Thomas Stangl
Az egyetlen hely
 

Némelyik hódítóhadjáratot kollektív álmok előzik meg az ideológia, az ésszerűség vagy az ésszerűsíthetőség küszöbe alatt, a képek és történetek közti lebegésben, kísérik és befolyásolják a cselekményeket anélkül, hogy emezek utolérhetnék őket, anélkül hogy a kapcsolat valóban megszilárdulhatna; olykor feledésbe merülnek, s az ember magára marad a valósággal. Mondják, hogy a mongol és török nomád törzsek, amelyek Közép-Ázsia sivatagait járták, évszázadokon át, a homokviharokon túl, a hótorlaszok mögött újra meg újra látták csillogni egy Kizil-Alma (vagy Vörös Alma) nevű város tornyait és kupoláit, e városnak valahol a Kaszpi-tenger, a Góbi-sivatag és a Tien-san között kellett lennie, pontos helyét azonban lehetetlen volt meghatározni, Jeruzsálem és Konstantinápoly, Buda és Bécs kupoláinak és tornyainak láttán a megálmodott városra emlékeztek, ám a siker vagy kudarc, amit megragadhattak vagy ami elillant előlük, szilárdságával csak azt a törékenyebb, egyszersmind tündöklőbb ábrándot fedte el, amely a bűvös névhez (mint egy félig feledésbe merült vallás maradványához) kapcsolódott.
Az európaiak gyarmati érdeklődése Afrikában jó ideig arra korlátozódik, hogy a partok és a partközeli folyómedrek mentén épített támaszpontokból, Saint-Louis-ból és a hasonló városokból meg az úgynevezett faktoriákból ellenőrizzék a rabszolgakereskedelmet, ezzel pedig meglehetősen rendszertelenül segítsék a földrész ismeretlen bensejében élő társadalmak és kultúrák elpusztítását. Egy ifjú portugál király elődeinek beszámolóitól ösztökélve 1578-ban ugyan még tesz egy kétes kísérletet, hogy Timbuktut és a Niger-delta legendás országait a Maghrebből kiindulva megnyerje a kereszténységnek; a három királyok csatája után, amelyben Sebestyén király tizenhatezer, egsz Európából összefogdosott katonájával áll szemben két vetekedő marokkói szultán seregével, három halott király, egy tönkrevert európai hadsereg és O Encoberto, a Rejtett, az Eltakart legendája marad hátra: az ifjú királyé, akit nem temettek el, nem enyészik el a földben, hanem a tengerbe veszett, és egy napon (fényes alak ó-divatú fegyverzetben, kivont karddal, amint kiszáll a vízből, csodálatos módon száraz, a halak sem rágták meg, algák sem fonják körül) vissza fog térni, hogy megalapítsa az Ötödik Birodalmat, és kiteljesítse Portugália rendeltetését, vagyis a kereszténység uralkodójává és egyesítőjévé tegye. Néhány év múlva egy marokkói sereg indul el az úton, amelyről az európaiak vélhetően csak fölöttébb homályos képzetet alkottak, hogy elfoglalja helyüket a Marrakes és Timbuktu közötti szakaszon, a homokdűnék és végtelen kőmezők között, emberi és állati testek, elosztva egy kínzóan lassú mozgás napjaira, heteire és hónapjaira, könnyűek, mint a tapló. Csak a tizennyolcadik század folyamán támad új, kétélű érdeklődés Afrika benseje iránt; egyfelől olyan történeteknek erednek a nyomába, amelyek fénye már-már megfakult, másfelől gazdasági, humanitárius és hatalmi érdekek ötvöződnek egy olyan ideológiává, amely szükségszerűnek láttatja a világtérkép utolsó fehér foltjainak meghódítását a kereszténység, a tudomány vagy a saját nemzet javára. A világnak régesrég nincs vége, pereme és perifériája (a felfedezés, hogy a világ gömb, nem pedig korong, írja Victor Segalen, mélyen kiábrándító az egzotizmus számára), hacsak nem sikerül idegen országokat erővel azzá változtatni, vagy pedig kifinomultabb eszközöket dolgoznak ki, expedíciókra indulnak, amelyek már nem csak a puszta terjeszkedésről szólnak, inkább belső törésekről, az álom belsejében, a jelenkor belsejében keletkezett törésekről, utólagos felfedezésekről és az új kiábrándulások iránti várakozásról. Lehet, hogy ez csupán kerülőút az erőszakhoz.
Az Afrika benseje iránti kíváncsiságot legelőbb is egy foglyul ejtett és Angliába hurcolt marokkói kereskedő, egy bizonyos Shabeni beszámolója kelti fel újra, aki tizennégy évesen elkísérte apját Timbuktuba; kikerekedik és döntő lökést kap egy sor olyan vállalkozás terve, amelyek érdeklődése nem annyira a rejtett városok titkának, inkább a Niger hajózhatóságának szól. Shabeni a Saturday Club színe előtt számol be, amelynek nagybecsű tagjai a Földrajzi Intézet, a Rabszolgaságellenes Társaság és a gyarmatügyi minisztérium között oszlanak meg; hatalmas fákkal és óriási elefántcsordákkal teli erdőről mesél a város közelében, gyönyörű, lefátyolozatlan nőkről, akikbe az utazók első pillantásra beleszeretnek, egy el-hasisa nevű növényről, amellyel evés után bódítják magukat az emberek, a zene huszonnégy fajtájáról, amelyeket főleg rabszolganők művelnek, egy vallásról, amelynek nincs szüksége templomokra és mecsetekre, ehelyett háromhavonta nagy ünnepi lakomákkal kölcsönöz ritmust és szilárdságot az időnek, az antilopok, struccok és vadszamarak hatalmas csordáira indított, kiterjedt vadászatokról, amelyekre nemes agarai, összes alattvalója és minden idegen elkísérheti a királyt, akinek csak kedve van: homályos gyerekkori emlékek, amelyek meglepően pontos adatokkal keverednek államigazgatásról, gazdaságról és jogszokásokról. E történetek, amelyekben igazság, sóvárgás és nosztalgia ötvöződik egymással, esetleg csak úgy jutnak el (mint annak idején a megkésett kéziratleletek és fordítások, például Ibn Battutáé) az utókorhoz, akár a kihunyt csillagok és bolygók fénye; a tündöklés tagadhatatlanul megvan, ám a sorompó túloldalán mégsincs semmi, vagy már semmi nem elérhető, a kéz csak a levegőt markolja. Ha a régesrég rögzített koordinátákat megkísérlik hasznos információkkal kitölteni, a mozgás, ezzel pedig a pusztításmunka sem csak tetszőleges ellenségekre irányul már, hanem befelé, a belső terekbe fordul.
A cambridge-i egyetem 1829-ben (még éppen időben, már-már túl későn) Timbuctoo-t választja költészeti versenyének témájául; a győztes egy húszéves költőifjonc, Alfred Tennyson, később poeta laureatus és lord, majd hamarosan ódivatú, halott klasszikus. A gibraltári úton állva, szeme előtt a tengerrel és a lemenő nappal felidézi az ősidők előtti városokat, Atlantiszt és Eldoradót, és – talán éppen ilyen sérülékenyen, törékenyen és álomszerűen, mint ezeket, akkor is, ha tornyaira és palotáira nem rakódtak évezredek, dzsungelek vagy tengerek – a harmadik titkos, ismeretlen várost, Timbuctoo-t. Egy angyal vagy géniusz, egy fehér és arany, szinte tiszta fényből álló valami felébreszti mélabús álmodozásából, és elvakítja; a szeme előtt ugráló fényfoltokból, mintha egyenesen a Napba nézett volna, látomások állnak össze; látja, amint elemelkedik a Földtől és az elfásult világ sarától, amelyben eddig sötét féreghez hasonlatosan vájkált; látja a Hold fehér városait és opálos tavait, a galaxisok, csillagok és bolygók mozgását; összes érzéke elszabadult; ismeretlen nyelveken karattyoló lényeket hall egy ember nem lakta mindenségben. Aztán délen, a wilderness of spires, megjelennek neki a tornyok, a kristályoszlopok és –falak, a mellvédek, oromcsipkék és tetők egymás feletti rétegei, egy olyan rend, amelynek mintha talajra sem igen volna szüksége maga alatt, az elvárt szavakból épül fel, tornyok meg oromcsipkék meg bástyák meg tetők, opál, kristály, smaragd, krizolit és gyémánt: a háttérben, gyémántfényben – inkább kötődve az éghez, mint a földhöz – hatalmas piramisok kúpjai emelkednek, csúcsukon pedig napok vagy csillagok (or semblances of either, showering circular abyss of radiance) mutatkoznak. Pillantása megtörik egy végtelen magas, csillogó aranyból vagy még becsesebb anyagból épült falon; két kapu nyitva áll, az előcsarnokok, átjárók és boltívek sora mögött szeme (mert egyetlen lépést sem tesz, láthatatlan és szinte testtelen) lángtrónt vesz ki, fehér ruhás alakok seregei gyűlnek köré; ez a látvány újfent elvakítja, és (mert csak majdnem testtelen, és emberi agya nem viseli el a ragyogást) elájul. A géniusz jóságosan felemeli és olyan beszéddel, amely egyszerre zene is meg egy széles folyó hullámzása a csöndes éjszakában, fölfedi kilétét. Ő minden szellemek leghatalmasabbika; a nemszűnő élet, amely a meseszövés ereinek szerteágazó útvesztőjében áramlik; a képzelet, amely minden helyet az ég alatt, minden zugot ezen a világon átjár; ő tanítja meg rá az embereket, hogyan ragadják meg álmukban az elérhetetlent. Látod-e, súgja oda a halandó, a továbbmesélő fülébe, azt a folyót, amelyik a homályból fakad és e város utcáin kígyózik; amelyik visszatükrözi a házak, pálmakertek és édes harangszóval teli pagodák, obeliszkek és minaretek szelíd ívének képét? Ez a folyó a homokba vész; hamarosan el kell hagynom utolsó bástyámat is: a várost hamarosan felfedezik; a kép, amelyet hullámainak mélyében hordott a folyó, ki fog hunyni. A paloták kunyhókká fognak zsugorodni, dark specks amid a waste of dreary sand, alacsony vályogkunyhókká; barbárok lakhelyévé. A géniusz csüggedten tovaszáll, magára hagyva csalódottságával a továbbmesélőt; a tizenkilencedik századi Európa gyermekét persze összezavarná, ha a barbárokról, az afrikaiaikról azt kellene feltételeznie, hogy megvalósították mindama csodálatos alkotásokat, amelyekről álmodik, álmokat örökölt és álmokat örökít tovább; és vigasztaló lehet, hogy minden valóságról lemondva, az ideák egében tudhassa a képzelet érinthetetlenül elemelkedett helyeit; tükrök közt fogolyként, szinte csak tiszta fényként; folyamként, amely magával viszi a képeket, vagy legalábbis egy folyó emlékeként, a képek emlékeként, csillogó, parányi útvesztőként valahol mélyen belül. Kérdés, hogy a vigasz meddig ér. The Moon had fallen from the night and all was dark, hangzik Tennyson versének kétszázötvenkét sorából az utolsó.

          ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu