A kerekek még egy utolsót rezzentek, a vonat megállt, innentől már lehetetlen a megállókat számolni. Nézek ki az ablakon, és a lábnyomokon gondolkodom, melyeket nemsokára e város aszfaltján fogok hagyni. Sietős emberek a peronon, a nők haja gyengéden libben a levegőben. Mikor az első lépcsőfokhoz érek, a mögöttem álló férfi megkérdi, segíthet-e felemelni a bőröndömet. Az állítólagos taxissal történt incidensre gondolok, mégis megköszönöm neki - bólintással. Az erős kezek könnyedén felemelik a koffert, lelépek a forró augusztusi betonra, a szél belibben a pólóm alá. Köszönetet mondok és körbenézek. Az állomás olyan mint az összes eddigi, csak lényegesen nagyobb. Megint szemét a földön, a lépcsőknél sötét nők ülnek, az egyik szoptat, gyermeke hangosan sír. A retikülömből kihúzom a pénztárcám, a földön lévő tálkába aprót dobok, az ajkak szétnyílnak, néhány magányos fog villan fel a napsütésben. Mulcumesku . A szél elég erősen fúj, húzom magam után a bőröndöt. A mellettem elhaladó férfiak fehér, rövidujjú inget viselnek, hónaljukból mindannyiszor az átizzadt test kellemetlen szaga árad. Sok pléhtrafikot látok, melyekben megállás nélkül forog a hús, az árus kezére zsír csöpög és hosszú késével vékony szeleteket vagdos és lepényekbe tömködi őket. Széttépett vonatjegyek, joghurtos dobozok, csikkek és más maradékok, az egész olyan, mintha délen lennénk, csak húsos ételek, autóbuszsofőrök és kinyújtott kezű sötétbőrű cigánylánykák, kérem, asszonyom, kérem asszonyom, legyen a sors kegyes önnel, asszonyom, kistáskámból újból kihúzom pénztárcám, a mandulás csokira gondolok, melyet a vonaton a szemétbe dobtam. Már venném is elő a pénzt, mikor egy tíz év körüli kölyök odarohan hozzám és lihegve kitépi kezemből a pénztárcát, én meg csak bámulok csodálkozva, a kislányok utánarohannak. Egy idősebb hölgy odalép hozzám és megkérdi, sok pénzem volt-e. Azt mondom nem, hiszen tényleg az volt az utolsó bankjegy a tárcában és nem volt semmilyen irat. A bőrönd a lábamnál, a papírok biztonságban a retikülömben. Ránézek a cetlire, melyre a szálloda nevét, a nagykövetség utcáját, telefonszámokat és a fontos vezetékneveket írtam fel. Kolbász- és csevapillat árad az árusok nyitott ablakán át, a hangszórókból valami román sláger pattogós ritmusa hallatszik.

Taxit fogok és megmondom a szálló nevét. A sofőr a fogai közül kiereszt valami jelentékenynek tűnő ahát, azután lassan elindul, hangosan odaszólok, ne próbálkozzon az idegeneknél alkalmazott klasszikus trükkel, mert ismerem a várost. Az állával bólint, a visszapillantóban látom mosolyát, és hogy alsó fogsora hiányos. Aztán megkérdi, szeretem-e a szerb zenét, mert ő szerb, mondja, és maximumra tekeri a hangerőt. Letekerem az ablakot és figyelem az utcákat, a kocsi elég gyorsan halad, a visszapillantóról fekete kereszt lóg láncon, a hátam mögötti hangszórókból egy szerb énekesnő dala bömböl, kiüvölt a letekert ablakon. Da bih samo zala-a-a-a, da će bol biti tako jaka-a-a ...  A kereszteződésben álló emberek forgolódnak, és a kocsit bámulják. A harmonika hangja sérti füleiket, kényelmetlenül kezdem magam érezni, kissé lehajtom a fejem, és a táskámra nézek, melyet az ölemben tartok. A taxis hangosan énekel az újrakomponált ritmusra, és kezével hadonászik. Aztán megkérdi, honnan jöttem. Mikor válaszolok, hirtelen mozdulattal megfordul, tágra nyílnak a szemei, a majdnem fogatlan száj felfedi a narancsszín fogínyt az alsó ajka alatt.
„Gorenje, Titovo Velenje” – mondja nevetve, és tovább bólogat a hangfalakból áradó ritmusra.
„Ez Ceca, ismeri Cecát?” – mondja szerbül.
Bólintok.
„Jó csaj” – mondom anyanyelvemen.
„Te, szlovén lány, ma ingyen utaztál.”
Felhajt a városközpont magaslatán álló hotelhez, megköszönöm neki, hiszen ekkor jut eszembe, hogy nincs is pénzem.
„Még egyszer köszönöm.”
Ujjaival ütögeti a kormányt és nevet.
„Semmi, semmi, majd legközelebb.”
Azután odahajol a kesztyűtartóhoz, és összegumizott névjegykártyákat vesz elő, egyet nekem ad a letekert ablakon keresztül. Még egyszer köszönetet mondok, a pirosba öltözött hordár maga előtt tolja fémkocsiját, közeledik az autóhoz, amikor is a taxis kinyitja a csomagtartót, és magasra emeli a bőröndöt. A hordár a kocsira mutat, és a koffer a fémhálóra ereszkedik. A taxis kezet szorít velem, visszaül az autóba, amikor elhajt, úgy tűnik, mintha Ceca hangja még erősebben beleolvadna a meleg augusztusi levegőbe. Felemelem a tekintetem, a szálló nagyon magas, a bejárat előtt jó néhány méregdrága autó parkol.
Lefekszem az ágyra, érzem a nyomást a lábamban, az agyamban lévő néhány milliárd idegvégződést, melyek egymásnak esnek, harcuk erős energiát szül, mely felkapcsolhatná az összes lámpát ebben a szobában. Gyengéd suhogást hallok, a hangokat az utcáról, melyek a nyitott ablakon át beszűrődnek, olyan, mintha pár kilométerrel arrébb lennének; az agyamban lévő fátyolos függöny miatt úgy érzem, késve ér hozzám az autók és a többi dolog zaja. Mély levegőt veszek, felemelkedem, és az ablakhoz lépek. A szoba a harmadik emeleten van, ami rendben van, mindig kellemetlenül érzem magam, ha a hatodik emeletnél magasabban lakom, a magasság és a kicsi, szűkösre szabott felvonók, rosszullétek, melyek már szinte fóbiává válnak, az órára nézek, aztán felemelem a telefonkagylót, és bepötyögöm a cetlin lévő számot. Reggelre beszélem meg a találkozót, a szlovén hang úgy simogat, mint egy újraélesztett nyelv, emlékszem ígéretemre, és a belső hang ellenére, amely azt mondja: ne!, a táskámból előveszem a mobilomat, várok, hogy a csörgés abbamaradjon, hogy meghalljam a párom hangját, és megmondjam neki, biztonságban ideértem.

Az iroda világos, úgy tűnik, pozitív a kisugárzása, az íróasztal egy nagy tölgyfadeszka négy masszív lábon, a nők fiatalok és kommunikatívak, rápillantok a szerződésre, melyet ujjaim közt tartok, a tekintetem a jobb sarokban lévő igen magas összegre siklik, bólintok, egy fehér nadrágkosztümös, sötéthajú nő írószert ad a kezembe, három példányon otthagyom az aláírásom, úgy süllyednek a papírba, mint a folyó mélyére lassan süllyedő apró kavics. Kézfogások, egy alacsony szekrényből poharak kerülnek elő, kicsordul a fehér folyadék, és felcsillan az átlátszó üvegen át. Égeti a torkomat, a bordák mögött rejlő izom lüktetése nyugodt, feltárulnak ajkaim, újabb koccintás, a nevetés valahová magasra, a mennyezet felé száll. Nyílik az ajtó, pár román szó, és újabb kézfogások, a betűk teli önbizalommal, képezik a főneveket és az igéket, a melléknevek nyugodtan kúsznak bele a mondatokba, a férfi elmosolyodik, és állával bólint.

Az étterem pont a híd mellett áll a széles út másik oldalán, melyen több mint százéves platánfasor fut végig. Nézelődöm kifelé az ablaküvegen keresztül, dohányzom, és figyelem az embereket, akik ott lenn mozgolódnak. A fiatal nők furcsán vannak felöltözve, a színek érdekesen kavarognak a testeken, masniszerű gallér minden negyedik nő nyakán, ez egy olyasféle divat, amilyent én nem ismerek. Aztán elnyomom a csikket, a pincér az asztalomhoz lép, és udvariasan megkérdi, döntöttem-e már. Zöldséges pitét kérek csípős mártásban, tekintetünk magasan az asztal felett csap össze, egy üveg vörösbort és ásványvizet, a pincér ismét udvariasan bólint, és elmegy az asztaltól.

Gyorsabb voltam az egész keleti sávnál, kint lassan lemegy a nap, a szoba egyre inkább szűkül a sterilségtől, kellene valami emberi itt benn; összehajtom a térképet, agyamban még mindig lüktet, Temesvár, az a fekete pont, valamivel lejjebb egy szó, Denta, a kagylóba statikus szavakat mondok, öntudatlanul felébresztik bennem a jó tolmács illúzióját, kinyitom a fiókot az asztalon, és belerakom Románia térképét. Egy magánhangzó testet ölt, Denta, lehet, mégis az a vágyam, hogy elmenjek a városból, és újból megnézzem a szenvedő családom, az utat, melyen a gumik fekete csíkokat hagytak, a krétaköröket a kezek és lábak körül a rosszul aszfaltozott úton. Gyorsan mozgatom a számat, a nyelvemről csak úgy pörögnek a román szavak, és önbizalommal kúsznak a telefonkagyló alsó részébe, egy fehér lapra gyerekrajzokat firkálok, ki kell vennem egy lakást, gondolom; a román nyelv beleolvad a kagylóba, az ujjaim lazán csúszkálnak fel és le a fehér műanyagon, jól látható nyomokat hagyva, és ezáltal pluszmunkát okozva a napról napra hangosodó város fölé emelkedő hotel lelkiismeretes takarítónőinek.

Az augusztusnak vége, az aszfalt még mindig forró, még a legéjszakaibb órákban is, az olvasztó forróság felböffen egészen a harmadik emeletig, csak a lepedővel takarózom, mezítelen bőröm nedves és sikamlós, valahol a ventillátor alatt gyülekeznek a muslicák. Minden este nyitogatom a nagy Sony-képernyő alatt lévő alacsony hűtő ajtaját, a felső polcról vizespalackokat húzogatok elő. Annak ellenére, hogy a recepción biztosítottak arról, hogy a csapvíz természetesen iható, inkább a hűtőszekrény tartalmát ürítem, a szobát takarító nő pedig mindig újra feltölti. Lerúgom magamról a lepedőt, egészen az ágy végéig, tenyeremmel végigsimítom nedves hasamat. A digitális kijelző két piros számot mutat, nullát és hármat, a forgalom a késői óra ellenére nagy, hangja erőteljesen ütögeti, kívülről durván nyaldossa az ablaküveget, arra várva, hogy áttörve elérje dobhártyámat, és szűzhártyaként beszakítsa azt. Reggel újabb jelentéseket olvasok, digitális noteszembe beírom az új találkozók időpontjait és más kötelezettségeimet, folyton az új lakásomra gondolok, amely emberillatú lesz; a hotelszoba minden szövetdarabkája át van itatva acetonnal és más tisztítószerekkel. Mielőtt elhagyom a helyiséget, erőteljesen lélegzem a tükrök előtt, és ujjaimmal végigsimítom az üveget. Mikor visszatérek, észreveszem, hogy ismét foltok nélkül csillognak. Hilton. Az amerikaiak támadják a Keletet, minden megengedett, ami sok-sok évig tilos volt, az emberek egy hónapig dolgoznak napi tíz órát, hogy néha-néha eltölthessenek egy vasárnap délutánt a McDonalds-ban. A gyerekek úgy bámulják a Big Mac-et, mint az indiaiak a tehenet, hatalmas villogó reklámtáblák lógnak az utcák felett, mosolygó fogak a jumbo-plakátokon, anyaszült meztelen nők narancsbőr elleni krémekkel, Tom Cruise japán kiszerelésben, millió dolláros tekintet, a fülledten izzó aszfalton elavult autók siklanak, a szobámat takarító nő két gyermekét havi kevesebb mint kétszáz dollárból tartja el. Még egyszer belerúgok a lepedőbe, összegyűrődik, mint egy százéves férfi arca, azután leesik az ágyról. A forróság elviselhetetlen, a ventillátor doboza alatt egyre nagyobb muslicatársaság gyülekezik, oldalt fordulok, az ágynemű csuromvizes. Így köszöntjük a nyarat. Hófoltokra gondolok, a fehér takaró frissességére, a talpak alól jövő csikorgásra. A szám kiszárad, nyelvem a szájpadlásra tapad, ismét a hűtőhöz lépek, és kihúzom az utolsó palack vizet. A folyadék szaggatottan hullik a gyomorba, amikor visszafekszem az ágyra, hallom hangos bugyogását, ahogy hullámzik az egyik gyomorfalamtól a másikig, buggy, buggy. A bőr megnyílik, a pórusokon át apró, mikroszkopikus cseppek jönnek elő és szétterülnek testem egész felületén, legtöbbjük az ajkam felett és a hónaljamban gyűlik föl. Sóhajtok, és a hasamra fordulok. Buggy, buggy. Az óra a rádión két kétjegyű számot mutat, vakító vörösen világítják szemembe a két nullát, karonfogva egy-egy négyessel. Újabb sóhaj, fordulás vissza hátra. A folyosóról női kacaj hallatszik, és az ajtózáró szerkezet pittyenése, mikor a kártya végigsiklik a leolvasón. Legjobban a magánytól félek.

                       (Mukics Dusán fordítása)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu