Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
mindenekelőtt egy meglehetősen személyes vízióval kezdeném. Egyik regényem
hőse, Sztanyiszlav Perfeckij, nagyjából a következő szavakkal fordult nem
kevésbé tekintélyes hallgatóságához: „Nehéz helyzetben vagyok, s nem minden
ok nélkül aggódom, hogy sikerül-e tisztességgel megfelelnem a feladatnak.
Nem mintha ne lenne miről beszélnem. Ellenkezőleg – annyi mindenről kellene
szót ejtenem, hogy nemcsak a megszabott időkeret lenne kevés hozzá, de
– biztosíthatom önöket – az összes hátralévő nappal és éjszaka is, amelyet
a Gondviselés az emberiség számára rendelt.” Mégis, hősömhöz hasonlóan,
igyekszem legalább megemlíteni néhány dolgot
A dráma, amely Ukrajnában zajlik, sehogy sem illik bele a politikai
szakértők által előre elkészített forgatókönyvekbe Ez nem az ukrán ajkú
ukránok fellépése az orosz ajkúakkal szemben, még kevésbé az „Európa-barát”
Nyugat-Ukrajna szembenállása az „oroszbarát” Kelettel, s még kevésbé pénzügyi
csoportok, klánok egymás közti leszámolása. Az igazság kedvéért meg kell
jegyeznem: mindezek a konfliktusok részben jelen vannak, ahogy mondani
szokás, „közrejátszanak”, az események szempontjából azonban nem ezek bírnak
döntő fontossággal
Mindenekelőtt ugyanis egyetemes történelmi dráma zajlik: a jelentős
részben – egyszersmind legaktívabb, legtudatosabb, legfelvilágosultabb
részében – demokráciát, jólétet, jogállamot akaró társadalom konfrontációja
a hatalommal, amely minden erejével igyekszik megőrizni a kormányzás autoriter-neototalitárius
formáját, amelyet olyan sikeresen és cinikusan gyakorolnak a kommunista
szovjetrendszer örökösei az egész posztszovjet térségben (a balti országok
kivételével).
Vagyis végső soron ez az unalomig ismert kérdés: lehetséges-e a demokrácia?
Azaz – ha megpróbáljuk alapelemeire bontani a kérdést – ki lehet-e törni
az ördögi körből? Meg lehet-e menteni az „elátkozott országot”? Valóra
válhat-e az emberek reménye? Győzedelmeskedhet-e a jó a gonosz fölött?
Minden más – ami a felszínen látszik, de kevésbé fontos – csupán politikai
machináció, az ukrán társadalmon belüli nyelvi, vallási, mentális különbségekkel
való játszadozás, „Moszkva keze”, a „Janukovics” elnevezésű orosz geopolitikai
projekt, amelynek lényege a nagy északkeleti szomszédunk legmagasabb állami
méltóságai által nyíltan megfogalmazott alternatíva: „szakadás vagy polgárháború”.
Az elegáns megfogalmazás ellenére bízom benne: nem szerezzük meg a terv
értelmi szerzőinek az örömöt, amit az első vagy a második változat megvalósulása
jelentene.
Ennyi dezinformáció (kevésbé diplomatikusan fogalmazva: hazugság),
ennyi megfélemlítés, fizikai erőszak, lelki terror és más dioxin, ami az
ukrán társadalomra a választási kampány előtt és alatt zúdult – mindez
együtt példátlan drámai tapasztalat, amely külön több tízezer oldalas Emlékezés
Könyvét érdemelne, amelyben örökre rögzítenének minden állampolgári cselekedetet,
minden apró, a világ számára láthatatlan gesztust, amelyet a megszámlálhatatlan
ukrán „kisember” tett, aki – akárcsak a magyar „kisemberek” 56-ban, a cseh
„kisemberek” 68-ban vagy a lengyel „kisemberek” 80-ban – felkelt a méltósága
védelmében.
2004-ben csoda történt Ukrajnában: az a társadalom, amely egy egész
évtizeden át közönyösnek, passzívnak, megosztottnak tűnt, hirtelen konszolidált,
békés és csodálatraméltó tiltakozó akcióba fogott. Az ukrán „kisemberek”
jóval nagyobbnak bizonyultak annál, amekkorának a hatalom – nemcsak az
övék – képzelte őket. A banális geopolitikával a maguk kreatív geopoétikáját
szegezték szembe. A narancssárga poétika igencsak hatásos érv a „szürke
zónával” szemben, amelybe több mint egy évtizede próbálják belerángatni
Ukrajnát kevéssé kompetens és kevéssé szimpatikus vezetői. Az ő szemük
előtt egy érdektelen, arc nélküli, a világ számára láthatatlan ország képe
lebegett. A saját képükre „konstruálták”, a saját szürke fizimiskájuk és
titkos szükségleteik szerint Nem véletlenül állítja esztétikai vallomásaiban
Kucsma úr, hogy nem szereti a narancssárga színt, mondván, „nem ukrán”.
Valójában inkább Kucsma úr bizonyult „nem ukránnak”. A narancssárga lett
a szín, amely áttört minden lehetséges akadályon – az emberekben rejlő
emberi kitörésének a színe. Az aktív tiltakozás tizenhat napja alatt a
kijevi Függetlenség tér az ember győzelmét jelentette a hatalmi machináció
fölött. Egyben Európa mint etikai érték győzelmét is. Lengyel barátom,
Andrzej Stasiuk így ír erről remek esszéjében: „Nagy dolgok történnek keleten.
Ukrajna a talpára állt. Ezekben az utolsó zimankós-havas novemberi napokban
Európa szíve ott dobog Kijevben, a – nomen est omen – Függetlenség téren.
Kijevben folyik a harc az európai alapértékekért, amelyeket nyugaton olyan
magától értetődőnek, egyszer s mindenkorra adottnak tekintenek.” Stasiuk
a következő címet adta esszéjének: „Nagyobb lettél, Európa”.
Európa azokkal a régiókkal bővült, ahol Viktor Juscsenko győzött. December
26-a után – nagyon bízom benne – egész Ukrajnával fog bővülni.
Azok az ukránok, akik Juscsenkóra szavaznak, valójában a szabadságra,
a jogállamiságra, a toleranciára szavaznak, egy pillanatig sem töprengve
azon, hogy ezek európai értékek-e, vagy sem – nekik elég, hogy ezek az
ő saját értékeik, és készek értük éjjel-nappal állni a decemberi fagyban,
vagy virággal a kezükben odamenni az állig felfegyverzett biztonságiakhoz.
Ezekben az emberekben látom azt, amit Ukrajna európai jövőjének lehetne
nevezni. És ez a jövő már elkezdődött.
De ha már kimondatott a felelősségteljes szó: „jövő”, akkor mit várunk
már most? Egyszerűbben fogalmazva: mit várunk „mi”, ukránok, „önöktől”?
Mindenekelőtt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, világos cáfolatát annak, amit
egy évtizede sulykol belénk Kucsma úr propagandája – hogy Európában, úgymond,
senki sem vár bennünket. Annak cáfolatát, amire Janukovics úr az egész
kampányát építette: hogy tudniillik Európában nem szeretnek és lenéznek
minket, hogy idegenek vagyunk Európa szemében. Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
meggyőződésem, hogy Kucsma és Janukovics hazudott nekünk. Csupán író vagyok,
úgyhogy mindenféle különös kívánságaim vannak. Szeretném, ha Európa világossá
tenné, hogy Kucsma, Janukovics és szakértőik tévednek, hogy Európa vár
minket, hogy nem létezhet nélkülünk, nem teljes Ukrajna nélkül.
Képzeletem, tisztelt euroképviselők, nem ismer határokat. Ezernyi tervem
van, hogy miként működhetnénk együtt a kultúra területén, és ezernyi barátom
szerte Európában, akikkel meg lehetne valósítani ezeket a terveket. Számtalan
lépést fogunk tenni – remélem, az önök segítségével – a kölcsönös közeledés
irányába, hogy feloldjuk az egyik Európát a másiktól elválasztó „vesztegzárat”.
„Az én Európám” – ez a címe Andrzej Stasiukkal közösen írt poétográfiai
könyvemnek. Végezetül engedjenek meg számomra egy poétográfiai metaforát,
amely közvetlenül a földrajzi térképek nézegetéséből származik. Mindegyik
térkép ugyanazt mutatja: egy csepp víz sincs Ukrajnában, amely ne az Atlanti-medencéhez
tartozna. Ami azt jelenti: ez az ország minden ütőerével és hajszálerével
Európához kötődik.
(elhangzott 2004. december 15-én az Európa Parlament ülésén)
KÖRNER
GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999
Shevchenko is OK
Esszék Ukrajnáról
Ráció, 2004
(Andrzej Stasiukkal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005
„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Közép-keleti revízió”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Shevchenko is OK”
Magyar Lettre Internationale, 46
„Románc a kozmosszal”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Hajó-város”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Csernobil, a maffia és én”
Magyar Lettre Internationale, 51
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu