LETTRE: Azt szerettem volna kérdezni, hogy a tudományelméletben, a tudományfilozófiában mik az uralkodó kérdések manapság, mi áll a diskurzus középpontjában, mi osztja meg a táborokat?
FEHÉR MÁRTA: A hagyományos tudományfilozófia, az angolszász analitikus
beállítottságú tudományfilozófia úgy a 70-es évek végére tényleg terméketlen
és problematikus állapotba került elsôsorban az ún. fundamentum-probléma
miatt, amely mondjuk a Kuhn könyve nyomán lángolt fel újra. Kuhn könyve
annyiban nyitott új korszakot a tudományfilozófiában, és ezt azóta poszt-kuhniánus
tudományfilozófiának nevezik, hogy Kuhn szembesítette a tudomány tényleges
empirikus menetét a tudomány idealizált önképével, amit addig az analitikus
tudományfilozófia kialakított. Eszerint a tudomány rögzített, szilárd és
unikális normákat, ún. metodológiai szabályokat, eloírásokat követve képes
arra, hogy az igaz és a hamis állításokat elkülönítse egymástól, azaz igazságra,
tudásra tegyen szert, igazolt igaz tudásra. A tudásnak ugye Platón óta
az a definíciója, hogy igazolt igaz vélekedés. Azaz azt, hogy mi tudás,
azt nemcsak az fémjelzi, hogy igaz, hanem az is, hogy igazolt eljárás révén
áll elo. Most az igazolási eljárásokat keresendo alakult meg már a század
elso évtizedeiben az ún. Bécsi kör. A Bécsi kör már az 50-es években gyakorlatilag
tarthatatlanná vált, és amikor aztán a 60-as években megjelent Kuhn „A
tudományos forradalmak szerkezete” címu munkája, akkor már végeredményben
egy kihalt diszciplínát talált maga körül. Kuhn forradalminak nevezheto
új meglátása az volt, hogy ha a tudomány tényleges történetén számon kérjük
azt az ideált, amit addig az analitikus filozófia kidolgozott, akkor a
tényleges tudomány nem minosül tudománynak a szerint a kritériumrendszer
szerint, ami adva volt. Miért nem? Mert megmutatható, hogy a tudomány tényleges
menetében azokat a normákat, amelyek a tudományt definiálják, nem követték.
Még a legnagyobbak sem, és még a Galileivel kezdodo újkori modern tudomány
nagyjai sem.
Például Feyerabend viszi aztán végig ezt a dolgot, úgyszólván ad abszurdum,
az „Against Method” címu könyvében, amelyben Galilei „Dialogo” címu munkájában
mutatja ki azt, hogy hogyan szegte meg, persze igen termékeny módon Galilei
a tudományos módszertan legalapvetobbnek tekintett normáit is. És Feyerabend
könyvének éppen azért az a címe, hogy „Against Method", vagyis a módszer,
a tudományos módszer ellen, szó szerint, mert Feyerabend szerint megmutatható,
hogy a tudomány nagyjai, a természettudomány nagyjai éppen azáltal jutottak
termékeny belátásokra, hogy megszegték az eloírásokat. Nem tartották be
oket. Most gondoljuk el, hogy milyen drámai ez a kép, hogy a tudományfilozófia
által kidolgozott, és az egyedüli igazsághoz vezeto normák be nem tartása
jellemzi a tényleges természettudományos történetet. Feyerabendnél fogalmazódik
meg az a nagyon fontos probléma, ami azóta is jellemzi és meghatározza
a tudományfilozófiai vitákat, hogy vajon akkor fel kell-e adnunk, és Feyerabend
majd igennel válaszol erre, fel kell-e adnunk azt a szilárd meggyozodésünket,
hogy létezik egy privilegizált tudományos metodológiai normarendszer, amelynek
követése, alkalmazása, vagyis az ún. jusztifikációs eljárások halmaza,
definiálja a tudást, és kitünteti a természettudományos, általában a tudományos
ismeretek halmazát, mégpedig úgy, hogy ismétlem, ez a normarendszer unikális,
szilárdan rögzítheto, tehát megmondható, hogy mi tartozik a normahalmazba,
és mi nem. Következésképpen éles és szilárd határ húzható a tudomány és
az áltudomány, és vele a racionális és az irracionális közé. Ha létezik
egy ilyen normarendszer, az megtalálható. Mondjuk a Bécsi kör, a logikai
pozitivizmus programjának ez képezte a magvát: megtalálni ezt a normarendszert.
Az o esetükben az egzisztencia-probléma, tehát hogy van-e ilyen normarendszer,
nem is merült fel, ok csak azt tartották feladatuknak, hogy megtalálják
ezt. Mert hiszen azt hitték, hogy megtalálható. Tehát, hogy ez a normarendszer
olyan, mint mondjuk egy ritka állatfaj, amelynek egyedei nehezen találhatók
meg, de biztosak vagyunk benne, hogy létezik a földön. Most viszont Kuhn
nyomán Feyerabend így kiált fel: Unikornist keresünk! Nincs egy szilárdan
rögzítheto, kitüntetett és unikális normarendszer. (Ez is nagyon fontos,
hogy unikális, tehát hogy nincs belole több, nincsenek alternatív normarendszerek,
amelyek egyaránt érvényesek lennének.) Ezek 2000 éve nagyon fontos feltevései
az európai típusú, tehát a görögöktol, már Platóntól eredo episztemológiának,
hogy tudniillik a tudás megszerzésének van egy helyes útja, amely igaz
ismeretekre vezet. Feyerabend ezt vonja kétségbe. Vannak különbözo állatfajok,
mondja Feyerabend, és mindegyiket kell hagyni élni. Ez a bizonyos „Anything
goes”-elv, ami botrányko azóta is. És Feyerabend volt annyira szarkasztikus
személyiség, hogy idonként úgy fogalmazott, ami aztán kimondottan tudóspukkasztó
volt, hogy a woodoo elképzeléseknek és a woodoo mentalitásnak pontosan
akkora a létjogosultsága, mint a tudományos racionalitásnak és a tudományos
metodológiának. Na ezzel aztán végképp magára haragított mindenkit. Ernest
Gellner clown-nak nevezte, bohócnak, a tudományfilozófia bohócának. Az
én meggyozodésem az, hogy Feyerabend egyáltalán nem bohóc, egyike a legmélyebb
gondolkodóknak a mi korunkban, csak olvasni kell tudni az írásait, a komoly
tanulmányait, és nem beérni ezekkel a szlogenekkel, amelyek direkt azért
fogalmazott meg így, hogy pukkadjanak azok, akik csak vulgarizálni tudnak,
amikor a tudományról van szó. És önhitt magabiztosságukban uzik tovább
az ipart. És nem engedik egy pillanatig sem magukat az önhitt magabiztosságukból
kirázni, nem hajlandók semmiféle önreflexióra, pláne nem hajlandók bizonyos
szkeptikus argumentációt figyelembe venni vagy megengedni. Rögtön bedühödnek,
mérgessé és elvakulttá válnak. Egyébként annak, hogy ez a helyzet eloállt,
éppen az utóbbi két évben, bár három-négy évre visszamenoleg is vannak
nagyon eros fejleményei.
A Sokal-botrány: science wars
Itt az ún. Sokal-botrányra gondolok, amelyrol a csak magyar nyelven olvasó is hallhatott, vagy olvashatott. A 2000 címu folyóiratban 1996 novemberben megjelent, legalábbis rövidített változatában Alan Sokalnak az a nagy botrányt kavaró írása, amely körüli hullámok máig nem ültek el. Éppen a múlt héten került a kezembe a legújabb gyujteményes kötet ez ügyben, az a címe, hogy „Hause Built on Sand", (Homokra épített ház) úgyszólván az egész amerikai tudományos és tudományfilozófia iránt érdeklodo elit felvonul benne. De már korábban is a Sokal-cikk hátteréül szolgálva is megjelent egy hasonló könyv: Gross és Levitt „Higher Superstition”, (Babonaság felsofokon), az alcíme pedig „Az akadémikus baloldal és vitája a tudománnyal”, tehát itt már kimondottan politikai színezetet kap a dolog.
Feyerabendet is ide sorolják?
Hogyne, a fekete bárány mindmáig Feyerabend, valamint Feyerabendnek
az ún. posztmodern követoi és mások. A „Higher Superstition”-ben explicite
bírált csoportok a posztmodern filozófusok, Derrida, Lyotard, Foucault,
az ún. kulturális kostruktivisták, tehát a szociálkonstruktivista tudományfilozófusok,
a tudásszociológusok, mint Bloor, Shapin, Latour és még sokan mások. És
persze a feministák is bírálva vannak, (Sandra Harding, Evelyn Fox-Keller,
Donna Haraway, Helen Longino). Ezek azok a csoportok, amelyek kemény bírálatban
részesülnek a szóban forgó könyvben. Megjelent még egy harmadik említésre
méltó kötet is, ugyanennek a két matematikusnak, Gross-nak, Levittnek M.
Lewis-szal együtt kiadott kötete 1996-ban azzal a beszédes címmel, hogy
„The Flight from Science and Reason” (Menekülés a tudománytól és az észtol).
Visszatérve még a Sokal-cikkre, mert ez nagyon fontos fejlemény, az
ún. Sokal-botrány, amely, mint mondtam, máig eleven, az intereneten külön
web-oldala van, és különféle vitakörök szervezodnek azóta is körülötte,
a botrány körül és a cikk körül. A cikk maga, amelyet egy Alan Sokal nevu
New York-i fizikus professzor, egyetemi tanár helyezett el a Social Text
címu posztmodern amerikai folyóiratban, amelynek szerkesztoi Stanley Aronowitz,
Stanley Fish és Andrew Ross. A cikknek a címe a következô: „Transgressing
the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity”
(A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája
felé). Már a címben is több pompás taposóakna van elrejtve. Maga a kvantumgravitáció
is kontroverziális. Az egy még nem létezô elméleti fizikai diszciplína.
Vannak törekvések valóban a gravitációs jelenség, a gravitáció kvantálására,
de ezek magán az elfogadott, bevett elméleti fizikán belül is vitatottak.
Kvantumgravitáció elmélet még tulajdonképpen nincs. Viszont itt ugye a
kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikájáról van szó. És ráadásul
transzformatív hermeneutika, ennek meg semmi értelme. Tehát már a cikk
címe is értelmetlen.
A cikket, amely tehát a Social Textben jelent meg 1996 jíniusában,
néhány hónappal késôbb maga Alan Sokal leplezte le mint blöfföt a Lingua
Franca címu szintén posztmodern folyóiratban. Valóban blöff a cikk. Úgy
jellemezhetném idosebbek számára, mintha egy ilyen klasszikus dialmatos
tanulmány lenne, a természettudományok filozófiai konzekvenciáit próbálja
levonni olymódon, hogy ilyen csúsztatásokkal, félreinterpretálásokkal,
természettudományosan tényleg abszolút szakszerutlen megfogalmazásokkal
operál, és azokhoz illeszt ilyen jól hangzó, zaftos posztmodern értelmezéseket.
Mondjuk olyanokat, hogy a halmazelmélet Selmelo-Frenkel-féle axiomarendszeréhez
hozzáillesztették még az ún. kiválasztási axiómát. Angolul ezt axiome of
choice-nak hívják. Ezzel, mondja Sokal nagy haladás történt a halmazelméletben,
mert ezzel eloreléptek egy kevésbé maszkulin és inkább feminista matematika
irányába, minthogy a feministák is a pro choice, tehát a választás szabadságának
hívei. Tehát ilyesféle szörnyuségek vannak a cikkben, és valóban a Social
Text szerkesztoinek a rovására írható, hogy bedoltek. Nagyon átlátszó blöff
tudniillik, minimális természettudományos ismeretekkel átlátható. Alan
Sokal maga, amikor leleplezi az írását mint blöfföt, természetesen szarkasztikus,
ironikus és nagyon vulgáris szinten pocskondiázza a posztmodern társaságot.
Mindenkit válogatás nélkül.
A Sokal-botrányban nem az a baj, hogy egy fizikus nevetségessé tett
egy néhány folyóiratszerkesztot. Mert hát istenem, vessenek magukra. Megérdemelték.
A probléma az, és emiatt vált ez veszélyes fejleménnyé, és vált ilyen világméretu
botránnyá, hogy ahogy Sokal intézte ezt az ügyet, és amilyen konzekvenciákat
ô és társai, Gross és Levitték, és sokan mások azóta is, levontak belole,
azzal vulgarizálták a problémát, tehát harci helyzetet teremtettek, tényleges
vitaszituáció helyett. Most tehát áll a harc, és a sötétben minden tehén
fekete. Tehát most már nem arról van szó, hogy a néhány tényleg eszement,
tényleg kritikátlan, és tényleg mindenfajta kontrollt nélkülözo szöveggyártót
leplezzük le mint elfogadhatatlant, hanem most már ott tartunk, foleg Amerikában,
hogy egészen hagyományos tudományfilozófiával meg tudománytörténettel foglalkozó
tanszékek tagjai nyilatkozatokat kell, hogy közzétegyenek, hogy ok nem
oda tartoznak. Szóval most már a botrány nemcsak az eredetileg célba vett
csoportokat érinti, tehát valóban a magukat eminensen posztmodernnek
valló filozófusokat, mint Derrida vagy Lyotard, vagy Lucy Irigarry vagy
Sandra Harding, akik magukat deklaráltan szembehelyezték egyrészt a hagyományos
tudományfilozófiával, és a természettudományokkal. (Sandra Harding valóban
olyanokat írt le és adott ki a könyvében, hogy a természettudományok elfogadhatatlanok,
mert egy maszkulin szemléletmód termékei, és mostantól kezdve át kell hogy
vegyék a nok a természettudományos kutatást, mert episztemológiailag ok
vannak olyan helyzetben, hogy ténylegesen érvényes ismeretekre tehetnének
szert a természetrol.) Szóval nemcsak a magukat deklaráltan a tudománnyal
és a mindenfajta hagyományos, még kuhniánus filozófiával is szembehelyezokkel
áll a harc, hanem mondom, nyilatkozatra kényszerülnek tudományfilozófusok,
hagyományos tudományfilozófusok, hogy ok nem posztmodernek. Tehát védekezni
kénytelenek a természettudósok támadásaival szemben, mert ez az ún. science
wars tökéletes állóháborúvá vált, természettudósok kontra nem természettudósok.
És ebbe most már mindenki beletartozik. tehát elmúlt az a régi szép ido,
amikor még Feinmann, a híres fizikus úgy fogalmazott természettudósi
leereszkedéssel, hogy a tudományfilozófia körülbelül annyira fontos egy
fizikusnak, mint az ornitológia a madaraknak. De ez még egy jó szándékúnak
tekintheto leereszkedo megfogalmazás volt, ma már a természettudósok kimondottan
károsnak, és az egész emberiség számára károsnak tekintenek minden nem
természettudományos és tudománnyal foglalkozó tanulmányt, diszciplínát,
ezeket ma összefoglaló néven science studiesnak nevezik.
Úgy, mint a cultural studies, ott is dúl a kultúrháború, a culture wars.
Igen, és most már minden ide tartozik, ezeket mind ellenségesnek, károsnak nevezik. Miért tekintik károsnak? Hát elsosorban önmagukra nézve, tehát a természettudományokra nézve, de tágabban azt a fekete ördögöt festik a falra, hogy a science studies azáltal, hogy megrendíti a természettudományokba vetett szilárd hitet, ezzel a rációba, a racionalitásba vetett bizalmat rendíti meg, és az emberiséget is fenyegeti, mert ha a rációba vetett hit, az emberiség legfobb vívmányának egyedüli elfogadhatóságába vetett megrendült, akkor az irracionalitás következik el, és ezzel valóban a káosz és a woodoo mentalitás fog mindenütt eluralkodni.
Az amobától Einsteinig
Ez azt jelenti, hogy ok azokat a tudományfilozófiai elméleteket is elutasítják, amelyik ezt a tudományba, a tudományos igazságba vetett hitet erosítik? Tehát a pozitivista, az analitikus tudományfilozófiából se kérnek?
A pozitivista tradíció már nem él. Az analitikus tradíció még
él, tehát például a Philosophy of Science-ben, a British Journal for the
Philosophy of Science-ben még megjelennek hagyományos, mondjuk még inkább
a prekuhniánus tudományfilozófiára vagy a posztkuhniánus, de a hagyományokhoz
szorosabban kötodo, mondjuk popperiánus, vagy ún. tudományos realista,
racionalista és realista írások. Ugyanis már Kuhn után, a 70-es-80-es években
kialakul a tudományfilozófiában egy ún. realista, racionalista irányzat.
A nagy realizmus-vita máig is folyik, kezdodött még a 70-es években
arról, hogy a tudományos elméletek, az igen mély fundamentális természettudományos
elméletek, elméleti fizika, elméleti kémia, biológia által feltételezett
entitások vajon valóban léteznek-e a valóságban, vagy csak olyan elmés
teoretikus konstrukciók, amelyek segítségével a tapasztalat jól generálható,
tehát elorelátások tehetok. Valóban vannak-e gének? Valóban vannak-e müonok
vagy kvarkok, az elméleti fizikában ezek elemi részecskék. Szóval ez a
realizmus-vita máig folyik.
Popper is itt helyezhetô el, nem?
Popper itt helyezheto el. Szerinte a tudományos elméletek, ha nem is
igazolhatók, de véglegesen cáfolhatók. Tehát igazán igazak nincsenek, csak
még meg nem cáfoltak. Ezért már egyes szigorúbb természettudósok az irracionalizmus
elso hírnökének tekintik. Magyarországon is vannak olyan természettudósok,
akik már Popper nevét se nagyon szeretik hallani. Pedig Popper a legfontosabb
vitakérdésben vagy harci kérdésben még úgy foglal állást, hogy van egy
szilárd, unikális, privilégizált tudományos módszer, a jusztifikációnak,
vagyis az ismeretigénnyel fellépo állítások közötti különbségtételnek van
egy kitüntetett módja, ez pedig a falszifikációs módszer, a trial and error
módszere, amelyrol Popper azt mondja, hogy az amobától Einsteinig egyforma.
Tehát hogy lényegében már a biológia ültette belénk, tehát biológiailag
vagyunk kódolva erre.
Ugyanis, amikor Feyerabend kihúzza a talajt a tudományos metodológia
privilegizált helyzete alól, vagyis felveszi az episztemológia fundamentum-problémáját,
ebben az értelemben, hogy van-e egy kitüntetett módszer, s ha igen, akkor
mi tünteti ki az európai típusú tudományos metodológiát a woodoo mentalitással
szemben. S az európai típusú racionalitást mi tünteti ki a tole eltéro
„racionalitásokkal” szemben? Erre a kérdésre két irányban kezdik el keresni
a választ. Az egyik az episztemológia naturalizálása, a másik az episztemológia
szocializálása vagy szociologizálása.
Az episztemológia naturalizálása Quine nevéhez fuzodik, a híres
amerikai logikuséhoz, aki még ma is él, bár igen hajlott korú. Annak idején
„Az empirizmus két dogmája” címmel szintén nagy jelentoségu munkát írt,
még az 50-es évek elején, amellyel megrendítette a pozitivizmus akkor még
szilárd helyzetét. Quine azt a programot hirdeti meg, és ennek azóta is
vannak sokan követoi, hogy a tudományos metodológia normáit a természet
tünteti ki. Ezért is nevezik ezt naturalizálási programnak. Az élolények
valamennyiében, és jelesül aztán az emberben ki kell hogy alakuljanak,
vagy be kell hogy programozva legyenek mondjuk a software szintjén, de
esetleg már a hardware szintjén az agyban, a neuron kapcsolatok úgy muködnek,
vagy a késobb kiépülo neuron kapcsolatok olyanok, hogy az összes élolény,
és legkivált az ember, amely erre rá van kényszerülve bizonyos okokból,
orientációs tevékenységét kell hogy vezéreljék olyan elvek, amelyek sikeres
életben maradást biztosítanak. Magyarul: a naturalista irányzat azt válaszolja
arra a kérdésre, hogy van-e kitüntetett normarendszer, és ha igen, akkor
mi tünteti ezt ki, hogy van ilyen normarendszer, ezt a természet tünteti
ki. És mi módon találjuk meg, mi hogyan ismerjük fel, hogy melyik a kitüntetett
normarendszer? Hát egyrészt úgy, hogy kognitív pszichológiai tanulmányokat
folytatunk, vagyis az episztemológiai kognitív pszichológiára kell hogy
bazírozva legyen, és nem a logikára, mint korábban. a kognitív pszichológiára
és mesterséges intelligencia kutatásra, vagyis az ún. cognitive science-re.
(Ez a mesterséges intelligencia kutatás, gépek, számítógépek, komputerek
vizsgálata.) mert azt mondják a naturalisták, tulajdonképpen a survival
value, a túlélési értéke tünteti ki az egyik fajta mentalitást vagy ismeretszerzo
és kiválasztó metodológiát a másikkal szemben. Persze erre jönnek
az ellentábor hívei és azt mondják: Hát hogyha a európai tudományos mentalitást
a survival value tünteti ki, akkor bizony ez elvetendo, mert az emberiség
soha nem volt ennyire fenyegetett, életveszélyes helyzetben, mint ma, éppen
a modern természettudományok vívmányai folytán. És ez a tétel igaz. Korábban
az emberiség nem volt olyan eszközök birtokában, amelyekkel önmagát és
az egész földet egy csapásra megsemmisíthette volna. Akár véletlenül is.
Tehát még csak nem is kell szándékosságot feltételezni. Úgyhogy a survival
value elmélet nem nagyon stimmel. De kétségtelen, hogy bizonyos kognitív
pszichológiai kutatások, például etológiai, állat-etológiai kutatások is
arra vallanak, hogy valóban és ahogy Popper is fogalmaz, az amobától Einsteinig
ezek a trial and error módszerek meglehetosen általánosnak nevezhetok.
Vagy mondjuk a modus ponenshez hasonló elemi logikai gondolkodásmód, vagy
logikai jellegu következtetések tényleg az állatvilágban is megvannak.
Hogy ha a mancsomat odaérintem a kályhához, akkor fájni fog, tehát nem
érintem a mancsomat a kályhához. Ezt már egy kutya szintjén megtaláljuk.
Természetesen nem következtetési formaként, hanem magatartási modellként.
Vagy ha azt akarom, hogy a gazdám levigyen sétálni, akkor odamegyek, és
a lábához dörgölozöm, és mélyen a szemébe nézek. Ugye ilyen magatartásformákat
háziállatok is nagyon jól elsajátítanak. De megfigyelhetok vadon élo állatoknál
is. Tehát ez a naturalizálás.
Az episztemológia szociologizálása: a tudásszociológia
Az episztemológia szocializálása, vagy szociologizálása, ez az ún. tudászociológiai
irányzat, nem tévesztendo össze a hagyományos és legkivált mondjuk Robert
Merton nevével fémjelezheto tudományszociológiával. A tudásszociológia
modern, modernnek nevezheto változata az ún. edinborough-i iskolához fuzodik,
amely a 70-es években szervezodött Edinborough-ban. Tagjai azóta egymástól
térben és idoben is eltávolodtak. Véleményem szerint a legtermékenyebb
és a leginkább kontroverziálisnak, de legmélyebbnek nevezheto ezen belül
David Bloor irányzata és munkássága. David Bloor 1976-ban publikálja nagyjelentoségu
könyvét „Knowledge and Social Imagery” /Tudás és társadalmi képzetek/ címmel.
Ezt a könyvet 1996-ban lényegében változatlanul, csak egy utószóval bovítve
újra kiadják. Azóta persze sokat publikált még. Bloor a maga felfogásának
szellemi osei között tartja számon Emile Durkheimet, Karl Mannheimet, Marcel
Mauss-t, aki Durkheimnek is munkatársa volt, és Wittgensteint. Alkalomadtán
Marx nevére is hivatkozik, és véleményem szerint joggal. De foleg Wittgenstennel,
Mannheimmel és Durkheimmel foglalkozik.
Ennek a David Bloor-féle programnak, amelyet SSK-nek szokás rövidíteni,
így hivatkoznak rá a szakirodalomban (Sociology of Scientific Knowledge),
ennek a programnak Bloor azt az elnevezést adta, hogy az „eros program”.
Azért eros program, mert a korábbi foleg tudomány- de egyes magukat tudásszociológiának
nevezo programok, így Mannheim programja is csak odáig mentek el, hogy
azt mondták, hogy a tudományban a problémaválasztások és a fejlodés iránya
társadalmilag befolyásolt, de a tudás tartalma nem. Bloor viszont azt állítja,
hogy igen. Tehát ô egy lépéssel tovább megy. Ezért is nevezi a programját
eros programnak, és négy alaptételben fogalmazza meg a program legfobb
pontjait. Ezek közül mondjuk ketto nagyon vitatott. A négy tétel az imparcialitás
tétel, a szimmetria tétel, a kauzalitás tétel és a reflexivitás tétel.
Mi az elso ketto? Az imparcialitás vagy pártatlanság tétel az azt mondja
ki – és ebben áll a program eros volta szemben a gyengével – hogy szociológiai
és pszichológiai tényezok terminusaiban kell megmagyaráznunk nemcsak azt,
ami hamis és irracionális, hanem azt is, ami igaz és racionális. Tehát
pártatlannak kell lenni, a korábbi aszimmetriát meg kell szüntetni. Ugyanis
a korábbi hagyományos tudományfilozófia azt mondta, hogy én azzal foglalkozom,
ami igaz és racionális, ezt mondom meg, a tudományszociológusra hagyom,
hogy megmagyarázza, ha a tudós téved, vagy éppen irracionálisan jár el.
És akkor jön a tudományszociológus, és azt mondja, hogy ja, hát kérem sajnos
Galilei visszavonta a tételét. Miért? Mert engedett az inkvizíció fenyegetésének,
és aláírt egy olyan deklarációt, hogy mégsem mozog a föld. De miért tette?
Mert fenyegették. Vagy mondjuk Liszenko tanait miért fogadták el? Hát persze,
mert pártnyomást gyakoroltak rájuk, és szintén fenyegették az életüket,
ezért hamis és irracionális tételeket és eljárásokat fogadtak el. Tehát
ez így nézett ki régebben, hogy „Sociology is for the deviant”. Tehát csak
a devianciákat kell megmagyarázni. Ami nem igaz, vagy ami irracionális,
eltér a tudományos koncepcióktól. Bloor azt hirdeti meg, hogy mind a kettot
meg kell magyarázni. Ez az imparcialitás tétel.
A szimmetria tétel szintén nagyon eros, azt mondja: sot, mindkettot
ugyanolyan típusú okokkal kell megmagyarázni. Tehát szociológiai és pszichológiai
okokkal, nem elég a logikai. Tudniillik a hagyományos álláspont megint
azt mondja, ami igaz és racionális, az self explanatory, tehát magától
értetodo.
Miért gondolkodom én racionálisan? Mert ez a helyes. Ha racionálisan
gondolkodom, azt nem kell megmagyarázni, az önmagát magyarázza. Miért fogadok
el valamit igaznak? Hát azért, mert a racionális módszerrel belátható igazként.
Empirikus és teoretikus érvek szólnak mellette. Belátható módon következik
a logika szabályai szerint. Ha nem akarok irracionálissá válni, vállat
vonni, kimenni a szobából, akkor elfogadom. Kész. Ez a magyarázata annak,
hogy miért fogadom el én azt, ami igaz. Hát azért, mert a módszer, a tudományos
módszer kitünteti azt, ami igaz, és elhatárolja attól, ami hamis. Aki ezt
fogadja el, annak más magyarázatra nincs szüksége.
A Bloor-féle eros program azt állítja, hogy szociológiai és pszichológiai
tényezok terminusaiban kell mindkét oldalt megmagyarázni. Tehát az igaz
és racionálisat is, nemcsak a hamisat és irracionálisat. Abban a hagyomány
is megegyezik, hogy ami hamis és irracionális, azt szociológiai és pszichológiai
tényezokkel lehet és kell magyarázni, hogy miért tévedünk, miért hazudunk,
miért nem követünk józan ésszel belátható szabályokat.
Itt térnék rá csak egészen röviden arra, hogy Bloor hogy gondolja ezt.
Természetesen nem úgy gondolja, ahogy a vulgarizátorai a nyakába varrják,
hogy a tudós most azért fog igazat mondani, mert a párt vagy az egyház
erre ösztökéli ot, ez nonszensz lenne, ez a színtiszta vulgarizálás. Véleményem
szerint, és erre használtam a mély kifejezést, Bloor mély és termékeny
módon a hagyományos európai kétezer éves, megint Platónra visszameno episztemológiának
egy másik nagyon fontos alaptételét akarja feladni. Nem azt, ami az unicitás
tételként nevezheto meg, korábban beszéltem róla Feyerabend nyomán. s az
ún. individualitás tételt piszkálja meg. Ugyanis Platón óta, és megerosödve
Descartes óta az európai episztemológia a megismer szubjektumot individuumnak,
elvileg individuumnak tételezi fel. Vagyis hasonlattal élve a karteziánus
episztemológia úgy képzeli, én ezt Robinson Crusoe episztemológiának nevezem,
hogy ha egyetlen egy emberi lény létezne, vagy létezett volna valaha is
a világegyetemben, és kello ideig élhetett volna, akkor mindarra a tudásra
elvileg szert tehetett volna, amire az emberiség mostanáig, tehát ez csak
ido kérdése, de elvileg egyetlen ember ugyanazt a tudást megszerezhette
volna. Erre már persze Descartes nem válaszolt... vagyis hát Descartes
még válaszolt, hogy nyilván Isten belénk helyezte, vagy Platón ugye az
ideákkal. Platón megválaszolta a kérdést, hogy honnan van a tudás megszerzésére
való képességünk, hát visszaemlékszünk az ideákra. De azóta meg kell válaszolni
a kérdést, hogy mitol vagyok én képes a megismerésre... Ezek az individuumot,
a racionális individuumot jellemzik. Valahogy a fejében vannak. Hogy egy
ember képes önmagától a racionális mentalitás megtalálására. Valahogyan
történelmileg, bár akkor már ingoványos talajra tévedünk, mert a tudományos
racionalitást valamiképpen transzcendensnek tekinti a hagyományos tudományfilozófia.
Transzcendensnek, ami a saját logikai alapjain nyugszik, és a logika nem
áll sehol. (Ez olyan, mint az, hogy min áll a teknosbéka, ugye.) Transzcendens
a társadalomhoz képest.
A Bloor-féle álláspont az, hogy nem igaz, hogy a megismero szubjektum
elvileg individuum. Individuumként kutathat persze, de a megismero szubjektum
válik individuummá, és nem születik individuumnak. Vagyis hogy a megismerés
alapjai az ember esetében kollektívak. Tehát hogy mi tanuljuk a tanulás
módjait és lehetoségeit, tanuljuk a fogalmi gondolkodás módjait és lehetoségeit,
tanuljuk az okoskodás formáit és lehetoségeit a saját közösségünkben. Tehát
a közösség az, ami az egyént egyénné teszi, mindenféle értelemben, értelmileg,
érzelmileg és amilyen szempont még csak van. Az individuum individuummá
válhat egy olyan közösségben, ahol individuumok eloállnak.
Közösségbe születik, és a közösség egyrészt válogat tulajdonképpen
az esetleg veleszületett mentalitási alapminták között is, egyeseket megerosít,
másokat kiolt. És egyáltalán kidolgozza az életben maradásnak a közösségi
technikáit mentálisan is. Ezek az életben maradásnak, explorációnak, orientációnak
a technikái, kognitív technikákról beszélek én itt most, amelyek tényleges
technikákhoz vezetnek. A kognitív technikáknak a kiválasztási módja különbözik,
de nem tetszoleges. Tehát szabad, de nem önkényes, ahogy már Poincaré fogalmazott
annak idején. Ugyanis itt lép be az, hogy aki netán rosszul választja ki
a kognitív mintát, a kognitív technikák egy halmazát, az tényleg kiirtódik.
Az nem maradhat meg. Tehát teljesen hagymázas kognitív normarendszerek
és hiedelemvilágok nyilván nem maradhatnak fenn sokáig. Ami fennmarad,
az a maga szintjén, a maga körülményei között nyilván eredményes. Így kell
tehát, most visszautalnék Feyerabendre, így kell érteni, hogy a woodoo-nak
ugyanolyan érvényessége van. De hol? Nem itt. Itt a 20. században és egy
egyetemen én nem hihetek komolyan, nem gondolkodhatok komolyan woodoo-mentalitásban.
Ez lehetetlen.
Bloor az episztemológia naturalizálása helyett az episztemológia szociologizálását
valósítja meg. Abban az értelemben, hogy azt mondja, hogy a kognitív technikák
és a kognitív képzodmények társadalmi intézmények.
Bloor elméletét én mélynek és termékenynek találom, és korántsem veszélyesnek
az emberi tudásra vagy a racionalitásra. Legfeljebb a tudományos racionalitás
európai módjának privilegizált helyzetére veszélyes, arra igen. De hát
istenem, nagyon sajnálom, az arisztokrácia is egyszer elvesztette privilegizált
pozícióját, bármennyire csodáltuk is a foúri szalonokat, a pompás képgyujteményeket,
és fájlaljuk, hogy a polgároknak be kellett érniük olajnyomatokkal és muszormékkel
a proletároknak. És ezért olyan meredek a Sokal-botrány, mert itt errol
van szó. Ez rejlik a háború mögött, ezért áll a bál, mert érzik a természettudósok,
akik egyébként is ma veszélyes irányban kezdenek elmenni, hogy hangosan
tolvajt kell kiáltani, mert különben ok bizonyulnak nem egészen fair játékosnak.
A tudomány mint az emberiség utolsó abszolútuma
Mi a probléma a Bloorral egyrészt hagyományos tudományfilozófusok, másrészt
a természettudósok szemében? Ok nem tudnak kilépni abból a mentalitásból,
hogy ha a tudomány, és foleg a természettudomány – Bloor a matematikával
kapcsolatos társadalmi meghatározottságról is beszél, és ismétlem, nem
olyan módon, hogy azt mondja, hogy ja, hát 2x2 az 4 vagy 5 vagy 6, ezt
a párt mondja meg, vagy a gazdagok mondják meg, vagy az uralkodó osztály
mondja meg, vagy a férfiak mondják meg. Ez természetesen tökéletes vulgarizálás.
A természettudósok foleg, de számos tudományfilozófus is, úgy látszik
még Kuhn is, nagyon megdöbbentem ezen, azért minosíti abszurdnak Bloort
– nem másokat, mert valóban vannak szerintem is eszement figurák ebben
a társaságban – mert úgy vélekednek, hogy ha bárki arra vetemedik, hogy
a szent és a társadalom felett lebego tudományt, pontosabban a racionalitás,
amelynek megtestesítoje a természettudomány eminenter, ha arról kimutatjuk,
hogy bármiféle köze van a társadalomhoz, akkor valami szentségtörést követünk
el. A tudománynak valahogyan, az ô vélekedésük, tehát a Bloorral szembenállók
vélekedése szerint, nem szabad, hogy köze legyen a társadalomhoz semmilyen
szinten, mert nyomban elveszti a szuzességét és a legfobb értékét, objektivitását,
transzkontextualitását vagy még inkább az ô szemükben a transzcendentalitását.
Miért veszélyes ez? Értelmesebb természettudósok, mint például John Simon
Nobel-díjas fizikus, de o a kiváló elmék közé tartozik, nem a vulgarizátorokhoz,
ô azt mondja, hogy a tudomány objektivitására, vagyis arra, hogy hihessük,
hogy társadalmi rétegek, csoportok, pártok, vallások stb. fölött áll, és
semmi köze azokhoz.... és nem véletlen, hogy ez a típusú tudomány a 17.
században jön létre. Miért? A polgári társadalom alapjainak megszületésével
és a demokrácia kezdeteivel esik egybe az újkori modern tudomány kezdete,
mert a demokrácia és a tudomány objektivitása, transzkontextualitása összefügg.
Kell legyen tudniillik, miután megszunt a pápa, eloször az isten, a király,
a pápa és így tovább orákulum-szerepe, kell legyen egy felsobb instancia.
aki nem valamilyen társadalmilag kitüntetett személy vagy intézet vagy
intézmény, mert abban a pillanatban nem töltheti be azt a feladatát, amit
itt betölt. Tudniillik azokban a bizonyos nagyon jelentos vitákban a döntobíró
szerepét nem játszhatja el többé. Ennek a felsobb instanciának, ennek az
orákulumnak olyannak kell lennie, hogy én hihessek abban, hogyha mi ketten
vitában állunk egymással, és ügyünket az orákulum elé visszük, akkor az
orákulum nem azért fog nekem igazat adni, mert megtömtem a zsebét, vagy
mert megfenyegettem azzal, hogy holnap lefejeztetem különben, hanem mert
nekem van igazam. És ha nincs igazam, akkor nincs igazam. Megfellebbezhetetlen,
mert nincs hová fellebbezni. Mert a szekularizáció kezdetei is ezzel esnek
egybe, a 17-18. század, a szekularizált társadalmakban nincs többé univerzális
felsobb instancia. Sem társadalmi, sem vallási, sem semmilyen más. A tudomány
tölti be az emberiség lehet, hogy utolsó abszolútumának a szerepét. Tehát
az, aki ezt a szentséget, a tudomány és a tudományos racionalitás szentségét
valahogy lehorgonyozza a társadalomba, az éppen ezt a transzkontextuális
objektivitását vonja kétségbe, ezért veszélyes a társadalomra. Az elején
említettem, hogy Sokal és a nyomában kialakult nagy tábor azért érzi úgy,
hogy fel kell lépni elsosorban a tudásszociológusok, de a konstruktivisták
és mások ellen is, mert úgy vélik, hogy azért veszélyesek az egész emberiségre
nézve, mert megszüntetik az emberiségnek ezt az utolsó, meglévo felsobb
instanciáját, amelynek ítéloszéke elé járulhat bárki korra nemre, rangra,
vallásra, pártállásra való tekintet nélkül, és meg lehet tudni mondani,
hogy melyik pártnak van igaza abban, amit mond, hogy építsük-e meg a nagymarosi
gátat vagy ne építsük meg. Hogy ez eldöntheto tisztán szakmai érvekkel.
Az más kérdés, és ezt senki nem vonja kétségbe, hogy a politikusnak joga
van, pontosabban lehetosége van másképp dönteni. De megmondható az, és
csak egyféleképpen mondható meg az, hogy egy ilyen gát pontosan milyen
következményekkel jár, vagy hogy szakmailag indokolt-e vagy sem. Mondjuk
a gát megépítoinek tábora foleg ugye mérnökökbol és természettudósoknak
legalább bizonyos fajtáiból áll, és köztük természetesen van számos olyan,
aki anyagi vagy presztízs-okokból szeretné ezt az építkezést folytatni,
persze, van ilyen is, de a mi szempontunkból most nem ezek az érdekesek,
ezek a viszonylag triviális és a tudományszociológia által kezelheto esetek.
A mi szempontunkból azok az emberek az érdekesek, akik oszintén azt hiszik,
hogy egy szakmai-tudományos igazság van, és az az o birtokukban van. Miért?
Mert az ô birtokukban van a tudományos módszer, a tudományos metodológia,
amivel az igaz és a hamis élesen elhatárolható, tudomány és áltudomány,
hozzáértés és hozzá nem értés, szakért és laikus élesen elhatárolható,
két táborba esik. És csak a szakérto van az egy igazsághoz vezeto út és
kritérium-rendszer birtokában, ergo ô tudja megmondani az igazságot. Amint
azt mondom, hogy a szakérto oszintén hitt álláspontja valamilyen értelemben
társadalmilag meghatározott, ha nem is úgy, hogy lepénzelték vagy megfenyegették,
mert az a triviális eset, és az vagy vulgár-tudásszociológia, vagy tudományszociológia,
ami egészen más kérdés, mint mondtam már, akkor itt érünk el ahhoz a problémához,
hogy o oszintén hiheti, miért? Mert abban a hiszemben volt, hogy tényleg
van egy ilyen tudományos módszer, ami igaz, és ami ot és csak ot hatalmazza
fel arra, hogy igazságokra jusson és azokhoz ragaszkodjon, mert más igazság
és más módszer nincs. Ugyanis a mi társadalmunkban valóban ez a tudományos
módszer van kitüntetve mint ilyen, mint orákulum, mint felsobb instancia.
És itt térünk vissza a módszer-problémához. Ezért kulcskérdés az, hogy
létezik-e ilyen privilegizált módszer, vagy nem létezik.
A transzcendens racionalizáció papjai és a kognitív kolonializáció
Másrészt azért kulcskérdés az egy igaz módszer létezése, mert ma a világ
globalizálódik. Ez nem vicc, bár szlogenként a zsurnalisztikában már el
van koptatva, de kognitív szempontból a következot jelenti: Azt jelenti,
hogy míg régebben, a század közepéig is talán, különbözo kognitív mintákat
követo csoportok elég jól elkülönülten éldegéltek. Most az egész együtt
van párhuzamosan, keresztül-kasul. Tehát többé nem mondható az, hogy
ha én itt a 20. század egyik legalábbis fejlodo társadalmának kellos közepén
azt mondom, hogy pszí sugarak áramlanak ki az asztalból, és téged hipnotizálnak,
akkor engem elvisznek az elmegyógyintézetbe. Ma már kezd nem ilyen evidenssé
válni a dolog, mert ma már a szomszédomban élhet egy tegnap Zairébol áttelepült
család, akinek a mentalitása ugye egészen más. Mondjuk ok törzsi menekültek,
mert meg tuszik, meg akármi, harcok áldozatai, és ide menekültek, és az
ô egész életmódjuk, mentalitásuk stb. egész más, mint a miénk. Tehát hogyha
mondjuk ok kezdenek olyat mondani, hogy valaki szemmel verte a gyereküket,
akkor nem biztos, hogy tényleg elmegyógyintézetbe kell vinni azt a férfit
és asszonyt, ha ilyeneket mondanak. Kérdés, hogy hova vigyük. Ez egy komoly
probléma. Valamit kell velük kezdeni. Mert hiszen tényleg, ha ide menekültek,
itt kell élniük. Egymás mellett élünk. Össze van minden fonódva, látjuk,
hogy a tozsde vagy a gazdasági problémák is Malajziából pillanatok alatt
idegyuruznek, áramlanak, virtuális valóság, internet, gazdaság, stb. a
kognitíve is globalizálódott világban a különbözo mentalitásoknak együtt
kell élni egymás mellett. Már egymás mellett vannak, és óriási nagy kérdés,
hogy hogyan oldjuk meg ezek egymás mellett élését. Egy középkori, mondjuk
európai középkori mentalitással, ami mondjuk Albániában, azt hiszem, adva
van, nagyjából 500 évvel ezelotti módon gondolkodnak, vérbosszú meg egyebek
vannak érvényben. Meg lehetne úgy oldani, amit ugye szeretnének az establishment,
a bevett és a fejlett társadalmakban uralkodó pozícióban lévo szakemberek,
hogy rákényszerítjük a mi mentalitásunkat mindenki másra. Egyrészt azért,
mert ahogy a pénzrendszert is homogenizálni kell, a gazdasági muveleti
szisztémát, mert különben nem muködik, valószínu, hogy nem muködik a mi
kognitív szféránk se, ha ebben megengedjük, hogy a zairi menekült egy rövid
ido elteltével továbbra is úgy gondolkodjon, meg úgy éljen, ahogy ô úgy
szeretne. Bizonyos fokig a cigány-probléma is ez nálunk. Hogy ok kulturálisan,
mentálisan nem tudtak beilleszkedni évszázadok óta, nem engedték oket beilleszkedni.
És most akkor arról van szó, hogy kulturálisan, mentálisan, kognitíve nagyban
különböznek tolünk, mit csináljunk velük? Nem lehet kiirtani, nem
lehet bezárni valamiféle ketrecbe, lágerbe, elviselni nagyon nehéz, mert
a kognitív és kulturális különbségeket rendkívül nehéz elviselni, és nemcsak
ilyen különbségek vannak. Tényleges probléma van adva, és ezek nem lokális,
hanem azt lehet mondani, hogy globális problémák, bár mindenütt lokális
szinten jelentkeznek. Meg kell oldani.
Lehet azt mondani, én vagyok a hegemón, az én rendszerem kitüntetett,
itt megint elobukkan a kitüntetettség probléma, az összes többi inferior,
alsóbb rendu, megyünk és civilizáljuk a vadakat. De hát a vadak civilizálása
hál’istennek anakronizmus, a kolonizáció mentalitása volt ez. Úgy néz ki,
hogy jelenleg a kognitív kolonializáció programja megy végbe, ha végbemegy.
Vagy nem megy végbe. Tehát ez ilyen harc is, hogy civilizáljuk-e a vadakat
vagy ne. És ki civilizálja?
A posztmodern jelenség felbukkanása véleményem szerint már következmény
és nem ok. A tényleges normák fellazulása, elbizonytalanodás bekövetkezik.
Mit csinálnak a természettudósok? A természettudósok mint a transzcendens
racionalitás papjai és haszonélvezoi persze, mint a bevett vallás papjai
eddig nagyon is privilegizált pozícióban voltak anyagilag is, politikailag
is. Gazdasági és a politikai hatalom is volt a kezükben, ennek következtében
egészen mondjuk az utóbbi évtizedig a hidegháború folytán is, meg a globalizáció
kevésbé elorehaladott volta miatt is, meg azáltal, hogy ez a fejlett társadalmaknak
a mentalitása, amirol beszélünk, ez a természettudományos racionalitás…
Politikában nagyon eros szavuk volt, mert a hidegháború miatt szükség volt
elsosorban a természettudományokra meg a technikára, ami ezeken alapul,
vagy ezekkel függ össze, és ennek következtében anyagilag is.
A hidegháború megszuntével összeomlott ez a rendszer. Nincs szükség
többé arra, hogy olyan rettentoen fegyverkezzünk, ez folyik persze, de
nem olyan módon és mértékben, mint korábban. Az urkutatás is mennyire leállt,
hát az is egy hadi vállalkozás. Kimutatható egyébként az Egyesült Államokban,
sot ezt fel is emlegetik egyes cikkek pont ebben a Sokal-vitában, leállították
a hatalmas ún. Super Collidert, szupergyorsítót, 86 km átméroju nagy részecskegyorsítót,
ami az elméleti fizikusok vágyálma. Ez mindegyiknél nagyobb lett volna.
És nagyobb energiákkal, magasabb energiákkal lehetett volna ütköztetni
a részecskéket, és olyan részecskéket is elo lehetett volna állítani, amiket
eddig nem tudtak, de feltételezik, hogy vannak. Ezt leállították. Abszolút
értékben csökkent a természettudományokra fordított büdzsé-arány, és relatíve
általában a tudományokra fordított költségvetési hányad csökkent mindenütt
a fejlett országokban.
Ilyenkor a vulgáris reakció az, hogy ha relatíve romlik a helyzetem,
úgy érzem, hogy háttérbe vagyok szorulva, vagy legalább is nem vagyok úgy
privilegizálva, mint korábban, akkor a legközelebbi szomszédra kezdek gyanakodni.
Ez egy újfajta rasszizmus, hogy nyilván a zsidók, a cigányok, az idegenek
miatt nem jut nekem elég kenyér. Tehát egyfajta rasszizmus ütötte fel a
fejét szerintem napjainkban, éppen a Sokal-botrány tanúskodik errol. A
természettudósok a nem-természettudósokra mutogatnak, tehát aki nem szigorúan
fizikus, kémikus, stb., kemény természettudományos diplomája nincs, vagy
nem mérnök, az mind zsidó, és ô vitte el a kenyerünket, az ô áskálódásai
miatt van minden, és pláne, ha néhány zsidó tényleg gazember, akkor kész,
akkor be van bizonyítva. Itt is errol volt szó, hogy ez a szegény Aronowitz
meg a Social Text kiadói tényleg marhák, tényleg bedoltek egy egészen átlátszó
blöffnek, vagy voltak olyan gondatlanok, hogy nem adták oda egy harmadrendu
fizikusnak, hogy te, barát, nézd már át, fusd már át, hogy legalább elírások
ne legyenek benne, hogy legalább olyan ne szerepeljen benne, hogy a pszít,
azt korábban a burzsoázia konstansnak tekintette, mert olyan merev volt
a gondolkodása, de ma már tudjuk, hogy az egy változó, meg ilyen szimpla
szamárságok, egy középiskolás rájön, aki tanul fizikát. Tehát ezzel bizonyítva
látják, mert hogy van néhány marha. Néhány pap mondjuk vétkezik, abból
még nem következik, hogy a papság mint olyan bunös és kiirtandó intézmény
és így tovább, ezt nem kell magyarázni. Tehát egyfajta rasszizmus jeleit
látom én most itt. Miért? Ezért. Mert a primitív, vulgáris gondolkodás
mindig a legközelebbi tényezot tudja csak okként kezelni. Látom, hogy a
szomszéd még tud enni adni a gyerekeinek, akkor biztos ô vette el az én
kenyeremet, mert én már nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Ez ilyen egyszeru,
akkor a szomszédot kell kiirtani, vagy ellopni tole az övét. Én ezért tartom
károsnak ezt a Sokal-botrányt.
Ha nem maradunk ennél a vulgáris felszínnél, akkor egy érdekesebb jelenségrol
még szót ejthetünk. Az ún. posztakadémikus fázisába lép a tudomány, a természet-
és muszaki tudományok. A 70-es évek vége óta tart ez, ez egy egészen új
fázis. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos, ún. akadémikus tudományosság
fázisától a posztakadémikusba jut. Vagyis míg korábban a tudomány érvényes
állításait, módszereit, fejlodésirányait az ún. akadémia szabta meg, tehát
az egyetemek és kutatóintézetek, úgy a 70-es évek vége óta elsosorban persze
a nálunk fejlettebb országokban az akadémia kezébol kicsúszik az irányítás,
sot a tudás legitimálásának joga is. És hova csúszik át? Az akadémiáknak
le kell szállni a földre, vállalkozásokká kell válniuk, az egyetemeknek
tanszékekig lebontva vállalkozniuk kell. Az állam kivonul a finanszírozásból,
és tulajdonképpen a magáncégek is. Már abban az értelemben, hogy korábban
a nagy cégek egyrészt vagy alapítottak tanszékeket, intézeteket (gazdag
emberek a pénzükbol), vagy kutató-fejleszto laboratóriumokat tartottak
fenn, ahol tudósokat foglalkoztattak. Most már nem. Egyrészt az állam nemcsak
a hadikiadásokat, hanem általában a kutatásra, oktatásra fordítható kiadásokat
erosen megnyeste, mindenütt, nemcsak nálunk. Ennek következtében gazdaságilag
kifizetodo tevékenységekbe kell hogy fogjanak a kutatók meg az egyetemek
is tanszékekig bezárólag, vállalkozókká kell válniuk. A Trente egyetem,
az egy muszaki egyetem, már így hirdeti magát, hogy vállalkozó egyetem,
Enterpreneurial University. A nagy cégek meg leépítik a kutató laborjaikat,
mert az nekik sokba kerül, tehát nem tartanak fel állandó kutató labort,
hanem megoldandó konkrét fejlesztési feladatokra nemzetközi teameket szerveznek,
alkalmi teameket, fluktuáló tagsággal. Ezeket nagyon jól megfizetik, de
csak arra az idore, amíg van probléma. Egy-egy jet-set alakul ki természet-
és muszaki tudományos kutatókból, akik egymást se nagyon ismerik, mert
csak egy problémán dolgoznak együtt, általában lokálisan nem is egy helyen,
(internet, e-mail stb.) megoldják a problémát, kész, passz, ki vannak fizetve
rohadt jól, és szélnek vannak eresztve. Roppant érdekes új fejlemény. Errol
a fejleményrol az a bizonyos John Ziman fizikus, aki egy ritka világos
feju ember, és nagyon jó, hogy fizikusként vannak ilyen jó tudományfilozófiai
gondolatai, mert így legalább nem gyanúsak, o is megállapítja azt, mert
o is foglalkozik a posztakadémikus tudomány helyzetével, hogy fennáll a
veszélye annak, hogy ily módon széttöredezik a tudomány, és valóban elveszti
függetlenségét és pártatlanságát, transzkontextuális jellegét, és teljesen
beszövodik a multik hálójába. Tehát tényleg kezdi elveszteni a szüzességét,
mert az akadémiák fosszilizálódnak, már csak ilyen muzeális tárgyakként
tartjuk oket, és hivatkozunk legitimálásként rájuk, a rangokra, a címekre,
a tudományos címekre, amelyek továbbra is vannak, de csak a legitimálás
célját szolgálják. A politikus meg a multivezér a karizmát sajátítja ki.
Figyeljük csak meg, az összes hirdetés így hangzik, hogy a PH-érték ennyi
meg annyi, mikrolipidszemcsékbe zárt celluláris gömböcskék hatolnak be
a borébe, és ezért megfiatalodik. Minden hirdetmény most már ilyen tudományos
szlogenekkel operál, jó része blöff is, mint a Sokal. A tudomány karizmája
egyre inkább áruvédjegyként szolgál, jobban eladható az áru, a tudós pedig
ténylegesen a multik szolgálatában áll, és csak ott áll, nincs rálátása
a problémára, nincs független tudomány többé, tényleg. Ezt mondja Zimon.
Én csak azt teszem hozzá, hogy szerintem most lépünk a tudomány posztparadigmatikus
fázisába, amit Kuhn mondott a paradigmák vezérletérol, annak vége, már
nincs paradigma se, ami vezérelne, a paradigma legalább összetartott. Meg
a tényleg független intézményrendszerek… tudniillik amíg a tudományt patronálási
alapon finanszírozták, mégpedig a jó patrónus, jó király módjára, aki azt
mondta, itt van, bolond, a pénz, költsd, amire akarod, csinálj olyan munkát,
amilyet akarsz, vagy zenész, gyárts olyan zenét, amilyet te akarsz. A rossz
tirannus, az megmondja, hogy milyen zene kell neki, ha én fizetem, akkor
én mondom meg. A tudományt a jó király módjára kell finanszírozni, így
finanszírozták eddig, pausáléban. Kapsz egy összeget, abból kutass. Most
a kutatás alapja van fizetve, a tudásgyártás az a társadalmi javak, terméke
egyike, mint egy cipo, egy hajó, ugyanúgy gyártják a tudást, és úgy is
fizetik. Tehát mi most már termelo vagy szolgáltató ágazattá válunk, mi
egyetem, kutatók, és fizetnek érte. Tehát a tudomány tényleg leszállt a
mennyekbol. Most éppen azért ilyen heves a reakció, mert ha én lassan kezdek
elkurvulni, és valaki ezt a szemembe mondja, akkor azt nagyon fogom gyulölni,
mert én még esetleg nem vettem észre, vagy én tudom már, csak bíztam abban,
hogy még senki más nem. Ezek elsosorban a tudásszociológusok, meg a szociálkonstruktivisták,
részben még az értelmesebb feministák is. Hardingot és Haraway-t nem szabad
egy napon említeni Evelyn Fox-Kellerrel vagy Longinóval. Ezekre én most
nem tértem ki, de tényleg érdemes volna megszívlelni az általuk mondottakat
is, mert nagy-nagy válságban van az emberiség és benne a tudomány. Lehet
ezt nem válságnak nevezni, mindenesetre egy új fázis. Amibe nem szabad
úgy belemenni, hogy a régi ideáljaink szemüvegén keresztül nézzük, vagy
a régi ideáljaink fennállásának hiszemében tesszük ezt.
Bbliográfia
FEHÉR Márta
„A tudásszociológia mint tudományelmélet”
Janus, 1986. 3.
„A paradigmától a lexikonig. Th. S. Kuhn 35 év után”
Replika, 1997. (27)
„Bármi elmegy. A tudomány a XXI. század küszöbén”
Forrás, 1999. 1.
„Demokrácia és logika”
Magyar Tudomány, 2004. 5.
„A tudománytörténetírásról”
Magyar Tudomány, 2004. 11.
Tudomány és történet
Fehér Mártának tanítványai és tisztelői
Typotex, 2002
SOKAL, Alan – BRICMONT, Jean
Intellektuális imposztorok
Typotex, 2003
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu