Esterházy Péter – Okszana Jakimenko
Kis magyar pornográfia oroszul
(a kelet-európai sor eleve végtelen)
 

OKSZANA JAKIMENKO: Amikor most novemberben megjelent a Kis magyar pornográfia oroszul, a barátaimnak, a barátaim szüleinek nagyon tetszett. Azt mondták, olyan, mintha nálunk írták volna.

EP: Ez érdekes. Mert megjelent többek között Spanyolországban. Spanyolországban is érzékenyek az ’elnyomás’ szóra,

A Franco-rendszer miatt…

És átteszik abba. Ők ugye nem tudnak, mint maga vagy én erről a totalitarizmusról. Diktatúráról tudnak, de azért az egy másik fajta diktatúra, ahogy a görögöknél lévő diktatúra is más volt. Egy kicsit ugye lenézve szoktunk beszélni erről, hogy hát igen, diktatúra, de ha tudnák, milyen az igazi – mondjuk büszkén. Mert valóban nem annyira kiszolgáltatottak. Egy diktatúrának az ugye az egyik jellemzője, hogy igenekre meg nemekre van beosztva. És ha ’nemigen’, akkor ’nem’, közbülső eset nincsen. Tehát nem lehet elmenekülni, nincsenek mellékutak.
De ennek örülök, amit mond. Mert van ennek egy zártsága is persze. Egyrészt a ráismerés, másfelől viszont időnként, minthogy az anekdotával játszik, az anekdotát ki-kifordítja, akkor ez bizonyos olvasói elvárásoknak nem felel meg.

Valaki azt is mondta nekem, hogy milyen szomorú ez a könyv.

Azt mindig szoktam szeretni, ha azt mondják, hogy szomorú. Ezt mindig dicséretnek szoktam venni. Éppen azért, mert annyi vicc van benne és annyi poén van, akkor az ilyen állítás, az jót jelent. Hogy a sok vicc közé be tud szivárogni az a szomorúság vagy az a rémület inkább, amiből ezek a viccek származnak.

Én sokáig gondolkodtam, hogy mit kéne lefordítani oroszra. Sok magyar cikket olvastam az oroszországi magyar hét előtt, és csodálkoztam, hogy mennyire fontos a magyar íróknak, hogy lefordítsák őket oroszra. Azt gondoltam, hogy üvegfalak vannak Oroszország és Magyarország között. Az oroszok nem veszik komolyan.

A nagy országoknak van egyébként egy ilyen figyelmetlenségük, mert megtehetik. Mert olyan gazdag az irodalmuk, hogy nem kell annyira figyelmesnek lenniük. De azt én nem gondolom, hogy a  magyar író mint olyan különösen vágyna arra, hogy lefordítsák, nyilván annyira vágyik, amennyire egy orosz író, gondolom.

Észrevettem, hogy az utolsó 5-10 év alatt Magyarország egy ilyen nemlétező országgá vált Oroszországban. Mintha nem is létezne. Valaha volt, egy ország, ahova lehetett menni, lehetett beutazást kapni, és most már nem létezik, nem valóságos.

Okkal. Persze, mert semmilyen befolyása, semmilyen jelentősége nincsen.

De kár, mert még ha távolabb is, de szomszédok vagyunk.

Semmilyen befolyással nem bírunk Oroszországra nézve, és ezt nyilván felismerik.
Fordítva másképp van, főként az irodalomban. Mert az orosz irodalom olyan nagy, és főleg a regényirodalomban annyira hozzátartozik a nyugat-európai alapokhoz, hogy ezért az orosz megjelenésnek mindig van egy külön szépsége vagy izgalmassága, vagy elvi szépsége és elvi izgalmassága, mert hisz … Egy orosz írónak meg, ahogy látom, valóban nehézséget is jelenthet ez a nagy tradíció. Hogy állandóan Dosztojevszkij, állandóan Tolsztoj, állandóan Csehov, nyilván elegük van belőle. De ha az ember messzebb van, akkor ebből csak a jót kapja. Ez ugyanaz, mint a német irodalommal szemben. Nekünk nem okoz nehézséget Thomas Mannt szeretni, vagy nem okoz nehézséget Musilt szeretni vagy Fontanét, míg egy németnek ez időnként gondot okoz, mondjuk éppen azért, mert kötelező iskolai olvasmány. Vagy hát agyon lesz zsolozsmázva. Egy írónak a hagyománnyal mindig kell valamit kezdeni, belerúgni vagy megölelni vagy kikerülni, ha ki tudja, vagy átmászni rajta, de mindig valamit kell csinálni.
Egy magyar író mást kezd ezzel a regényírói hagyománnyal, más a viszonya hozzá, mint egy orosznak.

Most láttam, hogy orosz írókat is újra lefordítottak magyarra, hogy ez a folyamat rendesebben megy.

A 90-es évek elején volt egy rövid időszak, amikor nem nagyon fordítottak, ennek ilyen primitív politikai okai voltak, hogy ugye elegünk volt már az oroszokból. De aztán épeszűen ez úgy föléledt.

A szovjet időkben és utána volt erre állami támogatás. Kellett fordítani, hogy legyen lengyel, cseh, magyar irodalom oroszul. Azok, akik akkor kezdtek, mint a Szereda, azok még mindig fordítanak, de a fiatalok nem. Magyar könyvet fordítani luxus, csak hobbiként lehet. Ha nagyon szeret valaki egy könyvet.

A magyar irodalomnak tulajdonképpen mindig ez volt a helyzete, hogy voltak szenvedélyes fordítók, akik valamilyen oknál fogva beleszerettek egy-egy könyvbe. Mert amúgy racionális indok nincsen rá.

Nekem mindig nagyon tetszett, hogy Magyarországon nagy írók fordítással foglalkoztak.

Ennek van egyrészt egy valóságos hagyománya, a Nyugat időszakban, a Kosztolányiék, és aztán az 50-es években, az pedig a kényszer szülte dolog volt. Hogy mint írók be voltak tiltva, de fordítani lehetett. Ennek két következménye lett: egyrészt nagyon jó fordítások keletkeztek, másrészt viszont a gyerekirodalom is föllendült.

Nálunk is. Van az az Etkind-féle elmélet, hogy az alkotó energia mindig utat talál magának. Amikor betiltották a költőket, Ahmatova koreai költészetet fordított például meg óegyiptomi költészetet. Ebből lehetett élni.

Etkind? Együtt voltam vele egy évet Berlinben. Nagyon kedves ember volt. Sokat ebédeltünk együtt. Nagyon helyes, nagyon szellemes ember volt. Aztán ott lakott végül Berlin mellett. Oda házasodott.

Nagyon jó fordító is volt. Úgy tudom, Párizsban halt meg.
Magyarországon mindig kávéval kínálnak. Milyen jó, hogy itt teát kapok.

Mert én egész nap teázgatok. A dolgozás miatt mindig fölteszek egy teát, de ezt egy angolnak vagy orosznak nem mondanám el, hogy milyen teákat iszom, hányszor öntöm fel ugyanazt a tealevelet. Rendes úriember ezt nem csinálja, de hát engem nem kötnek ez ügyben a magyar tradíciók, mert teailag nagyon gyöngék.

És általában a magyar tradíciók?

A tradíció az nem olyan, amit fölvesz az ember, meg elenged. Azzal mindenképpen kell valamit csinálni. Ami más, az épp, hogy hogyan nyúl az ember a tradícióhoz. Vagy például az, annak a fölismerése, hogy nem tradíció van, hanem tradíciók vannak. Hogy egyszerre több van, és nincsen kitüntetett, vagy nem okvetlenül van. És akkor az a mód, ahogy az ember aztán a tradícióval, ha kell, játszik, ha kell, széttöri, ha tudja, de azért ez nem olyan egyszerű. A tradíció az nem valami olyan, mint egy krumplis zsák, amiben vannak a krumplik, és minél több krumpli van, annál gazdagabb egy tradíció. Hanem az a viszony, amit az ember teremt ezekkel a dolgokkal.

Az angolokra azt mondjuk, hogy ott fontos a tradíció. De Magyarországon…

De ha a tradíció hirtelen nem lesz fontos Angliában, az a tény, hogy minden dolog, amiről szó van, 3-4-500 éves, annak mindenféle következménye van. A legfantasztikusabb az, hogy mondjuk minden pub bezár, nem tudom, 11 órakor, kivétel ott az a sarkon, azt 11 óra 8 perckor zárják be, mert 1512-ben Jakab király azt a jogot adta annak a kocsmárosnak, hogy 8 perccel tovább legyen nyitva. És akkor az a mai napig 8 perccel később zár be.

És Magyarországon is van ilyen?

Nem, Magyarországon úgy van, hogy mindig minden újra kezdődik.

És mikor volt az utolsó ilyen újrakezdés?

Hát nyilván 90-ben. Persze az aztán kiderül, azt nem okvetlenül tradíciónak kell mondani, hanem egyszerűen a múlt, hogy az aztán meg erősebben benne van az emberben. Az nem úgy van, hogy újrakezdjük, és tiszta lappal kezdünk újra, hanem hát az kezdi újra, aki már régebben is volt. És akkor éppen most újra fölismerjük azokat a reflexeket, amik a Kádár-rendszerből vannak.

Nálunk nagyon erős most egy számomra furcsa nosztalgia mondjuk a 70-es évek után. Hogy akkor volt az igazi élet. A szovjet időkben. Ez nagyon furcsa.

Ez elég rémesen hangzik. Ugye attól függ. Ha ez a nosztalgia a rendszerre vonatkozik, akkor katasztrofális. Mert a 70-es évek a hányinger maga. De nyilván, aki ezt mondja, az akkor volt fiatal. Tehát egy csomó dolog keveredik. Amikor azt mondja az ember, hogy egy ilyen diktatúra az értéktelen, mert én mondjuk, például azt mondom, hogy értéktelen, szar, hazugság, akkor evvel együtt nem állítom, hogy a benne lévő emberek élete is értéktelen volna. Mert ebben az értéktelen rendszerben nagyon sok érték születik, az emberre magára, például szerelmes lesz, és így tovább. Szeretkezik egy jót, ezek mind igen fontos értékek, ha. Evvel szórakozik itt mindenki, aki a diktatúrából kikeveredett, hogy akkor mi is az, hogy is volt az. És ez ügyben azért sok őszinte válasz nem született. Magyarország például ebben a pillanatban bizonyosan az öncsalás, az önhazudás állapotában van, akár jobb felől közelít ehhez, akár bal felől. Az egyik fele azt hazudja, hogy áldozatok voltunk, a másik fele azt hazudja, hogy nem is volt az diktatúra.

Hogyan?

Azt hazudja, hogy mindenki reformkommunista volt. Hogy nem is volt az olyan rossz. Vagy lehet, hogy rossz volt, de még mindig jobb volt, mint… És tényleg jobb volt, mint… De hát ettől még vacak volt. Vagy nemcsak hogy vacak, de több volt, mint vacak. Rémületes volt. Ennek lassan látszódnak a következményei, hogy ez valóságosan mit jelent. Mit jelent a szellemi életre vonatkozóan, meg mit jelent a nyilvános vécék állapotára vonatkozóan.

Sokáig tart…

Főleg annak a fölfogása, hogy mit jelent a szabadság. A szabadságnak mik a következményei.

Ez végtelen szabadságot jelent?

Nyilván nem jelent végtelen szabadságot. Első körben politikai szabadságot jelent. Ez elég közép-európai, de tulajdonképpen nem is közép-európai, hanem európai dolog, az államnak a fontossága. Hogy az államot nagyon fontosnak gondolják az emberek, pontosabban azt szeretnék, ha az állam oldaná meg a problémáikat. És ezt a fölfogást erősítette a diktatúra, mert a diktatúrában valóban a diktatúra old meg vagy nem old meg semmit. Ennek megvolt az az előnye, hogy a felelősség is lement az emberről. Mindenért a diktatúra a felelős, az ember őszintén vonogathatja a vállát. De most nincs mire vonogatni a vállát, ha valami nincs megcsinálva, az azért nincs megcsinálva, mert mi nem csináltuk meg. Lehet egy kört futni, hogy azért nincs megcsinálva, mert a kormány vacak, de hát akkor sincs megcsinálva. A mindennapokat átszövő reflex ez. Egy olyan ember, aki azt szokta meg, hogy túlélni kell, annak tanulni kell, hogy mit jelent az, amikor csak simán élni kéne.
Maguknál meg még másabb a helyzet, mert egy vagy nem tudom hány generációval hosszabb a dolog. Ez nagy különbség. Ezt az irodalomban is látom. Amikor már a nagymama is csak ezt a hazug világot ismeri. Nincs akitől meg lehetne kérdezni, hogy hogy is van, amikor normálisan van. Ez egy érdekes helyzet.

Mikor volt Moszkvában?

Mikor is voltam? 2-3 éve. Amikor megjelentek az esszék. Az volt az első alkalom. Én előtte még nem voltam. Amit utólag hibának tartok, de valahogy nem… Mert ugye hogy lehetett volna, attól kezdve, hogy az Írószövetség egy delegációjával… Mert akkor érdekes lehetett volna összehasonlítani a GUM-áruházat a mostanival, hát ami elképesztő. A következő ilyen elegáns hely, az mondjuk Milanóban van.  Hamburgban nincsen. Nagyon sajátos az, amit így egyszerre látni.

Én tagja vagyok a német Darmstadti Akadémiának, és azok voltak ott. De én akkor aztán nem tudtam menni… Olyan idiótaság ez a vízumkényszer, olyan bonyolult minden. De talán mi kezdtünk bekeményíteni… Amikor én voltam, az pont akkor volt, amikor bevezették.  A sorállás, meg minden.

Ez mindig van.

De lényeges különbség van a nyugati sor meg a keleti sor között. A nyugat-európai sor az egy technikai jellegű sor. Ha beállsz a sorba, akkor öt perc múlva tudod, hogy mikor érsz az elejére. Mert látod, hogy milyen gyorsan mozog a sor, látod milyen hosszú a sor, akkor azt egy egyszerű osztással meg lehet határozni.  A kelet-európai sor az egy metafizikai sor, az eleve végtelen. Az a Kafka sora, tehát nagyon könnyen lehet, hogy életed végéig a sorba állsz, és akkor se fogod azt a két számmal nagyobb melltartót megkapni. Én is egyébként, én Romániában álltam a határon ilyen sorban, nyolc órát. Autóval és két kisgyerekkel. Mert szórakoztak. Mert bármit meg lehetett csinálni. És volt egy pont, amikor világos volt, hogy akár éveket is itt állhatunk. Ahogy egy Kafka-novellában. És ez valahogy megmaradt. Én, ha látok egy sort, attól mindig viszolygok, nem szeretem. Félek tőle. Van eleve valami kiszolgáltatottság benne. Persze azért tudja az ember becsülni a sort, mert a sor azért mégis egy rendezett halmaz. A vidéki buszpályaudvaron van néha, hogy állnak sorba az emberek, és várnak a buszra. És többen vagyunk, mint amennyien ráférünk a buszra. De több jegyet is adnak ki. Nem úgy van, hogy megállnak 35 jegynél, hanem kiadnak 45 jegyet. És akkor ugye ki lesz az a tíz ember. És hiába van akkor előbb ott az ember, egy másodperc alatt feloldódik a sor, és egy hangyaboly képződik, ilyen bolyszerűen. És abban a bolyban elkezdődik a türemkedés, ahol az erősebb győz, a létért való küzdelem indul be, és abban, hogy egy személyes vallomást tegyek, abban én nem vagyok jó. Mindig nagyon udvariasan magam elé engedek valakit. Tehát az nem olyan jó. Akkor már jobb egy sor, mert ott meg lehet mondani, hogy ez előttem van, és az mögöttem van. Ez a magyar verzió, hogy nem érdekes, nincsenek szerzett jogok, nincsen semmi, csak valahogy úgy beslisszanni.

Az a különbség, hogy a magyar verzióban mindig van valaki, aki előre engedi az embert.

Szép lenne ez mint metafora, hogyha így volna.

Nálunk szerintem mindenki végigállja…

Az a normális. Azt gondolom, hogy ha többet ácsorognék vidéki buszpályaudvarokon, akkor én se engednék előre senkit. Csak ilyenkor kicsit úgy viselkedek, mint egy külföldi.

Én úgy figyeltem meg, hogy Magyarországon egy kicsit, de emberibb.

Hát mások a dimenziók. Én, ha Romániába megyek, akkor érzem ezt az idegenséget. Vannak szabályok, amikben nem ismerem ki magamat. Én nem ismerem azt, hogy ahhoz, hogy a vonat pénztárnál jegyet kapjak, össze kell barátkoznom a kalauzzal. Mert akkor az szerez nekem jegyet. Beállok a sorba, aztán megveszem, kész. Nem? De ott előbb össze kell ismerkednem a kalauzzal, és akkor a kalauz mutyiba szerez nekem azt, amit amúgyis kötelességük nekik kiadni. De akkor kell tudnom ezt a dolgot, tehát rögtön a kalauznál kell kezdenem.

Ez nagyon ismerős.

Én ezt nem ismerem, de aki ott van, az tudja. Tudja, hogy nem, az nem érdekes, a kalauzzal kell beszélni, és akkor a kalauz odaadja neked azt, ami neked jár, de te nem tudod, hogy jár neked. És ezer ilyen van. Hogy kedden jön a kenyér, csütörtökön a hús.

Még mindig?

Nem, azt hiszem, most már nem. Most már csak az a probléma, hogy drága.

Nem jártam ott soha.

Nekünk Erdély miatt egész más a viszonyunk Romániához. Mert egy olyan helyre megy az ember, amelyik hozzátartozik a magyar történelemhez meg kultúrához.

Nálunk erről a fiatalok semmit nem tudnak. Inkább Prágába mennek.

A nyelv miatt is?

Igen. A magyar nyelv akadály.

A magyar nyelv akadály, még nekem is, nemhogy magának.

A nyelv egy írónak mindig akadály, nem? Vagyis inkább nem akadály, hanem eszköz?

Éppen, hogy akadály és nem eszköz. Mert mindenki másnak eszköz.  Bemenni egy kiló kenyeret vásárolni, akkor is eszköz. De az írásban, ott akadályoz, jól tetszik látni.

Az Egy nőt szeretném lefordítani. A Kis magyar pornográfia a címe miatt kellett a kiadónak. A cím szerint veszik a boltokban, kérdezték, hogy kép is van-e benne. A boltban a cím szerint veszik a könyveket, Ön is aszerint veszi, nem?

Hát, a Háború és béke, az például elég vacak cím.

     (Budapesten, 2005. február 4-én)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/