Némelyik hódítóhadjáratot kollektív álmok előzik meg az ideológia, az
ésszerűség vagy az ésszerűsíthetőség küszöbe alatt, a képek és történetek
közti lebegésben, kísérik és befolyásolják a cselekményeket anélkül, hogy
emezek utolérhetnék őket, anélkül hogy a kapcsolat valóban megszilárdulhatna;
olykor feledésbe merülnek, s az ember magára marad a valósággal. Mondják,
hogy a mongol és török nomád törzsek, amelyek Közép-Ázsia sivatagait járták,
évszázadokon át, a homokviharokon túl, a hótorlaszok mögött újra meg újra
látták csillogni egy Kizil-Alma (vagy Vörös Alma) nevű város tornyait és
kupoláit, e városnak valahol a Kaszpi-tenger, a Góbi-sivatag és a Tien-san
között kellett lennie, pontos helyét azonban lehetetlen volt meghatározni,
Jeruzsálem és Konstantinápoly, Buda és Bécs kupoláinak és tornyainak láttán
a megálmodott városra emlékeztek, ám a siker vagy kudarc, amit megragadhattak
vagy ami elillant előlük, szilárdságával csak azt a törékenyebb, egyszersmind
tündöklőbb ábrándot fedte el, amely a bűvös névhez (mint egy félig feledésbe
merült vallás maradványához) kapcsolódott.
Az európaiak gyarmati érdeklődése Afrikában jó ideig arra korlátozódik,
hogy a partok és a partközeli folyómedrek mentén épített támaszpontokból,
Saint-Louis-ból és a hasonló városokból meg az úgynevezett faktoriákból
ellenőrizzék a rabszolgakereskedelmet, ezzel pedig meglehetősen rendszertelenül
segítsék a földrész ismeretlen bensejében élő társadalmak és kultúrák elpusztítását.
Egy ifjú portugál király elődeinek beszámolóitól ösztökélve 1578-ban ugyan
még tesz egy kétes kísérletet, hogy Timbuktut és a Niger-delta legendás
országait a Maghrebből kiindulva megnyerje a kereszténységnek; a három
királyok csatája után, amelyben Sebestyén király tizenhatezer, egsz Európából
összefogdosott katonájával áll szemben két vetekedő marokkói szultán seregével,
három halott király, egy tönkrevert európai hadsereg és O Encoberto, a
Rejtett, az Eltakart legendája marad hátra: az ifjú királyé, akit nem temettek
el, nem enyészik el a földben, hanem a tengerbe veszett, és egy napon (fényes
alak ó-divatú fegyverzetben, kivont karddal, amint kiszáll a vízből, csodálatos
módon száraz, a halak sem rágták meg, algák sem fonják körül) vissza fog
térni, hogy megalapítsa az Ötödik Birodalmat, és kiteljesítse Portugália
rendeltetését, vagyis a kereszténység uralkodójává és egyesítőjévé tegye.
Néhány év múlva egy marokkói sereg indul el az úton, amelyről az európaiak
vélhetően csak fölöttébb homályos képzetet alkottak, hogy elfoglalja helyüket
a Marrakes és Timbuktu közötti szakaszon, a homokdűnék és végtelen kőmezők
között, emberi és állati testek, elosztva egy kínzóan lassú mozgás napjaira,
heteire és hónapjaira, könnyűek, mint a tapló. Csak a tizennyolcadik század
folyamán támad új, kétélű érdeklődés Afrika benseje iránt; egyfelől olyan
történeteknek erednek a nyomába, amelyek fénye már-már megfakult, másfelől
gazdasági, humanitárius és hatalmi érdekek ötvöződnek egy olyan ideológiává,
amely szükségszerűnek láttatja a világtérkép utolsó fehér foltjainak meghódítását
a kereszténység, a tudomány vagy a saját nemzet javára. A világnak régesrég
nincs vége, pereme és perifériája (a felfedezés, hogy a világ gömb, nem
pedig korong, írja Victor Segalen, mélyen kiábrándító az egzotizmus számára),
hacsak nem sikerül idegen országokat erővel azzá változtatni, vagy pedig
kifinomultabb eszközöket dolgoznak ki, expedíciókra indulnak, amelyek már
nem csak a puszta terjeszkedésről szólnak, inkább belső törésekről, az
álom belsejében, a jelenkor belsejében keletkezett törésekről, utólagos
felfedezésekről és az új kiábrándulások iránti várakozásról. Lehet, hogy
ez csupán kerülőút az erőszakhoz.
Az Afrika benseje iránti kíváncsiságot legelőbb is egy foglyul ejtett
és Angliába hurcolt marokkói kereskedő, egy bizonyos Shabeni beszámolója
kelti fel újra, aki tizennégy évesen elkísérte apját Timbuktuba; kikerekedik
és döntő lökést kap egy sor olyan vállalkozás terve, amelyek érdeklődése
nem annyira a rejtett városok titkának, inkább a Niger hajózhatóságának
szól. Shabeni a Saturday Club színe előtt számol be, amelynek nagybecsű
tagjai a Földrajzi Intézet, a Rabszolgaságellenes Társaság és a gyarmatügyi
minisztérium között oszlanak meg; hatalmas fákkal és óriási elefántcsordákkal
teli erdőről mesél a város közelében, gyönyörű, lefátyolozatlan nőkről,
akikbe az utazók első pillantásra beleszeretnek, egy el-hasisa nevű növényről,
amellyel evés után bódítják magukat az emberek, a zene huszonnégy fajtájáról,
amelyeket főleg rabszolganők művelnek, egy vallásról, amelynek nincs szüksége
templomokra és mecsetekre, ehelyett háromhavonta nagy ünnepi lakomákkal
kölcsönöz ritmust és szilárdságot az időnek, az antilopok, struccok és
vadszamarak hatalmas csordáira indított, kiterjedt vadászatokról, amelyekre
nemes agarai, összes alattvalója és minden idegen elkísérheti a királyt,
akinek csak kedve van: homályos gyerekkori emlékek, amelyek meglepően pontos
adatokkal keverednek államigazgatásról, gazdaságról és jogszokásokról.
E történetek, amelyekben igazság, sóvárgás és nosztalgia ötvöződik egymással,
esetleg csak úgy jutnak el (mint annak idején a megkésett kéziratleletek
és fordítások, például Ibn Battutáé) az utókorhoz, akár a kihunyt csillagok
és bolygók fénye; a tündöklés tagadhatatlanul megvan, ám a sorompó túloldalán
mégsincs semmi, vagy már semmi nem elérhető, a kéz csak a levegőt markolja.
Ha a régesrég rögzített koordinátákat megkísérlik hasznos információkkal
kitölteni, a mozgás, ezzel pedig a pusztításmunka sem csak tetszőleges
ellenségekre irányul már, hanem befelé, a belső terekbe fordul.
A cambridge-i egyetem 1829-ben (még éppen időben, már-már túl későn)
Timbuctoo-t választja költészeti versenyének témájául; a győztes egy húszéves
költőifjonc, Alfred Tennyson, később poeta laureatus és lord, majd hamarosan
ódivatú, halott klasszikus. A gibraltári úton állva, szeme előtt a tengerrel
és a lemenő nappal felidézi az ősidők előtti városokat, Atlantiszt és Eldoradót,
és – talán éppen ilyen sérülékenyen, törékenyen és álomszerűen, mint ezeket,
akkor is, ha tornyaira és palotáira nem rakódtak évezredek, dzsungelek
vagy tengerek – a harmadik titkos, ismeretlen várost, Timbuctoo-t. Egy
angyal vagy géniusz, egy fehér és arany, szinte tiszta fényből álló valami
felébreszti mélabús álmodozásából, és elvakítja; a szeme előtt ugráló fényfoltokból,
mintha egyenesen a Napba nézett volna, látomások állnak össze; látja, amint
elemelkedik a Földtől és az elfásult világ sarától, amelyben eddig sötét
féreghez hasonlatosan vájkált; látja a Hold fehér városait és opálos tavait,
a galaxisok, csillagok és bolygók mozgását; összes érzéke elszabadult;
ismeretlen nyelveken karattyoló lényeket hall egy ember nem lakta mindenségben.
Aztán délen, a wilderness of spires, megjelennek neki a tornyok, a kristályoszlopok
és –falak, a mellvédek, oromcsipkék és tetők egymás feletti rétegei, egy
olyan rend, amelynek mintha talajra sem igen volna szüksége maga alatt,
az elvárt szavakból épül fel, tornyok meg oromcsipkék meg bástyák meg tetők,
opál, kristály, smaragd, krizolit és gyémánt: a háttérben, gyémántfényben
– inkább kötődve az éghez, mint a földhöz – hatalmas piramisok kúpjai emelkednek,
csúcsukon pedig napok vagy csillagok (or semblances of either, showering
circular abyss of radiance) mutatkoznak. Pillantása megtörik egy végtelen
magas, csillogó aranyból vagy még becsesebb anyagból épült falon; két kapu
nyitva áll, az előcsarnokok, átjárók és boltívek sora mögött szeme (mert
egyetlen lépést sem tesz, láthatatlan és szinte testtelen) lángtrónt vesz
ki, fehér ruhás alakok seregei gyűlnek köré; ez a látvány újfent elvakítja,
és (mert csak majdnem testtelen, és emberi agya nem viseli el a ragyogást)
elájul. A géniusz jóságosan felemeli és olyan beszéddel, amely egyszerre
zene is meg egy széles folyó hullámzása a csöndes éjszakában, fölfedi kilétét.
Ő minden szellemek leghatalmasabbika; a nemszűnő élet, amely a meseszövés
ereinek szerteágazó útvesztőjében áramlik; a képzelet, amely minden helyet
az ég alatt, minden zugot ezen a világon átjár; ő tanítja meg rá az embereket,
hogyan ragadják meg álmukban az elérhetetlent. Látod-e, súgja oda a halandó,
a továbbmesélő fülébe, azt a folyót, amelyik a homályból fakad és e város
utcáin kígyózik; amelyik visszatükrözi a házak, pálmakertek és édes harangszóval
teli pagodák, obeliszkek és minaretek szelíd ívének képét? Ez a folyó a
homokba vész; hamarosan el kell hagynom utolsó bástyámat is: a várost hamarosan
felfedezik; a kép, amelyet hullámainak mélyében hordott a folyó, ki fog
hunyni. A paloták kunyhókká fognak zsugorodni, dark specks amid a waste
of dreary sand, alacsony vályogkunyhókká; barbárok lakhelyévé. A géniusz
csüggedten tovaszáll, magára hagyva csalódottságával a továbbmesélőt; a
tizenkilencedik századi Európa gyermekét persze összezavarná, ha a barbárokról,
az afrikaiaikról azt kellene feltételeznie, hogy megvalósították mindama
csodálatos alkotásokat, amelyekről álmodik, álmokat örökölt és álmokat
örökít tovább; és vigasztaló lehet, hogy minden valóságról lemondva, az
ideák egében tudhassa a képzelet érinthetetlenül elemelkedett helyeit;
tükrök közt fogolyként, szinte csak tiszta fényként; folyamként, amely
magával viszi a képeket, vagy legalábbis egy folyó emlékeként, a képek
emlékeként, csillogó, parányi útvesztőként valahol mélyen belül. Kérdés,
hogy a vigasz meddig ér. The Moon had fallen from the night and all was
dark, hangzik Tennyson versének kétszázötvenkét sorából az utolsó.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu