá! – kiáltott föl Feledke. – Végigvágtatok Moszkván, az Ólbi Bank mellett, a Habarovszk utcába. Háztűznézőbe mennék, van ott egy kedvestelésem – piros az orcája, zsenge a feneke. Ha trolin utazik – hortyogva horkol, ha metrón utazik – hát tömött táskával!"
 Jóvan, beleegyeztem – s azzal intettem ama duhaj ménnek. Hát elsodort bennünket a piac hulláma, helyette pedig megjelent egy tengerentúli görög, vagy egy pakisztáni arab. Lerázogatta öltönyéről a tajtékot, kihúzogatta fekete füléből a hínárt, Ványára düllesztette a szemét – megiszlamizálta. S azótátul fogva elveszett az én Ványám, meg aztán magam sem tudom, hová a fenébe keveredtem el: megnősültem, vagy mi..., nem emlékszem...
 – S mi lenne ennek a mondanivalója? – kíváncsikolta Tollúka. – Nem darabos a szófűzése, szövegezett, de átélés – az nincs benne...
 – Mondanivaló? – sértődött meg Petrovics. – Amit hallottál, hát az a mondanivalója...
 – Hogy–hogy? – feleselt Tollúka. – Nem úgy van az... Mesélnél valami mondanivalósat, he?
 – Mi sem bír tárgyiassággal – kanyarodott vissza régi keletű komor gondolataihoz Petrovics, és kipökött.
 – Én legalább Bauntimadár vagyok. – mondta alant a kehes. – Ők meg miféle szerzet lennének?
 – Épp a Zsoltárokat tanulmányozzuk mostan – felelték –, vallásos korban szeretnénk élni, Istennel, ami most nagybetűvel íratik...
 S bekapcsolták a porszívót a szomszéd szobában, malacokként visongatva hozzá:
 – Ő csak alszik és alszik, a büdös bakkecske–mindenit, a por meg ujjnyi vastag körülötte! Tisztaságra vágyunk az életben...
 Bauntimadár paradicsomi mozdulatot tett, pávaként lépegetett, színpompás köntösétől kísérten: égnek emelte erőtlen karjait, térdre esett a bezárt ajtó előtt:
 – Nem kell, Uram, nem kell..., könyörgök, semmi sem kell...
 – Hát így állunk! – Berúgták az ajtót, kezdték szuszakolni befelé a hűtőt, a hirdetménynek megfelelőn: "Felettébb olcsó hűtőszekrényt keresünk megvételre, a végtelenségbe nyúló húsfagyasztás elengedhetetlen szükségessége okán." Legelöl egy, a kezeit hordóhasa körül szétvető kövérkés ember masírozott, aki mindemellett puffadt lábával egyre csak toppantgatott és ezt ismételgette: "Ez az! Épp ez az!" A hirdetés gazdája pedig a hűtőszekrényen kuporgott – egy ösztövér, izgő–mozgó, fekete nőszemély. Fogait elragadóan vicsorította Bauntimadárra. Majd pedig serényen a nyakába csusszant, s cicusként ölelve körül, fölturbékolt:
 – Felettébb szükséges a húsfagyasztás elengedhetetlensége nekünk, annak okán...
 És elhallgatott, mintegy az uracskára hagyva a befejezést, ki is egyre fokozódó iramban toppantgatott, s összességében még annál is energikusabban táncikált:
 – ... annak okán, hogy bármi megeshet!
 Bauntimadár fejének gyér hajzata égnek állt: "Hullafalók! Hullafalók ezek!"
 S azzal elkezdett körbeforogni, mint akit leforráztak:
 – Ó, igen, igen! Hatalmas igen!
 – Nem örülsz neki, férfiúka? – kérdezte a cicus, és szemével Petrovicsot vette célba. Tehát meggörbítette a hátát, szőre teljesen lehűlt, és Bauntimadár határozottan prédaleső borzongást érzett a nyakán – az fölkészült az ugrásra, kieresztvén tűhegyes karmocskáit.
 – Futás! – súgta oda még idejében Tollúka az elbambult Petrovicsnak. – Tudj'isten, mi lesz itt, még fölfal az átkozott!
 S elsőként röppent föl a karnisra, nyomában Petrovics. Négy szemet szegezve tekintettek le fölülről, nézelődtek tovább. A cicus nyalogatózott, miközben hosszú pillantást vetett rájuk, majd elgondolkodva így szólott:
 – Ezek szerint nem örülsz neki – mi, öreg?
 De hiába csábította az éber Petrovicsot városi szemekkel és egyéb női praktikával.
 – Aztán minek örüljön? – jegyezte meg elöl körültekintően az uraság és megint elkezdett toppantgatni. A hűtőszekrényt továbbvitték, s a cicus a tetejére ugrott. Az egyik munkás levált a hűtőről. Ifjú volt, esetlen, sovány nyakú, ajkai pedig puhák és kimondhatatlanul édesek. Közeledvén holdkórosként ingadozott, s mintha álomban tenné, hideg kezeit Baunti beesett mellkasára helyezte, miközben a következőket mondta:
 – Sem a hang, sem a szoba, sem az élet nem létezik – s a könnyek gyorsak, s a szél letépi őket, mintha el sem hullattattak volna...
 Az utolsó szavakat egészen halkan ejtette, mintha az a bizonyos szél egész egyszerűen ajakiról röppent volna le, s valóban kiszárította volna a püffedt szemgödröket.
 – Hogyvót! – kiáltotta egyszerre ellenszenvesen és hangzatosan Tollúka a sietve távozó fiatal munkás után. – Ládd, az ifjú mondott valami tetszetőset, s azzal eltűnt, akár a szél... Phűte – a fő, hogy ezt a csalfagykát elvitték... Mindjárt láttam, hogy nem feléd lopakodott, hanem kiváltképp felém... Méghogy Petrovics – ugyan már: szürke, igénytelen – bezzeg én! Az áldóját! Gömbölyke és fürge vagyok, akár a gyarmati citrom...
 – Semmi sem tartalmaz mondanivalót, teljesen hiányzik a tárgy... – motyogta Petrovics, akit megbántott a gyakorlaton lévő szakmunkás talányos beszéde. – Még ha ciprusi citrom vagy is, még ha turha is a kapualjban...
 Ilyet hallván Tollúka kinyitotta a száját, mivel véleménye szerint az elhangzottaknak nincs párja nyakasság és arcátlanság tekintetében. Ám Baunti lentről lelkesülten nézett Petrovicsra, mire Tollúka ideiglenesen lenyelte a mondanivalóját, gondolatban emígy dohogva: "Megintcsak a hímek összeesküvésével van dolgunk: próbálkozhatsz bármivel, hiába..." Akkor fogta magát, célzott a popsijával s megeresztett fölülről egy hígacskát az idióta kopasz fejére, s gondolatban még haragosan hozzátette: "Csirr! Csirr! Ennek kapcsán – fogadd elmélkedésemet!"
 – Uramisten! – mondotta alant hevesen Baunti. – Add, hogy egy nedves kertben halhassak meg, közvetlenül eső után, lélegezve és sírva, sírva és lélegezve..., mintha egyáltalán nem is éltem volna..., mintha ismeg kisded lennék: pucér és kicsinyke...
 S ekkor a kehesről lecsúszott a köntöse, s ő pucérnak bizonyult, amin egyébként egyáltalán nem csodálkozott. Tollúka följajdult és elkezdte korholni:
 – Hisz maga mán..., vénségire mire nem adja a fejét...
 Válaszképp Baunti üdvözülten elmosolyodott, kimutatva elrevesedett foggyökereit.
 – A lélek kortalan, mámikám. Hisz maga is épp ölég öreg, oszt mégse tudja eztet...
 – Hogy van ez? – bizonytalanodott el a kétes érv hatására Tollúka. – És miért meztelen? Csak tán nem a fütyülő az ember legszebb része?
 – Ugyan már, miféle fütyülője van az öregnek? Virgács az, nem egyéb...
 – S maga ugyan miért meztelen? – idegeskedett Tollúka. – És ha hirtelen leesik a hó vagy elkapja egy zivatar, akkor hogy lesz?
 – Hát sehogy – felelte egyszerűen a kehes.
 Tollúka gondolkodott–gondolkodott, majd így szólott:
 – Lehet, hogy rövid az eszem... Még ha öreg is vagyok, testes is, ámde a husikát is szeretem, meg miegymást... – Tollúka mélyen elpirult, mivel az illetlen fogalmakhoz ért. – A fütyülőben érdekelt vagyok. Megesik, hogy amint meglátom Petrovicsot, hát egészen... Semmi élő nem idegen tőlem – foglalta össze.
 A kehes ismét üdvözülten pillantott rá.
 – Nem illethet téged szemrehányás, mátuska, ne hidd...
 Ezek után szétszórt lett – s tűnődő is, egyszersmind.
 – Na, ezt megkaptuk! – jegyezte meg ezenközben Tollúka, miután véletlenül kipillantott az ablakon. – Kellett nekem a hóról kárognom! Lesz elég dolgunk...
 A kehes fölvette köntösét, ám továbbra is közönyös és hallgatag maradt.
 Tollúka sápítozni kezdett:
 – Petrovics, szaladj csak föl a fejemre, vakarássz a pajszerral, biz eljegesedtem én – három napja nem töretett...
 Petrovics fölhúzta az usánkáját, átkötötte a pufajkáját zsinyeggel.
 – Igaz is, elvégre házmesternek vagyok besorolva...
 – A seprűzés tudományát nem felejtetted el? – kezdte vidáman gyötörni Tollúka.
 – Nem..., nem felejtettem el.
 Ezek után elkezdett a bugyutka buksijára kapaszkodni, vitte magával a kék pajszert is. A hóvihar erőre kapott, az orráig se lát az ember, csupán a Hold kukkant ki néha a rongyos felhők mögül, homályosan világítva meg a behavazott völgyet. Petrovics majdhogynem tapogatózva indult a búb iránt; gondosan észrevételezte önmaga számára, hogy lábacskái csupaszak, pirosak – na és ha fázni kezdenek? De nem akaródzott visszafordulni.
 – Semmi baj, nem olvadnak el, nem cukorból vannak...
 Ímhát a fejbúb. Való igaz, eljegesedett a környéke – nemhogy három, de öt napja nem töretett. Nekiugrott az öreg s kezdte tördelgetni: tuk–tuk, tuk–tuk. Minden ütéssel egyre édesdedebben hangzott alulról Tollúka sóhajtozása:
 – Jaj, most jó..., jaj, megkönnyebbülök... – hűdetágas a tér gondolataimnak..., nem szoronganak a fantáziáim...
 – Mivégre lepett el ennyire a jég? – kíváncsiskodott Petrovics. – Avagy netán másodállásban atomjégtörőnek vagy besorolva?
 – Ugyan már! – sipította. – Tudtam, de elfelejtettem, mitől is van ez. Azelőtt – rendet tartottak mindenben, most meg... – S azzal fölvihogott. – Most meg merő egy riméjk van...
 Ekkor az éjben harangszó csengült. Ráadásul a Hold is kibukkant a felhők mögül, s bevilágította az országutat. "Mi értelme volt ezzel a filkókával összeállnom – gondolta bánatosan Petrovics –, úgyis csak bütyköt terem a pajszerem... Így aztán nem fogok én Szibéria folyóin lecsorogni, meg az Altáj folyón, ha itt ilyesmik történnek... Na, és ha vidám szánra pattannék, s egy hűdeszépséggel Pétervárra hajtatnék?"
 Alighogy ezt elgondolta: úgy is lett, ott termett egy fedett fogat, barkós kocsissal. És Petrovicsot meglátva vészjóslón kiáltozni kezdett:
 – Jobbra tarts, fajankó! Pétervári szépleányt szállítok – óvatosan, korrekten!
 – Jól teszed! – kiáltotta válaszképp Petrovics, s azzal tisztelgett a női arcocska előtt: vékony a szemöldje, csillag a szeme. Eldobta a pajszert és a fogatba szándékzott ugrani. Lepillantott eljegesedett lábára s gondolataiba merült: "Elkélne valami lábbeli, mégsem illik meztelenül beállítni a szépleányhoz..."
 – Semmi baj, semmi baj... – nevetett föl a pétervári szépleány s még közelebb hajolt szemecskéivel, cérna–szemöldjét kokketten fölrántá, azaz beszállni csábított, tűznél is égetőbben.
 Fölpattant Petrovics a szánra.
 – Hű te! – helyeselt a fuvaros. – Látni, hogy erős oldalad az erotika!
 – Eltaláltad! Gyerünk, hajts a fővárosba! Ikrát eszegetni, vodkát iszogatni. Szánon kocsikázni, lányokat tapogatni!
 – S én mivégre lennék? – bántódott meg a nagysága, lerázván egy tiszta könnyet: akárha kristálycsepp csillanna a holdfényben.
 – Nem... – döntött Petrovics. – Ismerjük mi a szokásmódot, magamfajta nem kezdhet nagyságával, bármelyik uraság a megmondhatója. Ha meg észreveszik – megbüntetnek.
 – De hisz mi titokban, butuskám...
 – Ez megszokás, nem pedig szerelem – találta föl magát rémületében Petrovics.
 Tollúka alant nyekeregni kezdett:
 – Ugyan hová lettél? A Bajkáliba' meghibásodott a szelep – nem néznéd meg, he?
 – Ezt a satrafát! – örült meg ijedtségében Petrovics.
 – Néha még a megszokás is édesebb a szerelemnél – turbékolta a szépleány halkan és tüzesen. – Nyúlj csak be a kezeddel a ruhám alá, meglepetésben lesz részed...
 – Nagy zavaromban vagyok – motyogta Petrovics. – Hogy–hogy: él és mozog a nagysága, nem lehet csak úgy megseggfogni...
 – Fogd csak meg – nevetett halkan a nagysága. – Különben beárullak Kovaljov grófnak – még megvesszőz a végén...
 – Ha ez a helyzet – pödörintette meg hetykén a bajszát Petrovics –, hát legyen meg...
 Krákogott egyet, teleszívta a tüdejét levegővel és benyúlt a kezével, ahová követeltetett.
 – Mit érzesz? – nevet a nagysága. – Nemde bozontos, nemde göndörű?
 – Akad – s azzal Petrovics kezdte megfele kapni az erotikát.
 – Most pedig csiklándozz!
 – Há – mink eztet már pendelyes korunktól fogva tudjuk!
 Elkezdte Petrovics csiklándozni. A nagysága meg nekiállt mocorogni, nekiállt sikkantgatni, majdhogy bukfencet nem vet.
 – Erővel – suttogja –, erővel!
 Még az előzőnél is tüzesebben kezdte dobálni magát, majdhogy föl nem ugrik. Ám hirtelen: zsupsz! Motollaként kiugrott az ablakon, fejest a hóba, lecsúsztak a szoknyái, s úgy is maradt – lábkalimpálva.
 Eltűnődött Petrovics: hát elvesztették a nagyságát. Ekkor fölnyekergett Tollúka:
 – Hol vagy hát, Petrovics? Mér' nem töröd a jeget, mér' hagytad abba?
 – Belefáradtam – tért ki Petrovics. – Sodorintanék egyet pihenésképp...
 – Azt lehet... – ásított Tollúka. – Csak vacsorára meglegyen.
 Míg Petrovics az esetről gondolkodott, föltűnt Cárgrád. Grófi csillagokat ragyogtat, házmestereket duzzogtat, rendőröket fitogtat, csupa kakas az egész, csupa arany, hol kaláccsal csalogatnak, hol pereccel, hol cukorkával az ablakból, hol verklivel az utcán, hol gazdasszonnyal a szamovár mellől. Az utcán csupa fontos ember jár – pocakosak, az egyik mappásan–papírosan megy, a másik a nádpálcáját sétáltatja, az uraságok mint a szitakötők repkednek, minden csupa hó, akár a mesében. Az egyik ajtóban egy kupec vodkát vedel, palacsintát harap hozzá, ikrácskát mártogat. Mellette egy hajadon – piros az orcája, hollandusul is ért vagy két szót, oroszul csak ásítni tud, meg pusztulykát pusztítni az ablakban. Más ajtóban egy francúz a lábával rugdosódik, lokniját rázza, a patikusnak magyaráz valamit. Mennek a nagyságát gyógyítni, világos szobákba érnek, pirulákkal traktálják a szépleányt, az inasgyereket teljes erőből ütik mázsás öklökkel, annak meg erre szikra pattog a szeméből, orrából a taknyocska. Az egyik hivatalban fontos úr járkál, gyémántos csillaggal, lehajtja a kopaszságát, jelentést tesz a gyűlésben. Egy csizmadia a bajszát rázza, játszik a kefével, fiatal ficsúr forgatja előtte a cipellőjét, virágárus kandikál mögüle, rózsát nyújt a ficsúrnak, az meg húzza az orrát, beleköt: olcsó a rózsa, árban drágább kéne elfele, Artamonova grófnéhoz igyekszem, cejlofánti teát fogunk enni, burkus pereccel egyetemben, házsiai töröttmézet falatozunk hozzá, a hollandus popogáj majd cibálja üstökünket, batiszt zsebkendővel törölgetjük hajunkról a kakit, ráadásképp vele kiáltozzuk: buta popsi, buta popsi! Másutt meg kínai vagy indus üldögél, virággal beszórva, aszott varangyot eszeget. Körös–körül összecsődült a nép, ujjakkal mutogatnak, a kölkök vihognak, a kínai fejét ütögetik, a fehérnép meg rémülten nézdegél a szűk szemekbe, az egyik rátaposott egy csecsemőre – az meg halálra kékülten ordít a kamásli alatt, már a belecskék is kibuggyantak a hasikájából, a fejecskéje szétfelé hasadt, a fehérnép meg egyre hányja a keresztet a kínaira, mellette egy menyecske kacarász reá, megtermett, mellyes, dől a gőz belőle, a háta csupa zúzmara, néhol már rögökben csillog a jég rajt', a szalma is beléfagyott, meg a vékonybélű Ponty apó is beléfagyott, csak a szakálla áll ki belőle meg a talpa – negyvenötös méret –, egy vézna gebével egyetemben – akkora mint maga Ponty apó. Mellette egy kolduskölök a kínai zsebéből egy ötöst csórt, vett belőle perecet, piros kakaskát harap hozzá, ezért aztán ütik is a gyeplővel, nadrágját lehúzván. A kölök meg rá se hederít, kacarászgat és a kínai szájába kandikál...
 – Hé, kínait akarok! – kiáltotta tüzesen Petrovics.
 Ahogy viszik a palotába: padlójától mennyezetéig csillog a grófi csillagoktól. Ruhák–cipők zajától felettébb hangos, kecs és hajlongás árad minden sarkából, s mindezt a szálldosó karnagyi vonó koronázza: hol mazurkát ugrat, hol meg polonézt úsztat.
 Gabardin kalapot vett föl Petrovics, vállára vette a lumínium evezőt, és ezt mondja az egyik szépleány gyémántos–illatos picinyke fülébe:
 – Tudok egy olyan ravaszdi szót, az életben nem hallottál róla, te hüle!
 – Mi ez a szavacska, Petrusenyka? – a hűdeszépség egészen fölizgult. – Nem csúnya, nem szabadkőműves–ízű?
 – Illedelmes – feleli Petrovics –, grófi mozzanathoz illő...
 – Mondd hát akkor, gyorsacskán!
 Elnevette magát Petrovics.:
 – Előbb jöjjön a cselszövevény... – megfejtéses drámát akarok.
 – Ah, az uralkodó felénk tart – sápadt el a grófnő s rögtön pukedlizett is.
 Ismét megigazította a kalapját Petrovics, fogta az evezőt és a császár szemébe meredt.
 Az mosolygósan üdvözli Petrovicsot:
 – Hát csak megtaláltuk egymást, te népfia. Aztán tudod–é, hogy államunknak te vagy egyedüli támasza?
 – Már hogyne tudnám? – jelentette Petrovics. – Azé' vagyok.
 – Na, aztán panasz van–é?
 – Minden rendben lenne, felség, csak az a mindenféle tárgyiatlanság keseríti vidéken az életet...
 – Nocsak? – ámult el az uralkodó. – Mi meg itten a zenéknek meg a verseknek élünk, ha meg nem, hát megyünk a balettbe, s mindenben megleljük az arányos értelmet...
 – Jó maguknak – irigykedett Petrovics. – Nálunk pedig megesik, hogy szotyola sincs, a kölesről nem is beszélve...
 – De hát miben vagyon a tárgyiatlanság? – az uralkodó nem értette el a célzást.
 – Nincs is semmiféle célzás – világosította föl Petrovics. – Mindig ugyanaz: a tárgyiatlanság...
 – Kívánj, amit csak akarsz – esett le Miklós cárnak, de lehet, hogy Pál volt.
 – Hát, nem is tudom... Mi van a világon?
 Az uralkodó vidám pillantást váltott kíséretével.
 – Hát – sokminden akad a világon...
 – Jó lenne mindarról tudomást szerezni – Petrovics kezdett elszontyolodni.
 – Talán kérnél egy afrikai elefántot? – élénkült föl az uralkodó, fehér kezét dörzsölve. – Régótaság, hogy valakinek is elefántot ajándékoztam volt.
 – Lehet elefántot is – Petrovics nem állt le vitatkozni. – Mér' ne fogadnám el? Nemes állat... – nemde termetes növésű?
 – Hát perszehogy! – rikoltott föl az uralkodó és megparancsolta, hogy hozzák be amaz elefántot.
 Bevezették az elefántot, mire azonnal pottyantott három halommal.
 – Egy kínait még, meg egy csillagot. A kínait a hátamra eresztem, a csillagtól meg elölről délcegülök majd...
 – Helyesen szólasz! Tudják csak meg, kik is vagyunk!
 Fölültették Petrovicsot az elefántra, rátűzték a csillagot, s azzal elindult Petrovics, hazafelé tartana. Utazik, de a haza csak nem mutatkozik, mintha nem is hazafelé utazna, hanem valami célzás felé. Az emberek útközben korholják, mintha igen bűnös volna, mintha nem a felsőbbség útmutatásainak megfelelően cselekednék.
 – Az útmutatás – mondják –, útmutatás, te meg igazán észben tarthatnád a felfogadó–képességedet. Kaptál hát egy elefántot, te meg nem is örülsz neki. Nem akarsz vele rendelkezni, pedig a föladat megkívánná...
 – Tán az elefánt bír célzással, vagy hogy gondoltátok? Ugyan ki adna ingyér' olyat?
 – Miféle az a célzás?
 – Még nem dolgoztam ki. Egyelőre merő tárgyiatlanságot látok magam körül.
 – Fölhasználhatnád a nép javára...
 – Miképp?
 – Nem... Nem tudjuk. – S minden alkalommal visszahőköltek a településeken. – Mi csak úgy, minden eshetőségre korholunk. Hátha eladod az elefántot, de haszon nélkül...
 – De hát honnét vegyem azt a hasznot? – értetlenkedik Petrovics.
 Erre aztán végképp elhallgattak a népek, pislognak a szemükkel, valaki meg bekiáltott:
 – Nesze, fogd a részeg vodkát, hátha érdekes leszel tőle!
 – Hátizé... – ismét csak nem érti Petrovics.
 – Eh, tökfej ez! – A népek egyetértésben fölkarolták a gondolatmenet hirtelen váltását. – Ezek szerint részegen utazol az elefánton! Csak kerekedik ebből valami csudaság!
 – Okos! – jött tűzbe Petrovics. – Ide a vodkával! De nem szeditek el a csillagot, ha lerészegedem? Enmagamnak is felettébb szükséges, hisz bármi megeshet! A kínait, például, magam mellett lefényképeztetem, levelet ír majd a kínai – már ha írástudó –, ha meg nem – hát a ládafiában őrizgeti majd a nevezetes fényképet...
 – Nem, nem szedjük el! – kiáltották alant megértően. – Helyes, eridj csak a csillaggal, sokminden megeshet útközben...
 Töltöttek Petrovicsnak a vodkából, megyen részegen, és, ahogy a mozgófényképszínházban dívik, vagy nótázik, vagy pedig a folyamatban lévő pillanatról elmélkedik nagyvidáman. Jön a kolhozelnök: add ide az elefántot, gerendát kell szállítani. Az elefánt, akárcsak Afrikában, úgy Amerikában is szállít gerendát.
 – Neked meg mi hasznod a gerendából? – támadt kétség Petrovicsban az ötlet használhatóságát illetően.
 – Javul majd az élet, ha csak apróságokban is – felelte az elnök meggyőzően, majd meggyávult, fölsóhajtott. – Csak hát nincs énnekem gerendám...
 – Hát hun légyen?
 – Az infláció, érted, kilopta. Száz évig elvitathatatlan tőkeként hevert, de odalopózott az infláció és benyújtotta a számlát: nesze neked – gerenda helyett hámozott lufi.
 – Akkor meg minek neked az elefánt – ujjongott föl érthető logicitással Petrovics –, ha nincs gerendád?
 Erre már a kínai is ferdíti a szemét, tele van kétségekkel:
 – Ezek szerint nincs mivel fedezzed a befektetést?
 – Talán még adódhat valami... – mondotta reménykedve az elnök.
 – Nem tehetem, ha esetleg valós fedezet volna rá... Viszont fölcsüccsenhetsz mellém, nemde régen ünnepeltek?
 – Régen! – örült meg az elnök, Petrovics mellé állván, a kínai meg lefényképezte őket, mosolyogva:
 – Ünepete, ünepete...
 Az elnök ismét sóhajtott, megjárván a csillag közelségét:
 – Jó ember vagy te, Petrovics, elvinnélek a falunkba, teát szürcsölnénk, vagy valami erősebbet is... Megmutatnám a járást. Csak hát van egy kis baj – nincsen falu, tolvajkodás érte – úgy elhordták, mint az alsóneműt... Három napja meg még tűzvész is támadt, noha két évvel ezelőtt rosszabb is történt: lábon rothadt el minden, még csak célzás se maradt utána. Azótátul fogva aztán jól éltünk, semmink se maradt, semmin nem bánkódtunk, amikor ott termett egy tolvaj és megint mindeneket elvitt...
 – Nincs ez rendben így – gondolkodott el Petrovics. – Hát hol van az a tolvaj, addsza elő, menten elpusztítom az alávalóját!
 – Tolvaj sincs – tárta szét karjait az elnök –, megszökött, s nem adogat életjelet magáról...
 – A kurv'annyát neki! – jött dühbe végképp Petrovics, ám föltalálta magát. – Az igazolványt is elcsente?!
 – Hát hogyne! – vidult föl az elnök Petrovics találékonyságán. – Az igazolványt elcsente, a bejelentkezést benne kitörölte, a fényképet megsemmítette, a feleségem meg leégett, ráadásul szétrohadt...
 – Ezek után adjam oda neked az elefántot? – reagálta le szívében Petrovics, s azzal gondolataiba mélyedt.
 Ám amikor döntésre jutván fölemelte a fejét, nem lelte fején a gabardin kalapot. Egyszersmind az elnök is eltűnt.
 – Hűde aljas! – forrt föl mérgében Petrovics az elefánton ülve. – Most meg már az elnököt is elcsórta, és a kalapomat is elemelte a mocskos kezével...
 A kínai megerősítette:
 – Engem is el akart csórni az átkozott, csak hát elkezdtem kiabálni: nem látod, hogy tisztátalan vagyok, mivelhogy varangyot eszem? Számba vettem a varangyot, mire békét hagyott...
 – De hisz van nálam tartalék sürgős esetre, mellesleg!
 Tényleg, előhúzott Petrovics a zsebéből egy tartalékkalapot, fölhelyezte a fejére, s csupán azon sajnálkozott, hogy míg ez a hercehurca folyt, elszállt a mámora. A következő faluban muszáj volt megosztani a népekkel bújabaját:
 – Részegen utaztam az elefánton, aztán kijózanodtam...
 – Tölts csak neki megint a vodkából! – kiáltották mindenfelől s azon minutában meg is valósították, még frissenhers uborka is került.
 Ismeg pityók–vidám lett Petrovics, elmélkedni kezdett:
 – Na – kit nyomjunk agyon az elefánttal a tréfa kedvéért, he, te kínai?
 – Kár volt elereszteni a tolvajt – sóhajtott a kínai és hunyorított hozzá. – Újabb falucska dereng a láthatáron, csapkodjuk meg ösztökével az elefántot, rontsunk be vadul az utcába, s uccunk neki házakat emberestül agyonnyomni... Mit szólsz hozzá?
 – Jó a terv, merész – villanyozta föl magát Petrovics. – Ha pedig ocsúdnak, hát lelépünk, jó?
 A kínai helyeslően bólintott a fejével, mire Petrovics megcsapkodta az elefántot, megcélozván a falucskát. S míg az elefánt porfelhőket eregetve arrafelé száguldott, filozofálni kezdett:
 – Mondd csak, te kínai – micsoda célzás van benned? Nagyon furdal a kíváncsiság...
 A kínai hányavetin elterpeszkedett, és élvezettel kezdett beszélni:
 – A célzás lehet különös és általános. Lerészegedem vagy csak hallgatok, gyilkos golyó hívéül szegődöm, a fejedre ugrom, vagy csak egyszerűen elalszom – mindez mindenütt célzás lenne, mindez rigolyás megfejtés lenne...
 – De jó is neked! – mondotta elragadtatva Petrovics. – Nekem sem ártana!
 – Nem, neked nem lehet. Az uralkodónak rá kell bólintania, a másik főnöknek meg alá kell kanyarintania a papert...
 – Így szép az élet – folytatta a filozofálást Petrovics.
 A kínai egy újabb varangyot húzott elő a táskájából és élvezettel enni kezdte, egyenként szopogatva a letépkedett lábacskákat. Ekkor Tollúka–nyekergőke kezdett kopogni alantulról:
 – Kancsalbandzsa hülye vagy! Hát nem elszöktél? Hát mi célból küldtelek?
 – Sehová nem szöktem el! – felelte Petrovics, ráncba szedvén a falucskától két lépésnyire az elefántot.
 – Akkor meg mássz le, mit kavarsz ott? Vissza foglak küldeni Makarovnához – csak nehogy agyonizgulja magát...
 – Látod – sértődött meg Petrovics. – Egyre azt hajtogatja, hogy szeret, közben meg munkára fog... Kérdem én – hát minő erotika ez?
 – Hát csak mássz le – szólott nem minden titokzatosság nélkül a kínai, s mintha még az együttérzés is hiányzott volna belőle.
 A bugyutácska kérlelni kezdte:
 – Hagynád kicsinyég szórakozni a kínajit..., soha életemben nem értem meg ilyet...
 – A nőhöz nem megyek – riadt meg a kínai –, egy szempillantás sem telik belé, s elveszejt...
 – Hallod, hogy mit mond a kínai? – dörmögte Petrovics. – Aszongya, hogy zagyva vagy...
 – Mér', ő tán okos? – háborodott föl Tollúka. – Hát ezen randa szó miatt nem engedem a köleshez...
 "Próbálnád meg elmagyarázni egy ilyennek, hogy a kínai varangyot eszik és siklót falatoz hozzá." – gondolta Petrovics, miután visszatérve elindult kezet mosni.
 Tollúka meg elkezdte bottal döfögetni a kínait, az meg nyafogott, húzódott a sarokba befele.
 – Jaj, de muris, varangyot eszik, a szemecskéje meg szűkvágású... Nosza, mássz csak a botra, görbelábú csámpánz!
 Mellbetaszajtotta a kínait, majd pedig a lágyékát kezdte kegyetlenül csapkodni, miközben viháncolt:
 – És itt mi van? Itt tenyész a kolbászka?
 A kínai visogni kezdett:
 – Petrovisz... Petrovisz... Tollúka bánt...
 Egész testében reszket és picinyke, görbedt, sárga kezében a varangyot szorongatja.
 – Ne bántsad! – adta ki a parancsot Petrovics.
 – Tessé–é–k? – kezdte volna a veszekedést Tollúka, de visszakozott. – Odaadhatnád nekem a kínajit... Jujde kedvem támadt hulikárkodni...
 – Uramisten... – kezdett nyafogni és susogni Baunti. – Uramisten...
 – Gyerünk, pakolj össze nekem – szigorú lett Petrovics, ahogy kijövet a kezét törölgette. – Eleget voltam itt, fülsértő a hangod ereje... Ismét Makarovnához vágyom, az én mátkámhoz...
 – Meglesz a Makarovnád – mosolyodott el örömmel Tollúka. – Ládd–é – durva a pasi, ám mégis akad benne fínom érzés...
 Petrovics gondterhelt volt, elkomorodott az indulás előtt:
 – Az ajándékot előkészítetted?
 – Vigyél vodkácskát, amit végülis nem ittál meg azzal a szörnyedvénnyel, pénzt is adok, egy egész ezrest, s vidd el nejednek szívélyes levélkémet, üdvözlettel...
 – Tedd csak be... – bólintott Petrovics. – És ajándékozd meg a kínait is...
 Tollúka gondosan készítgette elő Petrovics szütyőjét. A kínai vidoran ugrándoz mellette, hol a szütyőhöz szökken, hol megint Petrovics nyakába, félénken tekinget Tollúkára a gabardin kalap mögül, suttog Petrovics fülébe:
 – Parancsold, hogy tegye be a boton ülő piros kakaskát meg a nagy zöld kandiscukorkát is.
 – Hol van az elefántotok? – sürgölődött Tollúka, miközben gondosan pakolgatta a szütyőbe mind a boton ülő kakaskát, mind a nagy zöld kandiscukorkát.
 – Az elefánt tartalékban van – vetette oda Petrovics. – Amint úgy adódik, elindulunk – téged meg senki se kérdezett.
 – Nos, ideje indulni! – rezzent föl a festő. – Fizess nekem egy gyarmati citromot a hosszú repülésért cserébe!
 – Drágállódik – kételkedett Petrovics, egyik kezével az evezőt fogván, a másikkal meg az ajándékokkal teli szütyőt, s azzal beszállt a repülőbe.
 – Egy ilyen gádzsiért semmi se drága – kezdte a rábeszélést a festő. – Ellenkező esetben el leszel halálozva.
 S azzal Petrovicsra fogta a hatlövetűt.
 – Tényleg, igazad van – egyezett bele Petrovics és minden oldaláról zakójába törölte a citromot, mielőtt visszaadta volna a festőnek. Rövidesen ismét szülőháza ablakában termett. Fölfújta a képit és nekiült teázni. Az iskolás– és óvodáskorú gyerekek örömükben teremtettéznek, ráérősen kezdenek alátétekkel dobolgatni az ablaküvegen. Makarovna elolvasta a levelet, könnyekig meghatódott, aztán a busafejet a sercegő serpenyőbe dobta. A busa meg elkezdte forgatni a szemeit, örömteljes kétellyel kérdezte:
 – Mi az, csak tán nem engem sütnek–főznek hagymásan?
 – Hát persze! – erősítették meg a csemeték. – Most majd zabikálunk, aztán alukálunk...
 Rajongóvá lett a tekintetük – s azzal kezdték a dzsengát böködni, mások beérték kápszerrel, némelyik meg ingyen–óvszert követel, ahogy az amerikai iskolákban tanítják. Maga Petrovics a busa után beleült a bilibe s elkezdett nyögdécselni, egyszersmind nyughatatlan ujjacskájával lyukat vájt a falba. Majd fölkiáltott:
 – Mamika, mért nem jössz kitörölni a popómat?
 – Megyek máris! – ijedezett Makarovna. – Megyek már...
 – Helyes – váltott szigorúba Petrovics, s élvezettel nyögött egyet, amikor fenékkel fölfelé fölemelkedett a biliről Makarovna erős kezében. – A papírka meg puha legyen ám, háromrét...
 – Ühüm, ühüm... – hümmte Makarovna.
 Ám Petrovics hamar megérezte, hogy valami nincs rendjén, s kezdett a másik kezében forgolódni, tekintgetni, majd hirtelen követelőzőn fölvisított:
 – Két– vagy háromrét hajtottad – ki vele!
 Makarovna szabadkozni kezdett:
 – Kettőbe, mivel félrehallottam – az ördög incselkedett velem... Tessék, most háromba' van...
 – Érzem én – felelte megelégedéssel Petrovics, kezdett megnyugodni. – Pancsikálni pedig nem fogok, majd holnap... Vigyél egyenest az ágyikóba.
 De nem szállt azonnal álom Petrovics szemére. Feküdt–feküdt, aztán kezdett a lábikóival rugdalózni, s még  nyafogott is hozzá:
 – Dajkálgass egy kicsit, Makarovna...
 – Csicsíja – hajolt fölé becézőn a felesége. – Hát mért nem alszol, Petrovics?
 – Dajkálgass, mutasd meg a holdacskát az ablakban, simogasd a hasikámat: félek, még fölfúvódik... Ha meg szorulásom lenne – akad szappancs a popsimba?
 – Jól van, jól...
 – Elsőbben add rám a piros csizmácskámat!
 – De hát minek neked a csizmácska? – lepődött meg Makarovna.
 – Csizmácskában akarok, punktum!
 – Na jó – vegyük föl a csizmácskát...
 Az ablakból nézve a Holdat Petrovics megnyugodott, de azért mindenesetre szigorúan megkérdezte:
 – A csizmácska rajtam van?
 – Hát már hogy ne lenne rajtad? – hajolt föléje becézőn Makarovna.
 – Phű, de ráncos és öreges az arcod – biggyesztette ajkát Petrovics. – Az embernek köphetnékje támad a vécécsésze eránt... Ménen és elefánton utaztam Pétervárra, láttam mindenféle szépleányt, azótátul fogva van meg a viszonyítási alapom...
 Makarovna semmit se felelt, észrevéve, hogy ezen szavak után Petrovicsot az álom kezdte kerülgetni. S valóban – színes gömböcskék röppentek a szeme elé, széphangú furulykák szóltak a fülében, s minden kezdett összefolyni, elúszóban...
 – Rajtam a csizmácska? – kérdezte mindazonáltal szigorúan Petrovics, mielőtt végképp elaludt volna.
 – Rajtad, hogy is lehetne másképp? Itt van párja: pirosak, legényes a sarkuk, ha háztűznézni szándékozol...
 – Ügyelj – intette Petrovics –: ha elalszom, hát gondosan húzd le, s tedd csak mellém..., hisz mindenben rendet tartok...
 Ezek voltak utolsó szavai. Fölsóhajtott édesen, s azzal ölbeszenderült.

                 Thuróczy Gergely fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu