Mindig is tetszett a Sánta. Guappetellának hívott, mert gyakran szemtelenkedtem vele. Amikor úgy döntöttem, hogy a barátnője leszek, egy kicsit még hagytam tűkön ülni. Mégse higgye azt, hogy olyan könnyen beadom a derekam.
A felesége tisztelt engem. Mindketten tiszteltük egymást. Végül is őt csak az érdekelte, hogy a Sánta a hónap végén hazavigye a vasutas munkájával keresett fizetését, és este hozzá térjen nyugovóra. Csakis ez érdekelte. Ezen kívül nem is nagyon foglalkozott vele. A Sántát én etettem, és én mostam rá. Sánta – miután fizetését a feleségének és gyerekeinek hazaadta –, a fennmaradó pénzét velem költötte el.
Nagyon jókat szórakoztunk. Megesett, hogy Sánta akár 5 millió lírát is megkeresett egy nap, ha fülest kapott egy fontosabb szállítmányról, akár egy Rolex óráról vagy egy hifi-ről. Sosem tért haza üres kézzel. Pozzuoliba jártunk hatalmas hallakomákat csapni.
A Sánta és Guappetella.
„Guappetella sokkal szebb”… ám nekem mégis tetszett a Sánta.
Emlékszem, amikor reggelente iskolába mentem, odaköszöntem anyámnak, aki más nőkkel együtt a csempészáruk mellett a tűznél melegedett. Mindig elidőztem mellettük, hogy felmelegedjek, mindaddig, míg Sánta fel nem bukkant a szűk utcában, jobb lábát maga után húzva.
Harmadéves voltam a védőnőképzőben. Már csak a szakmai minősítés hiányzott tanulmányaim befejezéséhez. Tizenhat éves voltam. A testem olyan volt, hogy még a papok is megfordultak utánam.
Némely tanár bepróbálkozott, persze engem akkoriban még nem érdekeltek a férfiak, inkább a nőket nézegettem. Az épületben, mely iskolámnak adott otthont, más intézetek is voltak, így a klasszikus és nyelvi tagozatos gimnázium lány tanulóit nézegettem. Könnyedek, vékonyak, kismellűek voltak és bukósisakot viseltek. Az autóbuszon mindig lyukasztottak jegyet.
Amikor fogadóóra volt az iskolámban, mindig eljött velünk a közelünkben lakó osztálytársnőm nagynénje, és begyűjtötte mindenkiről az információkat. A tanárnő persze mindig visszafogta magát: mindegyikünk vagy húsz kilóval többet nyomott nála.
Én eközben a többi lány édesanyját vizsgálgattam. A férjük kísérte őket, alacsony sarkú cipőt viseltek, és nem sminkelték magukat. A tanárok és az iskola igazgatója alig győztek bókolni.
„Az egy pénzes nő”, mondta a néném.
Valóban, biztosan volt neki mit aprítani a tejbe, de mi sem szenvedtünk pénzben hiányt: a lakónegyedünkben nem voltak pénzszűkében az emberek, ám mégsem susogta senki utánunk: assssssszonyom.
Az iskolát a hároméves szakmai bizonyítvánnyal fejeztük be. A lakóhelyem embertelen volt, és nagy átalakulások voltak folyamatban. Arra se volt ideje az embernek, hogy megkeresse a pénzt, máris újabb pénzre volt szüksége. A középkori loggiákon feltűntek az első parabola antennák. A Lopez árkád alatt – melyet mióta a spanyolok megépítettek sose változtattak meg –, most egy szolárium szalon nyílt. A sárga pokol.
Én sosem jártam szoláriumozni. Az olyan asszonyoknak, mint amilyen én is szerettem volna lenni, aranyozott bőrük volt. A tengernél védték magukat a nap ellen. Nem úgy, mint mi, akik csak akkor voltunk igazán elégedettek, ha olyan pirosra égethettük magukat a napon, hogy még a melltartót se tudtuk utána felvenni.

****
Amikor tizenhét éves voltam, az egyik osztálytársam egy kislánynak adott életet a Ruesh klinikán. Csak ott lehetett szülni. Nem fogadhattad a hozzátartozóidat, hacsak nem fizettél legalább hatszázezer lírát egy szobáért, egy éjszakára. Négy kilóval született. Mindent széthasított, hogy ki tudjon bújni. A barátnőm tizenöt öltéssel az altáján szoptatta a kislányt, aki rácsimpaszkodott a mellére és harapta. Olyannyira, hogy barátnőm sírva fakadt a fájdalomtól.
„Rossz kislány”
„Nem” mondta az orvos, „nem rossz ő, csupán arról van szó, hogy az élet bármit megtesz a túlélésért”.
Aznap este hazamentem, majd úgy döntöttem, hogy összeállok Sántával.
Tényleg tetszett nekem. Többet vettem el tőle, mint amennyit adtam neki. Ezzel fizetett azért, hogy harmincöt évesen egy tizenhét éves lánnyal járt. A lakónegyed, ahol laktam, persze nemigen foglalkozott ezzel. A Sánta felesége az utcákon túl lakott, és sosem lehetett látni. Engem viszont mindenki ismert, mindenki Guappetellának hívott, ahogyan a Sánta is.
Ha az a gyerek lehettem volna, annak az asszonynak a lánya, amilyen asszony én is szerettem volna lenni, akkor az anyám minden bizonnyal feljelentette volna Sántát, és külföldre küldött volna tanulni. AZ én anyám viszont ezt mondta:
 „Vetess magadnak lakást!”
„Már magamtól is eszembe jutott. Sánta már a nevemre iratott egy lakást a tizennyolcadik születésnapomra.”
„Adjuk ki a négereknek, így lesz egy jó kis havi bevételed”.
Mindenki a négereknek adta ki a lakását.
„Nem. Diáklányoknak szeretném kiadni. Azok rendben tartják, és különben is többet fizetnek”.
A diákok körében még egy városközponton kívüli, nyolcvan négyzetméteres lakás is igen kapós volt.
Nyáron Sánta százezer lírát adott, hogy a testvéreimmel együtt a tengerparti Baiara mehessek. Ő elment a munkahelyére a vasúthoz, majd miután lehúzta belépőkártyáját, utánunk jött a tengerpartra.
Egy nap azonban Sánta motorján egy környékbeli fiú jelent meg:
„A Sánta küldött érted, hogy megmondjam, mellbe lőtték”.
A golyó pár centire a tüdejétől fúródott be.
A lakónegyed egyik kereskedője, Herceg elvitte őt az egyik bizalmas orvosához, akinek a régi kórház alatt volt egy szobácskája, benne egy kis orvosi műszerrel, gyógyszerrel. Ide soha senki nem tette be a lábát.
„Túl van a veszélyen, de itt lent, műtőasztal nélkül, nem tudom kivenni a töltényt, benne kell hogy maradjon”.
A Sánta szemtelen volt, a Herceg nem akart semmi kalamajkát:
„Megtartom a töltényt”.
És valóban meg is tartotta. Én megcsókoltam, majd meghagytam a fiúnak, hogy értesítse a feleségét.
Amikor megköszöntem a Hercegnek, pördült egyet a sarkán:
„Guappeté, csakis érted tettem”.
Én egyenesen a szemébe néztem, és kimentem.
A kórház udvarán megpillantottam az egyik olyan asszony férjét, amilyen én is szerettem volna lenni. Egy orvos kísérte, akit professzornak hívott. A szülésről kérdezte.
Tehát azok az asszonyok, akik a példaképeim voltak, nem a klinikán, hanem a kórházban szültek.
Valahol volt valami kétértelműség a pénz ilyen módon történő felhasználásában, de nem értettem, pontosan hol.
A Sánta otthon, a felesége mellett épült fel. Amikor elterjedt a híre, hogy a mellkasában egy töltény volt, átkeresztelte a lakónegyed Highlandernek. Én minden nap meglátogattam, egy game boyt is ajándékoztam neki, mert nem bírt az ágyban maradni anélkül, hogy valamit ne csinált volna.
A tél elején újra munkába állt, és kaptam tőle egy Roberto Cavalli kabátot. Nekünk való divattervező volt ez a Cavalli: az általa tervezett ruhák nagyon drágák voltak. Az újságokban reklámozták, és csak azok a makulátlanul tiszta emberek hordták őket, akiket a környékünkön csupán „eleganciának” neveztek.
Én persze nem láttam magamat se ambivalensnek, se transzgresszívnek. Az olyan asszonyok, amilyen én is szerettem volna lenni, piszkos fehér színű Marella ruhákat viseltek.
Eljött  hát az ideje, hogy otthagyjam Highlandert. Meg is tettem, amint börtönbe került.
„Otthagyom a férjed. Add oda a személyidet, hogy bemehessek hozzá és megmondjam neki”.
Miközben elvittem hamisítani a személyit, megálltam a bárban, hogy egy kávét küldjek a Hercegnek.

              MORAVCSIK ANDREA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu