– Miért ég a villany?
– Mert félek.
– Mitől félsz?
– Nem tudom.
– Hát akkor oltsd el, és aludj, különben kikapsz.
Kimegy, és becsukja az ajtót, Lucía föl sem ébred, kicsit hortyog a felső ágyon, mert be van dagadva a mandulája. Én visszafekszem az ágyba, eloltom a villanyt, és miközben a papa megnyugtató neszezését hallom a fürdőszobából, szeretnék tüstént elaludni, mert a víztartály hangja eszembe juttatja, hogy nem vagyok egyedül, hogy nincsenek szellemek a sötét szobában. Fülig betakarózom, a szememet jól összeszorítom, és kétségbeesetten igyekszem álmosnak érezni magam, de hallom, hogy a papa becsukja a szobája ajtaját, és visszafekszik az ágyba. Aztán csak a sötétséggel fenyegető lakás csöndje marad, a hideg pengék százával szegeződnek a gyomromnak: ekkor tágra nyitom a szememet, egyenest neki a tömör feketeségnek, melyből szörnyűséges alakok kelnek életre, már jönnek is felém, körbevesznek, olyan közel érzem a fagyos leheletüket, hogy rémületemben fölpattanok, megint felgyújtom a villanyt, és úgy maradok, ülve, pillantásomat a tapéta élettelen virágaira szegezve, s fejem fölött Lucía lélegzését hallva várom, hogy az éjszaka lakói végre távozzanak, én meg aludhassak, ne kelljen folyton őket kémlelnem.
– Milyen ostoba vagy, nincsenek is szellemek. Mikor hallottad a híradóban, hogy valakit szellemek támadtak meg? Különben a tévében is bemondták volna, nem? Majd pont tehozzád fognak idejönni, hogy benne lehessél a híradóban, te hülye!
Lucía logikája lehengerlő, de én mégsem tudok megszabadulni tőlük. Az éjszaka közeledtével rettegés tölt el, hogy megint le kell feküdnöm, megint sötétség lesz körülöttem, habár addig nem bánt, amíg az ajtó alatt beszűrődik a nappaliból a világosság, és hallom a televízió duruzsolását. Ez alatt a megnyugtató időszak alatt azonban annyira igyekszem elaludni, hogy a nagy igyekezet végül legyőzi az álmosságomat, mely nyomban köddé válik az első riasztó jelekre, hogy a papa és a mama lefeküdt, s a ház a sötét homály meg a rusnya lények birodalma lett, melyek képesek elvékonyodni, mint a füst, és bekúsznak az ajtó alatt, vagy egyszerűen keresztülhatolnak rajta a rémisztő, alaktalan testükkel, és lesben állnak az ágyam körül.
Néha forgolódom, hánykolódom a takaró alatt, annyira megrázóak az álmaim: hajnalban arra ébredek, hogy lehetetlen testhelyzetben fekszem a lábrésznél, vagy az is előfordul, hogy leesek az ágyról. Ha legurulok, utána mozdulatlan maradok, kétségbeesem, nem tudom, pontosan hol vagyok, merre van az ágyam, hogy visszamásszak. Akkor sírva fakadok, aztán egyszer csak megjelenik a mama, és visszatesz az ágyamra, de előbb megigazítja az összekuszálódott ágyneműt, jól bebugyolál, ad egy puszit, elcsitít, és megnyugtató fuvallat áramlik be az ajtón, mert résnyire nyitva hagyja, amikor kimegy. Mióta meghalt a mama, az éjszakáimat benépesítő, érthetetlen szellemek riasztó űrt keltenek, de már nem ijesztenek meg, hanem sírhatnékom támad tőlük. Hiába gyújtok lámpát, a papa nem kel föl, nem jön be a szobába, pedig hallom, hogy hánykolódik, talán álmatlanság gyötri, vagy őt is az én szellemeim, melyek sértetlenül keresztülhatolnak minden ajtón. A házra telepedő csönd nappalig is eltart, a kora reggeli órákig, amikor a papa fölébreszt bennünket, hogy iskolába menjünk; ő addigra már megborotválkozott, felöltözött, csak az inge nyaka nincsen begombolva, és még nem kötött nyakkendőt. Fölteszi a kávét, és tejet melegít a reggelihez, de olyan sután, olyan ügyetlenül, hogy a mozdulatain egyre jobban látszik, ő nincsen hozzászokva az ilyesmihez, hasztalan igyekszik megmutatni, hogy minden megy tovább. Lucíával néma csöndben reggelizünk, nyoma sincs köztünk a mindennapos feleselésnek, apróságok miatt támadó vitatkozásnak, csak félszemmel a papára sandítunk, hogy nem a helyére teszi a kekszes dobozt, a cukortartót, vagy hogy a szűrőt a szalvétás fiókban keresi, és mivel nem találja, mi öklendezések közepette kénytelenek vagyunk bőröstül meginni a tejet. Aztán jön a hajráncigálással járó küzdelem, hogy lófarokba kösse a hajunkat, de mindig félrecsúszik neki, úgyhogy amint fölszállunk a buszra, azonnal kivesszük a gumit, délután meg összekuszálódott, piszkos, gubancos hajjal megyünk haza. Ezért egy szombati napon fogja magát, és elvisz bennünket a fodrászához, aki levágja fiúsra a hajunkat. Reme nevetőgörcsöt kap, amikor hétfőn reggel meglát bennünket.
Reme délben szokott jönni takarítani. Délután mindig velünk marad, uzsonnát ad, ellenőrzi, hogy megírtuk-e a leckénket, megfürdet bennünket és vacsorát is ad. A papa hiába jön haza korán, bezárkózik a dolgozószobájába, néha még vacsorára sem jön elő. Reme beparancsol bennünket, hogy lefekvés előtt jóéjszakát kívánjunk neki. A papa épphogy csak fölpillant, ad egy puszit, megsimogatja a fejünket, és azt mondja, nyomás, menjetek aludni. Az asztali lámpa fénye a papírokra vetül, onnan tükröződik vissza az arcára, és ettől úgy néz ki, mint a horrorfilmek szereplői, megnő tőle a füle, és még erőteljesebben kirajzolódik az ajka köré kiült kesernyés vonás. Nemritkán öregnek látom, sajnálom, amiért ott görnyedezik egyedül a papírjai fölött, a félhomályban, a csöndben, mely őkörülötte még tömörebb, mint a ház bármely más szegletében. Reme lefektet bennünket, aztán hazamegy. Úgy emlékszem rá, mintha mindig is velünk lett volna: virágmintás, gombos ruhájában, az elmaradhatatlan kötényében, melytől még jobban kiáll a pocakja, mellének két hatalmas dombján az arany nyaklánccal, melynek nagyobbik medálja az oltalmazó szűzanyát ábrázolja, de a láncon még több kisebb medál is lóg, amit ő skapulárénak nevez: kék tűzzománcból készültek, és azokon is a szűzanya meg más szentek képmása látható. Amióta meghalt a mama, gyakran magához ölel, a medáljaihoz présel bennünket, s közben egyre csak azt hajtogatja, hogy szegény kislánykáim, szegény kislánykáim. Jutalomképpen mindig előkerül valamelyik zsebéből egy szelet csokoládé, egy-egy cukorka. Ha rosszalkodunk, mindig úgy tesz, mint aki nagyon mérges, de nem nagyon hisszük el neki, mert egy kis hízelgést követően nyomban elfelejti.
– Reme, szerinted léteznek szellemek?
– Láttál már szellemet, kislányom?
– Én nem láttam, Reme, de a mennyországot se látom, mégis mindenki azt mondja, hogy a mama ott van, pedig még senki se látta.
Reme leteszi a vasalót, és rám néz, a szemem sarkából látom, ahogy figyel egy darabig, miközben én írok. Nem pillantok föl a füzetemből. Odajön, és leül az asztalhoz, velem szemben.
– Hát a mennyország, az biztosan létezik, de hogy a szellemek léteznek-e, az már más lapra tartozik.
– Pedig sokan mondják, hogy látták őket, a mennyországot meg még senki.
– Hát, ez tényleg igaz… – Egy pillanatra eltűnik. – A nagyanyám házában, a faluban, sokszor hallottunk neszezést a padlásról, a nagyanyám azt mondta, hogy az öccsének a szelleme, akit Kubában meggyilkoltak, de sohasem találták meg, nem is tudták eltemetni, ezért jött vissza onnan, és most a házban bolyong szegény, mint az elkárhozottak lelke.
Reme bánatosan, elmerengve ingatja a fejét; én szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom, nehogy megzavarjam a mesélésben, mely végre bizonyítékkal szolgál arra, amit én már régen sejtettem.
– De az igazat megvallva én nem hallottam semmit soha, a nagyapám is mondta, hogy ő sem, meg hogy a nagymamának vénségére elment a józan esze. Én pedig amondó vagyok, hogy ha nagyon szeretünk valakit, akkor az sohasem hagy el bennünket, még ha meghal, akkor sem, hanem itt marad velünk, nehogy mi is utána haljunk bánatunkban, persze, senki sem láthatja, különben túl sokan lennénk már, gondold csak el, már elég sok az ember ebben a nyavalyás városban, mi lenne, ha még egy regiment szellem is itt élne közöttünk: el se férnénk, még az utcán sem.
Hirtelen merőn rám szegezi a tekintetét, én meg azon kapom magam, hogy tátva maradt a szám, még a nyelvem is kiszáradt. Becsukom a számat, és nyelek egyet. Reme mintha ebben a pillanatban ocsúdna fel hirtelen.
– Nem is tudom, miért mesélek neked ilyesmit, mikor így is nehéz éjszakákat szerzel édesapádnak; majd a végén még én leszek a hibás érte. – Föláll. – Egy-kettő, írjad a leckédet.
Visszamegy a vasalóállványhoz, én meg újból fogom a ceruzát. Reme hihetetlen történeteket mesél, melyek szülőfaluja vadregényes vidékén játszódnak; az én fejemben óriási méreteket ölt ez a titokzatos hely, amelyet olyan emberek laknak, akik senkire sem hasonlítanak azok közül, akiket én ismerek, mert ők hatalmas, félvad állatok között élnek, tehenek, lovak disznók között, és nekik saját szabályaik, törvényeik vannak. Ezért egy ilyen helyen nyilvánvaló, hogy vannak kísértetek, még rosszabbak is, mint itt nálunk.
Teljesen beleélem magam a történetbe, és egyszer azon veszem észre magam, hogy Reme vigasztaló keze a fejemet simogatja.
– Paulita, neked már nem kell félned a kísértetektől, mert a mama mindig veled van, vigyáz rád, és amikor te lefekszel, ő odaül az ágyad végébe, nézi, ahogy alszol, és megpuszil, csak te akkor már alszol, ezért nem veszed észre.
Este, amikor a papa eloltja az utolsó lámpát, és hallom, ahogy forgolódik az üres ágyban, rámeresztem a szememet a sötétségre, és igyekszem mozdulatlan maradni, hogy a legapróbb rezdülést is érezzem a lábamnál, az ágy szélén. Sokáig így maradok, feszült várakozásban, eszembe se jutnak a rusnya árnyak, amelyek az ágyam köré szoktak seregleni. Attól fogva többet nem érzem őket. De bármennyire igyekszem is, akkor sem érzem soha biztosan, hogy a mama minden sötét éjszakámon ott lenne a közelemben.

                     PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu