FEHÉR MÁRTA
A mai tudományfilozófiai vitákról
– A Sokol-botrány és ami mögötte van –
 

LETTRE: Azt szerettem volna kérdezni, hogy a tudományelméletben, a tudományfilozófiában mik az uralkodó kérdések manapság, mi áll a diskurzus középpontjában, mi osztja meg a táborokat?

FEHÉR MÁRTA: A hagyományos tudományfilozófia, az angolszász analitikus beállítottságú tudományfilozófia úgy a 70-es évek végére tényleg terméketlen és problematikus állapotba került elsôsorban az ún. fundamentum-probléma miatt, amely mondjuk a Kuhn könyve nyomán lángolt fel újra. Kuhn könyve annyiban nyitott új korszakot a tudományfilozófiában, és ezt azóta poszt-kuhniánus tudományfilozófiának nevezik, hogy Kuhn szembesítette a tudomány tényleges empirikus menetét a tudomány idealizált önképével, amit addig az analitikus tudományfilozófia kialakított. Eszerint a tudomány rögzített, szilárd és unikális normákat, ún. metodológiai szabályokat, eloírásokat követve képes arra, hogy az igaz és a hamis állításokat elkülönítse egymástól, azaz igazságra, tudásra tegyen szert, igazolt igaz tudásra. A tudásnak ugye Platón óta az a definíciója, hogy igazolt igaz vélekedés. Azaz azt, hogy mi tudás, azt nemcsak az fémjelzi, hogy igaz, hanem az is, hogy igazolt eljárás révén áll elo. Most az igazolási eljárásokat keresendo alakult meg már a század elso évtizedeiben az ún. Bécsi kör. A Bécsi kör már az 50-es években gyakorlatilag tarthatatlanná vált, és amikor aztán a 60-as években megjelent Kuhn „A tudományos forradalmak szerkezete” címu munkája, akkor már végeredményben egy kihalt diszciplínát talált maga körül. Kuhn forradalminak nevezheto új meglátása az volt, hogy ha a tudomány tényleges történetén számon kérjük azt az ideált, amit addig az analitikus filozófia kidolgozott, akkor a tényleges tudomány nem minosül tudománynak a szerint a kritériumrendszer szerint, ami adva volt. Miért nem? Mert megmutatható, hogy a tudomány tényleges menetében azokat a normákat, amelyek a tudományt definiálják, nem követték. Még a legnagyobbak sem, és még a Galileivel kezdodo újkori modern tudomány nagyjai sem.
Például Feyerabend viszi aztán végig ezt a dolgot, úgyszólván ad abszurdum, az „Against Method” címu könyvében, amelyben Galilei „Dialogo” címu munkájában mutatja ki azt, hogy hogyan szegte meg, persze igen termékeny módon Galilei a tudományos módszertan legalapvetobbnek tekintett normáit is. És Feyerabend könyvének éppen azért az a címe, hogy „Against Method", vagyis a módszer, a tudományos módszer ellen, szó szerint, mert Feyerabend szerint megmutatható, hogy a tudomány nagyjai, a természettudomány nagyjai éppen azáltal jutottak termékeny belátásokra, hogy megszegték az eloírásokat. Nem tartották be oket. Most gondoljuk el, hogy milyen drámai ez a kép, hogy a tudományfilozófia által kidolgozott, és az egyedüli igazsághoz vezeto normák be nem tartása jellemzi a tényleges természettudományos történetet. Feyerabendnél fogalmazódik meg az a nagyon fontos probléma, ami azóta is jellemzi és meghatározza a tudományfilozófiai vitákat, hogy vajon akkor fel kell-e adnunk, és Feyerabend majd igennel válaszol erre, fel kell-e adnunk azt a szilárd meggyozodésünket, hogy létezik egy privilegizált tudományos metodológiai normarendszer, amelynek követése, alkalmazása, vagyis az ún. jusztifikációs eljárások halmaza, definiálja a tudást, és kitünteti a természettudományos, általában a tudományos ismeretek halmazát, mégpedig úgy, hogy ismétlem, ez a normarendszer unikális, szilárdan rögzítheto, tehát megmondható, hogy mi tartozik a normahalmazba, és mi nem. Következésképpen éles és szilárd határ húzható a tudomány és az áltudomány, és vele a racionális és az irracionális közé. Ha létezik egy ilyen normarendszer, az megtalálható. Mondjuk a Bécsi kör, a logikai pozitivizmus programjának ez képezte a magvát: megtalálni ezt a normarendszert. Az o esetükben az egzisztencia-probléma, tehát hogy van-e ilyen normarendszer, nem is merült fel, ok csak azt tartották feladatuknak, hogy megtalálják ezt. Mert hiszen azt hitték, hogy megtalálható. Tehát, hogy ez a normarendszer olyan, mint mondjuk egy ritka állatfaj, amelynek egyedei nehezen találhatók meg, de biztosak vagyunk benne, hogy létezik a földön. Most viszont Kuhn nyomán Feyerabend így kiált fel: Unikornist keresünk! Nincs egy szilárdan rögzítheto, kitüntetett és unikális normarendszer. (Ez is nagyon fontos, hogy unikális, tehát hogy nincs belole több, nincsenek alternatív normarendszerek, amelyek egyaránt érvényesek lennének.) Ezek 2000 éve nagyon fontos feltevései az európai típusú, tehát a görögöktol, már Platóntól eredo episztemológiának, hogy tudniillik a tudás megszerzésének van egy helyes útja, amely igaz ismeretekre vezet. Feyerabend ezt vonja kétségbe. Vannak különbözo állatfajok, mondja Feyerabend, és mindegyiket kell hagyni élni. Ez a bizonyos „Anything goes”-elv, ami botrányko azóta is. És Feyerabend volt annyira szarkasztikus személyiség, hogy idonként úgy fogalmazott, ami aztán kimondottan tudóspukkasztó volt, hogy a woodoo elképzeléseknek és a woodoo mentalitásnak pontosan akkora a létjogosultsága, mint a tudományos racionalitásnak és a tudományos metodológiának. Na ezzel aztán végképp magára haragított mindenkit. Ernest Gellner clown-nak nevezte, bohócnak, a tudományfilozófia bohócának. Az én meggyozodésem az, hogy Feyerabend egyáltalán nem bohóc, egyike a legmélyebb gondolkodóknak a mi korunkban, csak olvasni kell tudni az írásait, a komoly tanulmányait, és nem beérni ezekkel a szlogenekkel, amelyek direkt azért fogalmazott meg így, hogy pukkadjanak azok, akik csak vulgarizálni tudnak, amikor a tudományról van szó. És önhitt magabiztosságukban uzik tovább az ipart. És nem engedik egy pillanatig sem magukat az önhitt magabiztosságukból kirázni, nem hajlandók semmiféle önreflexióra, pláne nem hajlandók bizonyos szkeptikus argumentációt figyelembe venni vagy megengedni. Rögtön bedühödnek, mérgessé és elvakulttá válnak. Egyébként annak, hogy ez a helyzet eloállt, éppen az utóbbi két évben, bár három-négy évre visszamenoleg is vannak nagyon eros fejleményei.

A Sokal-botrány: science wars

Itt az ún. Sokal-botrányra gondolok, amelyrol a csak magyar nyelven olvasó is hallhatott, vagy olvashatott. A 2000 címu folyóiratban 1996 novemberben megjelent, legalábbis rövidített változatában Alan Sokalnak az a nagy botrányt kavaró írása, amely körüli hullámok máig nem ültek el. Éppen a múlt héten került a kezembe a legújabb gyujteményes kötet ez ügyben, az a címe, hogy „Hause Built on Sand", (Homokra épített ház) úgyszólván az egész amerikai tudományos és tudományfilozófia iránt érdeklodo elit felvonul benne. De már korábban is a Sokal-cikk hátteréül szolgálva is megjelent egy hasonló könyv: Gross és Levitt „Higher Superstition”, (Babonaság felsofokon), az alcíme pedig „Az akadémikus baloldal és vitája a tudománnyal”, tehát itt már kimondottan politikai színezetet kap a dolog.

Feyerabendet is ide sorolják?

Hogyne, a fekete bárány mindmáig Feyerabend, valamint Feyerabendnek az ún. posztmodern követoi és mások. A „Higher Superstition”-ben explicite bírált csoportok a posztmodern filozófusok, Derrida, Lyotard, Foucault, az ún. kulturális kostruktivisták, tehát a szociálkonstruktivista tudományfilozófusok, a tudásszociológusok, mint Bloor, Shapin, Latour és még sokan mások. És persze a feministák is bírálva vannak, (Sandra Harding, Evelyn Fox-Keller, Donna Haraway, Helen Longino). Ezek azok a csoportok, amelyek kemény bírálatban részesülnek a szóban forgó könyvben. Megjelent még egy harmadik említésre méltó kötet is, ugyanennek a két matematikusnak, Gross-nak, Levittnek M. Lewis-szal együtt kiadott kötete 1996-ban azzal a beszédes címmel, hogy „The Flight from Science and Reason” (Menekülés a tudománytól és az észtol).
Visszatérve még a Sokal-cikkre, mert ez nagyon fontos fejlemény, az ún. Sokal-botrány, amely, mint mondtam, máig eleven, az intereneten külön web-oldala van, és különféle vitakörök szervezodnek azóta is körülötte, a botrány körül és a cikk körül. A cikk maga, amelyet egy Alan Sokal nevu New York-i fizikus professzor, egyetemi tanár helyezett el a Social Text címu posztmodern amerikai folyóiratban, amelynek szerkesztoi Stanley Aronowitz, Stanley Fish és Andrew Ross. A cikknek a címe a következô: „Transgressing the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity” (A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé). Már a címben is több pompás taposóakna van elrejtve. Maga a kvantumgravitáció is kontroverziális. Az egy még nem létezô elméleti fizikai diszciplína. Vannak törekvések valóban a gravitációs jelenség, a gravitáció kvantálására, de ezek magán az elfogadott, bevett elméleti fizikán belül is vitatottak. Kvantumgravitáció elmélet még tulajdonképpen nincs. Viszont itt ugye a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikájáról van szó.  És ráadásul transzformatív hermeneutika, ennek meg semmi értelme. Tehát már a cikk címe is értelmetlen.
A cikket, amely tehát a Social Textben jelent meg 1996 jíniusában, néhány hónappal késôbb maga Alan Sokal leplezte le mint blöfföt a Lingua Franca címu szintén posztmodern folyóiratban. Valóban blöff a cikk. Úgy jellemezhetném idosebbek számára, mintha egy ilyen klasszikus dialmatos tanulmány lenne, a természettudományok filozófiai konzekvenciáit próbálja levonni olymódon, hogy ilyen csúsztatásokkal, félreinterpretálásokkal, természettudományosan tényleg abszolút szakszerutlen megfogalmazásokkal operál, és azokhoz illeszt ilyen jól hangzó, zaftos posztmodern értelmezéseket. Mondjuk olyanokat, hogy a halmazelmélet Selmelo-Frenkel-féle axiomarendszeréhez hozzáillesztették még az ún. kiválasztási axiómát. Angolul ezt axiome of choice-nak hívják. Ezzel, mondja Sokal nagy haladás történt a halmazelméletben, mert ezzel eloreléptek egy kevésbé maszkulin és inkább feminista matematika irányába, minthogy a feministák is a pro choice, tehát a választás szabadságának hívei. Tehát ilyesféle szörnyuségek vannak a cikkben, és valóban a Social Text szerkesztoinek a rovására írható, hogy bedoltek. Nagyon átlátszó blöff tudniillik, minimális természettudományos ismeretekkel átlátható. Alan Sokal maga, amikor leleplezi az írását mint blöfföt, természetesen szarkasztikus, ironikus és nagyon vulgáris szinten pocskondiázza a posztmodern társaságot. Mindenkit válogatás nélkül.
A Sokal-botrányban nem az a baj, hogy egy fizikus nevetségessé tett egy néhány folyóiratszerkesztot. Mert hát istenem, vessenek magukra. Megérdemelték. A probléma az, és emiatt vált ez veszélyes fejleménnyé, és vált ilyen világméretu botránnyá, hogy ahogy Sokal intézte ezt az ügyet, és amilyen konzekvenciákat ô és társai, Gross és Levitték, és sokan mások azóta is, levontak belole, azzal vulgarizálták a problémát, tehát harci helyzetet teremtettek, tényleges vitaszituáció helyett. Most tehát áll a harc, és a sötétben minden tehén fekete. Tehát most már nem arról van szó, hogy a néhány tényleg eszement, tényleg kritikátlan, és tényleg  mindenfajta kontrollt nélkülözo szöveggyártót leplezzük le mint elfogadhatatlant, hanem most már ott tartunk, foleg Amerikában, hogy egészen hagyományos tudományfilozófiával meg tudománytörténettel foglalkozó tanszékek tagjai nyilatkozatokat kell, hogy közzétegyenek, hogy ok nem oda tartoznak. Szóval most már a botrány nemcsak az eredetileg célba vett csoportokat érinti, tehát valóban a magukat eminensen  posztmodernnek valló filozófusokat, mint Derrida vagy Lyotard, vagy Lucy Irigarry vagy Sandra Harding, akik magukat deklaráltan szembehelyezték egyrészt a hagyományos tudományfilozófiával, és a természettudományokkal. (Sandra Harding valóban olyanokat írt le és adott ki a könyvében, hogy a természettudományok elfogadhatatlanok, mert egy maszkulin szemléletmód termékei, és mostantól kezdve át kell hogy vegyék a nok a természettudományos kutatást, mert episztemológiailag ok vannak olyan helyzetben, hogy ténylegesen érvényes ismeretekre tehetnének szert a természetrol.) Szóval nemcsak a magukat deklaráltan a tudománnyal és a mindenfajta hagyományos, még kuhniánus filozófiával is szembehelyezokkel áll a harc, hanem mondom, nyilatkozatra kényszerülnek tudományfilozófusok, hagyományos tudományfilozófusok, hogy ok nem posztmodernek. Tehát védekezni kénytelenek a természettudósok támadásaival szemben, mert ez az ún. science wars tökéletes állóháborúvá vált, természettudósok kontra nem természettudósok. És ebbe most már mindenki beletartozik. tehát elmúlt az a régi szép ido, amikor még Feinmann, a híres fizikus   úgy fogalmazott természettudósi leereszkedéssel, hogy a tudományfilozófia körülbelül annyira fontos egy fizikusnak, mint az ornitológia a madaraknak. De ez még egy jó szándékúnak tekintheto leereszkedo megfogalmazás volt, ma már a természettudósok kimondottan károsnak, és az egész emberiség számára károsnak tekintenek minden nem természettudományos és tudománnyal foglalkozó tanulmányt, diszciplínát, ezeket ma összefoglaló néven science studiesnak nevezik.

Úgy, mint a cultural studies, ott is dúl a kultúrháború, a culture wars.

Igen, és most már minden ide tartozik, ezeket mind ellenségesnek, károsnak nevezik. Miért tekintik károsnak? Hát elsosorban önmagukra nézve, tehát a természettudományokra nézve, de tágabban azt a fekete ördögöt festik a falra, hogy a science studies azáltal, hogy megrendíti a természettudományokba vetett szilárd hitet, ezzel a rációba, a racionalitásba vetett bizalmat rendíti meg, és az emberiséget is fenyegeti, mert ha a rációba vetett hit, az emberiség legfobb vívmányának egyedüli elfogadhatóságába vetett megrendült, akkor az irracionalitás következik el, és ezzel valóban a káosz és a woodoo mentalitás fog mindenütt eluralkodni.

Az amobától Einsteinig

 Ez azt jelenti, hogy ok azokat a tudományfilozófiai elméleteket is elutasítják, amelyik ezt a tudományba, a tudományos igazságba vetett hitet erosítik? Tehát a pozitivista, az analitikus tudományfilozófiából se kérnek?

 A pozitivista tradíció már nem él. Az analitikus tradíció még él, tehát például a Philosophy of Science-ben, a British Journal for the Philosophy of Science-ben még megjelennek hagyományos, mondjuk még inkább a prekuhniánus tudományfilozófiára vagy a posztkuhniánus, de a hagyományokhoz szorosabban kötodo, mondjuk popperiánus, vagy ún. tudományos realista, racionalista és realista írások. Ugyanis már Kuhn után, a 70-es-80-es években kialakul a tudományfilozófiában egy ún. realista, racionalista irányzat.
A nagy realizmus-vita máig is folyik, kezdodött még a 70-es években arról, hogy a tudományos elméletek, az igen mély fundamentális természettudományos elméletek, elméleti fizika, elméleti kémia, biológia által feltételezett entitások vajon valóban léteznek-e a valóságban, vagy csak olyan elmés teoretikus konstrukciók, amelyek segítségével a tapasztalat jól generálható, tehát elorelátások tehetok. Valóban vannak-e gének? Valóban vannak-e müonok vagy kvarkok, az elméleti fizikában ezek elemi részecskék. Szóval ez a realizmus-vita máig folyik.

Popper is  itt helyezhetô el, nem?

Popper itt helyezheto el. Szerinte a tudományos elméletek, ha nem is igazolhatók, de véglegesen cáfolhatók. Tehát igazán igazak nincsenek, csak még meg nem cáfoltak. Ezért már egyes szigorúbb természettudósok az irracionalizmus elso hírnökének tekintik. Magyarországon is vannak olyan természettudósok, akik már Popper nevét se nagyon szeretik hallani. Pedig Popper a legfontosabb vitakérdésben vagy harci kérdésben még úgy foglal állást, hogy van egy szilárd, unikális, privilégizált tudományos módszer, a jusztifikációnak, vagyis az ismeretigénnyel fellépo állítások közötti különbségtételnek van egy kitüntetett módja, ez pedig a falszifikációs módszer, a trial and error módszere, amelyrol Popper azt mondja, hogy az amobától Einsteinig egyforma.  Tehát hogy lényegében már a biológia ültette belénk, tehát biológiailag vagyunk kódolva erre.
Ugyanis, amikor Feyerabend kihúzza a talajt a tudományos metodológia privilegizált helyzete alól, vagyis felveszi az episztemológia fundamentum-problémáját, ebben az értelemben, hogy van-e egy kitüntetett módszer, s ha igen, akkor mi tünteti ki az európai típusú tudományos metodológiát a woodoo mentalitással szemben. S az európai típusú racionalitást mi tünteti ki a tole eltéro „racionalitásokkal” szemben? Erre a kérdésre két irányban kezdik el keresni a választ. Az egyik az episztemológia naturalizálása, a másik az episztemológia szocializálása vagy szociologizálása.
 Az episztemológia naturalizálása Quine nevéhez fuzodik, a híres amerikai logikuséhoz, aki még ma is él, bár igen hajlott korú. Annak idején „Az empirizmus két dogmája” címmel szintén nagy jelentoségu munkát írt, még az 50-es évek elején, amellyel megrendítette a pozitivizmus akkor még szilárd helyzetét. Quine azt a programot hirdeti meg, és ennek azóta is vannak sokan követoi, hogy a tudományos metodológia normáit a természet tünteti ki. Ezért is nevezik ezt naturalizálási programnak. Az élolények valamennyiében, és jelesül aztán az emberben ki kell hogy alakuljanak, vagy be kell hogy programozva legyenek mondjuk a software szintjén, de esetleg már a hardware szintjén az agyban, a neuron kapcsolatok úgy muködnek, vagy a késobb kiépülo neuron kapcsolatok olyanok, hogy az összes élolény, és legkivált az ember, amely erre rá van kényszerülve bizonyos okokból, orientációs tevékenységét kell hogy vezéreljék olyan elvek, amelyek sikeres életben maradást biztosítanak. Magyarul: a naturalista irányzat azt válaszolja arra a kérdésre, hogy van-e kitüntetett normarendszer, és ha igen, akkor mi tünteti ezt ki, hogy van ilyen normarendszer, ezt a természet tünteti ki. És mi módon találjuk meg, mi hogyan ismerjük fel, hogy melyik a kitüntetett normarendszer? Hát egyrészt úgy, hogy kognitív pszichológiai tanulmányokat folytatunk, vagyis az episztemológiai kognitív pszichológiára kell hogy bazírozva legyen, és nem a logikára, mint korábban. a kognitív pszichológiára és mesterséges intelligencia kutatásra, vagyis az ún. cognitive science-re. (Ez a mesterséges intelligencia kutatás, gépek, számítógépek, komputerek vizsgálata.) mert azt mondják a naturalisták, tulajdonképpen a survival value, a túlélési értéke tünteti ki az egyik fajta mentalitást vagy ismeretszerzo és kiválasztó metodológiát a másikkal szemben. Persze  erre jönnek az ellentábor hívei és azt mondják: Hát hogyha a európai tudományos mentalitást a survival value tünteti ki, akkor bizony ez elvetendo, mert az emberiség soha nem volt ennyire fenyegetett, életveszélyes helyzetben, mint ma, éppen a modern természettudományok vívmányai folytán. És ez a tétel igaz. Korábban az emberiség nem volt olyan eszközök birtokában, amelyekkel önmagát és az egész földet egy csapásra megsemmisíthette volna. Akár véletlenül is. Tehát még csak nem is kell szándékosságot feltételezni. Úgyhogy a survival value elmélet nem nagyon stimmel. De kétségtelen, hogy bizonyos kognitív pszichológiai kutatások, például etológiai, állat-etológiai kutatások is arra vallanak, hogy valóban és ahogy Popper is fogalmaz, az amobától Einsteinig ezek a trial and error módszerek meglehetosen általánosnak nevezhetok. Vagy mondjuk a modus ponenshez hasonló elemi logikai gondolkodásmód, vagy logikai jellegu következtetések tényleg az állatvilágban is megvannak. Hogy ha a mancsomat odaérintem a kályhához, akkor fájni fog, tehát nem érintem a mancsomat a kályhához. Ezt már egy kutya szintjén megtaláljuk. Természetesen nem következtetési formaként, hanem magatartási modellként. Vagy ha azt akarom, hogy a gazdám levigyen sétálni, akkor odamegyek, és a lábához dörgölozöm, és mélyen a szemébe nézek. Ugye ilyen magatartásformákat háziállatok is nagyon jól elsajátítanak. De megfigyelhetok vadon élo állatoknál is. Tehát ez a naturalizálás.

Az episztemológia szociologizálása: a tudásszociológia

Az episztemológia szocializálása, vagy szociologizálása, ez az ún. tudászociológiai irányzat, nem tévesztendo össze a hagyományos és legkivált mondjuk Robert Merton nevével fémjelezheto tudományszociológiával. A tudásszociológia modern, modernnek nevezheto változata az ún. edinborough-i iskolához fuzodik, amely a 70-es években szervezodött Edinborough-ban. Tagjai azóta egymástól térben és idoben is eltávolodtak. Véleményem szerint a legtermékenyebb és a leginkább kontroverziálisnak, de legmélyebbnek nevezheto ezen belül David Bloor irányzata és munkássága. David Bloor 1976-ban publikálja nagyjelentoségu könyvét „Knowledge and Social Imagery” /Tudás és társadalmi képzetek/ címmel. Ezt a könyvet 1996-ban lényegében változatlanul, csak egy utószóval bovítve újra kiadják. Azóta persze sokat publikált még. Bloor a maga felfogásának szellemi osei között tartja számon Emile Durkheimet, Karl Mannheimet, Marcel Mauss-t, aki Durkheimnek is munkatársa volt, és Wittgensteint. Alkalomadtán Marx nevére is hivatkozik, és véleményem szerint joggal. De foleg Wittgenstennel, Mannheimmel és Durkheimmel foglalkozik.
Ennek a David Bloor-féle programnak, amelyet SSK-nek szokás rövidíteni, így hivatkoznak rá a szakirodalomban (Sociology of Scientific Knowledge), ennek a programnak Bloor azt az elnevezést adta, hogy az „eros program”. Azért eros program, mert a korábbi foleg tudomány- de egyes magukat tudásszociológiának nevezo programok, így Mannheim programja is csak odáig mentek el, hogy azt mondták, hogy a tudományban a problémaválasztások és a fejlodés iránya társadalmilag befolyásolt, de a tudás tartalma nem. Bloor viszont azt állítja, hogy igen. Tehát ô egy lépéssel tovább megy. Ezért is nevezi a programját eros programnak, és négy alaptételben fogalmazza meg a program legfobb pontjait. Ezek közül mondjuk ketto nagyon vitatott. A négy tétel az imparcialitás tétel, a szimmetria tétel, a kauzalitás tétel és a reflexivitás tétel. Mi az elso ketto? Az imparcialitás vagy pártatlanság tétel az azt mondja ki – és ebben áll a program eros volta szemben a gyengével – hogy szociológiai és pszichológiai tényezok terminusaiban kell megmagyaráznunk nemcsak azt, ami hamis és irracionális, hanem azt is, ami igaz és racionális. Tehát pártatlannak kell lenni, a korábbi aszimmetriát meg kell szüntetni. Ugyanis a korábbi hagyományos tudományfilozófia azt mondta, hogy én azzal foglalkozom, ami igaz és racionális, ezt mondom meg, a tudományszociológusra hagyom, hogy megmagyarázza, ha a tudós téved, vagy éppen irracionálisan jár el. És akkor jön a tudományszociológus, és azt mondja, hogy ja, hát kérem sajnos Galilei visszavonta a tételét. Miért? Mert engedett az inkvizíció fenyegetésének, és aláírt egy olyan deklarációt, hogy mégsem mozog a föld. De miért tette? Mert fenyegették. Vagy mondjuk Liszenko tanait miért fogadták el? Hát persze, mert pártnyomást gyakoroltak rájuk, és szintén fenyegették az életüket, ezért hamis és irracionális tételeket és eljárásokat fogadtak el. Tehát ez így nézett ki régebben, hogy „Sociology is for the deviant”. Tehát csak a devianciákat kell megmagyarázni. Ami nem igaz, vagy ami irracionális, eltér a tudományos koncepcióktól. Bloor azt hirdeti meg, hogy mind a kettot meg kell magyarázni. Ez az imparcialitás tétel.
A szimmetria tétel szintén nagyon eros, azt mondja: sot, mindkettot ugyanolyan típusú okokkal kell megmagyarázni. Tehát szociológiai és pszichológiai okokkal, nem elég a logikai. Tudniillik a hagyományos álláspont megint azt mondja, ami igaz és racionális, az self explanatory, tehát magától értetodo.
Miért gondolkodom én racionálisan? Mert ez a helyes. Ha racionálisan gondolkodom, azt nem kell megmagyarázni, az önmagát magyarázza. Miért fogadok el valamit igaznak? Hát azért, mert a racionális módszerrel belátható igazként. Empirikus és teoretikus érvek szólnak mellette. Belátható módon következik a logika szabályai szerint. Ha nem akarok irracionálissá válni, vállat vonni, kimenni a szobából, akkor elfogadom. Kész. Ez a magyarázata annak, hogy miért fogadom el én azt, ami igaz. Hát azért, mert a módszer, a tudományos módszer kitünteti azt, ami igaz, és elhatárolja attól, ami hamis. Aki ezt fogadja el, annak más magyarázatra nincs szüksége.
A Bloor-féle eros program azt állítja, hogy szociológiai és pszichológiai tényezok terminusaiban kell mindkét oldalt megmagyarázni. Tehát az igaz és racionálisat is, nemcsak a hamisat és irracionálisat. Abban a hagyomány is megegyezik, hogy ami hamis és irracionális, azt szociológiai és pszichológiai tényezokkel lehet és kell magyarázni, hogy miért tévedünk, miért hazudunk, miért nem követünk józan ésszel belátható szabályokat.
Itt térnék rá csak egészen röviden arra, hogy Bloor hogy gondolja ezt.  Természetesen nem úgy gondolja, ahogy a vulgarizátorai a nyakába varrják, hogy a tudós most azért fog igazat mondani, mert a párt vagy az egyház erre ösztökéli ot, ez nonszensz lenne, ez a színtiszta vulgarizálás. Véleményem szerint, és erre használtam a mély kifejezést, Bloor mély és termékeny módon a hagyományos európai kétezer éves, megint Platónra visszameno episztemológiának egy másik nagyon fontos alaptételét akarja feladni. Nem azt, ami az unicitás tételként nevezheto meg, korábban beszéltem róla Feyerabend nyomán. s az ún. individualitás tételt piszkálja meg. Ugyanis Platón óta, és megerosödve Descartes óta az európai episztemológia a megismer szubjektumot individuumnak, elvileg individuumnak tételezi fel. Vagyis hasonlattal élve a karteziánus episztemológia úgy képzeli, én ezt Robinson Crusoe episztemológiának nevezem, hogy ha egyetlen egy emberi lény létezne, vagy létezett volna valaha is a világegyetemben, és kello ideig élhetett volna, akkor mindarra a tudásra elvileg szert tehetett volna, amire az emberiség mostanáig, tehát ez csak ido kérdése, de elvileg egyetlen ember ugyanazt a tudást megszerezhette volna. Erre már persze Descartes nem válaszolt... vagyis hát Descartes még válaszolt, hogy nyilván Isten belénk helyezte, vagy Platón ugye az ideákkal. Platón megválaszolta a kérdést, hogy honnan van a tudás megszerzésére való képességünk, hát visszaemlékszünk az ideákra. De azóta meg kell válaszolni a kérdést, hogy mitol vagyok én képes a megismerésre... Ezek az individuumot, a racionális individuumot jellemzik. Valahogy a fejében vannak. Hogy egy ember képes önmagától a racionális mentalitás megtalálására. Valahogyan történelmileg, bár akkor már ingoványos talajra tévedünk, mert a tudományos racionalitást valamiképpen transzcendensnek tekinti a hagyományos tudományfilozófia. Transzcendensnek, ami a saját logikai alapjain nyugszik, és a logika nem áll sehol. (Ez olyan, mint az, hogy min áll a teknosbéka, ugye.) Transzcendens a társadalomhoz képest.
A Bloor-féle álláspont az, hogy nem igaz, hogy a megismero szubjektum elvileg individuum. Individuumként kutathat persze, de a megismero szubjektum válik individuummá, és nem születik individuumnak. Vagyis hogy a megismerés alapjai az ember esetében kollektívak. Tehát hogy mi tanuljuk a tanulás módjait és lehetoségeit, tanuljuk a fogalmi gondolkodás módjait és lehetoségeit, tanuljuk az okoskodás formáit és lehetoségeit a saját közösségünkben. Tehát a közösség az, ami az egyént egyénné teszi, mindenféle értelemben, értelmileg, érzelmileg és amilyen szempont még csak van. Az individuum individuummá válhat egy olyan közösségben, ahol individuumok eloállnak.
Közösségbe születik, és a közösség egyrészt válogat tulajdonképpen az esetleg veleszületett mentalitási alapminták között is, egyeseket megerosít, másokat kiolt. És egyáltalán kidolgozza az életben maradásnak a közösségi technikáit mentálisan is. Ezek az életben maradásnak, explorációnak, orientációnak a technikái, kognitív technikákról beszélek én itt most, amelyek tényleges technikákhoz vezetnek. A kognitív technikáknak a kiválasztási módja különbözik, de nem tetszoleges. Tehát szabad, de nem önkényes, ahogy már Poincaré fogalmazott annak idején. Ugyanis itt lép be az, hogy aki netán rosszul választja ki a kognitív mintát, a kognitív technikák egy halmazát, az tényleg kiirtódik. Az nem maradhat meg. Tehát teljesen hagymázas kognitív normarendszerek és hiedelemvilágok nyilván nem maradhatnak fenn sokáig. Ami fennmarad, az a maga szintjén, a maga körülményei között nyilván eredményes. Így kell tehát, most visszautalnék Feyerabendre, így kell érteni, hogy a woodoo-nak ugyanolyan érvényessége van. De hol? Nem itt. Itt a 20. században és egy egyetemen én nem hihetek komolyan, nem gondolkodhatok komolyan woodoo-mentalitásban. Ez lehetetlen.
Bloor az episztemológia naturalizálása helyett az episztemológia szociologizálását valósítja meg. Abban az értelemben, hogy azt mondja, hogy a kognitív technikák és a kognitív képzodmények társadalmi intézmények.
Bloor elméletét én mélynek és termékenynek találom, és korántsem veszélyesnek az emberi tudásra vagy a racionalitásra. Legfeljebb a tudományos racionalitás európai módjának privilegizált helyzetére veszélyes, arra igen. De hát istenem, nagyon sajnálom, az arisztokrácia is egyszer elvesztette privilegizált pozícióját, bármennyire csodáltuk is a foúri szalonokat, a pompás képgyujteményeket, és fájlaljuk, hogy a polgároknak be kellett érniük olajnyomatokkal és muszormékkel a proletároknak. És ezért olyan meredek a Sokal-botrány, mert itt errol van szó. Ez rejlik a háború mögött, ezért áll a bál, mert érzik a természettudósok, akik egyébként is ma veszélyes irányban kezdenek elmenni, hogy hangosan tolvajt kell kiáltani, mert különben ok bizonyulnak nem egészen fair játékosnak.

A tudomány mint az emberiség utolsó abszolútuma

Mi a probléma a Bloorral egyrészt hagyományos tudományfilozófusok, másrészt a természettudósok szemében? Ok nem tudnak kilépni abból a mentalitásból, hogy ha a tudomány, és foleg a természettudomány – Bloor a matematikával kapcsolatos társadalmi meghatározottságról is beszél, és ismétlem, nem olyan módon, hogy azt mondja, hogy ja, hát 2x2 az 4 vagy 5 vagy 6, ezt a párt mondja meg, vagy a gazdagok mondják meg, vagy az uralkodó osztály mondja meg, vagy a férfiak mondják meg. Ez természetesen tökéletes vulgarizálás.
A természettudósok foleg, de számos tudományfilozófus is, úgy látszik még Kuhn is, nagyon megdöbbentem ezen, azért minosíti abszurdnak Bloort – nem másokat, mert valóban vannak szerintem is eszement figurák ebben a társaságban – mert úgy vélekednek, hogy ha bárki arra vetemedik, hogy a szent és a társadalom felett lebego tudományt, pontosabban a racionalitás, amelynek megtestesítoje a természettudomány eminenter, ha arról kimutatjuk, hogy bármiféle köze van a társadalomhoz, akkor valami szentségtörést követünk el. A tudománynak valahogyan, az ô vélekedésük, tehát a Bloorral szembenállók vélekedése szerint, nem szabad, hogy köze legyen a társadalomhoz semmilyen szinten, mert nyomban elveszti a szuzességét és a legfobb értékét, objektivitását, transzkontextualitását vagy még inkább az ô szemükben a transzcendentalitását. Miért veszélyes ez? Értelmesebb természettudósok, mint például John Simon Nobel-díjas fizikus, de o a kiváló elmék közé tartozik, nem a vulgarizátorokhoz, ô azt mondja, hogy a tudomány objektivitására, vagyis arra, hogy hihessük, hogy társadalmi rétegek, csoportok, pártok, vallások stb. fölött áll, és semmi köze azokhoz.... és nem véletlen, hogy ez a típusú tudomány a 17. században jön létre. Miért? A polgári társadalom alapjainak megszületésével és a demokrácia kezdeteivel esik egybe az újkori modern tudomány kezdete, mert a demokrácia és a tudomány objektivitása, transzkontextualitása összefügg. Kell legyen tudniillik, miután megszunt a pápa, eloször az isten, a király, a pápa és így tovább orákulum-szerepe, kell legyen egy felsobb instancia. aki nem valamilyen társadalmilag kitüntetett személy vagy intézet vagy intézmény, mert abban a pillanatban nem töltheti be azt a feladatát, amit itt betölt. Tudniillik azokban a bizonyos nagyon jelentos vitákban a döntobíró szerepét nem játszhatja el többé. Ennek a felsobb instanciának, ennek az orákulumnak olyannak kell lennie, hogy én hihessek abban, hogyha mi ketten vitában állunk egymással, és ügyünket az orákulum elé visszük, akkor az orákulum nem azért fog nekem igazat adni, mert megtömtem a zsebét, vagy mert megfenyegettem azzal, hogy holnap lefejeztetem különben, hanem mert nekem van igazam. És ha nincs igazam, akkor nincs igazam. Megfellebbezhetetlen, mert nincs hová fellebbezni. Mert a szekularizáció kezdetei is ezzel esnek egybe, a 17-18. század, a szekularizált társadalmakban nincs többé univerzális felsobb instancia. Sem társadalmi, sem vallási, sem semmilyen más. A tudomány tölti be az emberiség lehet, hogy utolsó abszolútumának a szerepét. Tehát az, aki ezt a szentséget, a tudomány és a tudományos racionalitás szentségét valahogy lehorgonyozza a társadalomba, az éppen ezt a transzkontextuális objektivitását vonja kétségbe, ezért veszélyes a társadalomra. Az elején említettem, hogy Sokal és a nyomában kialakult nagy tábor azért érzi úgy, hogy fel kell lépni elsosorban a tudásszociológusok, de a konstruktivisták és mások ellen is, mert úgy vélik, hogy azért veszélyesek az egész emberiségre nézve, mert megszüntetik az emberiségnek ezt az utolsó, meglévo felsobb instanciáját, amelynek ítéloszéke elé járulhat bárki korra nemre, rangra, vallásra, pártállásra való tekintet nélkül, és meg lehet tudni mondani, hogy melyik pártnak van igaza abban, amit mond, hogy építsük-e meg a nagymarosi gátat vagy ne építsük meg. Hogy ez eldöntheto tisztán szakmai érvekkel. Az más kérdés, és ezt senki nem vonja kétségbe, hogy a politikusnak joga van, pontosabban lehetosége van másképp dönteni. De megmondható az, és csak egyféleképpen mondható meg az, hogy egy ilyen gát pontosan milyen következményekkel jár, vagy hogy szakmailag indokolt-e vagy sem. Mondjuk a gát megépítoinek tábora foleg ugye mérnökökbol és természettudósoknak legalább bizonyos fajtáiból áll, és köztük természetesen van számos olyan, aki anyagi vagy presztízs-okokból szeretné ezt az építkezést folytatni, persze, van ilyen is, de a mi szempontunkból most nem ezek az érdekesek, ezek a viszonylag triviális és a tudományszociológia által kezelheto esetek. A mi szempontunkból azok az emberek az érdekesek, akik oszintén azt hiszik, hogy egy szakmai-tudományos igazság van, és az az o birtokukban van. Miért? Mert az ô birtokukban van a tudományos módszer, a tudományos metodológia, amivel az igaz és a hamis élesen elhatárolható, tudomány és áltudomány, hozzáértés és hozzá nem értés, szakért és laikus élesen elhatárolható, két táborba esik. És csak a szakérto van az egy igazsághoz vezeto út és kritérium-rendszer birtokában, ergo ô tudja megmondani az igazságot. Amint azt mondom, hogy a szakérto oszintén hitt álláspontja valamilyen értelemben társadalmilag meghatározott, ha nem is úgy, hogy lepénzelték vagy megfenyegették, mert az a triviális eset, és az vagy vulgár-tudásszociológia, vagy tudományszociológia, ami egészen más kérdés, mint mondtam már, akkor itt érünk el ahhoz a problémához, hogy o oszintén hiheti, miért? Mert abban a hiszemben volt, hogy tényleg van egy ilyen tudományos módszer, ami igaz, és ami ot és csak ot hatalmazza fel arra, hogy igazságokra jusson és azokhoz ragaszkodjon, mert más igazság és más módszer nincs. Ugyanis a mi társadalmunkban valóban ez a tudományos módszer van kitüntetve mint ilyen, mint orákulum, mint felsobb instancia. És itt térünk vissza a módszer-problémához. Ezért kulcskérdés az, hogy létezik-e ilyen privilegizált módszer, vagy nem létezik.

A transzcendens racionalizáció papjai és a kognitív kolonializáció

Másrészt azért kulcskérdés az egy igaz módszer létezése, mert ma a világ globalizálódik. Ez nem vicc, bár szlogenként a zsurnalisztikában már el van koptatva, de kognitív szempontból a következot jelenti: Azt jelenti, hogy míg régebben, a század közepéig is talán, különbözo kognitív mintákat követo csoportok elég jól elkülönülten éldegéltek. Most az egész együtt van párhuzamosan, keresztül-kasul. Tehát többé nem mondható az,  hogy ha én itt a 20. század egyik legalábbis fejlodo társadalmának kellos közepén azt mondom, hogy pszí sugarak áramlanak ki az asztalból, és téged hipnotizálnak, akkor engem elvisznek az elmegyógyintézetbe. Ma már kezd nem ilyen evidenssé válni a dolog, mert ma már a szomszédomban élhet egy tegnap Zairébol áttelepült család, akinek a mentalitása ugye egészen más. Mondjuk ok törzsi menekültek, mert meg tuszik, meg akármi, harcok áldozatai, és ide menekültek, és az ô egész életmódjuk, mentalitásuk stb. egész más, mint a miénk. Tehát hogyha mondjuk ok kezdenek olyat mondani, hogy valaki szemmel verte a gyereküket, akkor nem biztos, hogy tényleg elmegyógyintézetbe kell vinni azt a férfit és asszonyt, ha ilyeneket mondanak. Kérdés, hogy hova vigyük. Ez egy komoly probléma. Valamit kell velük kezdeni. Mert hiszen tényleg, ha ide menekültek, itt kell élniük. Egymás mellett élünk. Össze van minden fonódva, látjuk, hogy a tozsde vagy a gazdasági problémák is Malajziából pillanatok alatt idegyuruznek, áramlanak, virtuális valóság, internet, gazdaság, stb. a kognitíve is globalizálódott világban a különbözo mentalitásoknak együtt kell élni egymás mellett. Már egymás mellett vannak, és óriási nagy kérdés, hogy hogyan oldjuk meg ezek egymás mellett élését. Egy középkori, mondjuk európai középkori mentalitással, ami mondjuk Albániában, azt hiszem, adva van, nagyjából 500 évvel ezelotti módon gondolkodnak, vérbosszú meg egyebek vannak érvényben. Meg lehetne úgy oldani, amit ugye szeretnének az establishment, a bevett és a fejlett társadalmakban uralkodó pozícióban lévo szakemberek, hogy rákényszerítjük a mi mentalitásunkat mindenki másra. Egyrészt azért, mert ahogy a pénzrendszert is homogenizálni kell, a gazdasági muveleti szisztémát, mert különben nem muködik, valószínu, hogy nem muködik a mi kognitív szféránk se, ha ebben megengedjük, hogy a zairi menekült egy rövid ido elteltével továbbra is úgy gondolkodjon, meg úgy éljen, ahogy ô úgy szeretne. Bizonyos fokig a cigány-probléma is ez nálunk. Hogy ok kulturálisan, mentálisan nem tudtak beilleszkedni évszázadok óta, nem engedték oket beilleszkedni. És most akkor arról van szó, hogy kulturálisan, mentálisan, kognitíve nagyban különböznek tolünk,  mit csináljunk velük? Nem lehet kiirtani, nem lehet bezárni valamiféle ketrecbe, lágerbe, elviselni nagyon nehéz, mert a kognitív és kulturális különbségeket rendkívül nehéz elviselni, és nemcsak ilyen különbségek vannak. Tényleges probléma van adva, és ezek nem lokális, hanem azt lehet mondani, hogy globális problémák, bár mindenütt lokális szinten jelentkeznek. Meg kell oldani.
Lehet azt mondani, én vagyok a hegemón, az én rendszerem kitüntetett, itt megint elobukkan a kitüntetettség probléma, az összes többi inferior, alsóbb rendu, megyünk és civilizáljuk a vadakat. De hát a vadak civilizálása hál’istennek anakronizmus, a kolonizáció mentalitása volt ez. Úgy néz ki, hogy jelenleg a kognitív kolonializáció programja megy végbe, ha végbemegy. Vagy nem megy végbe. Tehát ez ilyen harc is, hogy civilizáljuk-e a vadakat vagy ne. És ki civilizálja?
A posztmodern jelenség felbukkanása véleményem szerint már következmény és nem ok. A tényleges normák fellazulása, elbizonytalanodás bekövetkezik.
Mit csinálnak a természettudósok? A természettudósok mint a transzcendens racionalitás papjai és haszonélvezoi persze, mint a bevett vallás papjai eddig nagyon is privilegizált pozícióban voltak anyagilag is, politikailag is. Gazdasági és a politikai hatalom is volt a kezükben, ennek következtében egészen mondjuk az utóbbi évtizedig a hidegháború folytán is, meg a globalizáció kevésbé elorehaladott volta miatt is, meg azáltal, hogy ez a fejlett társadalmaknak a mentalitása, amirol beszélünk, ez a természettudományos racionalitás… Politikában nagyon eros szavuk volt, mert a hidegháború miatt szükség volt elsosorban a természettudományokra meg a technikára, ami ezeken alapul, vagy ezekkel függ össze, és ennek következtében anyagilag is.
A hidegháború megszuntével összeomlott ez a rendszer. Nincs szükség többé arra, hogy olyan rettentoen fegyverkezzünk, ez folyik persze, de nem olyan módon és mértékben, mint korábban. Az urkutatás is mennyire leállt, hát az is egy hadi vállalkozás. Kimutatható egyébként az Egyesült Államokban, sot ezt fel is emlegetik egyes cikkek pont ebben a Sokal-vitában, leállították a hatalmas ún. Super Collidert, szupergyorsítót, 86 km átméroju nagy részecskegyorsítót, ami az elméleti fizikusok vágyálma. Ez mindegyiknél nagyobb lett volna. És nagyobb energiákkal, magasabb energiákkal lehetett volna ütköztetni a részecskéket, és olyan részecskéket is elo lehetett volna állítani, amiket eddig nem tudtak, de feltételezik, hogy vannak. Ezt leállították. Abszolút értékben csökkent a természettudományokra fordított büdzsé-arány, és relatíve általában a tudományokra fordított költségvetési hányad csökkent mindenütt a fejlett országokban.
Ilyenkor a vulgáris reakció az, hogy ha relatíve romlik a helyzetem, úgy érzem, hogy háttérbe vagyok szorulva, vagy legalább is nem vagyok úgy privilegizálva, mint korábban, akkor a legközelebbi szomszédra kezdek gyanakodni. Ez egy újfajta rasszizmus, hogy nyilván a zsidók, a cigányok, az idegenek miatt nem jut nekem elég kenyér. Tehát egyfajta rasszizmus ütötte fel a fejét szerintem napjainkban, éppen a Sokal-botrány tanúskodik errol. A természettudósok a nem-természettudósokra mutogatnak, tehát aki nem szigorúan fizikus, kémikus, stb., kemény természettudományos diplomája nincs, vagy nem mérnök, az mind zsidó, és ô vitte el a kenyerünket, az ô áskálódásai miatt van minden, és pláne, ha néhány zsidó tényleg gazember, akkor kész, akkor be van bizonyítva. Itt is errol volt szó, hogy ez a szegény Aronowitz meg a Social Text kiadói tényleg marhák, tényleg bedoltek egy egészen átlátszó blöffnek, vagy voltak olyan gondatlanok, hogy nem adták oda egy harmadrendu fizikusnak, hogy te, barát, nézd már át, fusd már át, hogy legalább elírások ne legyenek benne, hogy legalább olyan ne szerepeljen benne, hogy a pszít, azt korábban a burzsoázia konstansnak tekintette, mert olyan merev volt a gondolkodása, de ma már tudjuk, hogy az egy változó, meg ilyen szimpla szamárságok, egy középiskolás rájön, aki tanul fizikát. Tehát ezzel bizonyítva látják, mert hogy van néhány marha. Néhány pap mondjuk vétkezik, abból még nem következik, hogy a papság mint olyan bunös és kiirtandó intézmény és így tovább, ezt nem kell magyarázni. Tehát egyfajta rasszizmus jeleit látom én most itt. Miért? Ezért. Mert a primitív, vulgáris gondolkodás mindig a legközelebbi tényezot tudja csak okként kezelni. Látom, hogy a szomszéd még tud enni adni a gyerekeinek, akkor biztos ô vette el az én kenyeremet, mert én már nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Ez ilyen egyszeru, akkor a szomszédot kell kiirtani, vagy ellopni tole az övét. Én ezért tartom károsnak ezt a Sokal-botrányt.
Ha nem maradunk ennél a vulgáris felszínnél, akkor egy érdekesebb jelenségrol még szót ejthetünk. Az ún. posztakadémikus fázisába lép a tudomány, a természet- és muszaki tudományok. A 70-es évek vége óta tart ez, ez egy egészen új fázis. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos, ún. akadémikus tudományosság fázisától a posztakadémikusba jut. Vagyis míg korábban a tudomány érvényes állításait, módszereit, fejlodésirányait az ún. akadémia szabta meg, tehát az egyetemek és kutatóintézetek, úgy a 70-es évek vége óta elsosorban persze a nálunk fejlettebb országokban az akadémia kezébol kicsúszik az irányítás, sot a tudás legitimálásának joga is. És hova csúszik át? Az akadémiáknak le kell szállni a földre, vállalkozásokká kell válniuk, az egyetemeknek tanszékekig lebontva vállalkozniuk kell. Az állam kivonul a finanszírozásból, és tulajdonképpen a magáncégek is. Már abban az értelemben, hogy korábban a nagy cégek egyrészt vagy alapítottak tanszékeket, intézeteket (gazdag emberek a pénzükbol), vagy kutató-fejleszto laboratóriumokat tartottak fenn, ahol tudósokat foglalkoztattak. Most már nem. Egyrészt az állam nemcsak a hadikiadásokat, hanem általában a kutatásra, oktatásra fordítható kiadásokat erosen megnyeste, mindenütt, nemcsak nálunk. Ennek következtében gazdaságilag kifizetodo tevékenységekbe kell hogy fogjanak a kutatók meg az egyetemek is tanszékekig bezárólag, vállalkozókká kell válniuk. A Trente egyetem, az egy muszaki egyetem, már így hirdeti magát, hogy vállalkozó egyetem, Enterpreneurial University. A nagy cégek meg leépítik a kutató laborjaikat, mert az nekik sokba kerül, tehát nem tartanak fel állandó kutató labort, hanem megoldandó konkrét fejlesztési feladatokra nemzetközi teameket szerveznek, alkalmi teameket, fluktuáló tagsággal. Ezeket nagyon jól megfizetik, de csak arra az idore, amíg van probléma. Egy-egy jet-set alakul ki természet- és muszaki tudományos kutatókból, akik egymást se nagyon ismerik, mert csak egy problémán dolgoznak együtt, általában lokálisan nem is egy helyen, (internet, e-mail stb.) megoldják a problémát, kész, passz, ki vannak fizetve rohadt jól, és szélnek vannak eresztve. Roppant érdekes új fejlemény. Errol a fejleményrol az a bizonyos John Ziman fizikus, aki egy ritka világos feju ember, és nagyon jó, hogy fizikusként vannak ilyen jó tudományfilozófiai gondolatai, mert így legalább nem gyanúsak, o is megállapítja azt, mert o is foglalkozik a posztakadémikus tudomány helyzetével, hogy fennáll a veszélye annak, hogy ily módon széttöredezik a tudomány, és valóban elveszti függetlenségét és pártatlanságát, transzkontextuális jellegét, és teljesen beszövodik a multik hálójába. Tehát tényleg kezdi elveszteni a szüzességét, mert az akadémiák fosszilizálódnak, már csak ilyen muzeális tárgyakként tartjuk oket, és hivatkozunk legitimálásként rájuk, a rangokra, a címekre, a tudományos címekre, amelyek továbbra is vannak, de csak a legitimálás célját szolgálják. A politikus meg a multivezér a karizmát sajátítja ki. Figyeljük csak meg, az összes hirdetés így hangzik, hogy a PH-érték ennyi meg annyi, mikrolipidszemcsékbe zárt celluláris gömböcskék hatolnak be a borébe, és ezért megfiatalodik. Minden hirdetmény most már ilyen tudományos szlogenekkel operál, jó része blöff is, mint a Sokal. A tudomány karizmája egyre inkább áruvédjegyként szolgál, jobban eladható az áru, a tudós pedig ténylegesen a multik szolgálatában áll, és csak ott áll, nincs rálátása a problémára, nincs független tudomány többé, tényleg. Ezt mondja Zimon. Én csak azt teszem hozzá, hogy szerintem most lépünk a tudomány posztparadigmatikus fázisába, amit Kuhn mondott a paradigmák vezérletérol, annak vége, már nincs paradigma se, ami vezérelne, a paradigma legalább összetartott. Meg a tényleg független intézményrendszerek… tudniillik amíg a tudományt patronálási alapon finanszírozták, mégpedig a jó patrónus, jó király módjára, aki azt mondta, itt van, bolond, a pénz, költsd, amire akarod, csinálj olyan munkát, amilyet akarsz, vagy zenész, gyárts olyan zenét, amilyet te akarsz. A rossz tirannus, az megmondja, hogy milyen zene kell neki, ha én fizetem, akkor én mondom meg. A tudományt a jó király módjára kell finanszírozni, így finanszírozták eddig, pausáléban. Kapsz egy összeget, abból kutass. Most a kutatás alapja van fizetve, a tudásgyártás az a társadalmi javak, terméke egyike, mint egy cipo, egy hajó, ugyanúgy gyártják a tudást, és úgy is fizetik. Tehát mi most már termelo vagy szolgáltató ágazattá válunk, mi egyetem, kutatók, és fizetnek érte. Tehát a tudomány tényleg leszállt a mennyekbol. Most éppen azért ilyen heves a reakció, mert ha én lassan kezdek elkurvulni, és valaki ezt a szemembe mondja, akkor azt nagyon fogom gyulölni, mert én még esetleg nem vettem észre, vagy én tudom már, csak bíztam abban, hogy még senki más nem. Ezek elsosorban a tudásszociológusok, meg a szociálkonstruktivisták, részben még az értelmesebb feministák is. Hardingot és Haraway-t nem szabad egy napon említeni Evelyn Fox-Kellerrel vagy Longinóval. Ezekre én most nem tértem ki, de tényleg érdemes volna megszívlelni az általuk mondottakat is, mert nagy-nagy válságban van az emberiség és benne a tudomány. Lehet ezt nem válságnak nevezni, mindenesetre egy új fázis. Amibe nem szabad úgy belemenni, hogy a régi ideáljaink szemüvegén keresztül nézzük, vagy a régi ideáljaink fennállásának hiszemében tesszük ezt.
 
 

Bbliográfia

FEHÉR Márta
„A tudásszociológia mint tudományelmélet”
Janus, 1986. 3.

„A paradigmától a lexikonig. Th. S. Kuhn 35 év után”
Replika, 1997. (27)

„Bármi elmegy. A tudomány a XXI. század küszöbén”
Forrás, 1999. 1.

„Demokrácia és logika”
Magyar Tudomány, 2004. 5.

„A tudománytörténetírásról”
Magyar Tudomány, 2004. 11.

Tudomány és történet
Fehér Mártának tanítványai és tisztelői
Typotex, 2002

SOKAL, Alan – BRICMONT, Jean
Intellektuális imposztorok
Typotex, 2003
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu